Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1989-05-31 / 22. szám

Feliinger Károly versei mint ahiikor mint amikor tükör elé állsz s rúzzsal a kezedben önmagad rajzolod mint amikor felállsz ! 3 ledöntött szobor talapzatára I I s mozdulatlannak mutatkozol Zsoltár mert minden I kimérettetett ! a lehetőség póráza nyakamon j magam elöl I menekülök uram végtelen hosszú ez a póráz Valamit á rendről nem a zűrzavar a rend hiánya amelyben a tökéletesség leveti díszeit s észrevétlenül mindenfajta Indítékok nélkül feldíszíti a világot s a hiány akár a pók szövi hálóját s a rend • j meg mint az ártatlan légy s a költő az a fel-feldobott kft i , "^'nem a vers a szó hiánya ami visszhangra talál bennünk Szűkmenet Paul Celannak összetépem a képed olyan ez mint amikor visszaragasztom a térképről leváló részt — azt a helyet ahol elveszíthetnélek / titok felől a tisztás üresség az erdő hiány fákat ültettem magam köré mindig féltem az eltévedéstől most vigyáznak rám tulajdonképpen út sem vezet a házamhoz út — célbumeráng körülállják házam a fák s ház hangos mesélő plpázgató öregúr a messiás valami hadvezér eltűntem a házban az ember önmagában tűnhet el önmaga számára is fontosnak tudom a ház befészkelte magát a tisztásba a tisztás valójában nem volt mindig tisztás fákat ültettem magam köré óvatosságból most aztán magamban rejtem a házam a kulcsát úgyis magamnál felejtem |ú]ilil^7| Thury Zoltán Asszonyok Este kilenckor csengettek Zsaáb úr­nál. Idegesen, meg-megszakadva, aztán újra hosszan berregett a csengő, s a cseléd azzal jött be, hogy egy fogfájós úriasszony keresi a doktor urat. Zsaáb dunnyogva ment át a rendelöszobába, s betette maga után az ajtót. Azután csak nyögést lehetett hallani, meg kapcsok csikorogtak a nagy, öblös szé­ken, .aminek a hátát, oldalait, minden porclkáját vasakkal mozgatja a dok­tor, hogy jól belehelyezkedhessék a fá­jós fogú ember, egy dugaszt is kihúz­tak benn valami üvegből s azután egyszerre csend lett. Künn az asszony, a doktor felesége, szőlőt csipegetett, de inkább csak hogy az idő teljék s az ajtó felé plllantgatott, hogy jön-e már az ura. Nem jött. Az asszony azon gondolkozott, hogy a szegény urának este se hagynak békét. Nem elég, hogy egész nap dolgozik, kis vézna, gyönge ember amúgy is és mellbajos .. Igaz, hogy pénzt hoz a munka, s kell is, mert a lányuk drága nevelőintézetben van valahol Svájcban, a fiúik is isko­lások már, de mégse kellene magát tönkretennie. Azonközben a cseléd is tett-vett a szobában, meg újra kiment — s az orvos mégse jött ki, hogy be­fejezze a vacsorát és pipázzék meg egy kis bort Igyék szódavízzel. Egy­szerre Iszonyú visítás hallatszott a szo­bából. No — gondolta az asszony —, végre. Fájt neki... — Aztán csend lett, s percek múlva rémülten rontott ki a szobából az ura. Rá se ismert volna, úgy elváltoztatta az arcát pár pilla­nat. Beszélni se tudott, csak hebegett, s amikor egy kis erőre kapott a hang­ja, rikácsolt, mint valami rémült állat. Az asszony támogatta az asztalig, s há­romszor is kérdezte; — Mi az, ml ba­jod? Végre felelni tudott a kis gyönge ember. Súgva mondta, körülnézve, hogy .vajon nem hallja-e más is. — Meghalt. . — Ki? — Az az asszohy, ott benn. Az asszony futva szaladt az ajtóig, de ott hirtelen megállott. Nem mert bemenni. Hideg csapta meg az arcát, s ô is elhalványodott s tátott szájjal bámult a kis emberre, aki vánszorog­va ment utána. S nyögött: — Réges- régen nem láttam halottat — mond­ta —régen-régen. Utoljára a klini­kán, ezelőtt öt évvel. Hozzá se merek nyúlni. Reszketett az egész ember, de külö­nösen a kezeit rázta a hideg. De hát mégis be kellett menni. S ő ment elöl, utána húzódva, félig