Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-14 / 24. szám
Iriság4 T erra Borsu, Borsi, Borsa. Sokféleképpen írták, ragozták már e Bodrog-partl falu nevét, amely Ismerősen csenghet (ne) határainkon innen és túl. 1678 márciusában Itt hunyorgott először az akkor sem mindig tündöklő napba II. Rákóczi Ferenc, hogy évtizedekkel később egy legendás szabadságharc nem kevésbé legendás vezéralakjává váljék. 1989. május 17. A temetőből gyászruhás emberek mélabús csoportjai bandukolnak a vonatból kilépők felé, köztük a magyarországi hozzátartozók, akiket a történelem kény- szerltett át a túloldalra. Balia László nem a szertartásról, a kocsmából indul hazafelé, mégis a szeme sarkából kibuggyanó könnyeit törölge- ti. Nem a halottat siratja, önmagát, az emlékeit, az élőket. Keserű a múlt. zavaros a jelen, a borovicska Is mintha most éppen az> ellenkező hatást váltaná ki belőle. A hatvanegy esztendős férfi elcsukló hangon emlékezik. — Itt születtem ebben a faluban, ikőgls el kellett volna hagynom. 1947-ben, a jogfosztottság idején a lakhatöságl jogot Is megvonták tőlem — mutat egy pecsétes okmányt, már otthon, minthogy meglnvitálta az Idegent. Szerencséje volt, sikerült szülei házában maradnia, nem úgy, mint annak a harmincöt családnak, amely: nek mennie kellett. Mert Jöttek helyükbe mások. Embercsere, árucsere, ilyen egyszerűek voltak akkor a szabályok. Amelyik ház megtetszett az érkezőnek, azt el kellett hagyni. — Az emberek nem tudtak aludni a félelemtől, hogy mikor állnak az ablakuk alá, jelezve a költözést. Megismétlődött az, amit a nyilasok tettek a zsidókkal. Emlékszem, amikor Zimmerman bácsit vitték, a falusiak a kocsma előtt gyűltek össze, hogy elbúcsúzzanak tőle. Az öreg zsidó elnézésüket kérte, mondván, ha be is csapta őket valamikor, csak fillérekkel tette. „A zsidó a fillérrel is megelégszik, de magukat a saját népe koronákkal fogja becsapni.“ 3 bevált a jóslata. Laci bácsi, mióta az eszét tudja, bolond világban él. Határokat húztak, szüntettek meg, hogy később újra szentesítsék azokat, pogromokat érvényesítettek, családokat választottak el egymástól. A jelen sem olyan rózsaszínű, ahogyan azt Igyekeztek ábrázolni. — Ma már majdnem mindenki elzárkózik, se vallás, se emberség nem érdekli őket. Vagy va- , gyök valaki, s annak maradok, vagy senki, s akkor már nem érdemes élnem. Itt a kastélyban született Rákóczi, ennek valamire köteleznie kellene, ehelyett a valóság kiábrándító. Igaz, nehéz Itt annak maradni, aminek születtünk, de jó. Körbejárom — már amennyire lehetséges — a hatalmas U alakú é- pltményt, a kastélyt. Nézem a fejedelem mellszobrát, amely nem is olyan régen egy szlovákiai város pincéjéből került elő sértetlenül. Körülötte frissen kaszált fű, odébb majd méteres a dudva, az udvaron viszont „csak“ a fal tövében nő az égig érő gaz. Az emléktábla elé, alá — már két éve — egy lengyel felvonót raktak, meglehet, szolidaritásból. KörösBorsi ntcarásslst TERRA BORSU körül málladozik a vakolat, több helyütt már a kíváncsi téglák kukucskálnak ki az érkezőkre. Persze, ennek is megvan a maga haszna, könnyen tanulmányozható, miből Is épült a kastély, de amikor már a téglák Is potyogni kezdenek, mint a nyugati szárny végén, azt nem csupán a szabadesés törvényével lehet magyarázni. A kastély Jó Ideig a Kelet-szlovákiai Múzeum raktáraként szolgált, míg három éve ki nem költöztek onnan. Az idén június elsejétől kellett megkezdődnie a korábbról elhalasztott felújítási munkálatoknak. Erre 2 millió 600 ezer korona a költségvetés. Ogy tervezik, az egyik szárnyban lesz a Bodrogközi Tájmúzeum, a másikban a falu művelődési központja lenne könyvtárral, klubokkal. Hogy végül is ml valósul meg belőle, a helybéliek