Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-04 / 1. szám
lüijstosl ■c (Ľ ■ rľ*s."y. íÄ '~^'T-3fŕ*ľ."ľtqt?ť'. :,MaBaŕWj»ig':'ic' iMw.uigagw As ember, es emberiség év végén leltárt késstt, év elején pedig terveket sső. As alábbi öseseáiiitásnnk iapnnk utolsó ssámáböl maradt ki terjedeime miatt. Hosz- ssára nyűit ieitárosás, de fiatalt és idősebbet gondolkodásra késztet. Pénzben szinte ki sem fejezhető, hogy az elmúlt negyven év alatt mennyit köitött az emberiség arra, hogy egymást rettégésben tartsa. Az év eiején optimistább az ember. Hisz abban, hog egyszer véget ér ez az esztelen versengés, és létrejön a kölcsönös bizalom. A hadászati fegyverek és az űrtechnika fej lődése 1945-től Közismert, hogy a technika ágazatai közül a hadtechnika a leggyorsabban, legdinamikusabban fejlődó terület, amely szinte azonnal a gyakorlatban alkalmazza a tudományos-technikai újdonságokat. Okkal állítható tehát, hogy az iparilag fejlett országok által létrehozott haditechnikai eszközök a műszaki színvonal csúcsát jelentik. Az 1950-es évek második felétől azonban — a haditechnika egyértelmű elsősége mellett — megjelent még egy terület, amelynek eszközei ugyancsak a technikailag legfejlettebb országok műszaki színvonalának csúcsát képviselik; ez az űrtechnika. A két ágazat szinte megegyezően magas technikai színvonala egyáltalán nem véletlen, hiszen az űrtechnika kialakulását alapvetően haditechnikai, pontosabban katonai rakétatechnikai fejlesztéseknek köszönheti, ugyanis az első űrrakéták tulajdonképpen nagy hatótávolságú (hadászati jellegű) ballisztikus rakéták módosított változatai voltak. A haditechnika és az űrkutatást hordozórakéta fejlesztése különvált. A világűr különleges körülményei közötti biztonságos működés követelménye, az úrtevékenység sok katonai vonatkozásának a felismerése együttesen arra késztette az űrhatalmakat, hogy űreszközeik kialakításában a legkorszerűbb, legmagasabb műszaki színvonalú — a legfontosabb harceszközökben, fegyverekben is használt — technikai megoldásokat, gyártási eljárásokat alkalmazzák. Napjainkban tehát az űrtechnikai eszközök, a különféle műholdak, űrhajók, űrállomások, űrrepülőgépek gyártási eljárásukban, szerkezeti megoldásaikban, az alkalmazott tudományos-technikai újdonságok tekintetében, műszaki megbízhatóságban, vagyis technikai színvonalukban gyakorlatilag a világhatalmak biztonságát szavatoló legfontosabb fegyverrendszerekével megegyezőknek tekinthetők és fejlesztési Irányzataik — az alkalmazás eltérősége ellenére — sok tekintetben azonosak. A haditechnika II. négy évtizedes fejlődését minden fegyverre és eszközre kiterjedően lehetetlen lenne áttekinteni. Ezért a haditechnika fejlődését az űrtechnikához legközelebb álló hadászati fegyvereken mutatjuk be. Fegyverkezési verseny A haditechnika II. világháború utáni fejlődésre a legnagyobb hatást az atomfegyver megjelenése gyakorolta. Az atomfegyverek első példányának 1945. augusztusi bevetése egyértelműen arra utalt, hogy egy, a korábbiakkal összevetlíetetlenül nagyobb pusztító hatású fegyver Jött létre, amely teljesen megváltoztatta a katonai szembenállás teltételeit és merőben új helyzetet alakított ki földünkön. Ehhez azonban az atomfegyver létrejöttén kívül az is kellett, hogy megszűnjék az első atomhatalom, az Egyesült Államok kezdeti atommono- pőlluma. A Szovjetunió az 1940-es évek végére vált atomhatalommá, de ezt követően még két évtizedre volt szüksége a teljes egyenlőséget eredményező, jelenleg is fennálló szovjet-amerikai hadászati erőegyensúly létrehozásához. Okkal állítható, hogy a IT. vllág- háborűt követő Időszak haditechnikai — s egyben űrtechnikai — fejlődését a két vezető hatalom fegyverkezési versenye határozta meg. E versenyben a kezdeményező szerepet a kezdeti atommonopőllumát s a sokkal hosszabb ideig (nagyjából az 1960—70-es évek fordulójáig) tartó hadászati fölényét megőrizni kívánó Egyesült Államok Játszotta. De a hadászati eiőegyensflly kialakulása után sem „adta fel* a fegyverkezési versenyt, fegyver fejlesztési törekvései azóta Is bizonyítják, hogy az abszolút katonai fölény visszaszerzésében, sebedietetlenségének vlssza- illftésában, ÜL a Szovjetuniónak az „agyonfegyverkezéssel való gazdasági tönkretételében bízik. Atomfegyverek és hordozóik A II. világháború után megkezdődött mindenekelőtt az atomfegyverek mennyiségi és minőségi továbbfejlesztése. Mér az 1950-es évek elejére jelentős mértékben sikerült a kezdetben igen nagy (5500 kg) tömegű és nehezen kezelhető atombomba méreteit és tömegét jelentősen csökkenteni, biztonságosabbá, egyszerűbben kezelhetővé tenni, sőt hatóerejét is növelni. A kezdeti 12 — 20 kllotonna trotillal megegyező romboló hatású bombák helyett már az 1950-es évek elejére kifejlesztették a néhány száz kllotonna ható- erejű atom-robbanőszerkezeteket. Az atomfegyver hatóerejének drasztikus növelésére a kétfázisú atomtöltet — a hidrogénbomba kifejlesztése adott lehetőséget. Az Egyesült Államokban 1952-ben, a Szovjetunióban 1953-ban robbantották először az új atomfegyvert, amelynek kifejlesztése azt jelentette, hogy egyetlen töltet hatóereje elérhette akár a 25 — 50 megatonna (millió tonna!) trotil egyenértékét Is. Az atomfegyverek fejlesztése természetesen sok kísérleti robbantást igényelt. Kezdetben a hagyományos dugaty- tyús motoros bombázó repülőgépeket tették alkalmassá atombombák hordozására. Az 1940-es évek második felétől megjelentek a gázturbinás re- pülőgép-hajtőmfivek. A gázturbinás sugárhajtőmű és a légcsavaros gázturbina forradalmi változást hozott a repülésben. Az első a sebesség számottevő növekedését, a második a repülőgépek jelentős mérettőmeg- és hasznosteher-növelését tette lehetővé. Az új hajtóművek már az 1950-es évek elejétől lehetőséget adtak a korábbiaknál jóval gyorsabb 900—950 km/6 sebességű, 800—10 000 hatósugarú, 150—200 t telszállótömegfi. Interkontinentális nehézbombázó repülőgépek kifejlesztésére. Ezek már 10 —20 t atombombát hordozhattak. Az 1950-es évek közepétől megjelentek az atombombák hordozására alkalmas közepes (50—80 t) telszál- lótömegű sugárhajtású bombázó repülőgépek első változatai Is. Az 1960-as évek elejétől a hadászati nehézbombázó repülőgépek csak fedélzeti berendezéseikben és fedélzeti fegyevrzetükben fejlődtek. A légibomba formájában hordozott atomfegyvert felváltotta (vagy kiegészítette) a néhány száz km hatótávolságú atomtóltésű rakéta, ill. az 1980-as évek elejétől a nagy ható- távolságú, atomOöltetű, igen alacsonyan, terepkóvető repülésben haladó hadászatai robotrepülőgép, melynek tengeralattjárő-fedélzeti és szárazföldről startoló változatai is léteznek. A közepes bombázó repülőgépek állományában már az 1960-as évek elejétől megjelent néhány szuperszonikus típus. Az első és mindmáig egyetlen hang feletti sebességű ne- bézbombázó repülőgép — az amerikai B-IB — rendszerbe állítása 1986-ban kezdődött meg. Rakétakorszak Az 1950-es évek elejétől az atom- robbanőszerkezetek hatóerejének növekedése, ugyanakkor tömegének és méreteinek csökkenése eredményeként egyre inkább szóba került a ballisztikus rakétával való célba juttatás lehetősége. A II. világháborút követően ugyanis — a fasiszta Ntaietország V-2 elnevezésű, irányított ballisztikus „nagyrakőtája* (start-tömege mindössze 12,3 t volt) nyomán — szinte mindegyik vezető katonai hatalom hozzákezdett az Irányított ballisztikus rakéták továbbfejlesztéséhez. Az eredeti cél szerény volt, hiszen csak 8 tüzérségi lövegek 10—20 km-es lő- távolságát akarták néhány száz km- re növelni. Az 1950-es évek elejére kifejlesztették az első, néhány száz km hatótávolságú tüzérségi rakétarendszereket, majd az évtized közepére megjelentek az első szárazföldi telepítésű, mai értelemben a közepes hatótávolságú (1000—5500 km) kategóriába tartozó rakétafegyverek. Később azután nyilvánvalóvá vált, hogy a „tüzérségi* rakéták méretének és starttömegének növelésével, valamint a rakéta fokozatokból való összeállításával mind a hatótávolság, mind pedig a célba juttatható robbanószerkezet tömege számottevően fokozható. Az 1950-es évek második felére kifejleszthetővé vált olyan hordozórakéta, amely a több tonna tömegű, nagy hatóerejü atomtöltetet 1000 km-nél messzebbre, akár 8 — 10 000 km-nyl távolságra is el tudta juttatni x. Az első Interkontinentális (5500 kra-nél nagyobb hatótávolságú, kétlépcsős, mintegy 250 t starttömegű) ballisztikus óriásrakétát a Szovjetunióban indították sikeresen útnak 1957 augusztusában. Alig fél esztendővel később az Egyesült Államokban is megjelent az első interkontinentális rakéta. A nukleáris technika és a rakéta- technika eredményei révén egyre újabb hadászati rakéták jelentek meg. Az 1960-as évek elejére csökkent a hadászati rakéták starttömege, megkezdődött a hatalmas földalatti építménybe — silóba — történő elrejtésük. Az 1960-as évek első felében a világtengereken, óceánokon megjelentek az atomhajtású, 12—20 atom- töltetű rakétát hordozó tengeralattjárók. Ezek a felderítéstől szinte teljesen védett rakétalnditó berendezések csaknem korlátlan Ideig hajózhatnak a víz alatt, még a rakéták elindításához sem kell a vízfelszínre kerülniük. Az 1970-es évek elejétől kezdve a szárazföldi telepítésű, majd a tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakétákat olyan fejrészekkel cserélték fel, amelyek több, kOlön-kOIön célra Irányítható atomtöltetet tartalmaznak. E fejlesztés eredményeként a hadászati rakéták célmegsemmlsl- tő képessége jelentősen megnőtt, miközben a rakéták száma változatlan maradt, sőt még csökkent Is. Az atomtöltettel felszerelt ballisztikus rakéta gyakorlatilag abszolút fegyverré vált. Minden más fegyver- rendszertől megkülönböztetik sajátosságai: a korlátlan hatótávolság, a rendkívül nagy célmegközelltésl sebesség és a célba érkezés pontosA hadászati támadöfegyverek állománya szolgál alapul a hadászati erőviszony-számvetésekhez. Orkorszak A hadászat! ballisztikus rakéták kifejlesztése egyúttal a gyakorlati ürtevékenység kezdetét jelentette. A katonai célokra kifejlesztett nagyrakétákat először kisebb-nagyobb módosítással műholdak föld körüli pályára állítására tették alkalmassá, majd embert szállító űrhajók felbo- chátására is. A világ első mesterséges holdját, a szovjet Szputnylk I-et 1957. október 4-én az ugyanez év augusztusában sikeresen kipróbált Interkontinentális rakéta módosított változata állította pályára. A katonai rakétateclHilka és az űrtechnika összefonódását az Is mutatja, hogy az űrobjektumok felbocsátására szolgáló űrközpontokat rendszerint katonai rakétalőtereken vagy azok közelében alakították ki. Az 1960-as évek elejétől azonban már különvált a katonai és az űrhajózási hordozórakéták fejlesztése, mindenekelőtt az eltérő követelmények miatt. A műholdak, űrszondák, űrhajók, űrállomások tömege egyre nagyobb hasznos terhet pályára állítani képes hordozórakétákat követelt, ezek azonban bonyolult szerkezetük, hosszú inditás-előkészítésl Idejük miatt katonai célokra egyre kevésbé voltak alkalmasak. Az összes ürbatalom, de legnagyobb számban természetesen a Szovjetunió és az Egyesült Államok kifejlesztette saját fegyverként nem alkalmas űrhajózási hordozórakétáit. E rakéták adtak lehetőséget az egyre bővülő űrtevékenység automatákkal, majd emberekkel végzett programjainak végrehajtására. Az alapkutatást, a Naprendszert, a világűrt megismerő firobjektumok után egyre gyakrabban és növekvő arányban bocsátottak fel olyan műholdakat, amelyek közvetlenül hasznot hajtő megfigyeléseket vagy éppen szolgáltatásokat végeznek. így megjelentek a földi erőforrásokat, víz-, energiahordozó- és nyersanyaglelőhelyeket kutató műholdak, a Föld légkörét, a msteorolögiat helyzetet figyelő, az előrejelzést segítő műholdak, a tengeri és repülőnavigációra szolgáló műholdak, a telefon-, rádió- és televíziós összeköttetést szolgáló távközlési műholdak, a térképészeti méréseket segítő geodéziai műholdak, sőt olyan sajátos műholdak, amelyekkel például a termés érettségének fokát, a növényi kártevők megjelenését vagy éppen tengeri halrajok vonulását lehet nyomon követni. Li liajok — űrállomá ok — űrrapiUögépek Az első műhold pályára állítását követően alig 3 és tél év múlva felbocsátották az első embert szállttő űrhajót, a Vosztok I-et, fedélzetén az első űrhajóssal, a szovjet Jurlj Gagarlnnal. A kezdeti kisméretű űrhajók az 1960-as évek közepére többszemélyesre bővültek. Egyre sokoldalúbbá vált az űrhajósok tevékenysége Is. Az 1960-as évek végén kezdetét vette az amerikai Apollo-program, a- melynek keretében amerikai űrhajósok szálltak le a Hold felszínére. Az 1970-es évek elején a Szaljűt I felbocsátáséval beindult az azóta Is rendszeresen folyó szovjet űrállomásprogram. A jelenlegi szovjet űrállomás, a Mir, elődjeihez hasonló térfogatú, de ez a központi egység kiegészítő modulokkal a sokszorosára bővíthető. Az egyetlen amerikai firállomás, a rakétafokozatból kialakított Skylab repülését követően az amerikaiak — az 1975. évi szovjet-amerikai Szojuz- Apollo közös űrrepülés kivételével — majdnem 10 évig nem küldtek embert az űrbe, mert az új, pilóta vezette kozmikus szállítórendszert, a többször Is felhasználható Spaca Shuttle űrrepülőgépet fejlesztették. A rakétaként pályára álló, űrhajóként, űrállomásként keringő ürobjek- tum a repülőgépekhez hasonlóan ér földet, s ezért ismételten felhasználható. A 4 elkószült példány összesen 24 alkalommal repült sikeresen, a 25. startnál (1986 januárjában) a Challanger elnevezésű űrrepülőgép a pályára álláskor felrobbant, s az űrhajózás eddigi legsúlyosabb katasztrófája során a fedélzeten tartózkodó 7 személy életét vesztette. Az amerikai űrrepülőgép-program a hiba okainak teljes feltárása és kiküszöbölése után folytatódik. Az 1990-es évek közepére az Egyesült Államok nagy űrállomás Föld