med­dig magánkívül, az asszony. Benn a szobában egyetlen gázláng alatt a nagy székbe süppedve ült a fájós fogú nő. Egy kicsit előreesett már derékban, mintha valamit keresne a földön, e- gyébként nemigen látszott meg rajta, hogy elszállott belőle az élet. Szép fe­hér arca volt, üde, még hamvas, fiatal bőre, gyönyörű, nagy kontyba fölcsa­vart fekete haja s kis szája, ami las- san-Iassan szederjesednl kezdett. Kar­jai a szék oldalán leestek, finom, hosz- szú ujjaln sok drága gyűrű csillo­gott ... Az asszony lassan-lassan ba­rátkozott meg vele annyira, hogy rá tudott nézni, a férfi pedig a sötét sa­rokba bámult, meg a szekrényekre, a- melyekben sorba rendbe volt rakva a sok szerszám. S borzongott és fárad­tan esett le egy székre. — Próbáltál mindent? — kérdezte halkan az asszony. — Mindent. — Szaladj a telefonhozi Értesíteni kell a rendőrséget. Vigyék el. A férfi elment. Kiment a szobából, az asszony is becsukta maga után az ajtót. De az ebédlőben maradni is félt. A konyhán várta meg a hivatalos em­berek jöttét, s csak kívülről hallgató­zott, hogy ml folyik odabenn. Keményen faggatták az urát, s a rendőrorvos gorombáskodott is vele. Általában durván, csúnyán ment min­den. A gyönyörű szép asszonyt két nagydarab ember cipelte végig a szűk előszobán, egy szekrénybe is belevág­ták az úton, aztán meg a gangon, s lassan-lassan mind messzebb kopogtak. Benn valaki keserveset, nagyot sóhaj­tott. Erre az asszony bement s leült az ura mellé az asztalhoi. Hosszasan hallgattak. Felforgatta bennük a rendet ez az eset. Aztán mégis a férfi szólott előbb. — Ha meg kellett neki halni, me­hetett volna máshová is. Miért éppen hozzám? Mit vétettem én az Istennek, hogy ilyen csapást küld reám? Az asszony nem értette, hogy miről van szó. A csapást úgy képzelte, hogy a fájós fogú asszony férjét érte első­sorban, aztán meg magát az asszonyt, ámbár az ember nemigen tudja, hogy vajon nincs-e valami nagyon kellemes, valami nagyon szép a halálban. De hát a férje végzett már a dologgal. Nagyon kellemetlen, hogy halott volt a házban, ha csak egy félórára is, de csapásról beszélni... Micsoda csa­pás? ... S kérdőleg nézett az ember­re, aki már a nagy izgalom után meg­barátkozni kezdett a borral, s magas sugárból öntötte pohárba a szódát és a pipáját tömte egy szitából, amiben szép hosszú szálú sárga dohány volt, illatos jó dohány, módos emberhez il­lendő dohány — Ml a csapás? Az, hogy tönkre­megyünk ezen az eseten. Azt hiszed, hogy nem fújják föl a dolgot? Majd nekem rontanak a zsurnaliszták, ne félj semmit. Jó, hogy ehetnek valakit. Egészen megesznek. — Dehogy, csak nem gondolod... — Persze Nincs nekik mit írni. Hol­nap már az lesz az újságban, hogy én öltem meg. Beadtam neki valamit, vagy rosszul csináltam a dolgom... Az is elég, ha megírják, hogy nálam halt meg. Jön még Ide valaki? Dehogy... Én se volnék bolond, hogy oda men­jek a fogammal, ahol meghalt már egy páciens. S micsoda temetés lesz.., Oda ugyan el nem mennék. Megverné­nek ... A doktor úrnak csakugyan igaza volt Másnap minden újságban megírták az esetet. A kis képesek rajzban is be­mutatták a szép asszonyt meg a nagy széket. A doktor ki se ment az utcá­ra. Beteg lett. Délig az ágyban feküdt nagy dunyhák alatt, s ha csöngetett künn a tejesember vagy a pék, vagy akárki, megremegett. A rendőröket vár­ta, akik majd elviszik, s azt mondta az asszonynak ... — Szerencsére semmije sem hiány­zott. Azt legalább nem foghatják rám, hogy leloptam róla valamit. — Micsoda bolondokat beszélsz. — Az a bolond, aki elhiszi. De majd ilyen is lesz, csak várj. Délután újra csengettek. Egy asszony jött. Kis vézna, de nagyon csinos ar­cú, nagy szemű asszony. Izgatottnak látszott, sürgette a cselédet, hogy ő rögtön akar beszélni a doktor úrral, s idegesen járta végig a szobát, míg a doktor jött. Akkorra már valósággal remegett. Vacogtak a fogai, mintha fáznék, s szemel úgy meredtek rá a kis igénytelen emberkére, mintha va­lami egészen különöset látnának ben­ne. Olyat, amilyen még nem volt a földön. S belesüppedt a nagy székbe, s lihegve-mosolyogva tátotta föl a szá­ját, hogy nézze meg a doktor a fo­galt, csupa csillogó, finom harapós, fehér gyöngyöt. S látszott rajta, hogy 6 nemigen találja fontosnak azt, hogy mit mond az orvos,, csak ül azon a bizonyos széken, azon S magé nemé­ben egyetlen széken, amelyen egy szép asszony egészen elaludt, s felbomlott idegzettel, a non plus ultrára, a lehe­tetlen kéjre vágyakozva élvezi ennek a széknek a melegét, s lelógatta két- felől a karját éppen ügy, mint az a másik, s neki is sok gyűrűje volt, va­lóságos perverzitás a kövekben, furán összeválogatva, összedobálva az ujjain a színek meg a sok sugártörés — s el­lankadt. Tátott szájjal, mosolyogva ej­tette be szőke, gyerekes formájú fe­jét a piros bársonyszék hátára, hogy belesüppedt, s azt a még sohase ta­pasztalt végtelen gyönyörűséget várta, hogy no most mindjárt ő is visít egyet — s vége. Valami olyasmit akart, amit még nem élvezett ki. Egy kis halált — s azt az asszonyt rajzolgatta magá­nak bódultán, nagyon zavaros aggyal, ami sehogy se tudta összehozni a for­mákat, meg a színeket, aki azt itt vé- glgtapasztalta. Ö, az a csodálatos kín... Milyen lehet? Tudniillik a világ napról napra kö­zönségesebb. Nem ad semmi újat. Ez a kis nőcske, ez a kis vadállat, min­dent tudott már, amire még számíta­ni lehet. Lenn várta a kocsija, párnás puha hintó, olyan lovakkal, mint két óriás agár. Rohanó, rakoncátlan dögök, abban bízott az asszony,, hogy egyszer csak baj lesz velük, elragadják — és soha, de soha semmi szerencsétlenség nem történt. — Hogy az embernek i- lyesmlt mindig olvasni kell csak... — S otthon az ura, egy férfi, körül min­denféle mások, itt egy szerető, ott egy másik, s mind egyforma, aztán gyer­meket is szült, megint egyet, k egy és ugyanaz a közönséges fájdalom... Se­hol semmi, ami különös,, amin meg- borzongana kissé, amiben elkezdene forrani a vére s égetné belül... Mi­csoda csoda annak a másik asszony­Szkukálek Lajos tusrajza nak a dolga. Hogy az Ilyet is kitapasz­talhatott ... — Nagyságnak egy rossz foga sincs — mondta a doktor. — Csak keresse. Zsaáb úr újra kereste. — Nincs, nagyságos asszony. Arra kimerültén kelt ki a székből az asszony, s elernyedt túlságosan bol­dog arccal, mintha valami mulatós éj­szakát élt volna át, bizonytalan lépé­sekkel ment kifelé. — Még visszajövök — mondta —, még konzultálni akarok a doktor úr­ral. S mielőtt elmept, hagy bankót lo­pott az asztalra ... Künn már mások is várták. Csupa asszony. Mohón lesték, hogy ki lesz az első, s elkeseredett, irigy pillantá­sok kísérték azt, aki előbb jutott be. — Oda be. S estig se fogytak ki. Még újak is jöttek, megkésett hölgyek, akik megdöbbenve, féltékenyen látták, hogy micsoda sor van még előttük, de ko­nok, csendes türelemmel vártak, s el­ábrándozva, behunyt szemmel estek bele a nevezetes nagy székbe. Néme­lyik csak éppen hogy ülni akart, egy kicsit ülni... És a szegény kis Zsaáb úr késő es- ténkint egy kicsit szomorúan szorította a mellére az asszonyt, akivel végig­élte az életét idáig. Egy kis szőke volt itt, egy kis disz­nó, akár rögtön belefulladt volna a székbe. Aztán egy vénasszony, aki még mindig akar valamit... s egy lány, aki már azon akarja kezdeni, hogy az én székemen lihegjen... Látod, látod te bele se ülnél.

Next

/
Thumbnails
Contents