Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-18 / 42. szám
— itjiiságT] 1 Márom a postást. Nem tudok mással if foglalkozni, csak türelmteleniÜ föl s alá járkálok a kertben, és közben fülelek. A fű közé ültetett rózsabokrok körül keringek, a ház mögött kószálok, egy mindig árnyas és nedves terepen, amely udvarhoz hasonlít. Akaratlanul is meggyorsítom a lépteimet, s már megint a ház előtt vagyok, majd újra kezdem az utat. Ha látná valaki, fogolynak hihetne, pedig hát teljesen szabad vagyok, s minden ajtó kinyílik előttem. ^ A postának kilencre kellene Ideérnie, már megérdeklődtem a postán, de gyakran késik, főként az évnek ebben a szakában. Júniusban vagyunk, s ilyenkor megszaporodnak a levelek, mert az emberek még nyaralásuk előtt rendezni akarják ügyeiket. Legalábbis ezt válaszolta a postás, amikor késését említeni mertem. Nos, így várakozom minden reggel, fél kilenctől, háromnegyed kilenctől fogva. Elszívok néhány cigarettát, olykor-olykor megpihenek a hársfánál, hátamat a törzsnek vetem, s behunyom a szemem. Legszívesebben növénnyé változnék, szeretném érezni, amint a nedvek, a súlyos és sebes vér helyett lassan keringenek ereimben. A virágok hervadnak, a gyümölcsök érnek, de az illat átható marad. Azt mondják, gyógyító hatása van. De nem csillapítja le se lázamat, se sértettségemet. Nem mintha valóban várnék, levelet. Julietta elutazása óta a postás alig-alig áll meg a rácsos kapu előtt. Rá se néz a házra, a túlsó oldalon folytatja útját, s lehajtott fejjel a táskájában kutat. Juliette elutazása után néhány hétig még érkeztek levelek, később egyre inkább ritkultak, mostanában már reggel is, este is üres marad a láda. Meg kell mondanom, hogy a címzett majdnem mindig Juliette volt, és nem én. A levelek hol anyjától érkéz- tek, hol pedig nővérétől, aki Philadalphiá- ban lakott, pontosabban karácsonyig ott élt, majd ■ egy másik államba költözött. A barátnői is írtak, meg a hivatalt munka- . társai küldtek neki levelezőlapot, ha éppen külföldön utaztak: „Veronai emlék. Baráti gondolatok Prágából", meg hasonló csacs- kaságokat. Most már semmi, napok óta semmi. Pedig kaphatnék az ügyvédemtől levelet, vagy bírói idézést, de nem, nem nem jön az sem. Senki nem ad már életjelt magáról. De miért? Hiába kutatom c választ, és tovább várakozom. Annak idején minden levelet, ami a feleségemnek jött, fölbontottam és elolvas tam. Ezzel elment néha az egész délelőt töm. Íme, hogy fogott el egyszer a kíván csiság: így .ízben, két-három évvel a há zasságunk után, véletlenül anyósom egi levelére bukkantam, amelyet Juliette ott - felejtett az öltözőasztalkán. J^íncs abbai semmi tapintatlanság, ha elolvasom, s ígi Is tettem. Ha még lettek volna illúzióin anyósom érzelmeivel kapcsolatban, ott rög tön megszabadultam volna tőlük. „Lustc, önző, parancsolgató" — ilyen szavakka illetett. Egy szót se szóltam, de e naptó' fogva tudni akartam, milyen újabb hibáka ‘ figyelnek meg bennem. Nyilvánvaló, hog i Jogos a többes szám, hiszen az anya csa : lánya ítéleteit ismételte, még jól el i i túlozva őket. Az elért eredmények fölcsigázták kivár • csiságomat, s el is határoztam, hogy agyar - így vizsgálom meg majd sógornőm, későb > feleségem barátnőinek a leveleit. Így hé. - nyolc éve Juliette egész postáját ismeren . Egészen biztos, hogy megkérhettem voln a rá, olvassa föl a leveleket, akár rá is kém - szeríthettem volna, hogy beszámoljon n - luk. Meg is tette volna egy szó nélkül, oe akkor hova lett volna az érdekességük ? Kezdetben még nem rendelkeztem mei ■- felelő technikával, mely a borítékok fe ’• bontásához szükséges. Rosszul ragasztotta n vissza őket, meggyürődtek, néha még l e is szakadtak Néhány hétig úgy vette n észre, hogy Juliette kezd gyanakodni, l e csakhamar tökéletesítettem eljárásomat, s azt hiszem, ma már senki nem múl fel ll ebben, még a titkosszolgálatnál sem. Val 