Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-04 / 40. szám
úrifjúság?! Vörös Péter Vacsora - kerékasztalnál (Leonardo mester emlékének) VaJ^w Miklós Guido szeme „az értelem fegyverzetében“ uram^ hagyd elviselni a világ ostromát a hetedik napon se pihenjünk... hisz lazítani majd lehet ... odaát s mert közös csónakban evezünk — az asztalnál minden ott leszünk — ki arra érdemes és könnyes-szép tort ülünk... — uram, szavamra ■ ... ha Péter és Júdás Is úgy akarja.. ^ich JPétpr jövőn K ha megfordítunk mindent hol lesz a fönt és hol a lent és ki mond ellent a szónak ha már csak kör marad a végtelen ív mely önmagába visszahív vajon az idő támaszték és vajon álljuk-e ami ott nem Igaz nem hisszük másnak se túl nagy a tét ha szóra nem épül szó ml legyen akkor jó ha mindenütt fönt van és mindenütt lent hogy rakjunk rendbe mindent Mázik István Esti vers Az égre szökik a hold, ég, lobog kelet felöl a hold. Házak süveges teteje felett, Dávidok és Góliátok felett, pucér angyalkák és öreg ördögök felett ég, lobog az újhold. Elnémul körülöttem minden: a szánalmas és ravasz alakok hümmögése, az ünnepi harangszö, kacaj és ujjongás, a temetők gyászbeszéde ... Talpam alatt az éj pezseg, az ablakon besúgva morajlanak a tengerek. Látom a fény és árnyék változását, párhuzamot látok Európában, Ázsiában és Afrikában. Faragott kő a homlokomon, akaratos anyag a vérem, mosolyomban krisztusok fekszenek két földrész között e parányi sarokban ahol furcsa szerzet a szabadság és mindenki egyforma ... Az égre kúszik a hold, ég, lobog kelet felöl a hold, ég, lobog az újhold Mihályi Molnár László Falak a kör bezárul bármerre Indulsz visszaérkezel a hiányzó ajtók és ablakok helyén kopott jelszavak és halvány lámpafény pedig a falakon túl tombol a világosság (...) 1. .Guido ösztönzésére érkeztem ebbe a városba. Az ismeretségünk első órájában megfogadtam, hogy többé nem találkozom vele. Mennem kellett volna: Guldót elfelejteni. Mégis mellette maradtam, és ő tönkretette precizitásomat, céltudatosságomat, rendszeretetemet, becsületességemet. Amikor először megcsalt, mintha a testemből szakított volna ki egy darabot. Megcsömörlöttem tőle, de az undorom nem tudott győzedelmeskedni tehetetlenségem felett. Az ember csakis olyan társsal szemben tud tartást gyakorolni, ,akl hasonló fegyvernemben válaszol. Mindig nyílt stratégiát alkalmaztam. "A becstelenséget nemcsak hogy nem sokra tartom, de számomra ez az emberi hitványság maga a Titok, amely sohasem mutatja meg teljes ábrázatát. Ha azokra a sze- rencsétlenkedőkre gondolok, akik Gul- dóhoz hasonlóan a sötétben tápodnak, mélységes szomorúság kerít hatalmába, úgy vélem, hogy boldogabbak nálam. Olykor az a benyomásom támadt, hogyha Guldót megfosztottuk volna a lényegtelen, bevonatoktól és üledékektől, legfeljebb néhány léc- és drótdarab maradt volna utána, mint a késő őszi madárljesztők után. Guidó sejtelmes töredékmondatokban beszélt, mintha azt akarta volna ezzel tudatni a világgal, hogy „bizony, a világmindenség is töredékekkre hullott“, tehát amit művel, rendkívül korszerű. Toalettpapírra gunyoros verseket firkált, és egyszer elolvasva a vécékagylóba hajította őket. Barátok után koslatott, kielégíthetetlen emberszomja volt. Tolakodott, könyprgött, pózolt, hencegett, mindenáron imponálni akart, s az acsarkodást sem vetette meg, csakhogy másoktól egy kis együttérzést vagy szeretetet kicsikarjon. Önmagáról nemigen beszélt. Sokan azt sem tudták, hogy miből tartja fenn magát. Másotkat hallgatott nieg. Szinte egy magasajjbrendű fülnek tűnt fel Guldo. — Az élet nem próbababák kirakata... — mondta egy alkalommal. Mégis mintha a próbababák kirakatából válogatta volna ki a társait-barátalt. Ha valaki az utcán társtalanul lézengett, Guldo rögvest ráakaszkodott. Ha egy-egy műkedvelő csavargónak útiköltségre volt szüksége, Guldo a kétszeresét felhajtotta, hogy vele utazhasson. Az emberek nemigen viselték el tapadós imádatát, tudálékosságát, az életvitelét. — Ha csakis önmagad életét Imádod, csakhamar elveszíted azt... Napjaidnak másokban keU visszhangzaniuk... — hallottam Guidótól. Viszont visszhang és visszhang közt lényegbeli különbség van. De hát hogyan magyarázhattam volna ezt meg Guidónak?!... A maga útját Járta. És rendületlenül hitt ebben az útban. ö csupán ritkán érezte azt, hogy igyekezete nagyon is parlagi. A cimborák mindig becsapták őt. És ha magára maradt, általában reménykeltő átrendeződések kezdődtek el benne, de nem volt kitartása, hogy sorsát-életét megjobbítsa. Évekkel később, amikor a helyi lapok hírül adták, hogy Guldót jelentős pénzösszegek eltulajdonítása miatt a bíróság tizenöt esztendei fegyházbüntetésre ítélte, lényegében nem törrtént több, mint az, hogy a rossz irányba vezető út végére ért. Nem voltam Guido adósa. ö tartozott nekem, és mindig is sejtettem, hogy e tartozást sohasem lesz képes törleszteni. Vannak ilyen emberek. Vannak ilyen emberi sorsok. Guido tehát eltűnt a látókörömből. be még sohasem volt ennyire az enyém, mint ezután. És most már az enyém maradt még akkor is, ha számára talán semmit sem Jelentettem. Teljesen az enyém lett, mint ahogyan e- nyém a halálom is, melyet senki sem sajátíthat ki. Lényegében ez a kötődés már nem tartozott a rácsok mögött időző Guldóra. Mindezek ellenére tervem nagyon lassan körvonalazódott. Guldo már éveket töltött a tonkl fegyintézetben, amikor megvásároltam azt a viskót, ahol gyermekkori esztendeit élte le. És újabb esztendő múlott el, amíg a környék visszakapta hajdani ábrázatát. E cselekedetemmel talán beteljesítettem a sors kívánságát. Azt állítják rólam, hogy nem tudok igazán szeretni. Persze, értem az emberség mibenlétét. Az ember — nyilván — emberségesnek születik. Csakhogy emberségünket könnyedén elveszíthetjük. Azt mondják, magamnak való vagyok. Azt mondják, önző és beképzelt vagyok. Életem folyamán gyakran szorultam önvédelemre, és most már csakis önmagámon át tudom a világ dolgait megközelíteni. A növényeket váltig szeretem. Örülök a gyarapodásuknak. A növények derűjének. Hajdan az emberek derűje is ilyen volt. önfeledten tiszta. És önközpontúság nélküli. Hajdan elpusztíthatatlan kőtömbre építettük az emberiség várát, de azfln megtaláltuk a módját annak, hogy ezt az elnyűhe- tetlen kőtömböt is szétporlasszuk. Városaink lettek, falvalnk, repülőgépeink Nagy Zoltán tussrafza — és hiányérzetünk. Nem lettünk böl- csebbek. És talán örökre elveszítettük lehetőségünket arra, hogy az egyetlen igazságot felismerjük. Születünk, élünk és meghalunk. A transzcendens titkok kívülünk maradnak. Az erkölcsvadászok azt harsogják, hogy a halál az értelem ajzószere. A halállal sokat nyerünk, de arról sokatmondóan hallgatnak, hogy mennyit is veszítünk általa. 2. Levelet írtam Guidónak. Megjegyeztem, hogy a hajdani szülőházát felújítottam. Sokáig nem válaszolt. Hosszú idő után levelezőlapot küldött. A belső kényszer arra ösztönzött, hogy egyre többet gyönyörködjek a városon túli erdőségekben. A kertemben is megfigyeltem a növények fejlődését. Szabadjára engedtem növényeim létezési vágyait: a futó- és támadónövényekéit, a kúszó- és lappangónövényekéit. És mintha a kerti bokrok zöldje közül Guldo mosolygott volna rám. A magam útját Jártam, úgy éreztem, hogy a belém „égett“ Guidó útja ez. 3. Nyári alkonyaikor, éppen a szobanövényeimet öntözgettem, amikor Guldo kitárta a házam ajtaját. Enyhe fuvallat hárfázott végig a bútorokon. Guido itt állt a nappali szoba közepén. Pontosabban nem is állt: lebegett. S az egész Jelenet mozdulatlan ünnepélynek tetszett. Az elmúlt esztendők nagyon elbántak vele. Hajdani kreol arcbőre kifakult. Pattanni kész sötét szemel seszí- nű hólyagokká lettek. — Eljöttem, Klára... — mondta szinte hangtalanul. Gyűrött, kopott, molyrágta öltönyt viselt. — Itt maradhatok éjszakára? — kérdezte. — Itt maradhatsz, Guidó ... — válaszoltam. — Látod, rendbe hozattam ezt a házat... De Guldo most sem mutatott érdeklődést a ház iránt. Persze, igaza volt. Ez már nem az az épület volt, ahová emlékei kötötték volna öt. Nem, nem az a ház volt, ahol kiszolgáltatottságának pókfonatát tépte-szaggatta egykor. És ahol évezrednyi hosszúak voltak serdülőkori éjszakái. S az éjszaka második felében — amikor Guldo felébredt, hanyatt fekve az ágyon, a Hold lassú utazását kísérte egykor, a Hold útját az égi dűnéken. Tél. Téli éjszaka. A tájat mintha a Halál köpenye takarta volna be. A Halál: unalmas és humorta- lan szolgája csupán a megnevezhetet- lennek, az egyetlen rendíthetetlen titokforrásnak. A serdülő Guido virradat előtt gyakran megtapogatta ágyékát. Az Idő szabotőrként lépett fel akkor ellene. Menyasszonya volt a szomszéd utcában, pedig csak alig pelyhesedett. És egyszer — így hajnaltájt — arra ébredt fel, hogy valami borzalmas dolog történik a bensőjében. A teste átforrósodott. A belei megfeszültek, megk^né- nyedtek. Mintha acélcsövekké váltak volna. „Meghalok?! Űristen, talán éppen most halok meg?“ — villant át az agyán. Úgy vélte, az emberi élet legnagyobb Igazságtalansága, ha valaki úgy pusztul el, hogy még sohasem ölelkezett. Az első testi szerelem az emberi élet vízválasztója, gondolta Guldo. „És most meghalok!“ — fészkelte be a gondolat a tudatába magát. A teste egyre forróbb lett. Aztán a mellkasa is mintha megacélosodott volna. A tüdeje, a szíve, a teljes „berendezése“ különböző küldetésű, felforrósodott gépekké alakultak át. Aztán érezte, hogy megmozdul vele a világ. A szoba mennyezete meghasadt. Az ablak üvegei törmelékekben hullottak a padlóra és a bútorokra. És minden irányból emberek sikolya verte fe"! a hajnali csendet. Igen, ama hajnali órában többen is meghaltak abban a házban, amikor néhány szobával odább a kazán felrobbant. Guidónak — pediglen — megadatott, hogy átélje a robbanás előtti perceket. Az élettelennek vélt kazán kínjait. Guido elkezdte máso^k életét a Földön. Haladékot kapott. És ez ,a virradat előtti óra lehetett volna számára egy transzcendens figyelmeztetés is. Sőt, az is volt, de e figyelmeztetés nem talált megértésre. Étellel és hellyel kínáltam őt. Az é- telt elhárította. A szomszéd szobában megágyaztam neki. Mielőtt elszenderült volna, így szzlt: — Semmit sem változtál, Klára ... 4. Hajnalban ébredtem. Guido ágya már vetve volt. Hogy itt Járt, arra csupán megtöredezett kalapja szolgált bizonyítékként. Nagyapám elalvás előtt min^ dig az ágya végére akasztotta a kalapját. Aztán egy reggel hiába akartuk volna öt felébreszteni. Háromesztendős voltam akkor. Azóta a kalapok — számomra — szervesen összefüggnek az elmúlással. Hajnali négy óra volt. Az Idő most mutálni kezdett. Bár nyár dereka vojt, a sötétség bazaltszilárdan tartotta magát. Guida kalapjával a Nagy Kék Tó partjára siettem, oda, ahol első allca- lommal lettem az övé. A partot most ormótlan terméskövek szegélyezték, de találtam egy elmozdítható kőpengét, a- mellyel Guldo kalapját a víz tükre alá rögzíthettem. A város szélén egy kilencesztendős kisfiúra figyeltem fel. Az arca ép^n olyan sápadt volt, mint Guidóé. A szemel ... Mintha Guido szemeit örökölte volna ... És... mintha Guldo a teljes életét és bölcsességét erre a gyermekre hagyta volna. — Helló, Klára! — mondta a kisfiú. — Helló! — válaszoltam. — Tudom, hogy honnan jössz — mondta a kisfiú. — Igen?! — Ügy bizony! Én mindent tudok ... És te erre azt is mondhatnád, hogy „kész csoda“, lgaz-e?l — Lehet... — Látod? Te semmit sem változtál az elmúlt évek alatt, én úgy-ahogyan változgatok, változgatok, de te ... Te mindig olyan vagy, amilyen valaha voltál, pontosan olyan .,.
