Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1989-02-01 / 5. szám

új ifjúság 71 M intha ma történt volna. Dr. Böngh Konrád a klinika irodahelyiségének ablakánél állt. Az ablak alatti or­gonabokrokon már rttgyek dagadtak. Az ágakon parányi, harántcstkos madarak rin­gatóztak. Az orvos magába préselte a kora tavasz hatalmasra duzzadt pillanatát. Érez­te, valami elodázhatatlan csikótempóban közelit. Szinte kimondta: „Ez idő tájt hal­nak meg az öregemberek, s a téli hóna­pokban elgyengült betegek.“ A száját ösz- szezárta. Az arca szinte kék volt a sá­padtságtól. Idegenkedett a tolakodó em­berektől. Az önmaguk levében megpuhul- taktól. Az eszelősektől. A monománlások- tól. A visszafejlődöttektől. A vlsszájukra forditattaktól. A hatalmaskodóktól. Kövér szivarra gyújtott. Naiv, meredek kérdése­ket tettek tel neki. És 6 megpróbált vá­laszt adni. „Itt van például az elmúlás kérdése ... Doktor úr, van már valamilyen elképzelése arról, hogy ml okozza az élő szervezet megannyi sejtjének párhuzamos leépülését?“ Ilyenkor széttárta a karját. A nyitott ablakon beáramló hűvösség, a tavasz még éretlen jelenléte felélénkítette. Néhanapján még megemelkedett vele a vi­lág. Mintha nem is a földön járt s kelt volna. A gravitációt sem érezte. Máskor Vajkai Miklós — És mint a mag, mely nem került Jó talajba, termést sohasem hoz majd. Az idők változtak. Az utcán megszoporodtak a rendőrök. Katonák csizmájának ütemes dübörgése; átlósan a városi zsongásban. Tömegverekedések, tömeghisztériák. Igazol­tatások. A sűrű tüllfüggöny, amely a tit­kolt sebeit viselő orvost betakarta... A sűrű tUIIön túl történtek a világ esemé­nyei. E függönyön túl mosolyogtak a napi­lapok hasábjain a katonák. E határon túl történtek a leleplezések, az elhurcoltatá- sok és kivégzések. E határon túl harsog­ták el újra és újra a jelszavakat. Tavasz volt. Az orgonabokrok ágain harántcstkos madarak ringatóztak. Az orvos magába préselte a kora tavasz hatalmasra duzzadt pillanatát. E napon zárták be a Pressvárl Testedző Kör stadionjait. Az edzőket és Játékosokat elbocsátották. A pályagondno­kokat más feladattal bízták meg. Megállí­tották őt. Az Igazolványát kérték. Böngh Konrád mosolygott. Mint a gyermek, tudta, az igazolványát minden esetben vissza­kapja. 0 védve volt. A következő vasárnap majd ellátogat a Pressvárl Rokkantak Sport­palotájába, és megnézi a következő kosár­labda-mérkőzést. Ebédre alumíniumfóliában sült sertéskarajt eszik, és zöld szllvánlt AZ ÁRNYEMBER meg azt hitte: minden láthatót látott már. Minden hallhatót hallott már. Lehlggadt. De a leltározásig mindeddig nem Jutott el. 0: dr. Böngh Konrád, a pszichológus. Érezte, visszavonhatatlanul megváltozott. Anyagi Jólétre nemigen törekedett. Amíg volt miért, naponta felkeresték öt. Ismerő­sök, rokonok, testvérek zaklatták Böngh Konrádot. Létfontosságú önkifejezésként szolgált a harácsolásuk. „Mulatságos és el­gondolkodtató, hogy micsoda hadjáratokra képes az ember, csakhogy némi készpénzt, szúette bútordarabot és régi ruhákat, hasz­nálhatatlan kiadványokat megkaparintson.