Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1989-02-15 / 7. szám

új ifjúság 7 Benő Zupačič: Találkozások — Meg tudná mondani, merre van a Medvés utca? Barátságosan mosolyog, ügy van öltözve — hajszálon mült, hogy MatjaZ el nem nevette magát —, mintha egy falusi lányt manekenbe oltottak volna. Kezével, csak úgy a szoknyáján keresztül, megigazította a térdén ráncba futott harisnyáját. A Jár­da ^ szélén kartonpapírböl készült, hámlott táéka, UNRA-doboz, piros zsineggel átköt­ve, rajta madárkalltka, olyan sárga, akár a citrom. — Medve vagy Medvés? — kérdi a férfi. — Nem tudom, merre lehet. Megkérdezhe­tünk egy rendért. — Hát ml küiíkibség van a kettő között? — nevet föl harsányan, aztán fölragadja a dobozt a kalitkával együtt. Mit mondjon ennek a lánynak? Medvés . utcai Fölemeli a táskát, nem volt Isten tudja, milyen nehéz, s aztán udvariasan szélt — ugyanis Ilyenek a városi emberek; . — Segítek majd magának, kedves her-' cegné elvtárs. A kíváncsiságom kedvéért meg kell mondania, voltaképpen kicsodát vagy micsodát keres. — Kicsodát, micsodát — Ismétli a lány. — Magamat. Magamat keresem, és megta­láltam. Egyszer s mindenkorra letelepszem Itt. Ezt a várost már régen nekem szán­ták. Elegem van a vidékből. Még hogy a földrajzi meghatározás, kérem? AJdovaS- eina földrajzi szélesség 45“ 3’ 20", hosz- szúsága pedig 14“ 30’ 40”. Füle mögött kacérul megigazította vilá­gos gesztonyeszín hajfürtjét. — Beiratkoztam az egyetemre. Elméleti fizikát szeretnék hallgatok Egész életem­ben csak erre vártam. 0, Itt jártam a Fölkelés Napján, és Jél körülnéztem. Álombéli dobozocska. Amikor hazafelé tar­tottunk, a teherautónk felborult. A sofőr két évet kapott, mert olyan részeg volt, hogy fele úton hátrafelé vezetett. Aztán egész bizalmasan a férfi felé for­dult: — Verseket Is frok. Dalokat tudok éne­kelni. Gitározom, csak éppen gitárom nincsen. Közölték néhány kis mesémet, persze álnéven, nehogy valaki éppen a ml községünkre gondoljon. Gyerekeknek írok, majd mindjárt megmutatok egy kis dob . got. A címe: Torony. Olyan szívesen föl­fedeznék valamit. Biztosan föl is fogok fe­dezni, mert szeretek dolgozni. Ô, nem, ne gondolja, hogy egy kicsit... olyan furcsán néz rám. A rendőr, szemmel láthatőlag Irodalmi képzettségű férfi, kijelentette, hogy az ut­cák névjegyzékében van egy medve utca. £s hogy ez a Medve költő volt. — Ott lakik a nagynéUém — mondta a lány. — Majd csak elhelyez valahol, egy ágyra valót valahogy csak megkeresek. Mérhetetlenül sok időm lesz. Délig előadá­sokra Járok, délután valamilyen munkához látok, este olvasok, tanulok, Írok. Tizen­kilenc éves vagyok, a nevem Katarina. Ma­gát valóban MatJaSnak hívják? Orvendek. Az Iskolaigazgató az állomáson szemérme- tesen megkérte a kezemet, de kosarat ad­tam neki. Rokonszenves flfl, fanatikus ne­velő, valóságos' nemzeti csapás, mert min­dent tud. Olyan ember, aki gondolkodik. Csak éppen túlságosan lassan. Olyan em­ber, aki kutat, vizsgálódik. Csak éppen azt, amit már fölkutattak. Ha teljesítménybér­ben fizetnék, fölfordulna az éhségtől. Ha ugyan valaha Is férjhez megyek, igazán művelt férjet szeretnék. Apám nincs, mert a háború alatt tévedésből kinyírták, édes­anyám pedig Igazi hangyatermészet, egy másik férfitól négy taknyos kölyköt szer­zett be. Csak nevessen! Egy köpcös kis emberke, kifogástalan fehér, nyitott gallérú Ingben, az előtte ál­ló asszonykának bizonygatja: — Nem, nem, maga tévedett, az én ne­vem Petelin, Petelin. •— A kalitkával mit akar? — Kanárit fogok vásárolni, va^ egy gerllcét. Szeretem a madarakat. Néha unat­kozni is szoktam. — A városban unatkozni? — Akadnak pillanatok két élmény közt, afféle üres Idő. Olyankor Jó egy kicsit el­beszélgetni a madarakkal. A férfi egy pillantást vet a