Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-07 / 23. szám
új ifjúság 1 Soóky László: Tartósan ködös idő Döntenem kell, amott magányos gyertya ég, rozsdás szegeket látok, asszonyok combja közül ágaskodnak, rügyeik fúvódnak, bimbójuk duzzad, könnyeznek mint a megvágott szőlő, ondónevelő Idő Jő, förgeteg, tomboló hózivatar, újságpapírral fűtök az orgonáknak, elvben harcos Is lehetnék, megvétózhatnám Bőst meg Nagymarost, de nyitott szemmel már félni sem merek, lesötétített ligetben ácsorgók söröskorsókkal ktpányvázva, búgócsigák pörögnek a ködben, öntudatos bányász akarok lenni. (nulla) Úristen, egyengesd útjaim, ne menjek el mindig magam mellett, döntenem kell, a tükör túloldalán ' szárnyas margaréták húznak, átjárják a falak üregeit, koppanás nélkül berregnek tova, plakátokból kél a nap és kétségbeejtő tervekbe nyugszik, elegem van a tétova aszályokból, szakmám van, fandllm és kőmüveskanalam, simítóm és csüggőm, hatalmas falat akarok rakni, magasat és széleset, és hosszút, föl a csúcsra pántlikás ágat, hiába forral bosszút (khm) hiába forral a költők hada, karom izmos, edzett. Jó maltert kever a keverőm, csapolt sört hoz a szeretőm, Zsivago doktor homokfutóját . tökös angyalok húzzák. (duplanulla; montázs a gyomorfekély * tűréshatárán) — Milyen betű ez? Kérdezte. — Éjszaka, válaszolta ő. (Marin Sorescu) PIHEN A KALAPÁCS, A CSILLE, A KASZA, ÜNNEPEL AZ ORSZÁG, felállott a hóember, MÉG A BARACKFA IS ZÁSZLÖERDÖT LENGET felállott, szalutált, micsoda éjszaka, kutyafejű tündérek járják, ők lehelik a ködöt, nyilvánvaló. GÖNDÖRÖDŐ BÁRÁNYFELHŐK PELYHEZIK AZ ÉG TAVÁT, gumlbot nő a domb oldalán, gyalogfenyőnek álcázott, a hóember gyapjas koson, leüget a hóhatárra TE VAGY AZ ÚR! TIED AZ ÉLET! ÖKLÖDDEL SÚJTSD LE AZ ELLENSÉGED! bárány pörög a tűz fölött, pirul, henteslegények énekelnek, taglójukat a rozsda eszi EMLÉKSZEL? HÚSZ ÉVE LETTÜNK SZABADOK. ÉS ÉN MÁR ÖRÖKRE AZ IS MARADOK! taglójukat a rozsda eszi, szurkálják az ég szívébe, nagymellű asszonyok belet mosnak, gőzölgő vért isznak poroelán csuporból, abálé gőzölög, benne szív, máj, tüdő és maroknyi szürkeállomány. FÜLÉBE KÉKLÖ MESSZESÉG DALOL. Gabriela Streláková: Kései hazatérés Hajnali hat órakor ért haza, és hiába próbált kifogást találni. Most az egyszer nem mondhatta, hogy dolga volt, ottmaradt a munkában, gyűlésen, vagy hogy nem Jártak a villamosok. Egyetlen enyhítő körülmény kínálkozott csak számára, mégpedig, hogy a gyereket hét végére elvitte a nagyanyja. A szemrehányástól, hogy nem gondolt a gyerekre, talán megkíméli a férje, de különben ... Még sohasem maradt ki Ilyen soká. Mit szó majd a férje? Vallja be neki, hogy Blažejjel volt? ‘ Különben is csak az éjszaka egy részét töltötte Blažejjel. Együtt töltött pillanataik parki sétákból, a városszéli csavargásokból álltak. Találkáik eléggé véletlenszerűek voltak, mindamellett izgatók. Blažej fiatalabb volt, mint ö, és kollégiumban lakott. Többnyire csak a szabadban találkoztak, magához soha nem vitte föl, még akkor sem, ha férje elutazott. A családi otthon szent neki, gondolta Blažej, és ó meghagyta ebben a hitében. Elkísérni Is csak a legközelebbi villamos- megállóig kísérhette, haza már mindig egyedül utazott. Ezen az éjszakán azonban nem sietett tőle egyenest haza. A villamos következő megállóján kiszállt, és ment, gyalogolt az elhagyott utcákon, kicsit fejbekólintottan, tanácstalanul. Aztán lassan beférközött a tudatába a reklámfények és kirakatok mögötti sötétség. Az apró, permetező esővel mellé szegődött a hideg is, teste egyre merevebb lett. Végül már tartott egy kicsit Is azoknak a tekintetétől, akik ugyanúgy mint öt, tanácstalanul és enyhén spiccesen bolyongtak a városban. Ez az állapot azonban nem tartott nagyon sokáig, és egyszerre csak vágyakozott az otthona után, ahol meleg van, és kétségek közt Várja a férje. Csak nagy-nagy önfegyelemmel volt képes véghez vinni, amire rászánta magát, hogy gyalogszerrel megy végig a városon egészen a lakótelepig. A házhoz vezető úton és a lépcsőkön a negyedik emeletig már futott. Amikor fölért, levegő után kapkodva támaszkodott az előszoba falához, és várt, hogy melyik szobából bukkan elő a férje. Biztos elment, hogy megkeressen. Ijedt meg az otthon nagy csendjétől, és bekukkantott a nappaliba, majd a hálószobába Is... A térje nyugodtan, megelégedve aludt, tejét a takaró alá dugva. Semmi jele annak, hogy talán aggódott érte. Gyors mozdulattal feltúrta takaróját az ágyán, mlnthacsak épp most kelt volna fel, majd megmosakodott és járkált a lakásban. A tárgyak vártak rá csak mindenütt. Ösztönösen kezébe vette a portörlőt, de nem volt mit takarítani. A férje tovább aludt, és mert ö még mindig a végtelen éjszakai gyaloglásban élt tovább, futott, nem tudta az egészet elfeledni, végül nekifogott tornázni. Erre elég jól fel voltak készülve. Már 8 házasságuk első éveiben mindent beszereztek, amit csak lehettt. Vettek autót, garázst, férje szüleinek pedig megvolt a vlkendházuk. — Ml az Istent csinálsz?! — kérdezgette eleinte a térje, hogy szüntelenül keringett a lakásban és a végtelenségig fényesítette, törölgette a bútort. Pillanatra sem volt nyugta, újra meg újra felállt a karos- székből, nézegette az újságot, és Igen sokadszor kereste, hogy ml lesz este a televízióban. — Várj csak, majd ha meglesz a gyerekünk — mondogatta neki a férje, észrevéve nyugtalanságát. — Igen, majd ha gyerekünk lesz — hagyta rá a dolgot. Közben az volt a benyomása, hogy a tárgyak nagy része egy beláthatatlan vízfelületen úszik, és nem bír partot érni, képtelenek elérni annak a kezét, akinek szüksége lenne rájuk, s aki megfoghatná őket. így aztán egyre törülgette a port, fényesltgette a bútorokat, rakosgatta a tárgyakat. Egyáltalán milyen változás jöhetne Itt? Semmi! Egyszer felbátorodott, és azt javasolta a férjének, hogy változtassák meg a bútorok helyét, rakják őket át. — Átrakni bútorokat? — nem értett vele egyet. — Emlékszel, hogy mibe került nekünk a lakberendezési terv? Szerencsére legalább a gyerek születése nagyobb gond nélkül zajlott let. Életrevaló kölyök volt, kezdetben nagyon sok munkát adott. Észre sem vette, hogyan lett Ismét a tárgyak rabja. Talán akkor történt az egész, amikor a gyerek először fölérte a kilincset. Akkor kezdte kulcsra zárni a nappalit, néha még a háló'. Is, különben hogyan tudta volna megtartani a szokásos rendet. Rengeteg pénzbe került ez az egész — nyugtatta magát, a férje pedig bólogatott. — Barátok a lakásba? Minek az! — Nem beszélsz valami sokat! — jegyezte meg végül a férje. — Megjössz az irodából, bámulsz a semmibe, a gyerek meg kóborol a nagyvilágban ... Bámul a semmibe? Inkább a mlndenség- be, a sokaságba, gondolta. — Kicsit le kellene fogynom, meg kellene magamat reguláznom — mondta, és arra készült, hogy elmagyarázza érzéseit a férjének ... — Lefogyni? — kapaszkodott bele férje a szavaiba. — Igazad van, nekem Is szükségem lenne rá. Már az új zakómat is nehezen tudom begombolnl. Kiszámíthatnád a kalóriákat!... Vagy tudod mit, van egy ötletem... De azzal Inkább várjunk karácsonyig, aztán majd meglátod... Az lesz az ajándék. Még a gyerek Is csak mereszteni fogja a szemét... Karácsonyra aztán tényleg megkapta a lehető legmeglepőbb ajéndékot. Egy mérleget és egy vibrációs-hevederes masszlro- zógépet. Végül pedig a közös ajándékot, ahogy a férje mondta, az otthonuk slágerét, egy kondíciós kerékpárt. — Hár valahogy így és most már elkezdődhet a réndes életforma! — dicsérte férje a saját ötletét. — Mit szólsz az egészhez? Ez az alsó végtagok erősítésére szolgál — szónokolta férje és lelkesen taposta a pedált, mintha tényleg hajtott volna valahová. ö Is nagy akarattal vetette bele magát az egészbe. Ha megszólalt a telefon, mielőtt felvette volna, háromszor leguggolt. A .televízió előtt a lábfejével körözött, gyű- rögette a tenyerét, nyújtogatta a testét. Az egyes tárgyak egészen más küldetést nyertek. Az asztal lapját támasztékként használhatta. Ugyanilyen célt szolgálhatott a heverő vagy a szék támlája Is. Felfedezte, hogy nagyon érdekes a két ajtófélfa között ülni. A lakásban megtalálta azt a helyet Is, amely áldásosán hatott rá, képes volt nélkülözni a rengeteg kerámiát, szobrot, képet, végül már a tapétára sem volt szüksége. Elég volt valamelyik szobában hanyatt vágódnia és bámulni a pla- • font. Elégedettnek kellett lennie. Igen, elégedett. Előbb a gyerek kezdte semmibe venni a kereketlen kerékpárt, aztán a férje Is hamar megfeledkezett róla, és Inkább a televízió előtti karosszéket részesítette előnybe. És ö? Tényleg elégedettebbnek kellett volna lennie. Elégedettebb. Ugyanúgy, mint az utóbbi Időben, most Is gyalog, győzködi magát, hogy tornáztatja csak az Izmait. Gyalogol, és egyszercsak érzi, hogy a szél cudarul belecsap az arcába, meglöki a testét. A szekrénykék a szekrénysorban, a képek, a vánkosok a földön, amelyeket japán módra raktak szépen szét, négyszögekre, téglalapokra, élekre, hegyekre, hullámokra változnak a szeme előtt. Ekkor hirtelen abbahagyja a tornázást, és Ismét belép a hálóba. A férje még mindig alszik. Odaáll föléje, aztán odalép a saját ágyához, de végül nem fekszik le, hanem Ismét megágyaz, hogy minden úgy legyen, ahogy előtte volt, és elhagyja a lakást. — Semmi. Nem akarok semmit. Én nem akarom. Én haza akarok menni... — Ml van veled? — kérdezte az anyja, alighogy Marta megjelent az ajtóban. Szünet nélkül folytatta: — Olyan vagy, mint egy . holdkóros. — Közben magára öltötte krémszínű ruháját. Sietett. — Hol voltatok? — Mi? Hogy hol? — lassan megértette a kérdést. — Ja, hogy ml, hát nálunk, aztán a domb tetején, ö még nem Járt arra. — Meddig marad a nénjénél? — Péntekig. — Már el is utazik? No, látod, még egyszer sem voltatok táncolni! — Bámult álomlttasan maga elé. — Hát látod, én a te korodban toli voltam udvarlókkal ... Nad'a Dostálová: Nagy karéit úgy látszik, még most is látja, ahogy masíroznak előtte. — Persze, anyu. — Te egyáltalán nem ütöttél rám — sóhajtott az anyja. ‘ — Hol van apu? Anyja meglepetten kapta fel a fejét. — Te talán nem tudod? — emelte kezefejét a homlokához. — Hisz egy hete másról sem beszélünk, csak arról, hogy elutazik, és végül ő még azt kérdi, hogy hol van. Űr Isten! Hát hol élsz te?! — kiáltotta szinte a szekrénybe, miközben megpróbálta előszedni kézitáskáját. — A, csak fölöslegesen mérgelődöm! Neked minden mindegy! — Hogyne. — Figyelj ide, a hűtőben ott a vacsorád, egyél, amit akarsz. Nekem el kell ugranom Alenához, megnézni a pereputtyát. Elutazott Slávekkal a nagyapjához, és megkért, nézném meg az itthoniakat. — Jó, és szia! — Tudod, nem utasíthattam vissza... Bekapcsolta a rádiót. Az anyja betette maga mögött az ajtót. Épp híreket mondtak. Marta szórakozottan hallgatta. Arról beszéltek, hogy valaki elutazott valahova, aztán megint valaki megjött, valaki még fogadta Is..:. A nagy sárga gömb lassan nyugovóra tért a tetők mögött. — Látod, ha a nap hozzáér a tor- nyocskához, a hegye átdöfi öt, és úgy ömlik szét a városon, mint a tojássárgája. Bólintott, majd elnevette magát. — Itt a világ vége, érted? Hát csinálj már valamit! Megfogta a kezét. Figyelte törékeny nyugalmát és az egyre erősödő bánatot Is tekintetében. Az egész csak másodpercekig tartott, mégis minden ö- rökre benne maradt, és gyűlölte ezeket a pillanatokat. Valójában nem Is értette az egészet. Hiszen ő Is ugyanabba az irányba nézett. ' — Látod, semmi sem történt — mondta csendesen. A nap nem hagyta abba lenyugvását. Elindult a nyomában. — Hercegkisasszony vagyok, és ön egyre csak üldöz engem. ö azalatt még közelebb Jött hozzá. Hirtelen visszahúzódott. —• Félre* Sárkány, nem kapsz meg! Kergették egymást a fa körül. — A gyönyörű herceg lecsapja a koronádat! — fordult meg, ö pedig a karjába esett. Megszorította. — Nem számít, van még egy újabb fejem. Könnyedén kiszabadította magát a karjai közül. Ugráltak, mint a gyerekek, keresztül az árkon. Amikor végül utolérte, már nem próbált szabadulni. Érezte, hogy mennyire reszket. — Ne félj, hercegkisasszony, nem eszlek meg. Mondani szeretett volna valamit, de a sötét tekintet elbizonytalanította. — Engedj el, összegyűröd a ruháa tetá lelett mat... Az én apám, a király, lecsapja a másik fejedet Is. Ránézett. — Nem csapja le! — mondta elgondolkodva, aztán villámlott egyet sötét szeme. — Hadd csapja le, mit kezdek a fejemmel?! Legföljebb fejnélküli lovag leszek, és te pedig fej nélküli hercegkisasszony. A mi szerelmünk az élet vize. Aztán pedig mesebeli apóvá változom. Már nem nevetett. • — Te, de nekem már tényleg mennem kell. A tenyerével elhallgattatta. — Igaz, nekem Is — fejezte be ajkaira tapadva. Elöntötte a forróság, becsukta a szemét. Félálomban egy valódi álmot érzett magában. A karjaiba vette, majd óvatosan a fűre fektette. — Elvarázsolt hercegkisasszony, ébredj fel! Forgott vele az égbolt, és zuhant valahová ... Megkapaszkodott széles vállában. — Várj — fogta könyörgőre. — Kérlek, várj! — Nem hallott semmit. — Én szerettek. — ö persze semmit sem értett, és ezért aztán csak hallgatott. Már távolodott Is. Ettől az Idegentől félt. Csak amikor a fehér ház körüli kertre való kilátásról és az életről daloltak, vette észre, hogy már nagyon régen így ül Itt és bámul maga elé a semmibe. így maradt. Amikor még élt a nagyanyja, mamásdlt Játszottak vele. Az unoka volt az édesanya, a nagymama pedig a gyermek és nevetett. — Most mindent meg kell magyaráznod nekem, amit kérdezek, mert én már semmit sem értek ebből az egész világból. Az ősökre emlékezve Játszottak valamit a rádióban. — Hallod, nagyi, én gyerek akarok lenni! — Beszélt a rádió fölött függő bekeretezett képhez, a készülékből pedig egyre csak ilyesmit hallott: — Egy csókból még nem lehet baj.., Németh István fordítása
