Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-14 / 24. szám
új ifjúság 7 Zirig Árpád versei: Hogya György han^alan Máiért... látni tanulom az utam míg fent a nap hogy bátran elétek tarthassam elnyűtt arcomat és nem nyughatom zajgat a hang a benti olyan legyek mint a hegy mely a borát megterml ha öregszem ölel] akkor Is magadhoz és ha kell csatlakozz a vlj]ogó héjacsapathoz mert durva néha az Igazság még ott Is hol szabadság terem férfias emberséges tájra vezess hát kedvesem bárhogy Is törpül míg cél van nagy ez a világ kövess Inkább mellkasba temetkező hangtalan halálért ne mormol] Imát m^rkezni megérkezni csomagtalanul múlt Idejű álmokkal véglegesített homlokráncokkal barátokkal ellenségekkel cipelve az elmozdfthatatlant cipelve a szavakat arcon a halál jelentkező jegyeit beválthatatlan vágyakat átbújva a történelem aprócska rései közt megérkezni az Indulás kapujába dög nehéz napokon útjaimon vélem jönnek a versek mondbatom... fuvallat se jár ágyamban délibáb közben érik a halál szájtáti a világ mondhatom a magamét ki törődik velem eladható ízlés szerint átírható manapság a történelem Bettes István versei: Kfizdelem a küllemért (Óhatatlanul Elemérnek) meg-megért meg ellenért hol megért hol ellenért egyben s másban egyetért megkapja érte a bért küzdve küzd egy jellemért mely nem áll jót a jelenért de kéznél van az ellenérv majd az érvhez visszatér ám ha jó ez csak azért hogy belássuk: a lemért dolgok egyik fele mért fordul át s lesz ellenérv Az irodalom szive Nem m^ pedig fontos lenne hogy a fejembe menjen „menjen a fejébe végre!* ha fejre állok sem akkor Is csak a vér megy a fejembe az én vérem mely nem engedi hogy a fejembe menjen A világ tetejére már a nap Is nehezen jutott lel. A kolostort övező vadhajtású bokrok körül még felmelegitette a levegőt, de benn már gyengült az ereje, mint a nehéz terheket hordó lámaszolgáknak, és sugarai megtörtek a trapéz alakú hideg falakon. A kapu mögötti négyszögletes udvaron nem messze a felhalmozott gnrapjúbálák raktárától a messziről jött idegen úgy állt a merev tekintető Mester előtt, mintha az élete függne annak szavaitól. Izgatottan babrálta szegényes rongyait, és még mindig a látottak hatása alatt volt. Nem Is figyelt fel arra, amikor a hatalmas fűzfa felől négy kínai közeledett, és állt meg tőlük tíz lépésre. Karba tett kézzel. tisztelettudóan várták, hogy a Mester befejezze beszélgetését... Rezzenéstelen arcuk semmit sem árult el, talán csak a Mester tudta, mit akarnak, de 6 a jövevényt bíztatta, meséljen magáról és családjáról. Közben lassan és alaposan a madárlábnyomokra emlékeztető jelekkel teleszórt selyemdarabokat nézegette, amelyeken a fiatal, barna arcú Idegen versel voltak. Ogy látszott, egyszerre olvas és figyel a hallottakra. A nép történetére, amely valahonnan az északi tartományból indult nyugat felé új hazát keresni, s amelynek déli része délre fordult a kínai birodalom felé. Az Idegen családja egy gazdag emberhez szegődött, ott tanult meg írni és olvasni. A belvlszályok űzték tovább a családot a sókockákból épülj őrházak mellett a fekete és sárga hegyekig, majd tovább a medbőrszlnü zuzmókkal borított hócsipkés hegyek hágóin keresztül a világ tetejére. Ogy gondolta. Itt nem kell tartania a kínaiaktól, és nyugodt környezetben, a kolostor védettségében írhatná verselt. Nem kíván senkinek a terhére lenni, összekoldulná a megélhetéséhez szükséges pénzt. A Mester előbb a jövevény barna arcába pillantott, amelynek tisztaságát egy sebhely zavarta meg a jobb szemöldöke felett, mintha verés nyoma lenne, majd a nem messze várakozó kínaiakra nézett. Pillantása mintha egy szemvlllanásnylra elborult volna, — Wegen szemed belátja a világ nyolc aarkát — kezdte lassan —, s verseidben a szavak egymással versenyeznek, hogy megmutassák, mit tudnak a tízezer dologról. Hüvelyknyl szíved vlzözönt