Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-17 / 20. szám
■»n«9. MÄJDS 17. Kommeniáruiik ■ A készülfi fii alkotmfinyrfil 2. oldal Nem akarunk átjáróház ienni ■ Ifikai városában tártunk 3. oldal Jelentkezünk - szót kapunk ■ Ezúttal az Oi Vetés mutatkozik be 4. oldal ökológia - leggyengébb az egyenlők között? ■ A vtzlépcsűrendszer SkolfiKlai beruházásairfil 5. oldal Színházian gondolkodni ■ Beszélgetés Holocsy Istvánnal 6. oldal Ellopták az Európát ■ Varga Miklós dalának kálváriáiáról a szerzővel ' 8. oldal Pálvaavatás a DAC vendégszereplésével ■ Egy falusi sporttelep emlékezetes megnyitfilárfil 12. oldal Ez még a tavasz vagy már a nyár? yarga Zsolt felvétele Mindig, ha május varij eszembe Jut: én ts írtam verset. Mert verset mindenki ír, hiszen mindenkinek van májusa; amikor költővé táltosodlk, amikor fölfedezi magában a végtelenséget, amikor szédült Ismeretlenségével hatalmába keríti őt egy örökké tartónak ígérkező zsongás. Ezért ember az ember. Ezért rejtőzködik benne életfogytiglan egy Isten, egy költő. A leggyatrább saját vers Is elkísér egy életen át, emléke Igazgyöngy, veretes kastély, féltve őrzött műkincs, melyet Illik óvni, dédelgetni. Hisz bele van bezárva életre ébredésünk, második születésünk, amit még tudatlanul, de tudatosítva élünk át. Benne ölt testet a szerelem. A megfoghatatlan varázs, az ábránd: hogy halhatatlanok leszünk. Felkorbácsolt, sistergő tengerben hánykódó kagylóként ez az első homokszem, melyből évek hosszú során át Igazgyöngy válhat. Ezért fáj, ezért szűr, ezért éget Is egy kissé. De ragaszkodunk hozzá, mert nem akar- jujc elveszíteni ezt az érzést. Hisz erőket ébreszt bennünk, reményt a hosszú útra, a fárasztó tusákra a halhatatlanság írjáért. Oh, szerelem, fohászkodunSj ha el- ■ jön a május. Mert felhőtlen az ég* friss-zöld minden, s akár az a vers, minden virág. A leggyatrább is. Víztükörben, ég kékjében, szemekben — mindenben, ml tükröt tarthat elénk — keressük arcunkat; tükröt tartva mindennek, mindenkinek. Szikráznak körülöttünk a tények, színekre bomlik a lét, s ebben a fényvarázsban jónak látjuk a jót, szépnek a szépet, értékesnek az értékeset, és eltörpül minden, ami nem. ünnepi, ami nem lényeges. (Milyen furcsa: csak a szerelem és a halál nyitja ki igazán szemünket, tanít meg a lényeget, a fontosat látni, kihámozni a hordalékokból, az őket eltakaró diszharmóniákból. Milyen furcsa, hogy szerelem és halál — egymással tusakodó-két fogalom — ily közeli.) Olyannak látunk mindent, amilyennek látni akarunk. Azt akarjuk, soha ne szűnjék meg a varázslat, s míg él bennünk május és a vers, ragaszkodunk hozzá: a szerelemhez. Kívánjuk, tartson egy életen át. De múló éveinkkel megtörnek szemünkben a fények, kevésbé vibráló a varázs, a csillapodó fénytörések láthatóvá teszik a mellékeset, a rútat Is. És megriadunk, hogy tűnik minden, elpártol tőlünk a szerelem, összezavarodik a világ ... Ojra felkor- bácsolódik körülöttünk a tenger. Ha akkor elfeledjük azt a verset, elvész az érlelődő Igazgyöngy, amihez ragaszkodhatnánk. Elvész a szemünk fénye. Oda a halhatatlanság. Ember-voltunk lényege. Mert olyan a boldog szerelem: kisugárzik másokra Is. Nemcsak az egyes ember szépül, tisztul meg benne, szeretnivalóvá szislídül az egész világ és minden megvetés megbocsátó mosoly- lyá. Az a májusi vers emlékeztető arra Is, hogy embertől emberig vezet járható út, hisz fénytöréseiben játszi könnyedséggel küzdjük le az akadályokat, és minden szép, nemes, amit egymásért teszünk. Minden fenséges. Isteni. ' Hogy illúzió? Hát mihez ragaszkodjék az ember, ha ahhoz sem, hogy megmutassa legszebb arcát, legszebblk énjét, melyet ki tud bontani magából? Hiszen a szerelmet felfedezve megszületik benne a vágy, hogy több legyen, jobb legyen eddigi önmagánál! Költő szeretne lenni, művész, örök értékek teremtője, szabad és mentes mindentől, ami talmi, kérészéletű. Szerelmes ölelkezésben . istenként teremti újra önmagát. Embert nemz, hogy soha ne haljon ki a szerelem. Verset én Is írtam, mert verset mindenki ír. Költő szerettem volna lenni, amikor megérintett a végtelenség. így emberi. Ma sem múlik el május, hogy ne érezném a tavaszi zsongást, ne jutnának eszembe verseim. Nem Igaz, hogy Idővel elhal a szerelem; ml fáradunk el, feledkezünk meg róla, mert hát május Is csak egyszer van egy évben. így aztán ritkán ébrendünk rá önmagunkra. Ritkán éljük újra az élményt, hogy olyanok vagyunk, amilyennek álmodjuk magunkat, ritkán osztjuk Isteni kegyeinket a világnak. Allg- allg látjuk a szépet, a jót, a nemeset, ritkán adunk esélyt a másiknak arra, hogy olyannak láthassa magát szemünkben, amilyen lenni szeretne. Ritkán mondjuk ki, hogy szeretni és szeretve lenni jó. Itt az alkalom: május van. n—r t. <