hozzáállásán is múlik. Terra Borsu — Bors földje. Ezen a néven említik először az okiratok Borsit (1067-ben) mint halásztelepülést. A hagyomány szerint a honfoglalók egyikének. Bors vezérnek a szállásterületén alakult meg a halászfalu. Változtak a korok, az emberek Is más megélhetés után néztek. A második világháborút megelőző időkben a lakosság túlnyomó része földműves-iparosként kereste a kenyerét. A világégés utáni történelmi fordulat olyannyira megváltoztatta a község arculatát, hogy a 650 munkaképes ember közül mindössze huszonötén, ha dolgoznak a helyi állami gazdaságban. A legtöbb munkaerőt az ágcsernöl (Čierna nad Tisou) szárazföldi kikötő, a vasúti átrakodóállomás vonzza. A megváltoztatott életkörülmények, a gyökerektől való elszakadás, a különböző szintű manipulációk olyan értékrendzavart alakítottak ki a falusi közösségen belül, amelynek erkölcsi következményei napjainkra már kézzelfoghatóvá, statisztikákból kiolvashatóvá váltak. A legutolsó népszámlálás adatai szerint Borsi 1460 lakosa között 37 százalék a magyar nemzetiségűek részaránya, míg valójában a falu 80—85 százaléka magyar. Vannak olyan hivatalosan szlovák nemzetiségűnek számító egyének, akik ezt a nyelvet még csak törve sem beszélik. Borsiban 1972-től nincs magyar nyelvű oktatás. A helyi alapiskolában 265 nebuló tanul, közülük 94 magyar nemzetiségű, de a szünetekben inkább csak magyar szót lehet hallani. Az óvoda oktatási nyelve Is hivatalosan szlovák, valójában azonban két nyelven foglalkoznak az óvó nénik a gyerekekkel. Csak így sajátíttathatják el velük a szlovák nyelv alapjait. Az óvodából kikerülők között évente csak egy-két szlovák anyanyelvű akad. Az iskola első osztályában — ezt az Igazgatótól, Imrich MoravlCtól tudom — nyelvi nehézségekkel küzdenek a borsi gyerekek, ahelyett, hogy a betűvetés tudományára összpontosíthatnák a figyelmüket. Ml ez, ha nem anomália? Hajdú Jenő egyike azon keveseknek, akiket aggaszt falujuk sorsa, a pesszimistának mutatkozó jövőkép. A Csemadok alapszervezete vezetőségi tagjaként sorra járta azokat a szülőket, akiknek szeptembertől Iskolaköteles lesz a gyermekük. Azt tudakolta meg tőlük, melyikük szeretné magyar Iskolába adni csemetéjét, mért ha lenne elég jelentkező, nyílhatna magyar tagozat az alapiskolában. Ketten válaszoltak igennel. A legtöbben azt mondták, ha lesz magyar, majd oda adjuk a gyereket, nem értve fneg a lényeget, hogy ez főleg rajtuk múlik. Enél- kül marad továbbra is az a kétlakl állapot a gyerekek életében, amely HCieadélet“ a kastélyban. Hátrányosan befolyásolja a személyiség kialakulását, fejlődését, nem beszélve arról, hogy az alapismereték Idegen nyelvű elsajátítása Is több hátránnyal Jár ez esetben, mint előnnyel, ahogy az igazgató is mondta. Borsiban a Csemadok igyekszik pótolni azt, amit az iskola eleve nem nyújthat, megismertetni a fiatalokat népűk kultúrájának értékeivel. Csakhogy — Hajdú Jenő szerint — ez sem olyan egyszerű. Bár az alapszervezetnek 130 tagja van és sok köztük a fiatal, szeretnék munkájukba bevonni már a nyolcadikos gyerekeket Is. Eddig még csak kévésükét sikerült meggyőzni, a többségük vonakodik a magyar kultúrától, idegen nyelvű zenét hallgat, magyar könyvet ritkán olvas. — Hogy idáig jutottunk, annak történelmipolitikai előzményei vannak, kezdve a hontalanságtól, a manipuláción keresztül a jobb érvényesülésről szóló dajkamesékig — állítja Hajdú Jenő. Az Iskola igazgatóját, Imrich Mo- ravlőot toleráns, jóravaló emberként emlegetik a faluban. Szívesen beszél magyarul, hiszen a felesége is magyar. Neki már köszönhetnek a borsi diákok jó napot-tal, az elődje nem tűrt el ilyesmit, ö Is egyetért azzal, hogy a magyar gyerekek szlovák oktatása behozhatatlan hátrányokkal járhat a kultúra területén, de szerinte csak ott. Amikor arról faggatom, hogy érték-e már kellemetlenségek Borsiban nemzetiségi hovatartozása miatt, csak mosolyog, s egyértelmű nemmel válaszol. Nehezen tud itt Ilyesmit elképzelni. Nem úgy Jura] SorokáC, aki egy Ideig a falu krónikáját vezette, míg a tanács másként nem döntött. A hnb elnöke. Molnár László mutatja a krónika e- gylk lapját, ami nagy felháborodást keltett a tanácstagokban. Többek között Ilyeneket lehet ott olvasni, hogy a borsiak többségükben magyar nyelten beszélnek, ezért a szlovákság ki van téve az elnemzetlenítés veszélyeinek. Főleg a fiatalokra kényszerítik rá a magyar nyelvet, nincs beA azarzfl felvételei tartva a hivatalos nyelv használata, erősödik a sovinizmus ... Azt viszont kifelejtette a krónikából, hogy ezek a borsiak, azért beszélnek „többségükben magyar nyelven“, mert magyar anyanyelvűek, s a kétnyelvűség elve nincs betartva, például a feliratozással — ez csak szlovákul van meg a faluban, amit újabban a járási nemzeti bizottság Is kifogásol. Molnár László nemrég javíttatta át személyazonosságijában a nemzetiségét olyanra, amilyennek született. —■ Az ötvenes években nem is kérdezték, automatikusan írták be járásunkban a többség nemzetiségét, a akkor nem mertünk szólni. Ma már nálunk is változott a helyzet, nincsenek fékező erők, az én esetemben is problémamentes volt az átiratás. — Szóba kerül az anyanyaH vl oktatás. Az elnök elmondja, a szülők ez iránt is közönyösek. Sokáig adva volt a lehetőség, elszalasztottak, 1972-ben érdeklődés hiányában szűnt meg a magyar nyelvű oktatás. — A másik oldalról vizsgálva meg a dolgot — így az elnök —, be kell látnunk, hogy meg keli tanulni szlovákul. Nem elhanyagolható szempont ugyanis az sem, hogy magyar nyelvű közép- és szakiskolákból nagyon szűkös a választék. Ez van, ez a realitás, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egy értelmiségi család vendége vagyok, Mlhókék megtanították gyermekeiket Irnl-olvasnl magyarul. Kilencéves fiuk jóeszfi, tehetséges diák. Kérdezem tőle, mit tud Rákócziról, Elárulja, majdnem semmit, — Azt azért tudod, hogy hol született? — Patakon — Válaszolja. — Oda igyekezett a mamája, de 6 itt született — javítja ki ez apja, majd elmondja, hogy ez olyan ötödikeseknek való tananyag. Elnézem a fiúnak az apró tévedést, ezt a kicsi zavart. Az általános állapotok alól miért éppen egy kilencéves gyerek legyen kivétel?! 0. Kováes ]6ssaf Az én álláspontom Kedves Mórocz Máriái Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy még legkurtább írásaimat is hathatós figyelemmel kíséri, s veszi a fáradságot, hogy tollat ragadjon és vitába szálljon velem. Az Ilyesminek csak őrülhet egy flr- kász, mert biztosan tudja, legalább egy ember olvasta a cikkét. Kár, hogy mindez egy félreértést tükröz. Legelőször tehát a félreértést szeretném tisztázni. Mármint azt, hogy fi vitatott írásom nem filmkritikának, még csak nem is recenziónak készült — formailag és társadalmilag az említett műfajok egészen mást Igényelnek —, hanem a film egyes momentumain keresztül egy már-már általánosnak tekinthető jelenségre hívtam fel a figyelmet, amelynek a legkevesebb köze-épp a toleranciához van. Különben teljes mértékben Igazat adok önnek, hogy szükség van a toleranciára az élet minden területén, az emberi kapcsolatokban ugyanúgy, mint a művészetekben, de ami a legtöbbet nyom a latban, az a hatalom részéről megnyilvánuló tolerancia. Valahol ez még mindig hibázik, mint ahogy hiányzott a kérdéses filmben, még akkor is, ha talán túlságosan Is érzékenyen reagáltam a benne látottakra. Nem akarom most sem a rendezőt, sem a filmet bántani, sem a filmet elmarasztaló kritikákból Idézni — mert nemcsak a közönségnek nem tetszett az alkotás —, Szálkák, fricskák, cikornyák mivel tisztában vagyok vele, a film minőségének megítélése — legyünk toleránsaki — magánügy, szubjektív dolog, mint ahogy az én két mondatba szedett jellemzésem is az volt. On sokat ragozta a tolerancia. Intolerancia szavakat, engedtessék ez meg most nekem Is egy kicsit besűrítve. Keresztény-zsidó kultúrkörbe kapaszkodnak gyökereink, ez azonban nem kötelezhet arra, hogy a végtelenségig játsszuk a „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel“ tarthatatlan, és még kevésbé szórakoztató társasjátékot, amelynek fogyatékosságai már régen kézzel foghatóvá váltak. így Is vannak elegen, akik vállalják ezt a Játékot, majd önmagukkal Is meghasonulva elszegődnek a kőbányákba, s termelik a dobálózásra alkalmas kődarabokat. Kézenfekvő, aki állja a kővihart, lehet, hogy idővel (ha megmarad) elnyeri a toleráns jelzőt, de eközben emberi tartását, büszkeségét, önmagát adja fel. S ez már senkinek sem lehet jó. D. Kovács József „Gyorsvonat, sebesvonat.. Évek óta mindig reménykedve várom az ÚJ vasúti menetrend megjelenését, helyesebben a korszerűbb menetidő bevezetését, az ésszerű vonatközlekedés megvalósítását — már ami szűkebb pátriám, a Csallóköz helyzetét llletL Sajnos, e remény. Ismét csak remény maradt, mert a Csehszlovák Államvasutak — Bratlslaval Déli Pályaszakasz-főnökségéhez tartozó Bratlslava-Nové Mesto—Komárom (Komárno) vonal menetrendje nagyon Is „konzervatív“, gyakran még a brit „hagyományőrzésen“ is túltesz... No de, lássuk a medvéti A 970-es számú sebesvonat (!) Komáromból hajnalonként, 4.45-kor Indul, a Bratls- lava-Ojvárosl pályaudvarra 8 óra 41 perckor „robog“ be, a mindössze 94 kilométeres útszakasz májdnem két óra, 116 perc alatt teszi meg. Tehát cirka 48 km-es óránkénti, átlagsebességgel „száguld“ végig a csallóközi rónán napjaink sebesvonatai Hadd jegyezzem meg, hogy az 1983/84-es évben ez az út tíz perccel rOvIdebb Időt vett igénybe, tudni kell, hogy akkortájt még Nemesócsán (Zem. Olöa) nem szokott 15— 20 perces reggeli pihenőt tartani... Vagy nézzük az ugyancsak Komáromból induló korai, 2302-es számú személyvonat teljesítményét: 5.10 — 7.55, azaz, 2 óra 45 perc, vagyis, durván számolva, óránként harmincnégy kilométeres „sebességgel“ közlekedik a révkomáromi expressz — így gúnyolják a lajhármozgattatású masinát. Ide kívánkozik, hogy elmondjam: az ún. első köztársaságban az akkor 98 km-e$ pálya- szakaszt úgy 2 óra 20 perc alatt tették meg a gőzmozdony-vontatású vicinálisok, de engedtessék egy régebbi (a legrégebbi) adattal szolgálni: a Kárpát-medence legelső vaspályáján 1846-ban Induló vonat a Pest és Vác közötti 33,0 km-es utat, 59 perc alatt hagyta maga mögött (rendszeres járat volt, több megállóval), tehát durván 34 kilométeres óránkénti átlagsebességgell Pedig az eltelt majdnem százötven év óta de sok víz lefolyt a kék (mára nem Is kék, hanem szürke és olajos) Dunánl Egyesek úgy tudják, hogy régebben — mondjuk, ötven-nyolcvan évvel ezelőtt — azért volt szervezettebb, tehát gyorsabb a vasúti közlekedés, mert annak Idején még vonattal utaztak a polgármesterek, az al- és főispánok meg a hasonló méltóságok, akik az I. osztályú kocsikban jégbehfitött pezsgőt vedeltek, kubai szivarral pöfékeltek... Hál’lstennek, ma már nincs első-, másod- s harmadosztály (legalábbis ezen a vonaton), a napjaink elnök, titkár- és Igazgató elvtársai csöndben, diszkréten utaznak — Tatra 613-ban, Volgában és nem egrecíroztatják a bársonyhuzatú vagonban derék vasutasainkat... Én optimista vagyok, bízom a peresztrojkában, abban, hogy hullámai minket, a csallóközieket is elérnek. Ha nem holnap, hát azután... Csiba Géza