5- ságos specialista lettem a szakmában. Te mészetesen az a tény is segítségemre vo t, hogy a feleségem nyolckor indult munkí- ba, s csak este hat körül ért haza. Nem kellett tehát sietnem. Kipróbáltam a borotvapengét, a nedves itatóspapírt, min 1- ezek az eszközök igencsak tökéletlenek. Semmi sem jobb, mint a gőz, elhihetik re- kém. Elmagyarázom a módszeremet, hát la hasznukra lesz egyszer. Fogok egy ser] e- nyőt, ráhelyezek egy vele azonos átméri jü tölcsért, lassú tűzön vizet- forralok a s-'r- penyőben, majd a tölcsér nyílása föl itt húzogatom a boríték leragasztott rés. ét egészen addig, míg a kellőképp átned 'e- sedett papír magától leválik. Soha n’m kell feszíteni, féltépni, bicskával vagy rö- römmel kaparni. Akkor aztán' kiveszem a levelet és olvasom, ameddig csak akart m. Utána pedig gyorsan visszaviszem a i 'őz fölé, és ha már átnedvesedett a papír, i le- leg vasalóhoz nyomom, s megszárítom. 1 tővel már gyorsan és egyszerűen megy a munka. Csak ragasztani nem szabad, a világért sem. Abból csak fakadó foltok s:ár- maznak, s elárulják a titkos művelete . Mivel a levelek jó része főzésről, ruhákról s egyéb olyan semmiségekről é le- kezett, melyekről a nők annyira szeret lek beszélni, megelégedem azzal, hogy cmk átfutottam őket. A rólam szóló részt két Claire Sainte-Soline A levelek viszont fennhangon olvastam. Egészen más dolog kiejteni a szavakat, mint szemmel kibetűzni őket. „Túl sokat tűrsz ... Roger a te rovásodra él... Szenvedek tőle, hogy szerencsétlennek látlak...", stb. Ha torkunkban hozzuk létre ezeket a szavakat, ha ajkainkkal, fogainkkal, nyelvünkkel tagoljuk őket, és fejünkben s a körülöttünk lévő térben halljuk zengésüket, elképesztő erőre kapnak. Most értem csak meg a közös Imádkozások, litániák, bájolók hatását. Hogy Jullette-et az efféle olvasmányok után nem fogadtam túláradó szeretettel, magától értetődik. 0 csak mosolygott, mintha mi sem történt volna, a háztartási munkákhoz látott, s közben odavetette nekem: „Levelet kaptam mamától, minden rendben van." Csöndesen elmondtam magamban csalónak, képmutatónak és előbb vagy utóbb bekövetkező bosszúmra gondoltam. Nem is tudom, hogy magyarázzam meg ezt: a bosszú gondolata valahogy megnyugtatott. Folytonosan foglalkoztatta elmémet, s már előre felvidultam tőle. Igaz, nem dolgozom, de ez nem az én hibám. A munkanélküliség áldozata vagyok. Nem számitok kivételnek, ezrek és ezrek vannak ugyanebben a helyzetben. Fa- metsző vagyok. Ez a mesterség hajdan igen közkedvelt volt, de ma már kezd kimenni a divatból. A könyveket egyre ritbölcsességnek akar látszani.-Én nem ebédelni jöttem, hanem fölfakasztani egy kelést, amely már nagyon nyugtalanított. Tétovázás nélkül cselekedtem. Ahhoz azért uralkodtam magamon, hogy be ne valljam a levelek elolvasását A dolog ment magától, de inkább úgy tét tem, mintha mindent megéreztem volna Eközben Juliette mozdulatlan és néma ma radt. Azokhoz a gipszszobrokhoz hasonlí tott, amelyek a Saint-Sulpice téri kiraka tokban láthatók. Szeme beesett, arccsont jai kiálltak. Mint aki se nem lát, se nem hall, mondom, mintha csak gipszból lett volna. Anyósom beszélt kettő helyett. Nincs neki semmi baja velem. Ugyan ml jut eszembe? 0 becsüli a tehetségemet, ő csodál, szeret engem, valósággal a fiának tekint. — Hallgattasd el — szóltam Juliette-hez. Mivel még mindig kővé meredten állt, lekevertem neki egy jókora pofont, hogy újra megszínesedjen az arca. Azt akartam, hogy visszaváltozzék hús-vér asszonnyá. Hidegnek, keménynek éreztem a tenyerem alatt. Megingott, de aztán visszanyerte egyensúlyit. Anyósom hangulata, hangja, érzelmet is egyszeriben megváltoztak. Szemrehányásait sértegetések követték, sőt, fenyegetőzésre ragadtatta magát. Végre ütött az igazság órája. Mivel megpróbált kituszkábban illusztrálják, s akkor is inkább fényképeket használnak fel. Rám ott már nincs szükség. Néhány kiadó felkért, hogy készítsek rézkarcot vagy litográfiát, de a savak kezelése éppen nem kedvemre való. Ezek az eljárások egyébként is nagyon különböznek azoktól, amelyeket még én tanultam. >Én arra születtem^ hogy vésővel dolgozzam. A linóleumot is ajánlják néha. Soha nem fogadom el mesterségem ilyen lealázását. Csak csiszolót használok, s csak fát vések. A kísérlet tehát évekig tartott, s valószínűleg még ma is tartana, ha anyósom nem vitte volna túlzásba a dolgot. ,flagyd otti Nem érdemli ■ meg azt a sok áldozatot, amit érte hozol. Még nyugodtan újra kezdheted az életed." Alighanem arra a Jacquimaire úrra'célzott, aki átlátszó ürügyekkel telefonált néhányszor, és igen zavartan beszélt, ha én vettem fel a kagylót. Anyósomnak már a bírálat is kevés volt, nyíltan lázadásra, tettre uszította lányát. Ezzel betelt a pohár. Egy szót sem szóltam, de még ugyanaznap, amikor Juliette anyjánál ebédelt, én is Courbevol-ba érkeztem, úgy fél egy körül. A feleségem nyitott ajtót. Nem tudta palástolni meglepetését, nyugtalanságát: „Mi történt?... Remélem, semmi baj nincs'" Anyósomat nem hagyta el hidegvére: „Micsoda meglepetés, velünk ebédel, igaz, Roger? Megtéritek magának. Ahol kettőnek van mit enni, akad ott háromnak is." Utálom az efféle közhelyeket: „Ha kalács nincs, kenyér is jó", ,,iK megfizeti adósságait, meggazdagszik". Csupa ostobaság, és mind egyetemes kölni, s felém tolta gyűlölettel teli, fenyegető arcát, jó alaposan behúztam neki egyet. Erre stvalkodni kezdett, felborzolta magát, mint a tyúk, ha kutya üldözi. Arcát elöntötte a vér. Az orra vérzett, súlyos dolog, mondhatomi Mindenki tudja, hogy az orr egyfajta kút, még az alakja is olyan, és ha nem száradt ki éppen, takony és vér folyik belőle. Mindenesetre az ilyesminek nincsenek' súlyos következményei. „Törölje meg az orrát inkább, ne üsse bele mindenbe" — mondtam, s otthagytam őket, elképedten mindattól, ami történt. Az utcán vidáman haladtam, és fütyö- résztem. Mivel a járda keskeny volt, arcátlanul letértem az úttestre. A kocsiknak kissé ki kellett térniük, hogy el ne üssenek. Egy alapos, igazságos harag, egy jól elhelyezett ökölcsapás, ezek határozott dolgok, ezek visszaadják egy férfi önérzetét. Juliette nem jött haza este. Másnap sem, és a következő napokon sem. Egy hét múlva felhívott egy ügyvéd, és megkért, menjek el hozzá. Jöjjön öl Találkozót adtam neki, de leszögeztem, hogy semmi kedvem egy megkurtított beszélgetéshez. Ismerem a törvény embereit, az ember fejéhez vágnak két-három törvény cikkelyt, s azzal a meggyőződéssel hagyják ott, hogy jól letaglózták. .Én hosszú társalgást akartam. Kérésem meglepte, de némi habozás után beleegyezett. < Most lesz két hete, hogy eljött. Juliette is elkísérte. Még mindig merev, sápadt és néma volt, mindamellett tudott járni, ülni, akár egy automata, melyben nem kering vér. Már előzőleg kikészítettem írásbeli bizonyítékaimat, és szilárdnak éreztem helyzetemet. Elfelejtettem mondani önöknek, hogy a levelek rám vonatkozó részeit kivétel nélkül lemásoltam. Fennhangon olvasni valóban fölfedező értékű, de le is kell írni mindezt ebtűről betűre, szótagról szótagra, hogy megmérjük a szavak és a mondatok súlyát. A szemrehányásokat, a vádakat, a sok álnokságot mind elolvastam, hangosan elmondtam, meghallgattam, s ráadásul minden betűjét saját kezűleg a fehér papírra róttam. A gonoszkodások ekképpen elvesztették múló létezésüket, alakot öltöttek, állandósultak. Az egyszerű iskölai lapokra írott másolatokat három kategóriába osztottami az ártalmatlanabb kifogások az elsőbe kerültek, a másodikba azok, amelyek, bár kellemetlenek voltak, mégsem szolgáltattak érvényes bizonyítékot rosszakaratról, a harmadikba azok, amelyeket szükség esetén fel tudok használni. Valamennyinél terjedelmes szövegkörnyezetét hagyoki Jól tudom, hogy kiszakított idézeteknek szinte bármilyen