kalitkára. Mielőtt útra kelt volna, a lány goúdosan megslkálta. Arca tejfehér, sugárzó, inkább a szeme nevet, mint a szája. — A madarak értelmes élőlények. Nem olyan szentimentálisak, mint az emberek, akiket nem tudnak megérteni. Jól tudom, hogy nem. A madarak szép, értelmes lé­nyek. Matjaž meg ezt gondolta magában: „No nézd csak, táskával, nem valami Jel ez? Üres táskával egyenesen a medve barlang­jába? A városi életet egyszer csak megfe­nyegette, megtámadta ez a mosolygó sze­mű lány. Oldaltámadás — mondaná a ka­tonai előképzés oktatója. Holnap valami szokatlan kis dalt fog nekünk énekelni, holnapután doktorál. Izgalmas könyvet fr, fölfedez valami új természeti törvényt, amit Einsteinnek sem sikerült fölfedeznie, meghódít valamilyen Intézetet, vagy fölfut az Olümposz tetejére. Vagy csupán rövid­re nylratja napégette hajfürtjeit, megszok­ja, hogy tflearkon ugrándozzék, kifesti a száját, s lakkozni fogja a körmét, kihívó kis szoknyáját fogja llbegtßtnl, míg végül Is egy szép napon megáll majd a bár mik­rofonja előtt, és rágyújt valami érdes twistre. De az is lehet, hogy csak gyere­ket fog beszerezni: maga sem tudja majd, hogyan. Akkor, amikor tavasszal odakünn a Tivoli árnyas fái alatt tanul, vagy ami­kor a gerlicéjővel a szerelem titkait fogja megtárgyalni. Aztán pedig... aztán...“ Matjažnak eszébe Jutottak a lányok, akik a főposta ablakán szoktak benézegetni, egymás mellett állva. Látszik rajtuk, hogy nem az aszfalton nőttek föl. Háztartási ki­segítők, akik a gyáriparban szeretnének el­helyezkedni. A gyárban kevesebbet kell dolgozni Ott az embernek valamivel több a szabad ideje. Munkásnők, akik tisztvise­lőnk szeretnének lenni. Ha már van is nylonköpenyük, még biztosan nincs gyári, csipkés nylon fehérneműjük. Még nincs keskeny fehér kezük. Praktikus eszű lá­nyok. Rettentő szívesen vihognak. Sokat törik a fejüket a bútoron, az öltözködé­sen, a lakáson, a férjhez menésen s mind­azon, ami még elérhetetlen. Szemük ko­moly, kíváncsi, meglehetősen sok bennük a bizonytalanság,'a várakozás és az apró- cseprő kívánság. Csupa Katarina egytől egyig. Az ő forró, sűrű vére kering en­nek a városnak ereiben már több mint egy évtizede, erősebben, mint valaha. Napról napra több és napról napra erősebben. A szerelemben éretlenek, könnyelműek, nem szoktak még hozzá az Intellektuális csábí­tásokhoz. Ennek ellenére épp az ő nyelvük változtatta meg ennek a városnak a nyel­vét. Ablakdeszkákon írják télszeg levelei­ket a legényeknek, képeslapokat barátaik­nak, postautalványokat töltenek ki anyjuk­nak és apjuknak. Ki Ismeri őket? A pszi­chológusok azt mondják: a társadalmi adaptáció a fejlődő városok egyik legfon­tosabb problémája. Az esti tanfolyamokon megmagyarázzák nekik, hogy: nemtudom azt két szóban kell írni, s hogy nem azt mondjuk, lú, hanem ló: nem azt, hogy vó- tam, hanem: voltam. A Tivoli park őrei tavasszal vállat vonnak majd. A körhinta vezetősége sokáig még az ö pénzüket fog­ja számolgatni — Tudja, — mondja a lány —, engem nem szabad klcsűfolnla. Nekem a város mérhetetlenül nagy élmény. De én nem hagyom magam. Nem engedem, hogy elgá­zoljanak. Dolgozni akarok, dolgozni fogok, éjjel és nappal, megszoktam már. Amikor még fiatal voltam, anyám azt mondogatta: „Sok bajt szerzel majd az embereknek, egész halálodig.* Ez így igaz. A gimnáziu­mot, ahogy mondani szokták, csak úgy bal­kézről végeztem el Soha többé nem me­gyek el innen. Elnevették magukat. Matjažnak úgy tetszett, mintha nem is valóságos volna ez a lány. — A nagyénlmnek ezt írtam: Kedves Tántikám, ha hamarosan betoppanok hoz­zád, szélütést ne kapj. At kell törnöm ma­gam. Egészséges vágyóig és szeretnék csi­nálni valamit. En Is hozzá akarok Járulni ahhoz, hogy a lakosság rétegződése meg­változzék. Segíts nekmn, húzd elő a vas­ágyat a padlásszobáböl. Minden mást ma­gam fogok elintézni Ha unatkozni fogsz, érdekes könyveket olvasok majd neked. Tudom, hogy előrelátó asszony vagy. Ke­nyéren ős tejen fogok élni mindaddig, míg zöld ágra nem vergődöm. Ösztöndíjat nem akartak adni mert nem akartam tanítónő lenni Itt nálunk még most Is minden olyan, mint valaha: igazi Isten háta mö­götti fészek. Az egyetlen annyira-amennyl- ra széles látókörű ember Peter ezredes, de ő is paraszttá változott, és korhely lett be­lőle, amióta a szocializmust nem fenyegeti veszély. — Nálunk — mondja — még a keresz­tek sem állnak egyenesen a temetőben. Ez azt Jelenti bogy magunkról Is elfelejtke­zünk. Az emberek is valamennyien hóbor­tosak. Nevetol kell az embernek, ha nincs Is kedvére, ha látja, miféle ünneplőbe búj­nak, 'legalább húsz év előttibe. Nálunk még él a szabály: minden beleszámít a szolgá­lati időbe. Ha lop az ember, a császárt lopja meg, az pedig messze van. Röviden: császári és királyi szabályzat. £n, bará­taim, én semmi pénzért sem akarom a patriarkális életet megjátszani Az én utam máshová vezet, fin ennek a társadalomnak alapve^ része vagyok. Senki engem nem fog elidegeníteni, szerencsém van, hogy ta­lálkoztam magával. Tudja, mindig így van: már régóta az Igazi pillanatban van sze­rencsém. Fütyülök én a kacsingatókra, a hízelkedőkre, rágalmazókra, irigykedőkre. A szemükbe nevetek, ha kell, s továbbme­gyek. Kedve támadt, hogy belecslpjen a lányba, hogy megálljának az utca kellős közepén, s hogy, mindennek ellenére, harsáanyan kacagjanak. — Tán csak nem gondolja, hogy a vá­ros mennyország? S hogy a városi embe­rek klsangyalok? Vagy hogy itt csupa öröm minden? — Valóban — mondta határozottan a lány —, csupa galádság az egész De a mennyország magamban is létezhet. Kellő helyen meg tudom ragadni a dolgot. — Ittál már valaha eszpresszókávét, Ka­tarina? — Nem Ittam, Matjaž. — Hallottál már valamit a hettita művé­szetről? — Erről sem hallottam, Matjaž. — Láttál már valaha eszpresszót? A férfi nézi a felszolgálónőt, kifizetődő nézni Fekete, mint a holló, karcsú, szürke szemű, mediterrán típus. Katarina is rábá­mul, szeme elkomolyodik. A kávéfőző előtt Jóképű, csontos, középkorú férfi áll. Egy kicsit már fölhajtott a garatra, kalapját a tarkójára tolta. — Hallottad már valaha, hogyan beszél­nek a férfiak az efféle szépséggel^ — Még nem, Matjaž. — Jó a kávé? — Isteni — Hát akkor ide figyelj. — Egy kis kávét, konyakot? — A szemed olyan kislány, mint kora reggel az őszi égbolt. — Ügy beszélsz, mint valami fegyházl ürge. — Igazán? És aztán? — Semmi Semmi. — A sitten nem sokkal kevesebbet töl­töttem, mint amilyen l&ős te egyáltalán vagy. — Már meglehetősen Idős vagyok. — Én is. Konyakot kérek. A háború alatt három esztendőt. Aztán három évig háborúban voltam. — Akkoriban sok embert kapott el Ilyes­féle. — Igen, s a három év a háború után? Még egyszer partizánt Játszottam. Sztáli­nért. Negyvenkilencben. Tudod-e, ml az az erkölcsi dilemma? Mit mondasz? — Semmit. — Mindezek után egymilliót sikkasztot­tam: öt év. Később megállapították, hogy nem sikkasztottam. Bocsánatot kértek. De három év megint veszendőbe ment. No, mit szólsz hozzá? — Mit szóljak? Főzhetek még egy kávét? — A szó azért mégsem kutya. Mikor Jár­nak hozzád a fiúk, nappal vagy éjjel? — Nappal dolgozom, éjszaka alszom. — S közben? — Közben néha-néha moziba megyek. Pénztár, blokkot kérekl-- Egyedül? — Mikor hogy. — No persze, mikor hogy. Hát igen, ml van ebben különös? Sok fiúd van? Minden ujjamra kettő . — Váltogatod őket, mint a kötényedet? — Az az Időtől függ. — Aha. Tudod, én az Ilyen ügyekben régimódi vagyok. A kiszolgált fegyencek mindig régimódiak. A cellában az ember kicsinyes lesz, érzékeny, erénycsősz. — Még egy kávét? — Konyakot még most sem kaptam. El­hanyagolsz, kicsikém. Egyenesen lenézel. — Ugyan márl — Az eszme vagy a pénz miatt? Leg­alább egyszer igazán volt miért ülnöm. — Miféle pénz miatt? — Az egészben ugyanis az a legmulat­ságosabb, hogy azt a pénzt valóban elsik­kasztottam. — Átengedhetnél nekem félmllllőt. Ne­kem soha, de soha nem elég a pénzem. — Hol van az már, klcsikéml Elfújta a szél, még mielőtt megkérdeztél volna, hoL van. — Kár. — Szép lény vagy, kicsikém, éppen ne­ked kell 8 pénz] A világon mindent meg­szerezhetsz a szemeddel. — Tévedsz barátomi Most aztán lebe­csülsz engem. A kezednek ml a baja? A kezem reszket. Az agyam simára van vasalva. Egy iskolai Jegyzetfüzetbe is be- tehetném, még be is csukhatnám. A szí­vem ráncos, olyan, mint egy öreg alma. — Valóban úgy beszélsz, mintha tegnap még rács mögött ültél volna. — Gondolod, hogy hazudok? Katarina hol a férfira bámul, hol a lány­ra. Az Ismeretlen vóglgsújt rajta a pUlan- tásával. — Csak nézz rám, kislány, ha olyan okos volnál, mint amilyen csinos, kitalál­hatnád a perpetuum mobilét. Katarina elpirult, megkönnyebbülten NU- neveit, és odasúgja Matjažnak: — Hallottad, mit mond? Perpetuum mo­bile. Ez egy pillanat alatt klszlmatolta, ki vagyok. Mondom neked, Matjaž, semmi sem akadályoz meg a sikerben. — Mindig van elegendő költőnk, Kateri­na. Az Olümposzra csak nagy nehezen Jut föl minden harmadik, negyedik vagy ötö­dik. *— Sebaj. Köztük leszek. — Jó kávét főzöl Jó szót mondasz. Jő szemed van. Sok embert Ismersz. Ne ha­ragudj rám, hogy unalmas voltam. Nem vagyok korunk hőse. — Ugyan már. Kávé mellett nem fölöe- leges a szó. — Hát még más dolgok mellett. — Holnap férjhez megyek. Igent fogok mondani Mit szólsz ehhez a szóhoz? — Borzasztóan fontos. Magad határoz­tál? — Mindenki maga választ, hogy lehet­ne másképp?-*• Gyerünk, gyerünk, Matjaž. Annyi min­denféle elintéznivalóm van még ma. Csuka Zoltán fordítása Wole Soyinka: Utazás Sosem étzem, hogy megérkeztem, bár az utazás végén Járok. Oly úton Jöttem, mely kérdésektől lecsappan,, mégis belegyfir engem ama másik haza-földbe. Tudom, húsom csontig lefalva, martaléka nyűgös halaknak, rozsdás hajőtestek között — útközben érintettem őket. S Így kenyérrel és borral nem sikerült legyőzést és Ínséget megosztanom — útközben érintettem őket. Sosem érzem, hogy megérkeztem bár szeretet s köszöntés tőrbecsal — haza — bitorlók adják ide boroskupám es minden ünnep utolsó vacsora. Gergely Agnes fordítása Michael Gruttenbrunner: Garibaldi utolsó kívánsága A tengernél állftsátok föl máglyámat — és akácot hozzatok; az ég, mint az olaj. Homlokomat Keletnek fordítva, vörös Ingben fektessetek rá. Hajnali derengésben és szabad ég alatt öleljék körül testemet a lángok; és hamvam lehull, parázs közé keveredik, mint Shelley hamvai a homokba, s nyughatatlan hullám viszi tova. Bata János fordítása Jákov Asster: Anyám bevarrta ökleimet Anyám bevarrta ökleimet kék erekkel. Tenyerembe meleg és sűrfi levegő-pénzt nyomott. Most ökleimet a fülemre szorítva Járom az erdőt és figyelem a fák törzsét hogy faragja körbe a szél. Szemem előtt hogy szaladnak a fák és bennük a gyűrűző idő. £n csak megyek, egyre csak megyek és körbejárom anyám szívét. Túróczi István fordítása Czeszlav Milosz: Ajándék Oly boldog volt ez a nap. Korán felszállt a köd, kinn dolgoztam a kertben. A kolibrik megálltak a loncvirág fölött Nem volt a földön semmi amire vágytam volna. Nem ismertem senkit, akit érdemes lett volna irigyelni Ami rossz történt elfeledtem. Nem szégyenkertem a gondolattól, hogy vagyok, aki vagyok. Nem éreztem fizikai fájdalmat Felegyenesedvén, két tengert láttam s rajta vitorlát. Gömörl György fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents