Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-20 / 38. szám
[újlfjúság 4 Meq'izenvedtem érted, Nem qondottarn volna: A iö szolqabíró Halam levágatta. Ilyen, balladába illáén tragiku.s volt egykor az elcsábitiitt leányok, az új élet miatt felelőssé tett leányanyák élete' Számos magyar és nem magyar népkfiltészetl alkotás' szól a népnyelven „megesett lányoknak“ mondott — leányanyák életéről, s az általuk elnyert „méltó" bilntetésről. A társadalom számkivetettjei voltak a ,,bűnös" leányok, és sokszor az a férfitársadalom nyomta fejükbe a becstelenség tövlskoszorűját, amelynek sorából a csábító kikerült. Az a leányzó, amelyik férihezmenetelélg nem őrizte meg ártatlan.ságát, a „tiszta erkölcs" alapján büntetést érdemelt Az őgermán jog- könyvek Is akárhányszor halálbüntetést szabtak a megesett lányra. A kegyetlen felfogás később enyhült, de annyira nem, hogy a megtorlást elengedték volna. 0| büntetési nemként az egyházi vezeklés terjedt el. Az amerikai puritánok hajdani komor erkölcse Is lesújtott a vétkesekre. Az embertelen büntetésnek számos módozatát ismerték. Például a megesett lánvt kalodába zárták olyanformán, hogy a Iába magasabbra essék a fejénél — vagy pellengérhez kötözték és véresre korbácsolták. És még akkor nem is szóltunk a mohamedán, az Indiai és egyéb ázsiai társadalmak írott és íratlan törvényeiről, amelyekben a menyasszony szüzessége még nta Is elengedhetetlen követelménye a házasságnak. Az erkölcs megítélése azonban hajdanán sem volt mindeniitt egyforma. Még a magyar nyelvterületen Is voltak különbségek. Míg Erdély egyes részein természetes volt a fiatalok házas.ság előtti „összefekvése" je próbaéjszakák az egész falu tudtával mentek végbe, és ha a leány másállapotba került, a közvélemény elismeréssel nyugtázta, hogy alkalmas a házaséletrej, addig máshol a leány titkos találkozón vesztette el a — fejét, s a tilos csóknak gonosz visszhangja támadt. És nemcsak a múltban, hanem még századunkban, sőt napjainkban' is. Nem c.soda hát, ha még a közelmúltban is, a művi vetélés — az abrotusz — általános elterjedése előtt a teherbe esett lányok mindent megpróbáltak, hogy a nem kívánatos gyermek világra jöttét megakadályozzák. Volt. aki a padlásról vagy a szénaboglya tetejéről ugrott le, valaki forró vízbe ült vagy még veszélyesebb módszert vá-. lasztott... Akadtak, akik főzetet ittak, de a legtöbben a falu „tudós" bábaasszonyát keresték tel. Ez a beavatkozás sem volt a- zonhan veszélylelen. Nemcsak azért, mert ezek a bábaasszonyok általában nem steril körülmények között dolgoztak, hanem azért Is, mert az ilyen módon történt gyermekelvétel büntetendő cselekmény volt. Az orvos által végzett abortusz elterjedése sem jelentette egyértelműen azt, hogy a teherbe esett, d>» terhességüket megszakítani vágyó leányok fellélegezhettek. Hisz előbb a megalázó abortuszbizottság elé kellett állniuk, ahol gyakran kimondták: a gyereket meg kell tartani Még csak pár éve annak, hogy e biAttságnkat eltörölték, s a terhesség egy meghatározott idejéig minden nő maga döntheti el, mi legyen a sorsa a magzatnak. Leányanyák azonban ma is vannak, s ml tagadás — modern életfelfogás ide vagy oda —, ha meg nem is vesszőzlk őket, a közerkölcs még mindig elítélően vélekedik róluk S bizony, még ma is kev^s az olyan megértő vélemény, mit ama MátyuS Istvánná, aki II. József korában volt Kisküküllő és Marosszék tiszti orvosa, s aki Ö és 0] Dlaetetlka című könyvében így ír: „Ha az ilyen ártatlan szeretők a szerelemnek tü- zétől elragadtatván, néha a maguk szere- tetüket a testi gyönyörűségig is kiterjesztik, én ugyan kegyetlenségnek tartanám őket mindjárt ■az erkölcstelenségnek rút mocskával bemázolnl. annyival inkább törvényszék elé Idézni. Sőt inkább szánom én őket, amikor képzelem, mely szörnyű félelmek és elkényszeredések között kellett az 6 érzékeny szívüknek erre a bizonytalan kimenetelt maga után húzó dologra lépniök." SANYI MEGMAKACSOLTA MAGÄT Ági ezt a másfél szobás lakást nyolc hónappal ezelőtt kapta a kórháztól, ahol már negyedik éve ápolónő. — Addig falun laktam a szüleimnél. Nem is akartam én a városba költözni, de a fülembe jutott, hogy az emberek mit beszélnek rólam a faluban. Eleinte nem törődtem a pletykákkal, de végül betelt a pohár. így, hogy nem vagyok szem előtt, talán a falu szája sem jár annyit. A konyhában beszélgetünk, mert a szobában már alszik Krisztina, Ági kétéves kislánya. Megesett leányok — Elmondhatom azt is, mit pletykáltak rólam — folytatja Ági, miközben főzi a kávét. — Azt, hogy az osztályon minden orvossal lefeküdtem. Igaz, valóban próbálkoztak néhányan, talán azt hitték, hogy aki egyszer engedett, már könnyebben rávehető. Van udvarlóm. Négy hónapja ismerjük egymást, csak az a baj, hogy ő száz kilométerre lakik tőlünk, s bár komolyan fontolgatjuk a házasságot, egyelőre nem tudtuk eldönteni, mi legyen: ő köItözzék-e ide, vagy én menjek hozzájuk. De ez már egy másik téma. — Elmondanád, hogyan történt... — és még folytatnám a kérdést, de Ági kitalálja, mire célzok. — Nem sokkal az érettségi után egy táncmulatságon ismerkedtem meg Sanyival. Beleszerettem, úgy éreztem, ô az igazi. Három hét ismeretség után, amikor kocsival hazafelé tartottunk egy másik táncmulatságból, engedtem neki. Azt mondta, vigyázni fog, s én bíztam benne, hogy nem lesz semmi baj. De lett, illetve nem lett volna, ha Sanyi megtartja akkori adott szavát, hogy feleségül vesz. Azt mondta, tartsam meg a gyereket. Amikor a szüleim megtudták, hogy terhes vagyok, nagy patáliát csaptak. Közben Sanyival is összevesztünk. Öt azután elvitték katonának. Onnan megírta nekem, hogy sokat gondolkodott, úgy érzi, mégsem én vagyok az igazi. A gyereket elvállalja, de nősülni nem szeretne. Én akkor sokat sírtam, de nem tehettem semmit. Sanyi megmakacsolta magát, pedig még a szülei is próbálták győzködni. Ök, az apai nagyszülők ma is látogatják Krisztit, ajándékokat is hoznak, és a kislányt néha egypár napra magukhoz veszik. Ebben talán szerencsém van, hiszen nem maradtam annyira magamra, meg abban is, hogy nem kellett harcolnom, pereskednem az apaság elismertetéséért. Miután megszületett a kisunoka, az én szüleim is megbékéltek, de mindig azt mondogatják, hogy menjek férjhez. Én is azt hiszem, hogy úgy jobb volna, hiszen a kislánynak apa kell. Meg azért is, mert a mi társadalmunk a családosokat részesíti előnyben. Űk mindenféle kedvezményeket, kölcsönöket kapnak, én meg semmit. Bár a szüleim sokat segítenek, az ô támogatásukra a végtelenségig nem számíthatok. Az egyedüli kiútnak a férjhez menést látom. Remélem, sikerül. Akkor majd az emberek is másképpen néznek rám, mert most sokuknak a szemében látom, hogy azt gondolják: ez csak egy megesett lány. LEGALÄBB UNOKÄIM LEGYENEK Irén nyolc éve tanít egy falusi alapiskolában. Nehezen állt kötélnek, nem akart beszélni sorsáról. Végül mégis üzent, mehetek. Kisfia, Péter most lesz hároméves. Irén tanltólakásban lakik szemben az Iskolával, öt család lakik az emeletes épületben, Irénnek egy szoba-konyha jutott. Meglehetősen rezignált . nő benyomását kelti, s mi tagadás, enyhe vénlányos allűrök is mutatkoznak viselkedésében. Ez u- tóbbira természetesen nem, a rezigháltság okára viszont rákérdezek. — Lehet, hogy annak tűnök — mondja enyhe mosollyal a szája szögletében, de én azért boldognak érzem magam. Bár talán a kettő nem zárja ki egymást, hiszen maga módján a sorsába beletörődött ember is lehet boldog. Itt van a kisfiam, aki sok- -sok örömet ad nekem. Meg a munkámat Is szeretem, tanítványaimat, Nehezen indul a beszélgetés. Pár pillanatig- szótlanul ülök, én nem tudom, hogyan kérdezzek úgy, hogy ne legyek tolakodó. Végül összeszedem a bátorságomat: — Beszélhetnénk most arról, hogyan született meg Péter? Meg arról, hogy a kolléIIllusztrációs kép] gái, kolléganői és a falu mit szőlt hozzá? — A főiskolát nagy tervekkel fejeztem be, teli voltam ambícióval. Ügy gondoltam, férjhez megyek, letelepszünk egy városban, ahol a tanítás mellett művelődhetek is, gyep rekeket szülök majd, nevelem őket. Komárom mindig tetszett nekem, s így nagyon örültem, amikor ott, az egyik iskolában sikerült állást kapnom. Két évig tanítottam ebben a városban, azután mégis otthagytam. Egyrészt azért, mert konfliktusaim voltak az iskola vezetésével, másrészt egyre nagyobb honvágyat kezdtem érezni Ott, a j városban nem ismertem senkit, a szülőfalumban és a környékén pedig szinte mindenkit, így hazajöttem. Huszonkilenc éves voltam, amikor egy kiránduláson megismerkedtem egy nős férfival. Eleinte úgy volt, hogy elválik a feleségétől, és összeházasodunk, de ő meggondolta ma,gát. Én megijedtem attól, hogy újra egyedül maradok, és akkor, abban a lelkiállapotban azt láttam egyedüli megoldásnak, hogy szülök egy gyereket. Mi tagadás, hazudtam neki akkor, amikor azt mondtam, hogy szedem a fogamzásgátló tablettát. Talán erkölcstelennek tűnik, amit tettem, de akkor én ezt jogosnak tartottam, mert úgy éreztem, ő is becsapott, hazudott nekem. Amikor megtudta. hogy terhes vagyok, szépen és kevésbé szépen megpróbált rábeszélni arra, hogy vetessem el a gyereket. Én erről hallani sem akartam, mire ő azt mondta, hogy akkor utoljára találkoztunk. Végül is a bíróságon még találkoztunk, ahol kénytelen volt beismerni, hogy övé a gyerek. Hogy a felesége mit szólt hpz?á, nem tudom, mindenesetre még nem váltak el. — És a munkahelye, az iskola vezetése hogyan reagált mindezekre? — Szerencsére nagyon megértő főnököm van. Azt mondta, ez az én magánügyem. A kolléganők minden bizonnyal pusmogtak a hátam mögött, meg a faluban is megtárgyalhatták az ügyet, de hát minden csoda három napig tart. Mostanra már óvodás lett a fiam, s úgy érzem, a környezetem elfogadta az állapotomat. És én magam is. Felnevelem a fiamat, s ha férjem nincs is, legalább unokáim lesznek majd . .. KLINKO ROBERT Fagyizó kutya Bár már műlóban a nyár, ám a fagyi még változatlanul kedvenc nyalánkság. Előszerelettel nyalják gyerkőcök és tinik, felnőttek és aggastyánok. Jómagam különösebben nem kívánom a fagylaltot, évi fogyasztásom megfelel más ember napi adagjának. Mindezt c^ak azért említem, mert eleddig abban a tévhitben éjtem, hogy fagyizni csak emberek szoktak, míg a minap saját szememmel nem győződtem meg róla, hogy egyes állatfajták sem vetik meg eme hűsítő édesség élvezetét. A fagylsbódé közelében egy szakállas fiatalemberre lettem figyelmes. Két fagyit tartott a kezében. Az egyiket ő nyalta, a másikat bokszer kölyökkutfá- jával nyalatta. Az éjfekete szőrű négylábú jószág kis szüneteket tartva lefetyelte a gazdi kezéből a jégmasszát. Lárh, milyen okos kutyus, nem mohó, félti a torkát! A látvány két dolgot juttatott eszembe. Az egyik: a régi és a mai kutyavilág között óriási különbség van. A másik: vajon ez a kutyus, hogy stílusosan szóljak, mivel nyalta be magát a gazdijánál, hogy még fagyit is kapott tőle? Nem kell az esküvői kép A képkeretezőnél Járva, ízléses keretben, kinagyított, színes esküvői képen akad meg a pillantásom. Csillogó szemű menyasszony és modern frizurá- ]ú vőlegény mosolyog rám a képről. — Ogy nézem, ez az esküvői kép is a nyakunkon marad — szól felém a képkeretező-műhelyben dolgozó ismerősöm. — Ahogy hallottam, már elváltak, s biztosra veszem, egyikük sem tart igényt a képre. Akaratlanul elmosolyodok, s Ironikusan kérdem barátomat. — Olyan sokáig tartják itt a képeket? Persze tudom, a valóság ennél szomorúbb, hiszen manapság hamarabb kikezdi a házasságokat az Idő vasfoga, mint a nem is nagyon tökéletes színes képeket. Bodzsár Gyula Nemzeti sport Vasárnap van, reggel 9 óra lehet. Csukott szemmel fekszem, de már nem alszom. Azon gondolkodom, hogy mit csináljak ma. Egyszer csak az alsó lakások valamelyikéből tompa, mégis kellemetlen zuhogást hallok. Bántja a fülemet, ezért magamra húzom a paplant. Nem segít. Valaki elemi erővel talán a hét folyamán összegyűlt dühét vezeti le — ver valamit. Fél óra múlva már vagy öt helyről hallani az ilyen fülsértő zajt. Kimegyek a konyhába, ott talán csend van. Nyitom az ajtót, s megpillantom édesanyám kezében a klopfolót, amint lesújt egy szerencsétlen hússzeletre... És feldereng a megoldás: Csehszlovákiában a rántott hús nemzeti eledel, a klopfolás' pedig nemzeti sport — legalábbis vasárnaponként. Korpás Arpád Az „igényes“ vásárló ... Naponta halljuk, tapasztaljuk, hogy egyesek miként szapulják a kereskedelmünket talán mi magunk is e szapu- lók közé tartozunk. Legtöbbször azonban gyáván, az üzletből távozva szidják (szidjuk) a derék mészárost, hogy pl. marhafelsált (népiesen: comb) szegyhússal, miegymással egészíti, ke,rekítl ki, ami természetesen jóval olcsóbb hús- fajta, meg hogy a »szaláminkhoz gyakran két véget Is „csatol“, holott a rúd derekából szeletelte. Azon Is dünnyög- nl szoktunk, ha a „kalomistás“ nyakú birkát bárányhúsként számolja, és így tovább...-í Kérem, én Komáromban (Komárno) az ún. Fél-féle csemegeüzlet húsbolt részlegén — a Városháza terén — a közelmúltban az ellenkezőjéről győződtem meg: előttem egy németül beszélő ifjú hölgy, ötdekás adagokban, többféle felvágottat vásárolt, s a szalámivégeket rendre visszavétette a derék mészároslegénnyel, s azt sem engedte, hogy öt deka helyett öt és fél, hat legyen a mérlegen. A Goethe nyelvét nem beszélő henteslegény, érdekes módon, minden kívánságot megértett, és udvariasan eleget is tett. Azóta azon töprengek, vajon osztrák vagy nyugatnémet volt-e a „bátor“ menyecske? Netán keletnémet? Az igényessége, valamint a praktikussága révén ítélve talán az előbbi honból való. Sajnos, csak gondolom, mivelhogy Goethe nyelvét én is csupán a „legkonyhaiabbul“ értem, beszédjéből, tájszólásából nem tudtam eldönteni hovatartozását. Bátorsága viszont példaként szolgálhatna .., Hogy mi lett a szalámivégek sorsa? Bizonyára kitaláljuk: előbb-utóbb vevőre találtak. Olyanra, aki már csak az üzletet elhagyva morogta meg szolgáltatásaink színvonalát. Mert mi ilyenek vagyunk... (?) Csiba Géza Szálkák, fricskák, cikornyák
