Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-21 / 25. szám
új iíjusag? Székely János Lászléfty Aladár Part és tenger Sirálytól! Emlékszel a hajdani őszre? Nem volt soha szebb, szabadabb! Öleltél — mint partja a tengert, Csapkodtál — mint partot a hab. Gyötrődve tűnődöm azóta. Sorsom mire szán, hova visz. Rabbá teszi partja a tengert. Megbontja a partot a víz. Szilágyi Domokos Napszakok Ö, be félem a sötétet. Szemem keresztül megétet. Romló szememen keresztül. Szemhéj verdes, pilla rezdül Kis halálok, éjszakánylk. Életre ha reggel rányit elmém, s elkezd zakatolni (istenem, lelakatolni hogy lehetne egy parányit?), 6. be félem a világot, Félek fényt, félek sötétet. Ez mégmar, amaz megétet. Ily bolondot még ki látott? Nem vágyom már útra, tájra. Sem örömmel és se fájva, nem vágyom se rígófüttyöt, tavaszi fát, amely rügyköd, törzses tölgyet, bütykös bükköt, hóhullást, fenyőszagot. Csak egy békés napszakot. Sirálytoll ring á tengeren. Hullám repül vele. Egy gyenge-gyenge szárnycsapás a szárazföld felé ... S mint forró áramlatokban a mozdulatlan szárnyon — a hullám könnyű taraján elalszik a madárnyom. Ö repített, most őt viszik. Kiér a nyílt vizekre. Átborzong minden emberen, amerre látják messze. Viharba hullt, lenyilazott madarakon merengnek: így jár, kit gondja messze vitt éhségnek, szerelemnek... — Pedig a sirály él. Repül, s a tolla is kinő. Csak 6 libeg gazdátlanul: a szökevény erő. Szemlér Ferenc Kiáltozunk Kiáltozunk ebből a mély szakadékból föl a csúcsra ebből a feneketlen szurdokból ahová akaratunk ellenére zuhantunk próbáltunk már kikapaszkodni sima kürtőjén de nincs mibe fogóznl egyre csak visszacsuszamodunk tükör s jégár fala síkos a hó egyre hidegebb és egyre sötétebb van alant kiáltunk is jó nagyokat ’ fönt a peremen a napban a fényben vidáman fecsegő csapatok menetelnek tova s hangunkat többé meg se hallják. Horváth István Kegyetlen hőfokon Makacs, nagy homlokom Kezeimbe fogom, S úgy érzem, hogy égő. Nehéz felhők úsznak Mögötte, gyötrelmes. Kegyetlen hőfokon. Gomolygó szárnyukon Örök vágyak terhe. Szállong, hull belőlük Hideg szürke pernye. De a villámlások Soha nem alkusznak. Fénylőn föllzzanak. S megint újragyújtnak Mindent. És így soha. Sohase nyughatom. Kényádl Sándor Noé bárkája felé Be kell hordanunk, hajtanunk mindent, a szavakat is. Egyetlen szó, egy tájszó se maradjon kint. Semmi sem fölösleges. Zuhoghat akár negyvenezer nap és negyvenezer éjjel, ha egy buboréknyl lelkiismeret — buboréknyl lelkiismeret- furdalás sem követi a bárkát. Mert leapad majd a víz. És fölszárad majd a sár. És akkor majd a megőrzött, a meglévő szóból újrateremthetjük magát az első búzaszemet, ha már igével élnünk tovább nem lehet. • • Ö reg volt már, túl a hetvenen. Aprócska volt és sápadt orcája, mint a halottak. Csak szeme élt, s szemének tündöklése beszélt a törékeny testben pillangó életről. Amikor utoljára láttam még friss erejében ragyogott, aprócska teste valósággal szárnyalt a tennivalók között. Csak néhány év szaladt el azóta ö, az élet, az élet! Az ember megsápad, ereje eleiéi, mozdulatlanságából már előre kiáltoz a halál: ím, a közelben járok, vigyázz! Május volt, amikor az utolsó látogatásra érkeztem, éppen alkonyodott, a nyugati égbolt rózsához hasonlított, melynek szirmait Gag) László szétzilálta valami pajkos angyal. Anyóka a lépcsőn ült, s térdére könyökölve nézte a görnyedező kerítést, melyen túl a bukó nap füzében égtek a fák Beléptem a kapun, s ahogy reám nézett, láttam, hogy nem Ismer, Hallgatag tekintetében a halál Ijesztő mozdulatlansága volt. Leültem hát melléje, és egy pillanatig hallgattunk mindketten. — Hát te ki vagy? — kérdezte végre közömbösen. — Laci — mondtam csendesen. — Ahá — susogta —, tudom. A pásztor most nógatta haza az állatokat Port kavart felénk a zslvajgó csorda: a szűk udvar egy pillanatra elborult, mintha köd szállott volna föléje. A ködön, mely gyorsan áthúzott tejünk fölött, átragyogott a búvó nap gyengéd csillogása. — Nyisd ki a kaput — mondta anyóka. Klnyltotam a kaput, hogy, besétáljon Boglár őfelsége Szépen bedédetgettem az istállóba, aztán visszamentem anyóka mellé, — És melyik Laci vagy? — kérdezte. — Gagyl Laci — mondtam halkan, és mosolyogva a szemébe néztem. — Ah, hát hogyne — kiáltotta megélénkült plllogással —, hát hogynel Csak most ismerlek meg. Ml van veled, lelkem? Hogy megy sorod, lelkem? — Köszönöm, egészen rendesen. — Nem éhezel? — Nem — Az jó az nagyon jó Felém fordította orcáját, s reszketeg mozdulatot lett sápadt ujjaival Fájdalmasan elmosolyodott, — Az nagyon jó, ha nem éhezik az ember Az nagyon jó. — Az nagyon jó — hagytam rá. — Hát anyóka hogy él? — Így, atiogy látod Ülök és nézek. Még látok. — Az nagyon Jó — és bólintott. — Nagyon jó, amikor lát az ember. — Hozzál be fát — mondta hirtelen —, puliszkát akarok főzni, mindjárt jön nagyapád Fát vittem a házba, aztán visszaültem melléje. — Mivel jöttél? — kérdezte — Vonattal. — Hát az ml? — Gép — mondtam. — Olyan, mint a szekér, csak éppen nincs benne ló. Nevetgélve nézett reám, s mutatóujjával gyengéden meglegyintette orcámat. A burkns háború — Mire huncutkodsz? — nevetett. — Mit akarsz? Nem teszel bolonddá. Mire huncutkodsz? Hosszasan nevetgélt, s közben felkelt a lépcsőről. Elgyötört mozdulatokkal állott lel. Segíteni akartam, de nem engedte, — Ugyan már. Megállók a magam lábán. Ah, hát mi jut eszedbe? Osztán ml vagy? Ml lett belőled? — Hét ember. — Van ruhád? — Van. — Az nagyon jó, ha van ruhád, jaj, fiam, én úgy fáztam életemben! Bementünk a házba, ú, milyen ismerős mlndenl És milyen mási Anyóka nem figyelte csodálkozásomat. Vizet öntött a fazékba, aztán gyorsan leült, fáradtan pihe- gett. — Nincsen só — mondta. — Fuss hamar Dávidhoz, és hozzál. Itt a pénz. Köténye alatt motoszkált. — Van nálam — mondtam. — Honnan? — Hát dolgoztam, és adták. — Mutasd. Gyorsan kinyitottam a tárcámat, és mutattam. — Ez miféle pénz? — kérdezte. — Hát magyar pénz. Ezek húszasok, ez meg ötvenes. — Nem — mondta határozottan —, ez nem pénz. Ej, megint huncutkodsz. De nem kellene, nem. Ha arany volna, sem kellene Állj csak meg, adok én neked. Néhány fillért adott. Elmentem Dávidhoz, épp úgy, mint gyerekkoromban. De most aztán vásároltam szívem szerint, úgy, ahogy akkor szerettem volna vásárolni. Amikor hazaérkeztem, anyóka bizalmatlanul méregetett. — Miből vetted? — Hát adták. Ma reggel kitört a burkus háború, s megolcsult minden. — Ö, de rosszak az emberek — susogta. — Ö, ól De Igazán mondod? Hiszen az nagyon jó, ha megolcsult Ö, hát ez nagyon jó Bizalmatlan sandítása lelkesedéssé szépüt. Ragyogó szemekkel végighordozta re megő ujjait a csomagokon. Áhítat volt mozdulatában, dédelgetés. Ügy simogatta a cukrot, rizst, szappant, ahogy rózsás csecsemőket szokás, a lélek gyengéd jóságával. — És kivel harcolnak azok a burkusok? — Az arabusokkal. — Hát azok kik? — Piros nadrágban járnak. — 0, milyen szomorú. Te, mennyi volt a cukor? Ogy szeretem a cukrotl Olyan édes a cukorl Te .., mennyi volt? — Kilója két fillér. — Istenem, jóságos urami Nem kell nekem a más pénze, azért nyomorogtunk. Istenem, jó uram! A, hát ml történt ezzel a világgal? Itt van, né, három fillér. Fuss hamarl Úgy szerettem a cukrot mindig, úgy kívántam! — Ha marad a pénzből, mit hozzak? — Olajat. — Jól van, anyóka, olajat. — És ha még mindig marad, hát akkor hozzál mazsolát. Ügy szerettem volna mindig enni. Ah, hát ml történt ezzel a világgal? Futottam hamar, s ismét teleraktam áruval a két karomat. — Isten áldja meg a burkusokat, oda vagyok — sírta, araikor beléptem. — Hiszen ez nagyon jó, sohase láttam ennyi szépet ebben a házban. A, hiszen ez a szegény emberek háborúja! Közben az ég elhullatta finom rózsáit, s a csöndes erdő felöl homály szitált az aprócska házra. — No, hát gyújtsunk lámpát — mondta. Meggyújtottam a lámpát, és néztem őt, ahogy a csomagok fölött piheg. Az Izgalom rózsái tündököltek megélénkült orcáján. — Te — kérdezte hirtelen —, nem adtak vissza a pénzből? — Tyű — ütöttem a homlokomra —, elfelejtettem. Tíz egész pengő jár vissza. — Jóságos Isteni Na látod? Engem nem lehet becsapni. Add csak ide hamar. A fiatalok azt hiszik, hogy az ember... ő, hiszen száll az idő, száll... De a lelkünk azért láti Átadtam a pénzt. — Na, nesze, fiam. egy fillér — mondta jóságosán. — Dugd el jól, és légy boldog vele. Ö, de jó az Isten, de Jó az Isteni Ad jó órát is az övéinek Nyílt az ajtó, jött nagyapám. — Gyere, Pista, gyere hamar — kiáltotta nagyanyám —, kitört a burkus háború, megolcsult minden. — Mit bolondozol? — mordult rá az öreg, és ledobta a tarisznyáját. — Hát ez honnan került elő? — és rám hunyorított. — Ez Laci — mondta anyóka. — Már karjai között voltam. — Megnőttél — mondta nyugodtan. — Van mit egyél? — Van. — Az jó. És a ruházat? — Rendes. — Az is jó. Oszt miféle háború tört ki? — A burkus — kiáltotta nagyanyám. — Minden megolcsult. — A dohány is? — Ejnye — kiáltottam —, egészen megfeledkeztem róla. Szaladtam gyorsan Dávidhoz, s hoztam egy egész öl dohányt. Nagyapám nagyra nyílt szemekkel nézte. — Hű — kiáltotta —, ez nagy dolog, fiam, ez a burkus háború. Rágyújtott, boldogan pöfékelt. — Lehet, hogy az ágyúzás miatt nem aludtam az éjszaka. Néhány napja érzem, hogy van valami. Körülültük az asztalt, és nevetgéltünk. Hála a rettenetes burkus háborúnak, bor is került az asztalra. Sokáig nevetgéltünk. Ez volt a legboldogabb nevetgélés, amit életemben láttam. Anyóka fél szemével bennünk gyönyörködött, fél szemével a csodálatos dolgokat melengette. — S mi lesz a háború vége? — kérdezte susogva. — Hát mi? A szegények győznek — magyarázta nagyapám. Ez biztos. A burkus megérdemli. Derék nép. És erősebb is: Mindig az erős győz. A gazdag győz. — És a szegények? — sírta nagyanyám. — Hát, ide nézz! Remegő kezét a csomagok fölé tartotta, mintha meg akarná áldani őket, — Ö, hát nem Imádkoztunk hiába — susogta. — Lesz mit enni, lesz mibe öltözni. Ember lesz az ember... Ez olyan nagy dolog... ez olyan nagy dolog... ez... Sírt, ömlöttek a könnyel. Egy pillanatra kiszaladtam a kertbe, néztem az Ismerős fákat, a vidám csillagokat és a holdat, mely most a berek 'ölött ragyogott. Lelkemen ott mosolygott az ő boldogságuk. Szép volt ez az este, csodálatosan tündöklő. Aztán az ablak alá lopakodtam, hogy még egyszer lássam őket Még mindig az asztalnál ültek, a csomagokat dédelgették. — A burkus háború úgy kezdődött — magyarázta nagyapám —, hogy a muszka cár el akarta rabolni a burkusok szabadságát ... Erre osztán ők . Anyóka az asztalra könyökölt, s ámulva nézte az öreg vidám orcáját. Ott álltam, hallgattam a mesét én is Lehunytam a szemem, és akkor egy pillanatra láttam, ahogy a burkusok rárohannak az ellenségre, s kivívják a szent szabadságot Könnyű szél éledt, susogva motoszkált a szülőföld fáinak reszkető levelei között, s megfürösztötte őket a májusi éjszaka édes illatában.