“ Nem érték be a lét apró-cseprő örömeivel, napjaik természetes láncolatához tartozott az önzésük. Az erőszakosságuk. Tehát amíg lehetett: Böngh Konrád körül ritkították a levegőt. És Böngh Konrád talán nem minden szomorúság és töprengés nélkül lemondott felesleges javairól. Tapasztalta, ezzel örömöt szerzett Ferencnek és Ágo­tának, Majláthnének és Derzslnszkynek, VojtISeknek és Borovlőkának, Kálnokynak- és Wodlnsklnak, Woltnernek és Zaulbukner- nek. Idejétmúlta gúnyák, lábbelik, festmé­nyek, könyvek, ébresztő- ős zsebóra, törött karperec, cseréptál, kenyérvágőgép, ruha- akasztó vándorolt el dr. Böngh Konrád la­kásából. Ha a harácsolásról van szó, az ember képzelöereje felülmúlhatatlan. Végül is sok mindent megfutamítottak, és vissza­térhetett a régi rend. Az utcán találkozva az orvossal, már nem Ismerték fel őt. S ha nevét említették, mindig indulattal szól­tak róla. Olyannak tartották öt, akitől tá­vol kell tartani az ifjúságot. Eleinte szórakoztatta, később talán el­szomorította őt az emberek pálfordulása. Aztán elérkezett az az időszak, mikor már Böngh Konrád kerülte el őket. Jó régen lakott a városban. Tudta, melyek ama ut­cák és terek, ahol nem találkozik Lizával és Andrással, Emerenclával és Károllyal, Ignáccal és Flórával, Renátával és Auréllal, Remiglával és Artúrral. Szürke vagy seszínű ruhájában, jelen­téktelen külsejével úgy hitte, észrevétlen a másfél ezer utcás városban. A hűtlen embereket sétákkal, ivászatokkal, olvasmá­nyokkal, rádióhallgatással pótolta. Rejtett örömökkel helyettesítette az embereket, akikről sohasem nyilatkozott volna. Hosszú kódorgásain meglelte a számára közel álló utcákat. Keskeny és csendes, kanyargó ut­cácskák voltak ezek. Bérházak ’ lapultak sárgásbarnán vagy koromsötéten egymás­hoz. A Járdák szélén csenevész fák. És el­vétve akadt egy-egy zsebkendőnyl park. A park közelében italozó, ahol kávét és szendvicset fogyaszthatott. E zugbüfékben, kávézókban — rendszerint — ö volt az egyetlen vendég. A személyzet pedig több­nyire idős és álmatag. Számon tártotta, mikor és hol étkezett. És legalább ■ ötven napig nem tért be oda. Szebb és érdekesebb városrészre buk­kant. Elhanyagolta a korábbi, kedvenc te­rületeit. A gyaloglás most kimerítőbb volt. Egy-egy séta után rövldebbnek hatott az éjszaka. S a vasárnapjai, a vasárnapjainak határozott és hagyományos dramaturgiája volt. Sokáig totplyázott a fürdőszobában. Gondosan felöltözködött. Egy Jó nevű ét­kezdében megreggelizett, Ogy érezte, hogy egy névtelen erő — lágyan — arra a sín­párra helyezi nappali óráit, amelyen sok­ezer pressvárl férfi nappali órái múlanak el, és talán nem is nyomtalanul. A Press­várl Testedző Kör labdarúgó- és kosárlab­da-mérkőzései, telente a Jégkorongcsaták ezreket csaltak ki a stadionba, tgy mú­lottak el az évek. Bajnoki meccsek, kupa- találkozók és előkészületi mérkőzések su­nyi lavinája segített dr. Böngh Konrádnak elfelejtetni azt, hogy egyszál egyedül él. iszik utána. A szemét kell behunynia, és nem történik semmi sem. Majd megint fel­keresi a régi utcákat. Mint régi jó bará­tokat, felkeresi a hajdani büféit. Betér a néptelen kimérésekbe, ahol élesebb a nap­pali fény, és nem kevésbé éles az árnyék, valami kaját és kávét vagy röviditalt kér szlkvlzzel, esetleg bort. Talán elidőzve egy kerti pádon, megkívánja kedvenc szlvarát. Hiszen a város jelentéktelen, sohasem fel- tűnösködö polgára ő: Böngh Konrád, — Ember vagyok. Védett vagyok. Csak a szememmel, a szemhéjammal kell ma­nipulálnom ... — a stadionok lelátóin néha azt érezte, hogy nem EGY, de rengeteg Böngh Konrád foglal helyet. A közönség jelentős hányada Böngh Konrádból tevő­dik össze. Jobbnak látta, ha hazamegy, és leissza magát. Hatesztendős kora óta fo­gyasztott szeszesitalt. Az elődei parasztok voltak, gőgösen Ittak, de nem ismerték a részegséget. Ifjan őket figyelte, utánozta az elődeit, míg azon kapta magát, hogy elveszítette esélyét, hogy egyéniséggé nője ki magát. Viszont élni csak kelt. A sokad- osztályú létébe fektette minden erejét, il­letve úgy érezte, viszonylag kevés energia szükségeltetik a Jelenének fenntartására. Egyetemista korában, persze más volt az ábra. Vasárnaponként szülőfaluja kocsmá­jában feszített. Öntötte magába az Italt, amíg a nyelve, ez a huncut rongydarab tapadni nem kezdett. Mindig látványosan részegedett le, és eközben azt harsogta: „Ez Is tett. Az én tettem...“ Nem nagy Jövőt Jósoltak neki. Ám mindenki tévedhet. Böngh Konrádból orvos lett. S az átlagos­nál jobb orvos volt. Megbízható szakem­berré vált. Ogy érződik, még e faramuci életvitel sem tudta szétmarni az elődei ál­tal megszerzett tulajdonságokat. Húsz és harmincöt között sokat Ivott. De később már taktikussá vált. Végül is évente — leg­feljebb tucatnyi alkalmat fogadott el a tomboláéra. Ilyenkor is magára zárta az ajtót. A kulcsot pedig elkülönítette, ne­hogy egy őrizetlen pillanatban az utcán találja magát. Az elfogyasztott ital meny- nyiségével párhuzamosan töményedett a bűntudata. „Disznó vagyok ... Lelkiismeret­len, megbízhatatlan, istentagadó, agresszív, embertelen, törvényszegő és féltékeny ál­lat... Méghogy orvos, pfujj... Méghogy orv...“ Miután tudatának felvidéke tetsz­halottá lett, a mélyrétegekből előtflremlő impulzusok hatására mezítelenre vetkőzött. A testét lepedőbe burkolta, és zsoltárokat énekelt. Majd elmondott egy csendes misét vagy litániát. Negyedórás „szentbeszédet“. Eközben tagjait befestette. Ezek az ala- kltásváltozatok fáradtságának hatására se- kélyOInl kezdtek. Halálfélelem tört rá. így szunnyadt el. S amikor felébredt, hosszú órákra munkát adott a zűr eltakarítása. — Nem kéne ezt tenned, Böngh... — mondta röhtncsélve magának. — Egyszer még belegebedsz... — És valóban. Néha már kihagyott a szive. A végtagjai időle­gesen me^énultak. Tört edények. Poha­rak. Fekvő flaskák. Szétszaggatott ruha­neműk. Elcsorgatott vizfesték. Olykor vér- cseppek. Spermafoltok. Egy ember magán­világának igazi nyomorvetülete kapott itt teret, hogy megmutathassa magát. — Nem kéne ezt tenned... — mondta még egy­szer önmagának. — Hm, de ha olyannyira Jólesik ... Ha megtisztul általa az ember... — így volt. Mint a nagy háborúk után a nagyvilág, Böngh Konrád is megtisztult e hazárdjátékban. 0] erőre, új lendületre ka­pott általa, bár elvétve előfordult, hogy lelkileg kielégüIetlenOl ébredt fel. És mocskosabbnak érezte magát. Pálinkát és sört Ivott, míg nem nyomta el őt újra az álom. Utcákon loholt, elvegyült az ember- tömegpépben, vagy lelki zsírját felemész­Aich Péter versei szökőkút fényből fénybe szökell e víz cselez kering szökni próbál mondják volt már példa rá hisz így jár mindig aki ágál a szél segít talán eső talán csupán az utánam következő trió gonosz vádat száz értet; koholt az álmunk mégis tisztán igmaradt borús ég fölött fénylő k old ereszd szabadon hát a ma at Ibolyák nyíltak a lépted n nán s mióta lettünk az idő sza t már csillag nyílt a bolygt 'omlokán llbegő-lebegő parányi folt add a kezed a nap porszem csupán. a hullámok... a hullámok csak egyre jönnek s az emberek a part fölé görnyedve keresik a tenger ajándékait apró áttetsző köveket bennük bujkál a boldogság vörösek a könnyeim az égre festett esti harmat ŐSZ eső és rozsda fák között lángol mer t fű homlokomon s harmat kezedről így élünk röpke 1 ombhullást bőrünk ön zizeg a lehető ség a köd határa jövőre talán ha a kövek maradnak az avar s a felhők b ánata csak tetszh alott fogadd ha kék eső hull életünkre ol y ritkán nyílik v Irág bennünk tani a részegség zsákutcájába rohant, eset­leg a Pressvárl Neurológiai Intézet iroda­helyiségében vesztegelt, ö, Böngh Konrád, a pszichiáter. Született álmodozó volt. Sze­rette a romantikus filmeket, imádta a rá­diózást. A rádió... A rádiózás... Igen, a rádióhallgatás órái. Szerencsésebb Időtöl­tés, mint a mozinézés. Az ember nem lát­ja a bemondót. A hangját hallja. A be- mondőnő csacsogását, vagy mélyen búgó csellóhangját. Nem látni az arcát, a nyaka, a válla Ivét, a haja színét, a frizuráját, a ruháját, a lábát. „A világ legszebb nősté­nyének képzelheted anélkül, hogy csalód­nod kéne...“ — így tovább. A rádiózás pedig ekkor érte meg első forradalmi kor­szakát. A bemondók suttogtak, bizalmas­kodtak, negédeskedtek, harsogtak, azt tet­ték, amit kell. Böngh ült a franciaszék­ben. És hallgatta az időjárás-jelentést. A körzeti rádió híreit A bécsi városi rádió hölgyeknek szánt műsorát. A zenés üze­neteket. A soros labdarúgó- és ökölvívó- mérkőzések közvetítését. És az Izgalmas tudósítást, hogy Grlnal Dini átússza-e a La Manche-csatornát. A világban, mint min­dig, nagy dolgok történtek, és a rádió­állomások hírt adtak ezekről. Csak fül kel­lett a meghallgatásukra. Csak idő. Csak kitartás. És Bönghnek volt füle, volt éppen elég ideje és kitartása, ö volt a kor nagy' rádióhallgatója. A fehér holló ritkaságá­val, olykor megszólalt a lakásának csen­gője. Nem nyitott ajtót. „Nem tartózko­dom idebenn..." — motyogta magában. És talán nem is vette észre, hogy meny­nyire pontosan fogalmazott. ö valóban nem tartózkodott odabenn. A bécsi kör­zeti rádió talán kosárlabda-mérkőzést köz­vetített vagy esetleg Buchenwald Mihály útinaplőjából olvastak fel egy részletet, miközben Böngh tudata kilépve kalodájá­ból, átpréselve magát a falakon, ódon ut­cák felé sodródott. Tavasz. Harántcstkos madarak az orgonabokrokon. Kissé csípős még a szellő. Mélyebbek a színek és a fények. És Böngh valahol az ezemégyszáz- kilencvenhat utcás nagyváros egyik sOly- lyesztőjében ezt mondta; „Nem tartózko­dom Idebenn ...“ — és igaza volt. Almá­ban Ferenccel és Ágotával találkozott. A Gúnyárd folyó árterületein Jártak. Síkon. Itt-ott kavicsbányák csúfították a rónát. Délldö volt. Rekkenő hőség. A folyó vize felforrott a hőségben. A gomolygö párát súlyos kombájnok aratták. „Menjünk ...“ — mondta Ferenc. „Menjünk ...“ — mond­ta Ágota. „Menjünk..." — mondta Böngh. Északkelet felé fordultak. Percekkel ké­sőbb nyári zivatar utáni szénakazlak er­dejébe értek. A kazlak gőzölögtek. A tarló nyirkos volt. És tapadós. „Vigyázz, Böngh...“ — mondta Ferenc. „Vlgyl—“ — mondta Ágota. „Kígyók.. “ — mondta Ferenc. „Kígyók, Böngh, kígyók...“ — mondta Ágota. És valóban. Kígyók. Élénk színűek. Csíkozottak és foltosak. A lábaik körül tekeregtek. És Böngh azt mondta; „Ferenc ...“ Azt mondta: „Agneském .. .* Azt mondta: „Ne hagyjatok Itt, prédára ...’ — Jaj, jaj. „Ne hagyjatok Itt, emberek, ne hagyjatok Itt, mert megőrülök, kérlek, mentsetek meg, nagyon kérlek bennete­ket .. .* Eltűntek az élénk színű hüllők. Valaki a földtábla túloldaláról érkezett. Az Igazolványát kérte. Böngh Konrád a zsebébe nyúlt. Eközben azt mondta: „Jé­zusom, micsoda nyomorult Idők ...“ A tör­ténelmi korszak mohón váltja a fordula­tait. De az ő ólomlábai nem képesek a sietségre. „Az Igazolványát..." — lihegte valaki az ábrázatába, „Az Igazolványát...“ Böngh azt makogta volna, hogy 6 védve van. Különben is van igazolványa. A zse­bébe nyúlt. És húzni-húzni akarta ki azt a nyomorult irathalmazt. A zsebe kifor­dult. És dr. Böngh Konrád kezében egy kétfejű vipera vagdalózott. A kígyó egyik feje az igazoltatóra, a másik pedig az iga- zoltatottra frecsegte szlszegéselt. „Én Is­tenem, micsoda Idők!...“ Egy talylgát hú­zott órákon át a gűnyárdl síkon, már tel­jesen elfáradt, amikor hátraplllantott, és azt kérdezte magától: „Merre, hová és miért...“ Borzongott. Érezte, hogy benne Is elkezdődött az a folyamat, amely a kül­világban immár hatodik esztendeje tom­bolt. Érezte, a társadalom kénlerakódásai az 5 tagjait Is megülik. Politikai szónok­latokra emlékezett, amelyeket álmában mondott, és talylgahúzás közben (tehát u- gyancsak az álomközegben) emlékezett arra, hogy a demokratikus folyamatok be­indítását sürgette, és a rendszert szidta, az államférfiakat majmoknak nevezte, mi­közben félt, tudta, előbb vagy utóbb nya­kára jár a kötél, klvégzlk, eltapossák, mint a kígyót, felkötik öt egy lámpaoszlopra, főbe lövik, vízbe fojtják, tűzre vetik. Al­mában egyre igazabb lett. Egyre békétle- nebb. Éjszakáiban talán az elődök nyitot­tak be, a gének ajtajain Jöttek, és el­mondták tapasztalataikat, kívánalmaikat, és látomásokban látták a közelítő Jövőt. „Miatyánk, ki itt strázsálsz fölöttünk, add meg nekünk a hatalom gyakorlásának ö- rökérvényüségét, add, hogy árnyaddal pár­huzamosan a MI Árnyaink is belepjék a termékeny földet... Add meg nekünk, hogy hatalmunkat a világ minden korsze­rűtlen élőlényére kiterjesszük, add, hogy ábrándunk, hitünk ne dőljön egy napon romba ...“ — efféle monológok. Átlósan az álmaink zsongásán át. Elcsigázottan ébredt. Zéné a bérház udvarán a szőnyegét po­rolta. Egy másik asszony pelenkákat te­regetett a közeli erkélyen. Reggel volt. Tavasz volt. Utolsó tavasz az életében. „Itt, kérem ... itt tessék aláírni...“ — mond­ták neki a klinikán. „Itt tessék aláírni Stelnltz doktor úr felmondását...“ És Böngh Konrád aláírta az említett orvos felmondását, amit — egyszerűen — rá- kényszerítettek. Utána leitta magát. Egy héttel később újra orvosokat bocsátottak el a klinikáról, és dr. Böngh Konrád már ontotta az aláírásokat, és le sem itta ma­gát. Az utcán Igazoltatták. Papírjai rend­ben voltak. Tovahaladva laza — nem a célt szolgáló — önvizsgálatot tartott. Élte a szokásos, fordulatokban szegényes nap­jait. Miközben eltávozott a klinikáról Stel­nltz Dávid, Stein Armin, Gottfried Abel, Kauffmann Alajos, Korcsek András, Szerény Zoltán, Stróbl Zénó. Mindannyian kitűnő szakemberek voltak. „Itt, itt tessék alá­írni ...“ — és ő soha ... Egyetlen szóval sem tiltakozott. A maga bőrét mentette, mint annyi ösztönös ALLAT. önmagát véd­te. Egy napon félrehlvták öt, és tudomá­sára hozták, hogy belátható Időn belül né­hány beteget operációs kísérletekre elszál­lítanak az elfekvők osztályáról. Böngh Kon­rád most sem tiltakozott. Tudta, ml vár arra a tizennyolc-húsz szerencsétlenre, aki­ket majd eltávolítanak innen. Jól tudta. Most már napközben is érezte, hogy. az idő gyorsulóban, és neki ólomlába van, alig mozdul. Tavasz volt. Az orgonabokrok édesen-zöld levélkéi közt harántcstkos ma­dárkák énekeltek. Madarak voltak. Testes- tül-lelkestül szárnyasok. Semmit sem tud­tak a bolydulásokrol. A jelen idő része­gei voltak, mint a gyermekek. mJ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents