Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-30 / 35. szám
új ifjúság 7 KULCSÁR TIBOR ROVATA A férfi idegesen nézte a lány szemébe hulló mélyvörös hajtincseket. Túl voltak az összes közhelyen. Elhangzott az ebből elegem van, a sose szerettelek, a dilemmák a családapa! kötelességekről. A férfi szaval a végtelen felé folytak, a női szem könnyes prizmáján keresztül elmosva Időt, teret. A lány már az első éjszaka után tudta, hogy a kapcsolat tiszavirág-életű. Nem gondolkodott soha azon, hogy mi telítette meg őt újra meg újra energiával, hogy felvegye a harcot a külvilággal, a barátaival, a férfival a férfiért. Szélmalomharc, gondolta néha és gúnyos fintor ült szája szélére, viszont a férre tartós, néhány annyira ellökhető, teljesen levakarható, jjiint a por nyári ténfergések után. A férfi sem akarta, hogy valami szorosabb kapocs alakuljon ki kettejük között. Érezte, hogy a két nő közötti ingadozása felemészti erejét, és nem lesz képes a felesége előtt tovább a szerepjátszásra. Lassan adagolta be magának a valóságot, az elkerülhetetlen szakítást. Valahol olvasta, hogy J. J., a híres író és múzsája, Nóra szélsőségesen vad és érzéki hónapokat éltek át együtt egy eldugott helyen. A mondat hangulata a lánnyal töltött időkre emlékeztette. A padlásszoba, a pókhálók, a korhadó búIllés Virág: Egy szakítás analízise flval szemben mosollyá enyhült cinizmusa. Ez életforma volt számára. Sírni csak úgy sírt, hogy senki se lássa, szégyellte a dagadt szemhéjakat, nem is a könnyeket. Legtöbbször önmagán nevetett, amikor belényillant a felisme- :?4Si-hogy ő se különb a többi embec? nél, bár ő mindent megtett azért, hogy ,,más“ legyen. És nem értette saját, egymásnak ellentmondó cselekedeteit- amikor komédiával fűszerezi a tragédiát, hogy elérjen mondanivalója noktürn vázához. A pillanatok, míg az elhagyás megszületett, az Ismert vigyort festették a gyerekes, puha arcra. A férfi mozdulatai az ágyban^ az utcán, részegen, józanul meghaltak egy üres szem- pillantásban, miután elmerült a kettejükön kívül álló világ szemlélésében a kávéház ablaküvegén túl. Érezte a férfi durvaságát, amely nem is testi erejéből, mint inkább tehetetlenségéből fakadt. A sértett önérzet megnyilvánulása, ha valaki nem figyel ránk, a férfi marka kapocsként kulcsolódik a vékony karra. Elkapott álmos pillantása megpihen a férfi remegő orrclmpáján, a megvetés érzése meglepi őt is. A szavak kifáradt színészekként pihennek a színfalak — az arcaik mögött. Csak a szemek párbeszéde él, ahogy egymásnak feszülnek, mint a pengék. Egyikük sem mondja ki a szót: menj el. Megszűnhetnek a kapcsolatok, megállhat a mozdulat a levegőben: amikor két kéz egymás felé nyúl. Ha a kontextus most tenger, akkor csak a bokájukat nyaldossa. Valahonnan a távolból zene szüremlik. Az emlékek ólomdús füstként szivárognak a test mélyedéseibe, a zsi- gerekbe ivódnak. S némelyik amennyitorok, a kopott mélybíbor sötétítő újra betöltötte a képzeletét. A feleségével soha nem volt képes olyan nyílt, szinte a perverzitásig nyúló testi szerelemre. Néha a lány táguló szembogarát figyelte, ahogy nedvesen csillogó pajzsként emelkedik gondolatat fölé az egyre szürkülő félhomályban. Ha szavakat kért tőle, megkapta mellé a testet is. A lány a testével is kommunikált. Egy szilveszteri éjszakán egyik haverja nyakába akart beleharapni, mert nem értettek egyet. Gyerekesnek tűnt, amellett állandóan harcolt két altere- gójával: a ringyóval és a tiszta nővel. A lány maga sem tudta, mit akar kidobni, amikor egy éjszaka felugrott a férfi mellől és a kitárt ablakon keresztül kihajított egy üveget. Csak a sötétítő lebbent. Beharapott szájjal várta az üvegcsörömpölést, amely gyorsan elhalt az utca csendjében, aztán sírva gubbasztott reggelig. Teátrális vagy, vágta egyszer a lány fejéhez, mintha bomba robbant volna, végül is az ágyban kötöttek ki. Tiltani kellett mindentől, mint egy gyereket, viszont érzékisége mégis ellensúlyozta hiányosságait. Most mi történt tulajdonképpen? A kérdés, mint egy Chagall-kép, lóg a falon. A férfi úgy érezte, hogy ezt az e- gészet megoldja egy kategorikus befejezéssel. A lány halkan, szemlehúnyva elbúcsúzott a férfitől, a szobától, a vörös sötétítőtől. A haját barnára festette, s néhány nap múlva felült az első vonatra. Elment, tulajdonképpen azt sem tudta, hogy melyik vágányról Indul a vonatja. Utazása nyugalmát ez sem zavarta meg. Száz Ildikó versei: virrasztók semmivé nőnek a huzatos padlókövön ácsorgó talpak ernyedt hétköznaplságukkal ujjaik között az órák mint tétova ujjperecek szorítják a földhöz a fény adta pompázó vagy megalázó létezést állsz és terhes egyszerűségében magáévá tesz a zavaros ködbe mártott csend nem tudom a neved kicsit (már) szorít ez a világ bedagadt szívem a tágabb tér híve tudtad hogy a sírásók lelkében van ébredésünk és csecsemők slr4sánál bukunk térdre (arcunkat hantokba mártva) tudtad hogy túl bő lesz ez a világ mert nem érzem érintését s ha mégis hajamba túr riadt lihegéssel keze fáradt reszketeg mindenség s ezért majd sosem néz a szemembe Szepesi Klára: Absztrakt szobor A posta előtt egy nagy fehér kőkompozíció áll. Lyukak és karikák végtelenjei. Masszív passzivitás! All a szobor, de vajon ki érti meg a lelkét, ha egyáltalán van neki? Augusztus Lívia versei: Modern idők Nem méltányoljuk a jelent Áramvonalas hazugságok a jövőbe vezetnek Formabontás mindenáron Tizenegydimenziós képek hasadnak elmék parabolatükrén Tompa tájak nem fiatnak már Tűző nap kristályszemcséi hullanak szempilláink közé Összerakó játék lett a világ Bárki kénye-kedvére szétszedheti hát Válás Szavak leomlott falak Kihagy a szív Kinyílik a fájdalom Hófehér derengő fény Hozzád hajolnék havas völgyben • Didergek magányos közönyömben Koppannak kihűlt szavak Végtelen éjszaka messze söpri a holdat Belső emlékek távolodnak Aki elhagyott szeretett Akit elhagytam szerettem Ql Adriján Turan: A fejsze élére Agya mélyéig itta le magát, gyűlölete a fejsze éléig ért. A munkában egyszer megkékültek körmei, mint a szerelőruhája, mely alatt szíve többé nem kergeti vérét. E vér egytlzenhatoda ereimben lüktet. Szürkén feküdt a koporsóban, a szája nyitva, mintha kiáltani akart volna valamit magyarázatképpen életéről. Teste újranő a gyermekláncfűben. Öráját zsebemben hordom. Mindig késik, egy egész emberélettel maradt le. Ardamica Zoltán fordítása Menedzser: frésal biztató próbálkozások, ön még nagyon fiatal, így sok lehetősége van, hogy alaposabban, elmélyültebben szemlélje az- írásai tárgyául választott valóságot. Igyekezzen, hogy ne maradjon a felszínen, próbálja a dolgok, jelenségek okait, összefüggéseit is megkeresni. Stílusa is helyenként szertelen, ügyeljen írásai nyelvi és stilisztikai oldalára is. Idővel jelentkezzen. Sziszt: írása sikeres próbálkozás, bár közlésre nem érett. Stílusa, hangvétele sok rokon vonást tartalmaz a népmesékkel, kár, hogy helyenként szentimentálissá válik. Próbálkozzon, s idővel jelentkezzen. Ha újságíré szeretne lenni, fokozott figyelmet fordítson a helyesírásra és a stílusra is. T. K.: „Szerencse lovag“ (így külön szóban!) című verse hemzseg a helyesírási hibáktól, akárcsak kísérlőlevele. Aki csak ennyire becsüli anyanyelvét, ne vegye magának azt a bátorságot, hogy tollat fogjon. J. K.: Egyvelege se nem túlságosan új, se nem eredeti, táborozások, sítanfolyamok műsorainak kedvelt száma, több — szellemesebb és kevésbé szellemes — változatát mi Is ismerjük. Műfaja sem megfelelő la- punk számára, hasonló hangvételű írásokat legfeljebb szilveszteri számunkban szoktunk közölni. Gabika: írásaiból kitűnik az irodalom iránti érdeklődése, olvasottsága, a világirodalomban való tájékozottsága, a közlésvágy, de alkotásai változatlanul nem érik el a közölhetőség szintjét. Versel álmodernek, tele vannak képzavarokkal, prózai írásainak nehezen határozható meg a műfaja. Helyesírása és stílusa is sok helyen korrigálásra szorul. Talán: Versei közül az ősz folyamán néhányat közlünk. Óvakodjon az önismétléstől és a szentlmentallzmus veszélyétől. Ojabb verseivel együtt pontos címét és személyi számát is várjuk. ROLL—R: Versel közlésére vonatkozó Ígéretünk változatlanul időszerű. Hogy ennek megvalósulása késik, ennek ön is az oka Ez talán így furcsán hangzik, de így van Versanyaggal ugyanis bőven el vagyunk lát va, így a többhónapos várakozási idő róva tunk jelenlegi terjedelmi keretei közt el kerülhetetlen. Sokan vannak, akik verseik kel gyakrabban „ostromolják“ rovatunkat, gyakrabban jelentkeznek, így a bővebb a- nyagből a válogatási lehetőség is könnyebb, s így akarva-akaratlanul is ők kerülnek előnybe. — Mostani versei közül néhányat selntén a közölhetők közé soroltunk. Verseiről változatlanul az a véleményünk, hogy könnyed verselőkészsége sokszor a könyií nyebb megoldások felé sodorja, verseiben így sok a felesleges, elhagyható, a „selejt“. Rímel között főleg az asszonáncok esetében sok a suta megoldás, pl. csak úgy, találomra, a Szeretem c. verséből: „mikor nő — teknő, között — főzött; Az utolsó ének címűből (miért az utolsó?!): „egy vak — szavak“ (mellesleg ez könnyen javítható, nemcsak a rím miatt, de nyelvi szempontból is helyesebb itt a határozatlan névelő használata; tehát: a vak — szavak), ugyanebben a versben: tócsán át — csodát (ez így rossz, de „tócsákon át — csodát“ — így már jó). Az előbbi két példával arra szeretnénk rávezetni, hogy önmagához való nagyobb igényességgel, szigorúbb önkontrollal írjon. Régebben közölt, kötetlenebb, rímtelen sorokban írt versére emlékezve a- jánljuk, ismét próbálkozzon ilyenekkel is, hogy megszabaduljon a rím kényszerétől.
