Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-17 / 20. szám
Mészáros Károly Az előadó akcióba kezd — Tessék — mondta özvegy Bordásné a harmad! emelet haton, balra, a folyosó végén, s kitárta az ajtót. Az előadó az öregasszony ráncos, törődött arcára nézett, és Ijedten dadogta: — A járási szociális ügyosztály megbízáséból vagyunk itt... — Igen? — ... felmérést végzünk a város lakosságának szociális helyzetéről. Panaszokat veszünk fel, s azokat megoldjuk. — Jöjjenek bel — mondta nyomatékkaí özv. Bordásné. Az előadó meglepődve nézett körül, majd bepréselődött az ajtón. — Hogyan élnek? — tette fel a kérdést,, miután elhelyezkedett az asztal melletti ka- rosszékben. A tizedik helyen kérdezi ugyanezt, tudja a választ is, a bizonytalanul csengő „valahogyan“-!, és tudja, l^t is kínnal kell kipréselnie egy kis életet. Bánja már, hogy belekezdett ebbe az egészbe, melyről nem sejti, célravazetö-e, meghozza-e a várt hasznot, vagy kudarcba fúl minden. Csak egyet tud: pénzt kell teremtenie, mellékeset... — Igyl — tárta szét karját Bordásné. — Egyedül élek, mint az ujjam. Az uram négy éve meghalt, a lányaim szétszéledtek. Egy Csehországban él. Vergődöm, mint hal a parton, nem tudom, mikor esek össze, mikor Jön értem a halál... S így tovább. Oszkár óvatosan körülnézett. Takaros helyiség, vendégszobaféle, jobbra és balra ajtók. Lehet, nem is Járok rossz helyen. Csak nyerhetek. — Miből él? — tette fel a második számú kérdést. A kocka el van vetve, ez mindenkinek elevenébe talál. — Kis pénzből, uram, vagyis izé, elvtárs, kis pénzből Az első férjem után kapok özvegyi járadékot, abból. Az ilyen öregasszonyokra nemigen gondol az állam. A háború után itt maradtam két gyerekkel, mit tehettem volna? Hozzámentem egy sánta, beteges emberhez, 6 segített át bennünket a nehéz éveken, az isten nyugosztalja. Nem volt mellette életem, de szükségünk volt rá. Meg aztán áldott jó ember volt, a kislányokat nagyon szerette, a nevére íratta őket. Ez a ház is az övék. De hát egyik maradt itt. Az öregasszony elhallgatott. Szemét félig lehunyta, és hátradőlt a díványon. — Lányai nem támogatják? Az asszony nagyon messzi járhatott, mert megrezznt a hangos szóra. —Néha hazajönnek, aranyos unokáim vannak (az baj), jöjjön, mutatok róluk képeket. S mutatott. Egy barna kisfiú és még barnább kislány mosolygott reá a képekről. — Az idősebbik lányoméi, az Etuskáé, aki Csehországban él. — A másik lánya? — Ilike? ök nem jól élnek, szinte alig jönnek el hozzám. Az ura nem engedi. Néha egyedül eljön az Ilike, de akkor is tele van panasszal. Mit tudok rajta segíteni? Nem akartam, hogy hozzámenjen ehhez a férfihoz, de hát lehet is a fiatalokkal okosan beszélni.., Hozzáment, s most tessék. Legyintett. — Hány szobája van? — Három, de csak egyet használok. Ä többire akkor van szükség, ha látogatóba jönnek a lányaim. — Ml van addig a szobákkal? — Ml lenne? Semmi. — Miért nem adja ki? — Hogyan? Hová? — Bérbe, albérletbei — Mit nem mond!.. Hogyan adhatnám ki? — Miért? Képzelje el, ha kiadja a két szobát, mondjuk három-háromszáz koronáért, fölér egy özvegyi járadékkal. Még a lányait is támogathatná belőle. — Nem kell a pénzük! — Könnyltenének öregségén, újból fial, lányai lennének. — Nm akarok Idegeneket a házamban. — Megismeri, megszereti őket. — Kérem, én ebben a házban felneveltem egy családot, a legnehezebb időkben. Azt hiszem, én döntöm el, ml légyért a szobákkal. Maholnap a lányom is ideköltözhet a gyerekeivel, ha krúgja az a piszok ura. Hol fog lakni? — A másikban. Adja ki csak az egyiket. Neki is jól Jönne egy kis pénz. Vagy csak addig adja ki a szobákat, amíg a lánya haza nem jön. (Nem jön az haza!) — Nem! — Tudja, asszonyom, hányán élnek rosz- szabbul, mint ön? Hány ember örülne, ha lakhatna valahol? — Nem tartozik rám! — Igenis, tartozik. Közösségben élünk, közösek a gondjaink. Vagy talán maga kivonja magát a közösségből? A szónoki kérdés után hunyorogva nézett a kis öregasszonyra. Várta a hatást. Az asszony arcán a ráncok még összébb zsugorodtak. Meggörnyedve nézett maga elé. Ismerősnek tűntek ezek a szavak Húsz évvel ezelőtt hallotta, amikor elvették az üzletét. — Ez megint valami csapda. Hát már sohasem hagynak békén? Mit akarnak még tőlem? Régen kivontam magam mindenből, az öregségemmel a betegségeimmel, de a házamat nem adom! — A házamat nem adom! — mondta csendesen. — Azt nem is kéri magától senki. A szobák az önéi maradnak, s akkor küldheti el az albérlőket, amikor maga akarja. — Ml lesz, ha mégsem adom? — Azt n©m ajánlanám. Most még csak én tudok a dologról, dé képzelje el, ha jelentést írok a fölöttes hatóságoknak, hogy itt és itt üresen áll két szoba, nincs kihasználva ... — Ja], ne folytassa! — kiáltott fel ijedten az öregasszony. Oszkár elhallgatott. Érezte, hogy megtört a jég. Sajnálta a kis öregasszonyt, valamiképpen az anyjára emlékeztette. Az is ilyen öreg és védtelen. — Azt mondta, a szobák az enyéim maradnak? Meg hogy, akkor küldhetem el őket, amikor akarom? — Igen. No már úgy értettem, amikor szüksége lesz a szobákra. Addig minek küldené el őket, nem Igaz? — Igaz. Azt hiszem, uram, izé, elvtárs megegyeztünk. Kiadom a szobákat. — Nagyon helyes. — De csak fiúkat veszek fel, ezt ugye el tudja intézni? — Igen, ezt el tudom intézni. — S felállt. — A fiúk a jövő héten már jelentkezhetnek. Háromszáznál többet nem kérhet tőlük a szobákért. — Nem fogok. — Viszontlátásra — mondta az elóadő, s megindult kifelé. Az ajtóból még visszaszólt: — Ha valami panasza van, személyesen csak hozzám forduljon, énhozzám, érti? Ott a címem az asztalán. Megértette? Becsapta az ajtót. Az öregasszony összerezzent, s az ajtó felé pillantott. Aztán fáradtan elnyúlt a díványon. A Dunavirág című járási lap csütörtöki számában jelent meg az alábbi apróhirdetés: „Albéijletet keres? Olcsón kitűnő szobát szerez a „Gyümölcshozó“! Forduljon a- „Gyümölcshozó“ jeligéhez a hirdetöirodá- ban.“ A hirdetés a hátsó oldalon volt, szembetűnően bekeretezve, (amelyért külön díjazást is szabtak], és olyan nagy betűkkel, hogy a vak Is észrevehette. Az előadó az Irodájában olvasgatta a hirdetését, és a kezét dörzsölte. Első nyomtatott művel Biztosan meghozza a gyümölcsét. Kamatostul jön vissza, amit kifizetett érte. Félre is dobta az előadásra szánt jegyzeteket, és a vastag könyveket, Marxot és miegymást a szekrény tetejére csúsztatta, s az ajtót leste: nem nyílik-e még? Csaknem egy egész napot kellett várnia a kopogásra. Amikor végre koccantottak az ajtón sietve nyomta el a cigarettát, és rohant kinyitni. — Mit óhajt? — szuszogta, és rámeredt a fiatal lányra. — Kovácsi elvtársat keresem — mondta az ijedten. — A telefonnál, vagyis akarom mondani, én személyesen... Jöjjön beljebb. — A hlrdetőlrodában azt mondták... — Tudom, szobát keres. — Igen. — Minek az magának? — Lakni szeretném. — Hm ... már izé ... Azonkívül.,. Már úgy értem, eddig hol lakott? — A szüleimnél, Megyeren, de el kellett jönnöm, mert... — Mert a szülei elváltak. — Nem, nem... összevesztek, de nem váltak el. — Dolgozott már valahol? — Igen. Nemrégen jöttem haza Prágából, Most itt a városban kaptam munkát. — Pénze van? — ígért. — A táskájában kotorászott. Oszkár elővette jegyzetfüzetét (no, nem az előadási jegyzetelt, hanem ahová a lakáscímeket jegyezte fel.) Hosszan lapozgatott benne. Mennyit kérjen ettől a kis fruskától? Határozott szándéka volt, hogy nem adja olcsón a címeit, de ennek olyan ártatlan képe van. — Együtt fog lakni egy másik lánnyal, nem baj? — A lány bólintott. — Nagy, kényelmes szoba, központi fűtéssel, berendezéssel. Havi háromszáz koronát fog fizetni. Nem sok? — Nem, dehogy. — A szobatársától nem kell tartania, rendes lány. Ismerem, én szereztem oda. — És sóhajtott — Beszéljen a főbérlővel tisztességesen, azt szerotL Mutatkozzék szendének, félénknek, mint most, akkor nyert ügye van. Mondja, hogy diáklány, érti? Ha valami baja van, hozzám, csakis hozzám jöjjön panaszra. Értjük egymást? — Igen. — Most pedig fizet a címért száznyolcvan koronát, és még ma beköltözhet. — Még ma? Maga arany ember! — s á férfi nyakába ugrott. — Éppen azon gondolkodtam, hogy ma hová menjek. Köszönöm, nagyon szépen köszönöm. Kétszáz koronát nyomott az előadó kezébe, aztán feljegyezte a címet egy kis noteszbe, és gyorsan kifordult az irodából. — Köszönöm — mondta még az ajtóban, miközben két fiúnak futott neki. — Jaj, pardon ... bocsánat. — S visszanézett ijedten, bűbájosán. Oszkár ezt azonban már nem vette észre. A két fiatalemberre meredt. Két aranyos gyerek tolakodott be Irodájába, kopott farmerban, válllg érő hajjal, pely- hedző szakállal. — Mit akarnak itt, kérem? — förmedt rájuk. — Szobát. Ml mást? Vagy nem maga árulja? — Én ... Csakhogy ... — Oszkár elhallgatott. Komoran nézett maga elé. — Mi az, talán nincs már? A hosszú hajzat alatt aggodalmat látott. Csak nem gondolják komolyan, hogy valaki beengedi őket Ilyen frizurával a lakásába? Kész égbekláltás, vagy legalábbis betörés, lopás. — Van, csak nem tudom, kladják-e Ilyen... — Ilyen haj miatt, ugye? — Ne értsenek félre, én tudom, nem feltétlenül szükséges, hogy ez a hajviselet maga után vonja... hogy is mondjam... a rosszhiszeműséget... A tévében is fellépnek, s azok se betörök, de az előítéletek... az öregasszonyok ... Azt hiszem, ha szobát akarnak, meg kell válniuk díszüktől. — Miért nyírjuk le? Nem bánt az senkit. — Nem bánt? Bántja a szemet, bántja a közízlést. — Már hogy bántaná, ha ez a dlvatl — Tudják, kedveseim, egy idős asszonynál ml a divat? Ha magukat meglátja, menten ... — Mi lesz, ha meglát? Megmondjuk, kik vagyunk, mit akarunk, és kész. — Kész? Gondolják? — Kész háti Ide azta címet, atyus, ne maceráljonl Mi majd elintézzük az öreglányt. — Igen ám, csakhogy a cím pénzbe kerül. Van pénzük? — Van. Mennyi kell? Az előadó lazuttyant a székbe. A noteszében kotorászott. A szobát ugyan nem látta, de valószínűleg minden albérlői igényt kielégít. S ami fő, hogy öregasszony fiúkat kért. Ezek talán azok. Ha nem tetszik nekl,-~legföljebb... — Fizetnek kétszáznyolcvan-kétszáznyolc* van koronát, s még ma odamehetnek. A fiúknak a szemük se rebbent. Markába nyomták a pénzt, és a címet követelték. Oszkár felírta egy papírlapra. — A szobáért havonta háromszáz koronát fognak fizetni. Ha viszont nem fogadja be magukat, azért én nem felelhetek. De azért mindenesetre jöjjenek vissza. Megpróbálunk még valamit tenni. Ámbár ... — Ne féljen, atyus, nem lesz semmi baj. Majd megdolgozzuk az öreglányt. Az előadó mélabúsan lehajtotta a fejőt. Szászi Zoltán versei Himnusztöredék Beszélgetés Anatóliai É — én A — Anatof A — Az ég bárányai tündöltölnek', rózsaág nö KRISZTUS szívéből, ha megszűr, átváltozol egyetlenegy hideg és törékeny vérröggé, amikor a tükörbe nézel, millió darabra pattansz, se holnap, se ma, se tegnap nincs tarsolyodban, emlékezésre nincs idő, a lány, ki volt most mással fekszik, szürke fagyban csenevész álom, üres reggeli kávé, szánkban szürke pincepenész. É — Anatol, ott látod, tündérszép lányok, fürdőruhák selymes villogása meg jó ételek, sok jó meleg hús, vidám arc, köny- nyed és sikamlós ölek, fejed beletemetheted, fogaid közt az eleven hús rózsává változik, kiszakad a sikoltás, a gyönyör visszamos a valóság partjaihoz, gyerünk, hiszen a napolajtól síkos testű lányok serege ott vár, meztelen testük önként karóba húzzák, gyerünk! 'A — Sas száll, csőrében viszi a Földet, míg a semmi partjait keresem megtalálom a valóságot Amiből élek, nem tartozik hozzám, megtagadom fajom és nemzetem (úgy könnyebb???] nem hiszek már semmiben, csak a megfogható pénzcsörgésben. E — Anatol, kedves barátom, a csúszdákon villog a napfény, vidám és feszes testeket rejt az éjjel, mosolyokat, csattané üvegeket, s bennük a mámort, fényesre sikált pléhbögrék pá- llkaszagát, miért nem köpöd le magasról depresszióid, a nagy Intellektus még kárt tesz benned. Anatol, nem jó ha a világ csupa mélység és magasság, kellenek síkok, melyeken egyszerű emberek fs végigsétálhatnak, s azok Is vigyenek a boldogság felél míg egy országbaii, hol élsz vannak helyek, hol bántani merik nyelvedet, addig azt hazádnak nem nevezheted!. Tenger (részlet)' hiszen szanaszét vagyunk ml, Hamburgertól Buenosz Nocseszlg mit számit Jön a fekete limuzin elszállít egyik ámulatból a másikba s mit akkor szólhattam lett volna Inkább hallgatás szememben mostoha felhők laknak kinézek pupillám ablakán mereven játszva a Játszhatatlant incselkedem ugor]ak-e tenyerem kisimul piszkos kis ötszlrmú virág keretben mint a lélek testben éppen úgy élek a mozgás állandó egylrány nem köti gúzsba a szellemet csak hogy nem vagy a hiány Ne félj! „sül a hús, enyhítse étvágyad“ I. A. Ne félj! sül a hús, rostjai irulva-plrulva buzgón sercegve mind arra várnak gyöngyházfényű harapásod által részeddé válni hadd Igyekezzenek savak és nedvek áldott tengerébe, szolgálni a selymes bőrt a pattanásig feszülő Idegeket, a halál konyhájára rostosodó izmokat, az örökkévalónak szóló lelket, a mindent tudót. Ne féljl minden harapással messzebb a kezdet fogatlan nyámmogó szopása, s közelebb a mindent felborító pezsgő mámort teljesítő utolsó falat kenyér az mit bor kísér meg orcád pírja. Ne félj! Szügyedbe döföm csókomat, két mellbimbódra fölakasztom magam, csiklód guillotine-ja elcslppentl a kéj pillanatát a Jövendő lassan lecsorog combjaid cédrusain megáll lábikráidnál s megremeg mint lélelhietes széltől gyermekszemek. Ne félj! Látod sül a hús leveszöldség kókadt szára int, vasárnapi ebéd szaga száll, ne félj, gyere engedd, hadd akasszam föl magamf V