körüli pályára állítását tervezi. Katonai műholdak Az első műholdak felbocsátását követően nyilvánvalóvá vált, hogy a megfelelő fedélzeti berendezésekkel ellátott műholdak katonai feladatok védésére Is alkalmassá tehetők. így már az 1960-as évek elején megjelentek az első felderítő műholdak, majd a katonai távközlési műholdak. Őket a vízfelszínt hadihajók és tengeralattjárók, valamint a katonai repülőgépek tájékozódására, pontos helyzetének meghatározására szolgáló katonai navigációs műholdak, majd a rakétatámadásról való gyors értesülést nyújtó korai előrejelző műholdak követték. Keringenek ezeken kívül Földünk körül kifejezetten katonai rendeltetésű meteorológiai műholdak (amelyek elősegítik a nyílt tengereken, az anyaországtól távol működtetett flotta tevékenységét} és katonai geodéziai műholdak (amelyek a ballisztikus rakéták és a hadászati robotrepülőgépek röppályatervezését segítik). Napjaink katonai űrtevékenysége mentes a fegyverektől, és a fegyver- zetkorlátozásl-leszerelési egyezmények megtartásának ellenőrzését szolgálja, lehetővé teszi a rakétatámadásról való gyors értesülést, a válaszcsapás gyors kiváltását — és ezzel fokozza az első csapástól való elrettentést. így a Jelenlegi katonai űrtevékenység nagyobb hányada a nemzetközi biztonságot erősítő tényező. Ürfeavverkezés Mindezek mellett voltak és ma Is megfigyelhetők a világűr milltarlzá- lását célzó törekvések Is. Közülük első helyen a műholdelhárltást kell megemlíteni. Az Egyesült Államok 1963—1976 között a Szovjetunió pedig 1976— 1983 között végzett ún. elfogó vagy másként vadász-műholdakkal műholdelhárítási kísérleteket. Az elfogó műholdat hatalmas hordozórakétával állították pályára, majd a cél-műhold megközelítése után ütközéssel vagy hagyományos repesztöltet felrobbantásával történt a megsemmisítés. Az effajta műhold-elhárítási módszer lassúsága és körülményessége miatt alkalmatlannak és könnyen felderlt- hetőnek bizonyult, ezért e kísérleteket felfüggesztették. Az Egyesült Államokban 1979-től fejlesztik az ún. második generációs repülőgép-fedélzeti müholdvadász- müholdelhárltó fegyvert, az ASAT rakétát, amely az alacsony pályás műholdak elleni harc eszköze lehet. Ezzel a fegyverrel 1985-ben eredményes műholdelfogási kísérletet hajtottak végre. A világűr militarlzálásának legveszélyesebb törekvése az amerikai hadászati védelmi kezdeményezés, az SDI. Katonai célkitűzése egy olyan átfogó, űrbázisú rakétaelhérító rendszer létrehozása, amely az Egyesült Államok szárazföldi területének „abszolút biztos“ védelmet nyújtana a szovjet rakéták atomtölteteivel szemben. Ez az Egyesült Államokat első- csapás'-mérő képességhez juttatná, hiszen ki tudná védeni a szovjet válaszcsapást. Az átfogó amerikai rakétaelhárltó rendszer kifejlesztése jelenleg a kutatási-fejlesztési szakaszban van, a telepítésről csak a következő évtized közepén lehet dönteni. A rendszerről azonban tudni lehet, hogy merőben új, a világűrbe telepített fegyvereket (lézer, részecskegyorsító, elektromágneses ágyú stb.) alkalmaz, fejlesztési-telepítési költségei elérik vagy meghaladják az 1000— 1500 milliárd dollárt. De az is nyilvánvaló, hogy nem lehet abszolút biztos, mert a technika történetében nem volt, nincs és nem Is lehet semmi, amelynek hatékonysága elérné, vagy akár csak megközelítené a 100 százalékot. A rakéta-atomfegyverek okozta veszélyt csak a fegyverek teljes felszámolásával lehet megszüntetni. Sz. Gy. I