értelmet lehet adni, én pedig szeretem a becsületesen végzett munkál. A legfontosabb mondatokat piros ceruzával aláhúztam, és nem tudtam megállni, hogy itt-ott ne csatoljak saját kútfőmből származó lapszéli jegyzeteket a szöveghez. Miután az ügyvéd és Juliette helyet foglaltak a műhely karosszékeiben, megkezdtem a felolvasást. — Hagyd abba! KönyOrgök, hagyd abba! — kiabált Juliette. — Nem! — jelentettem ki. — Végig kell hallgatnod. Megkezdődik a büntetésed. Mintha lázban égtem volna. Megrésze- gültem. Az igazat megvallva, ujjongtam. Az ügyvéd, bár kezdetben 'úgy látszott, mintha vissza akarna vonulni, végül is beletörődött, hogy helyén maradjon. Csak azt ismételgette: „Jó kis idő kellett ehhez ... Sok vesztegetni való ideje lehet." Hát időm igen, az van bőven, még sok is. Felolvasásom után, amely mintegy két és fél órát tartott, az ügyvéd kijelentette: „Számot vetett azzal, uram, hogy eljárásával meghasonlást idézett elő feleségével való viszonyukban, s kiszámítva, előrelátva, e meghasonlást ön hozta létre?“ Nem értettem miket beszél, öt hallgatva azt hihette volna bárki, hogy ebben én vagyok a vétkes. Amikor elment, a kapuban így szólt: „Egy kis tapintattal, uram, sok bosszúságtól megkímélhette volna magát." Még mindig ez az érthetetlen eljárás, mintha én lennék a felelős mindenért. Végül tudatta velem —se közlés után el is távozott —, hogy anyósom látleletet vétetett föl, s a dolgok nem maradnak annyiban. Szándékos testi sértéssel vádolnak tehát, s a büntetőtörvényszék elé kerülhetek. De ne képzeljék azt, hogy olyan könnyen megadom magam. Birtokomban van az az irat- csomó, amelyről már beszéltem. Ha az embert támadják, ha romba döntik otthonát, akkor tudnia kell védeni magát. Senki nem fogja elhitetni velem, hogy egy orra mért gyenge ütés olyan komoly dolog. Anyósomból egy kis vért eresztettem, talán épp ezzel mentettem meg az életét, hiszen olyan vörös volt a dühtől, mint a kakas- taréj. Védekezésem készen áll. Átnéztem, kijavítottam, tökéletesítettem. Most már se hozzáadni, se kihagyni nem tudok belőle semmit. Ogy látom, tökéletes. A válásba pedig soha nem egyezem bele. Juliette a feleségem, velem kell egy fedél alatt élnie, akár tetszik neki, akár nem. Nem sebeztem meg, nem csaltam meg, elöbb-utóbb vissza kell jönnie. Napok óta semmi sem történik, az ügy holtponton van, s ami a legkinzóbb, az a pangás, a várakozás. Túl régen tart már ez az állapot. Érzem, hogy szétesem. Életrendem szabálytalan: nappal alszom, éjszaka ébren vagyok, elfelejtek enni, utána meg kétszer is étkezem egymás után. Tudom, hogy a harc majd visszaadja erőmet, hogy meg fogom védeni magam, hogy támadni, diadalmaskodni fogok, de szörnyű hosszúak a napok így fa nélkül, melyet véshetnék, levelek nélkül, amelyeket felbonthatnék és másolhatnék, védőbeszéd nélkül, amelyet aprólékosan kidolgozhatnék. Végre hallom a postás súlyos lépteit a kövezeten. Elrejtőzöm a mogyoróbokor mögött. Nem akarom, hogy lássa, amint minden reggel így lesem. Átjön az úttesten, levelet csúsztat a ládába. Kényszerítem magam, hogy higgadtan menjek a kapuig. Nem sietek, nem. egyáltalán nem sietek. A borítékon az én nevem áll. Alig tudom /eltépni, már kizökkentem a gyakorlatból. Az ügyvéd irt. Tudatja velem, hogy Juliette külföldre utazott. Külföldre, az én beleegyezésem nélkül? .És hová? Talán khtladelphiába? Nem, biztosan abba az új arnerikai városba, ahová a nővére költözött. Melyik is az? Elfelejtettem följegyezAz ügyvéd azt is írja még, hogy anyósom nagylelkűen lemondott róla, hogy feljelentést tegyen. Akkor hát nincs bíróság, nincs vádbeszéd, nincs védekezés. De hát én, énvelem mi lesz ezután? Minden embernek joga van létezni, nem? Mindenki elhagy engem, úgy hagy ott, mint valami roncsot, szemetet. BArdOS LÄSZLÖ fordítása Clairo Sainte-Soline (1897—19S8) francia írónő, több regény és novelláskötet szerzője.
