Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-04 / 1. szám

lüijstosl ■c (Ľ ■ rľ*s."y. íÄ '~^'T-3fŕ*ľ."ľtqt?ť'. :,MaBaŕWj»ig':'ic' iMw.uigagw As ember, es emberiség év végén leltárt késstt, év elején pedig terveket sső. As alábbi öseseáiiitásnnk iapnnk utolsó ssámáböl maradt ki terjedeime miatt. Hosz- ssára nyűit ieitárosás, de fiatalt és idősebbet gondolkodásra késztet. Pénzben szinte ki sem fejezhető, hogy az elmúlt negyven év alatt mennyit köitött az emberiség arra, hogy egymást rettégésben tartsa. Az év eiején optimistább az ember. Hisz abban, hog egyszer véget ér ez az esztelen versengés, és létrejön a kölcsönös bi­zalom. A hadászati fegyverek és az űrtechnika fej lődése 1945-től Közismert, hogy a technika ága­zatai közül a hadtechnika a leg­gyorsabban, legdinamikusabban fej­lődó terület, amely szinte azonnal a gyakorlatban alkalmazza a tudo­mányos-technikai újdonságokat. Ok­kal állítható tehát, hogy az iparilag fejlett országok által létrehozott ha­ditechnikai eszközök a műszaki szín­vonal csúcsát jelentik. Az 1950-es évek második felétől azonban — a haditechnika egyértel­mű elsősége mellett — megjelent még egy terület, amelynek eszkö­zei ugyancsak a technikailag leg­fejlettebb országok műszaki színvo­nalának csúcsát képviselik; ez az űrtechnika. A két ágazat szinte meg­egyezően magas technikai színvonala egyáltalán nem véletlen, hiszen az űrtechnika kialakulását alapvetően haditechnikai, pontosabban katonai rakétatechnikai fejlesztéseknek kö­szönheti, ugyanis az első űrrakéták tulajdonképpen nagy hatótávolságú (hadászati jellegű) ballisztikus ra­kéták módosított változatai voltak. A haditechnika és az űrkutatást hordozórakéta fejlesztése különvált. A világűr különleges körülményei közötti biztonságos működés követel­ménye, az úrtevékenység sok katonai vonatkozásának a felismerése együt­tesen arra késztette az űrhatalma­kat, hogy űreszközeik kialakításában a legkorszerűbb, legmagasabb mű­szaki színvonalú — a legfontosabb harceszközökben, fegyverekben is használt — technikai megoldásokat, gyártási eljárásokat alkalmazzák. Napjainkban tehát az űrtechnikai eszközök, a különféle műholdak, űr­hajók, űrállomások, űrrepülőgépek gyártási eljárásukban, szerkezeti megoldásaikban, az alkalmazott tu­dományos-technikai újdonságok te­kintetében, műszaki megbízhatóság­ban, vagyis technikai színvonalukban gyakorlatilag a világhatalmak biz­tonságát szavatoló legfontosabb fegy­verrendszerekével megegyezőknek te­kinthetők és fejlesztési Irányzataik — az alkalmazás eltérősége ellenére — sok tekintetben azonosak. A haditechnika II. négy évtizedes fejlődését minden fegyverre és esz­közre kiterjedően lehetetlen lenne áttekinteni. Ezért a haditechnika fej­lődését az űrtechnikához legközelebb álló hadászati fegyvereken mutatjuk be. Fegyverkezési verseny A haditechnika II. világháború utá­ni fejlődésre a legnagyobb hatást az atomfegyver megjelenése gyakorolta. Az atomfegyverek első példányának 1945. augusztusi bevetése egyértel­műen arra utalt, hogy egy, a koráb­biakkal összevetlíetetlenül nagyobb pusztító hatású fegyver Jött létre, amely teljesen megváltoztatta a ka­tonai szembenállás teltételeit és me­rőben új helyzetet alakított ki föl­dünkön. Ehhez azonban az atomfegyver létrejöttén kívül az is kellett, hogy megszűnjék az első atomhatalom, az Egyesült Államok kezdeti atommono- pőlluma. A Szovjetunió az 1940-es évek végére vált atomhatalommá, de ezt követően még két évtizedre volt szüksége a teljes egyenlőséget ered­ményező, jelenleg is fennálló szov­jet-amerikai hadászati erőegyensúly létrehozásához. Okkal állítható, hogy a IT. vllág- háborűt követő Időszak haditechni­kai — s egyben űrtechnikai — fej­lődését a két vezető hatalom fegy­verkezési versenye határozta meg. E versenyben a kezdeményező szerepet a kezdeti atommonopőllumát s a sok­kal hosszabb ideig (nagyjából az 1960—70-es évek fordulójáig) tartó hadászati fölényét megőrizni kívánó Egyesült Államok Játszotta. De a ha­dászati eiőegyensflly kialakulása után sem „adta fel* a fegyverkezési versenyt, fegyver fejlesztési törekvé­sei azóta Is bizonyítják, hogy az abszolút katonai fölény visszaszerzé­sében, sebedietetlenségének vlssza- illftésában, ÜL a Szovjetuniónak az „agyonfegyverkezéssel való gazda­sági tönkretételében bízik. Atomfegyverek és hordozóik A II. világháború után megkezdő­dött mindenekelőtt az atomfegyve­rek mennyiségi és minőségi tovább­fejlesztése. Mér az 1950-es évek ele­jére jelentős mértékben sikerült a kezdetben igen nagy (5500 kg) tö­megű és nehezen kezelhető atom­bomba méreteit és tömegét jelentő­sen csökkenteni, biztonságosabbá, egyszerűbben kezelhetővé tenni, sőt hatóerejét is növelni. A kezdeti 12 — 20 kllotonna trotillal megegyező romboló hatású bombák helyett már az 1950-es évek elejére kifejlesztet­ték a néhány száz kllotonna ható- erejű atom-robbanőszerkezeteket. Az atomfegyver hatóerejének drasz­tikus növelésére a kétfázisú atom­töltet — a hidrogénbomba kifejlesz­tése adott lehetőséget. Az Egyesült Államokban 1952-ben, a Szovjetunió­ban 1953-ban robbantották először az új atomfegyvert, amelynek kifejlesz­tése azt jelentette, hogy egyetlen töltet hatóereje elérhette akár a 25 — 50 megatonna (millió tonna!) tro­til egyenértékét Is. Az atomfegyve­rek fejlesztése természetesen sok kí­sérleti robbantást igényelt. Kezdetben a hagyományos dugaty- tyús motoros bombázó repülőgépeket tették alkalmassá atombombák hor­dozására. Az 1940-es évek második felétől megjelentek a gázturbinás re- pülőgép-hajtőmfivek. A gázturbinás sugárhajtőmű és a légcsavaros gáz­turbina forradalmi változást hozott a repülésben. Az első a sebesség számottevő növekedését, a második a repülőgépek jelentős mérettőmeg- és hasznosteher-növelését tette lehe­tővé. Az új hajtóművek már az 1950-es évek elejétől lehetőséget adtak a korábbiaknál jóval gyorsabb 900—950 km/6 sebességű, 800—10 000 hatósu­garú, 150—200 t telszállótömegfi. In­terkontinentális nehézbombázó repü­lőgépek kifejlesztésére. Ezek már 10 —20 t atombombát hordozhattak. Az 1950-es évek közepétől megje­lentek az atombombák hordozására alkalmas közepes (50—80 t) telszál- lótömegű sugárhajtású bombázó re­pülőgépek első változatai Is. Az 1960-as évek elejétől a hadá­szati nehézbombázó repülőgépek csak fedélzeti berendezéseikben és fedélzeti fegyevrzetükben fejlődtek. A légibomba formájában hordozott atomfegyvert felváltotta (vagy kiegé­szítette) a néhány száz km hatótá­volságú atomtóltésű rakéta, ill. az 1980-as évek elejétől a nagy ható- távolságú, atomOöltetű, igen alacso­nyan, terepkóvető repülésben haladó hadászatai robotrepülőgép, melynek tengeralattjárő-fedélzeti és száraz­földről startoló változatai is létez­nek. A közepes bombázó repülőgépek állományában már az 1960-as évek elejétől megjelent néhány szuperszo­nikus típus. Az első és mindmáig egyetlen hang feletti sebességű ne- bézbombázó repülőgép — az ame­rikai B-IB — rendszerbe állítása 1986-ban kezdődött meg. Rakétakorszak Az 1950-es évek elejétől az atom- robbanőszerkezetek hatóerejének nö­vekedése, ugyanakkor tömegének és méreteinek csökkenése eredménye­ként egyre inkább szóba került a ballisztikus rakétával való célba jut­tatás lehetősége. A II. világháborút követően ugyan­is — a fasiszta Ntaietország V-2 el­nevezésű, irányított ballisztikus „nagyrakőtája* (start-tömege mind­össze 12,3 t volt) nyomán — szinte mindegyik vezető katonai hatalom hozzákezdett az Irányított balliszti­kus rakéták továbbfejlesztéséhez. Az eredeti cél szerény volt, hiszen csak 8 tüzérségi lövegek 10—20 km-es lő- távolságát akarták néhány száz km- re növelni. Az 1950-es évek elejére kifejlesz­tették az első, néhány száz km ha­tótávolságú tüzérségi rakétarendsze­reket, majd az évtized közepére meg­jelentek az első szárazföldi telepí­tésű, mai értelemben a közepes ha­tótávolságú (1000—5500 km) kate­góriába tartozó rakétafegyverek. Később azután nyilvánvalóvá vált, hogy a „tüzérségi* rakéták méreté­nek és starttömegének növelésével, valamint a rakéta fokozatokból való összeállításával mind a hatótávolság, mind pedig a célba juttatható rob­banószerkezet tömege számottevően fokozható. Az 1950-es évek második felére kifejleszthetővé vált olyan hordozórakéta, amely a több tonna tömegű, nagy hatóerejü atomtöltetet 1000 km-nél messzebbre, akár 8 — 10 000 km-nyl távolságra is el tudta juttatni x. Az első Interkontinentális (5500 kra-nél nagyobb hatótávolságú, két­lépcsős, mintegy 250 t starttömegű) ballisztikus óriásrakétát a Szovjet­unióban indították sikeresen útnak 1957 augusztusában. Alig fél eszten­dővel később az Egyesült Államok­ban is megjelent az első interkonti­nentális rakéta. A nukleáris technika és a rakéta- technika eredményei révén egyre újabb hadászati rakéták jelentek meg. Az 1960-as évek elejére csök­kent a hadászati rakéták starttöme­ge, megkezdődött a hatalmas föld­alatti építménybe — silóba — tör­ténő elrejtésük. Az 1960-as évek első felében a világtengereken, óceánokon megje­lentek az atomhajtású, 12—20 atom- töltetű rakétát hordozó tengeralatt­járók. Ezek a felderítéstől szinte teljesen védett rakétalnditó berende­zések csaknem korlátlan Ideig hajóz­hatnak a víz alatt, még a rakéták elindításához sem kell a vízfelszínre kerülniük. Az 1970-es évek elejétől kezdve a szárazföldi telepítésű, majd a ten­geralattjáró-fedélzeti ballisztikus ra­kétákat olyan fejrészekkel cserélték fel, amelyek több, kOlön-kOIön cél­ra Irányítható atomtöltetet tartal­maznak. E fejlesztés eredményeként a hadászati rakéták célmegsemmlsl- tő képessége jelentősen megnőtt, mi­közben a rakéták száma változatlan maradt, sőt még csökkent Is. Az atomtöltettel felszerelt ballisz­tikus rakéta gyakorlatilag abszolút fegyverré vált. Minden más fegyver- rendszertől megkülönböztetik sajá­tosságai: a korlátlan hatótávolság, a rendkívül nagy célmegközelltésl sebesség és a célba érkezés pontos­A hadászati támadöfegyverek állo­mánya szolgál alapul a hadászati erőviszony-számvetésekhez. Orkorszak A hadászat! ballisztikus rakéták kifejlesztése egyúttal a gyakorlati ürtevékenység kezdetét jelentette. A katonai célokra kifejlesztett nagyra­kétákat először kisebb-nagyobb mó­dosítással műholdak föld körüli pá­lyára állítására tették alkalmassá, majd embert szállító űrhajók felbo- chátására is. A világ első mesterséges holdját, a szovjet Szputnylk I-et 1957. októ­ber 4-én az ugyanez év augusztusá­ban sikeresen kipróbált Interkonti­nentális rakéta módosított változata állította pályára. A katonai rakétateclHilka és az űr­technika összefonódását az Is mutat­ja, hogy az űrobjektumok felbocsá­tására szolgáló űrközpontokat rend­szerint katonai rakétalőtereken vagy azok közelében alakították ki. Az 1960-as évek elejétől azonban már különvált a katonai és az űr­hajózási hordozórakéták fejlesztése, mindenekelőtt az eltérő követelmé­nyek miatt. A műholdak, űrszondák, űrhajók, űrállomások tömege egyre nagyobb hasznos terhet pályára állí­tani képes hordozórakétákat köve­telt, ezek azonban bonyolult szerke­zetük, hosszú inditás-előkészítésl Ide­jük miatt katonai célokra egyre ke­vésbé voltak alkalmasak. Az összes ürbatalom, de legna­gyobb számban természetesen a Szov­jetunió és az Egyesült Államok ki­fejlesztette saját fegyverként nem al­kalmas űrhajózási hordozórakétáit. E rakéták adtak lehetőséget az egyre bővülő űrtevékenység automatákkal, majd emberekkel végzett programjai­nak végrehajtására. Az alapkutatást, a Naprendszert, a világűrt megismerő firobjektumok után egyre gyakrabban és növekvő arányban bocsátottak fel olyan mű­holdakat, amelyek közvetlenül hasz­not hajtő megfigyeléseket vagy ép­pen szolgáltatásokat végeznek. így megjelentek a földi erőforrásokat, víz-, energiahordozó- és nyersanyag­lelőhelyeket kutató műholdak, a Föld légkörét, a msteorolögiat helyzetet figyelő, az előrejelzést segítő műhol­dak, a tengeri és repülőnavigációra szolgáló műholdak, a telefon-, rá­dió- és televíziós összeköttetést szol­gáló távközlési műholdak, a térké­pészeti méréseket segítő geodéziai műholdak, sőt olyan sajátos műhol­dak, amelyekkel például a termés érettségének fokát, a növényi kárte­vők megjelenését vagy éppen tengeri halrajok vonulását lehet nyomon kö­vetni. Li liajok — űrállomá ok — űrrapiUögépek Az első műhold pályára állítását követően alig 3 és tél év múlva felbocsátották az első embert szál­lttő űrhajót, a Vosztok I-et, fedél­zetén az első űrhajóssal, a szovjet Jurlj Gagarlnnal. A kezdeti kisméretű űrhajók az 1960-as évek közepére többszemé­lyesre bővültek. Egyre sokoldalúbbá vált az űrhajósok tevékenysége Is. Az 1960-as évek végén kezdetét vet­te az amerikai Apollo-program, a- melynek keretében amerikai űrhajó­sok szálltak le a Hold felszínére. Az 1970-es évek elején a Szaljűt I felbocsátáséval beindult az azóta Is rendszeresen folyó szovjet űrállo­másprogram. A jelenlegi szovjet űr­állomás, a Mir, elődjeihez hasonló térfogatú, de ez a központi egység kiegészítő modulokkal a sokszorosá­ra bővíthető. Az egyetlen amerikai firállomás, a rakétafokozatból kialakított Skylab repülését követően az amerikaiak — az 1975. évi szovjet-amerikai Szojuz- Apollo közös űrrepülés kivételével — majdnem 10 évig nem küldtek em­bert az űrbe, mert az új, pilóta ve­zette kozmikus szállítórendszert, a többször Is felhasználható Spaca Shuttle űrrepülőgépet fejlesztették. A rakétaként pályára álló, űrhajó­ként, űrállomásként keringő ürobjek- tum a repülőgépekhez hasonlóan ér földet, s ezért ismételten felhasznál­ható. A 4 elkószült példány össze­sen 24 alkalommal repült sikeresen, a 25. startnál (1986 januárjában) a Challanger elnevezésű űrrepülőgép a pályára álláskor felrobbant, s az űr­hajózás eddigi legsúlyosabb kataszt­rófája során a fedélzeten tartózko­dó 7 személy életét vesztette. Az amerikai űrrepülőgép-program a hiba okainak teljes feltárása és kiküszöbölése után folytatódik. Az 1990-es évek közepére az Egyesült Államok nagy űrállomás Föld körüli pályára állítását tervezi. Katonai műholdak Az első műholdak felbocsátását kö­vetően nyilvánvalóvá vált, hogy a megfelelő fedélzeti berendezésekkel ellátott műholdak katonai feladatok védésére Is alkalmassá tehetők. így már az 1960-as évek elején megjelentek az első felderítő műhol­dak, majd a katonai távközlési mű­holdak. Őket a vízfelszínt hadihajók és tengeralattjárók, valamint a ka­tonai repülőgépek tájékozódására, pontos helyzetének meghatározására szolgáló katonai navigációs műhol­dak, majd a rakétatámadásról való gyors értesülést nyújtó korai előre­jelző műholdak követték. Keringenek ezeken kívül Földünk körül kifejezetten katonai rendelte­tésű meteorológiai műholdak (ame­lyek elősegítik a nyílt tengereken, az anyaországtól távol működtetett flotta tevékenységét} és katonai geo­déziai műholdak (amelyek a ballisz­tikus rakéták és a hadászati robot­repülőgépek röppályatervezését segí­tik). Napjaink katonai űrtevékenysége mentes a fegyverektől, és a fegyver- zetkorlátozásl-leszerelési egyezmé­nyek megtartásának ellenőrzését szol­gálja, lehetővé teszi a rakétatáma­dásról való gyors értesülést, a vá­laszcsapás gyors kiváltását — és ez­zel fokozza az első csapástól való elrettentést. így a Jelenlegi katonai űrtevékenység nagyobb hányada a nemzetközi biztonságot erősítő ténye­ző. Ürfeavverkezés Mindezek mellett voltak és ma Is megfigyelhetők a világűr milltarlzá- lását célzó törekvések Is. Közülük első helyen a műholdelhárltást kell megemlíteni. Az Egyesült Államok 1963—1976 között a Szovjetunió pedig 1976— 1983 között végzett ún. elfogó vagy másként vadász-műholdakkal műhold­elhárítási kísérleteket. Az elfogó mű­holdat hatalmas hordozórakétával ál­lították pályára, majd a cél-műhold megközelítése után ütközéssel vagy hagyományos repesztöltet felrobban­tásával történt a megsemmisítés. Az effajta műhold-elhárítási módszer lassúsága és körülményessége miatt alkalmatlannak és könnyen felderlt- hetőnek bizonyult, ezért e kísérlete­ket felfüggesztették. Az Egyesült Államokban 1979-től fejlesztik az ún. második generációs repülőgép-fedélzeti müholdvadász- müholdelhárltó fegyvert, az ASAT rakétát, amely az alacsony pályás műholdak elleni harc eszköze lehet. Ezzel a fegyverrel 1985-ben eredmé­nyes műholdelfogási kísérletet haj­tottak végre. A világűr militarlzálásának legve­szélyesebb törekvése az amerikai ha­dászati védelmi kezdeményezés, az SDI. Katonai célkitűzése egy olyan átfogó, űrbázisú rakétaelhérító rend­szer létrehozása, amely az Egyesült Államok szárazföldi területének „ab­szolút biztos“ védelmet nyújtana a szovjet rakéták atomtölteteivel szem­ben. Ez az Egyesült Államokat első- csapás'-mérő képességhez juttatná, hiszen ki tudná védeni a szovjet vá­laszcsapást. Az átfogó amerikai rakétaelhárltó rendszer kifejlesztése jelenleg a ku­tatási-fejlesztési szakaszban van, a telepítésről csak a következő évti­zed közepén lehet dönteni. A rend­szerről azonban tudni lehet, hogy merőben új, a világűrbe telepített fegyvereket (lézer, részecskegyorsí­tó, elektromágneses ágyú stb.) alkal­maz, fejlesztési-telepítési költségei elérik vagy meghaladják az 1000— 1500 milliárd dollárt. De az is nyil­vánvaló, hogy nem lehet abszolút biztos, mert a technika történetében nem volt, nincs és nem Is lehet semmi, amelynek hatékonysága elér­né, vagy akár csak megközelítené a 100 százalékot. A rakéta-atomfegyverek okozta ve­szélyt csak a fegyverek teljes fel­számolásával lehet megszüntetni. Sz. Gy. I

Next

/
Thumbnails
Contents