Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1989-05-24 / 21. szám

új ifjúság 7 »JBAjMlR KULCSÁR TIBOR ROVATA Balog Beáta: VI ASKODÁS ülünk egymással szemben. Én gon­dolkodom, te vársz. Valami nagyon szépet kellene írnom, valami olyat, ami egy kissé elgondolkoztatna, meg­állítana mindenkit. Persze, tudom, előt­tem, már millióan akartak megállítani és elgondolkoztatni. Nekik sikerült. Persze, ehhez gének is kellenek, s ezekhez hozzájutni nem lehet akár­hol, sőt csakis egy helyen. Oda viszont a fizikusok, biológusok megváltoztat­hatatlan törvényei lehetetlennek tart­ják a visszatérést. Mégis, valami szépet kellene írnom. Végigsétálok a szobán, óvatos, lo­pakodó léptekkel. Kinézek az ablakon, s még a szürkeségbe áthajló fehér évszak sem juttat semmit az eszembe. Elnézem a hatalmas bérházakat. Igen! Mi lenne, ha az elmagányosodásról ír­nék! Szemedből kiolvasom a kérdést: hogyan képzelem. Mondjuk, az embe­reket hatalmas pókoknak képzelném, melyek a sűrűn szőtt unalomhálóban nem mernek egymáshoz közeledni, mert félnek, hogy az egyik felfalja a másikat... Nem,,ez így nem jó. Túl képzeleti. Tu­dom, hogy ez a te véleményed is, mert hisz szerinted a pókok természetileg rendszerezett ízeltlábúak, rövid életű­ek, s ha felfalja Is az egyik a mási­kat, ez csak azért van, mert az élet­funkcióját tekintve fölöslegessé vált. Igazad van, önkényes gyerek vagyok, magam sem tudom, mit akarok leírni. Tudom, most leülsz velem szembe, ki­nyitsz egy verseskötetet, szavaiddal beletúrsz a lepkelllatú gondolattömeg­be. Elnéző mosollyal közlöd velem, hogy ehhez türelem kell. Választékos szavaiddal tudomásomra hozod, hogy a lágy fonásű gondolatok zsenge haj­tásaikkal parancsszóra nem fogják kö­rül az agyat. Miért van az, hogy ne­ked egyetlen mondattal sikerült eleget tenned a stílus, az értelem, a monda­nivaló követelményeinek? Én pedig már egy órája képtelen vagyok le­írni valami normálisát, hogy megfor­dítsam láthatatlan versengésünk eddi­gi eredményét! Mindenáron le akarok írni valamit! Tudom, te egy másodperc múlva ki­jelented, hogy pillanatnyi grafomániá­ban szenvedek. Nincs igazad. Ha az egész délutánom rámegy is, bebizo­nyítom, hogy nincs igazad. Ml lenne, ha rólad írnék? Tudod, a szerelem szülte nagy szavak vala­hogy könnyebben jönnek. Persze, az más kérdés, liogy szeretlek-e egyálta­lán, de a születendő nagy alkotás ked­véért'magamra vállalom a némán szen- yedö. szerelmes szerepét. Elnézem az Laci: Tíz beküldött verse közül nem ta­láltunk közlésre érettet. Az Iskola c. kéz­iratára saját maga Is ráírta, hogy „gye­rekes“. Szerelmi témájú versel helyenként szentimentálisak, szokványosak, sok helyen „túlírtak“. Több verséből koravén bölcsel­kedés, kioktató-hangnem árad: „... a küz­delmek mélyén győzelem rejtőzik. / Bár­hogyan alakul Is a sorsod, a győzelem a fontos. / Emelkedj fel, mindig a magas égig! I S azon túl, a csillagokig, /“ stb. (A képzavaroktól, verstani hiányosságok­tól eltekintünk.) Vagy: „... éld a min­dennapok életét / kovácsolj terveket, de ne évtizedekre szólót / Próbáld érteni a Jelent ! Hisz jelenedből indul ki múltad / s ez vezet a jövő felé is. / Sorsod irá­nyítani csak részben tudod / Sokszor nem éretd, miért lősz bakot /“ stb. Béke c. verse sok helyen szólamszerű, pl. „Meg­arcod. A sértődött ellenfél lelkületé- vel elfordítod a fejed. Tudod, hogy^' nem Is vagy olyan csúnya? Csak ne akarnál mindig győzni! Csak ne akar­nál mindig mindent tisztábban látni, ér­telmesebben felfogni, s szívhezszólób- ban elmondani, mint én! Pillanatnyilag a legmegfelelőbb mű­faj a vers lenne. Igep, verset fogok írni. Látod,. erre te is felkaptad a fe­jed! Tudom, mit gondolsz. Az én sze­gényes lelkivilágom és a vers! Csak­hogy addig ne ítélj, amíg be nem jár­tad ennek a lelkivilágnak minden zu­gát! Azt mondod, te nagyobb utak be­járására vagy hivatott? Éppen te? Ami­kor én... No