áraszthat, ha nem fogják marokra a faragott sárkányok. Ezzel a Mester visszaadta a selyemre Irt verseket, és méltóságteljesen megindult vissza a szobája felé. A rezzenéstelen arcú kínaiak némán követték. A fiatal idegen értetlenül nézett utánuk, nem tudta, vagy Inkább nem «karta megérteni a történteket... Lassan sétált ki a kolostorból, anélkül, hogy bárki Is szólt volna hozzá. Kint várakozó apjának összefüggéstelen szavakkal mondta el a történteket, és kérte, magyarázza el neki, mit jelentenek a Mester szaval. — Nagyon egyszerű, fiam — felelte az apja. — Nézz körüli A kínaiak Itt la utolértek bennünket. S valóban. A város nyflzsgött a kínai katonáktól, csak a fiú eddig nem vette észre őket. Bármennyire rongyosak is voltak, kínai ruhájukat látva nem állították meg, és nem bántották őket. Apja azonban fgy folytatta: — Itt a világ tetején Is uralkodni akarnak. Mert miképpen felváltja a hold a napot, egyik birodalom a másikat, úgy a te szived Is felváltja a Mesterét. Nézd, ott vlszikl — mutatott a négy kínaira, akik éppen kijöttek a kolostor kapuján. Egyikük vállán egy kis zsák csüngött, amelyben egy kerek valami dudorodott. A sötét vér felszívódott a zsák szövetébe, és apró gyöngyszemei halkan Roppantak a kínai poros csizmáján. — Ezt üzente neked a Mester, fiam — fejezte be az öreg. i — Nyugalomról beszélsz?! — szörnyűkö- dött a defterdár. — Hiszen Jól tudod, milyen szörnyű a pasa haragjai — A fürdő márványfalai felerősítették a hangját, mire sietve tette hozzá: — Allah növessze hosszúra szakállát. n. — Nyugodj meg, efendl, — felelte barátja, és biztatóan paskolta meg a kövér, hájas kezet. — Semmi okod az aggodalomra. Egy Intéssel elküldte az addig hátát masszírozó szerecsent, és felszólította barátját, menjenek a medencébe. A két kövér test óvatosan totyogott a gőzfelhőktől síkos kockákon a medence lépcsőig. Ott a defterdár négykézlábra ereszkedett, és óvatosan araszolt a lépcsőkön a vízbe. Múltkori esése óta. körültekintőbben viselkedett a fürdőben. Mikor elhelyezkedett a harmadik lépcsőfokon, ahol nyakig ért a víz. Ismét elkezdte: — Csak nem kaptál hírt az átkozottról? Barátja csak akkor felelt, amikor ő maga Is biztonságosan elhelyezkedett. — De Igen. Emberem megtalálta a disznóban fogant magyarok között. A medence fölött, amelyne'k vizét csendes csobogású patak táplálta, kisebb gőz- felhő közeledett. — Biztos, hogy ő az? — Egészen biztos. Emberem felismert^ a szemöldöke fölötti jelről. Ezenkívül viselkedése és beszéde Is elárulta. Semmi kétség, ő azl — nyugodtan fújni kezdte a levegőt, és élvezettel figyelte, mint gomolyog a gőz. — Beszélj hát! — sürgette a defterdár. — Nos, képzeld el, hogy a pasa kedvence, a költők gyöngye, aki olyan pimaszul beférközött a pasa bizalmába, most a magyarok között él! Szabadon jár-kel közöttük, és tanítja őketl — Micsoda? ' — így, ahogy mondom, efendl! El Is nevezték hodzsának, bár nyilván magad Is kitaláltad, hogy nem az Igaz hitet hirdeti. — Ezt nem gondoltam volna — Ismerte el a defterdár. Pillanatnyi tűnődés után azonban ismét kételkedni kezdett. — De mi lesz, ha mégis meggondolja magát, és ... ' — És? — És levelet ír a pasának, amelyben... — Arra gondolsz, hogy megírja, milyen szemtelenül vezeted félre és lopod meg a pasát? Azt hiszem — folytatta mit sem a párafelhőket, majd a defterdár törte meg a csendet: — Te érted ezt, barátom? — KI érthetné meg a világ dolgait Al- lahon kívül? — Na és az a levél — kérdezte a defterdár. — Az nálad van? — Igen, persze — felelte barátja, és figyelmét elkerülte a defterdár szeméneK villanása. Nem tudhatta, hogy az öltöző félhomályában egy Izmos fekete férfi szórakozottan játszik egy vékony selyemzslnórral. i 111. Az Ismert író egyre rosszabbul aludt. Rosszakat álmodott, és rengeteget gyötrődött. Eleinte Ivással próbált segíteni magán, de rá kellett jönnie, hogy nem ez a megoldás. Aznap sem tudott elaludni. Valamikor éjfél után ébredt fel, felesége mélyen aludt. Felült az ágyban, és úgy döntött, hogy olvasni fog. Szerette volna a szövetségbeli ellenfeleivel folytatott vitát elfeledni, kiűzni a fejéből. Fejét a falnak támasztotta, majd két tenyerével erősen megdörzsölte az arcát. Ettől mindig olyan érzése lett, mintha máris tett volna valamit az előtte álló feládat megoldásáért. Mielőtt kézbe vette volna az éjjeliszekrényen heverő kéziratot, megpróbálta felidézni annak a fiúnak az arcát, aki megkérte, mondjon véleményt az írásairól. Egy pinceklubban, ahol előadást tartott, a szünetben a bárpult mellett lépett hozzá. Vékony, barna fiú egyik szemöldöke felett sebhelyszerü mé lyedés, talán született jegy, de az Is lehet hogy verekedés vagy verés nyoma. Külön ben teljesen mindegy, ha jól ír — gondol ta. Az utóbbi Időben annyi szemetet kel lett elolvasnia, hogy szívből örült volna egy jobb írásnak. Ekkor figyelt fel azokra a halk dobbanásokra, amelyek alig észrevehetően jelentkeztek, és mégis olyan természetesnek vettr őket, mint a légzésit. törődve barátja sérelmével, aki figyelmeztető horkanássai jelezte, hogy méltatlanság érte —, erre már nem kerül sor. Ez az ember már akkor sem térhetne vissza és ekkor sem írhatna levelet a pasának, ha szándékában állna. Nem beszélve arról, hogy semmi Ilyesmit nem forgat a tejében. — Ezt honnan veszed? — kérdezte kissé engesztelődve. — Onnan, hogy már Irt egy levelet. Hiába, ezek az iróemberek nem képesek meghazudtolni magukat. Csak ki-klbukkan belőlük egy Iromány — sóhajtott. — Na, és mit írt? — ragadta meg a barátja kezét a defterdár. — Mindenféle zagyvaságot, efendl. Szóra sem érdemes. Olyan bolondságokat, amilyeneket csak valóban fróember írhat. Hogy elege van mindenből, a pasa dicsőítéséből meg a te csalásaidból, sőt akkora ostobaságokat is állít az a gyaúr kutya, hogy a birodalmunk összeomlás előtt áll. Nevetséges és ostoba elgondolás. Ez az ember már sehol sem érezheti magát biztonságban. — Kivéve a magyarok között. Az efendl egy pillanatig mérlegelte a hallottakat, majd kelletlenül rábóllntott: — Igen, kivéve ott. Képzeld, még azt Is írta, úgy érzi, testvére ennek a szemét népnek, és mintha most találta volna meg az Igazi rokonait. Ez a keletről ideszegődött jöttment. Máig sem értem, mint tuda így félrevezetni a pasát. — Szóval ezért nem öletted meg. — Ezért. — Egy Ideig elgondolkodva hessegették Nem a saját szíve dobbanásai voltak, mert a pulzusát mérve meg kellett állapítania, hogy annak egészen más ritmusa van, mint a meghatározatlan helyről jövő hangoknak. Db, db, db ... Letett arról, hogy kávét főzzön magának. Egészen bizonyos, hogy a vérnyomása vacakol már megint. Igyekezett jobban az olvasásra figyelni, és sikerült Is egy Időre elnyomni a dobbanások hangját. Azt még megjegyezte, hogy az írások tehetségről árulkodtak, ám váratlanul olyan feszengő, kínos álom kerítette hatalmába, amelyben elhagyta az a magabiztosság, amikor az ember álom közben „tudja“, hogy álmodik. Egy Ismeretlen erő emelte ki az ágyból, és egy hatalmas fűzfa alatt találta magát, amelyhez nem tudni, honnan, négy kínai közeledett. 0 a legnagyobb természetességgel a szobája felé Indult, és valami végtelen nyugalom szállta meg. Elhagyta a félelem és gyermekkora álmainak lebegése kísérte azokkal a halk, visszatérő dobbanásokkal. Egészen addig míg a négy kínai utol nem érte, és egyl kük elő nem vette hatalmas kardját, Ek kor sem félt. Olyan természetesnek és el kerülhetetlennek, törvényszerűnek érezte a halált, hogy szinte várta a pillanatot, amikor mindent tisztán lát majd. Beléhasított még a gondolat: mit érezhet majd reggel a felesége, ha holtan találja, de akkor már igazán minden mindegy volt. A szobában csak az asszony halk, egészséges szuszogását lehetett hallani, meg valami nagyon halk dobbanásokat.