jó, ezt hagyjuk. Izzadt .kezemmel markolászom a tollat. Igen, megvan.. .1 • Szeretném, ha karod úgy ölelne, mint erős kelepce, melyből nincs menekvés soha! Hm! Nem Is olyan rossz. Ugye?... De Igen! S ha ezt nem Ismerem be saját magam, egy másodperc múlva te úgyis meggyőznél róla. Tudod, azért én sem hagynám, hogy állandó ha­tállyal nyomorgasd csontjaimat a te „kelepce erősségű“ karjaiddal, azért ez mégis fárasztó lenne mindkettőnk szá­mára. Azt mondod, nézzek bele a tükör­be? De minek? Várjl Ne mondd! Tu­dom! Már említetted egyszer: önma­gunk szemében, gondolataiban találunk rá a valódi lényegre. Látod, ezt is megjegyeztem, de tőled ugyan várha­tom az elismerést! Lehet, hogy a kék szemek, a telt ajkak elém rajzolnak néhány sort, egy rímet, ritmust, be­kezdést? Grimaszkodom, mosolygok, nézem az arcom, s a gyerekes voná­sokon kívül semmit sem találok. Még­sem vált be az elméletedi Te nem kér­dőjelezed meg? Nem, te Inkább ben­nem keresed a hibát! Sajnos, neked külön tehetséged van hozzá, hogy meg Is találd. Most mégsem a hibáimat boncolgatod. Inkább azt javaslód, hogy mondjak le a versírásról. Gondolko­zom, mit Is mondjak neked. Megsértse­lek? Küldjelek el? Vagy én menjek? Mégis Igazat adok neked. Igen, ehhez valami több kell. Nagyobb tér. Ez a gondolat szét fogja feszíteni még a novella kereteit is. Melyik gondolat? Hát, látod, erre a gúnyos kérdésre még nem tudom a választ, mégis meg­nyugtatlak, hogy tudni fogom, akármi lesz, tudni fogom! Mikor írtam utoljára valami szé­pet? ... Miért kérdezed? Villámgyor­san előszedem a kissé megviselt, té­pett lapú füzetet. Kíváncsian nyúlsz teremtjük a vllágbékét. / Gyermekeinket békében akarjuk nevelni! / Ne hagyd el kedves, küzdő fiald. / A nép megérti majd, hogy nélküled nincs jövő, / Nincs hala­dás.“ stb. A Miért? és Az élet varázsa című versekben akad egy-egy szép sor, de ez Inkább kivétel. Honvéd: Hosszabb hallgatás után bekül­dött írásai tetszettek, érettebbek, kiforrot­tabbak a korábbiaknál, idővel néhányat közlünk. Két novellája Is kellemesen meg­lepett, az egyiket a nyár folyamán kö­zöljük. Ojabb írásait várjuk. Piskóta: Első jelentkezése rovatunkban kel­lemes meglepetés. Versel tetszettek, mert eredet! hangvételre törekszik bennük, nem utánérzések. Következő számainkban Idő­vel közöljük őket. Ojabb verseivel mielőbb küldje el pontos címét és személyi szá­mát Is. Utána, mint valami bizonyíték után. Ne félj, ezzel aztán végképp nem nyerem meg a láthatatlan versengést, amely ott legbelül már azóta zajlik bennünk, amióta először megláttalak, olyan vé­szesen egyedül, s oly vészesen szép­nek. Megrettentett, minden gesztusod, mellyel eljátszottad nagyvárosi magá­nyodat. Én voltam a hibás, én szólí­tottalak meg, én kerestelek tel újra és újra... A füzetet nem adom. Tu­dom, mit mondanál — nevetséges kis lényegmesék, mozaikszerűen összera­kott szavak ... Mégis látni akarod? Ha más nem Is lenne rá ■ kíváncsi, te igen. Te minden lehetőséget megra­gadsz, hogy általam bizonygasd ledönt- hetetlen magasságod. Segítek neked benne? Tessék, olvasdl És te olvasod a véletlenszerűen ki­nyitott precíz gyermekbetűkkel teleírt lapot. Figyelem az arcod. Egyetlen iz- mocska sem rándul. Rám nézel, s kér- ■"ded, miért nincs címe ennek a mesé­nek. Tévedsz, Ismét tévedsz, van cí­me, csak nem éppen olyan, amely al­kalmas arra, hogy megmondjam neked. Mégis megmondom: Mese a beteg, mandulaszemű őzikéről. Tudom, mit gondolsz most. Nem hogy beteg, de még egészséges őzikét sem láttam éle­temben. Tévedtem. Nem szólsz, s tán nem is gondolsz semmit, csak olvasod a precíz gyermekbetűket. Váratlanul érintett az a kérdésed, ho!gy miért ta­láltam ki ennek a kis állatnak ilyen szomorú sorsot. Mintha te Is szomorú lennél. Persze kételkedem, hogy az én soraim hatottak volna meg. Fogod a tépett füzetet, és nekidőlsz a falnak.s Tudom, mit gondolsz most. Tudtom­ra szeretnéd adni, hogy ebben a pár sorban wan valami. És igazad van, nem Is hiszed, mennyire és milyen gyönyö­rűen igazad van!, Most nem állsz elő az állandó okosító tételeiddel, gúnyos feltevéseiddel, melyekkel mindig azt bizonyítottad be, hogy ezen a téren egyenlőtlen harcot vívok veled. Tudom, mit gondolsz most. 'Azért jó ez a mese, mert magától jött. Nem kel­lett a tükörbe néznem hozzá, nem kel­lett az arcomat fürkésznem, nem kln- zott az a gondolat, hogy valami nagyot kellene írnom, nem kevertem képzele­tembe a magányos, egymást faló pó­kokat, az erős kelepcekarú szerelmet. Semmi nem volt, csak egy kitalált, be­teg állat, a kis őzike. És Igazad van, mint annyiszor. Me­gint nem én vagyok a győztes, hanem te. Én csak megírtam azt a pár soros gyermeteg varázst, de te találtál rá, ösztönösen. Megint csak te, te, te, te. Pedig már egy perccel ezelőtt azt hit­tem, győzni Is képes leszek állandó vlaskodásunk lelki színterén. Hát per-t szel ­Ismét rád nézek, te állsz a falnak' dőlve, s én gondolkozom. Megsértse­lek? Elküldjelek? Vagy én menjek el? A legjobb lenne most átölelni téged, és elismerni a győzelmedet. Nem! Azt azért mégsem! Ha ma nem sikerült Is, lehet, fiogy épp holnap kicsikarok be­lőled vajmi elismerést. Persze, ma még gondolkodom, hogy elküldjelek, vagy megsértselek, vagy inkább én menjek-e el. Meg kellene tanulnom megérteni oly­kor megrettentő, olykor simogató nagy­városi magablztonságodat, magányodat, magányomat..,?. Sz. I.! „Ismét Jelentkezek néhány írásom­mal. Talán kicsit más hangon szólonga- tom a régi témákat, mint azelőtt. Hogy előadóképes, kellemesen csengő-e a han­gom?“ — kérdi kísérőlevelében. Verseiben a kísérletező kedv, az állandó megújulás­ra való törekvés figyelhető meg. Verselt rövidesen közöljük. N. J.: Elbeszélése Jől indul, de később el­szürkül, unalmassá válik, túl sokat Idéz egy-egy lényegtelen mozzanatnál. Stílusa, választékos nyelvhasználata felfigyeltető, ára helyenként öncélúnak tűnik. Küldjön újabb írásokat. K. J.: Versfordításai nem érik el a közöl­hetőség szintjét, meg sem közelítik az ere­detit. Eltűnnek a fordítás nyomán a szó- képek, a vers szürke prózává válik. Ennek ellenére azt ajánljuk, próbálkozzék tovább, s Idővel jelentkezzék. ..........................................^ ..,.1 ■ ------­Lengyel Ilona versei: Holtomiglan — holtodiglan A semmibe kapaszkodom. Sajgó tenyeremben neked tartogatom a leggyengédebb simogatást, neked gyűjtögetem a legszebb szavakat, őrzöm a közös esték nyugalmát. A kérlelhetetlenül végtelen sínek és a kifutópálya kék-vörös lámpái között ' 1 ’ egyre riadtabban szaladgál a HOLTOMIGLAN — HOLTODIGLAN Csak szeretnének Mindig szófogadó gyerek voltam, nem ordítottam, nem toporzékoltam. A járatlan utakat elkerültem, mindig fegyelmezetten lelkesültem. Erődnek hittem a kalitkát, és az összetartozás jelének a karikát, így lett az életem csupa mulasztás, hiszen még nem sirattam el Attilát, Vologyát, sem a testből klszakadtakat, és nem köszöntem még meg az értünk való határtalan aggodalmat. Szelídségem, mosolyom gyávaság? önzés? Érdek? Mit meg nem tennék, csak szeretnének! \ Zsóka Zsanett versei: De kár! Most nem lehet, hogy leírjam, milyen boldog vagyok. Kitört a ceruzám hegye. Éjfélkor még ma van már holnap van nincs ma sem nincs holnap sem megállt az Idő Lemondás megy a busz szürkületben előttem a lenyugvó Nap vöröslő korongja elérhetetlen Ardamica Zorán versei; Maradék Maradék gyengeségemmel brdítomí ERŐS VAGYOKl Maradék szerelmemmel GYŰLÖLÖK. Maradék eszemmel MEGÖRÜLÖK. Maradék életemmel MEGHALOK. Intelem Haldoklók. Te virulsz. Hamvadok. Te klgyúlsz. Vigyázz, hogy a lángod ne lobbanjon lomha, lapos kalandokra! Magány esőcsepp mely megállt félúton nincs egy társ aki magával ragadna elfogyott a tér már a gravitáció Is hatástalan csak az idő fut el L ■ #

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents