Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-10 / 19. szám
/ új ifjúság 7 Abig Avakján DÉLVIDÉKI LÄZ Dél lakói ezer esztendő múlva is emlékezni fognak Babéra, az öreg vadászra. S a mákkal bevetett mezőkről hazatérő, a napsütésben eltikkadt parasztok ezer esztendő múlva is megállnak majd a domb lábánál, s eszükbe jutnak a nagyapák által örökül hagyott történetek Babéról. Emlékszem, Babe mesélte; „Háromszor ereszkedtem le a nádashoz — nem tigrisek után, apám azt mor>dta, hogy ott, valahol messze van egy forrás, vize kék, akár az égbolt. Ezt a kék vizet szerettem volna megtalálni.“ Csendben nevetgéltünk — hiszen Babe nagyon öreg volt. Babe végül is nem találta meg a kék forrást. Mi viszont megtaláltuk őt, megtaláltuk széttépett maradványait, megtaláltuk, elhoztuk s eltemettük itt, a domb lábánál. Babe halála után a faluban megjelent a három Szejfl fivér. Az idősebbiket Valinak hívták. Vali-Szejfi. Testvéreit elküldte amerikai teherautó- konvojokat fosztogatni, ő maga viszont a faluban maradt. Az a szóbeszéd járta, hogy negyven üveg fügepálinkát és negyven kiló ópiumot adott az amerikai törzsőrmesternek, s cserébe megkapta mesterlövész puskáját s néhány láda lőszert. Később azután rászokott a nádasra. Neki azonban — Babéval ellentétben — nem kellett a nádas mélyén bujkálnia, nem volt rá szüksége, hiszen volt egy amerikai „mesterlövész“ fegyvere, s a fegyver csövén kereszt formájú célgömb és irányzók. Fél kilométerre a nádastól tanyát vert, lelőtte az ostobasága folytán a nádas világából előbújó tigrist, s győzedelmesen tért vissza a faluba. Milyen peckesen lépdelt! Ez rendszerint délben történt. George bárjának asztalainál a szabad ég alatt ücsörögve gint vedeltünk s vártuk, hogy most valaki mindjárt nevetni kezd a hőségtől. Én voltam ott, és még három amerikai katona: Fuck, Harry, Revay s a vöröskatona Gurgen Hovhannlszjan. Az út túloldalán piramisra emlékeztető hegy magaslott. A helybéli lakosok „Kue mar“-nak, „Kígyók hegyének“ nevezték, A parasztok ezen a hegyen keresztül tértek haza az ösvényen. Jöttek haza a mákkal bevetett mezőkről, már messziről láttuk a fekete, görnyedt alakokat, s a lépteik felverte fehér port. Az ösvény lefelé vezetett, ők lefelé ereszkedtek, majd hosszú időre szemünk elöl veszítettük őket, hogy utána egészen közel tűnjenek fel ismét. Arckifejezésükből megsejthettük, hűvös lesz-e, vagy nem a mai este. Később megjelent Vall-Szejfi a megölt tigris kölykével, s fejbiccentéssel Üdvözölt bennünket. Gurgen őrjöngött, tenyerével géppisztolya tusát csapkodta: — Engedjétek, hogy a pokolba küld- jem! Miféle ember ő Babéhoz képesti Még hogy „mesterlövész“ ... Elérkezett egy olyan nap, amikor hirtelen elhatároztam: — Holnap pirkadat előtt — jelentettem ki — elmegyek a nádasba, megyek s megkeresem a kék forrást... Ismét George bárjában ültünk a szabad ég alatt... Nem tudni, miért, de mindenki felállt. Hosszasan s merőn néztem barátaim furcsa tekintetét. Olvastam benne, s ismeretlen szavakat hallottam: „Délvidéki láz.“. Majd mintegy ködön át felismertem Gurgent, aki az órájára nézett, s elment. A katonák Revay, Harry és Fuck szétfutottak, egyikőjük elzuhant, még mielőtt az árokig jutott volna, s George, a bártulajdonos a tető alá vonszolta, hogy nedves törülközőt tegyen a homlokára, a többiek tétlenül szétszéledtek. Még nem is virradt, amikor elindultam. Éjszaka szélcsend volt. A délvidéki oleanderek nagy, ernyedt levelei lekonyulva csüngtek. Az úton parasztokkal találkoztam, beszélgettem velük, mind szomorúak voltak, mert isten egéről eltűntek a felhők, nincs eső, s egyáltalán, mi van? — Szalb, hová tartasz ezen az úton? — kérdezték tőlem. — Ezen az úton most leereszkedem a nádasba — feleltem nekik. — Babe mondta, hogy van ott egy kék forrás. a megyek, hogy megkeressem. Ismertétek Babét? A parasztok egymásra pillantottak, szomorúan elnevették magukat, s továbbmentek a mákkal bevetett mezőkre. A nap éppen hogy felkelt a hegyek mögül, s aranyos fényt zúdított a nádasra. Istenem, minő ragyogás volt, a napnál is szebb és vakítóbb ... .A nádszálakat széthajtva lépdeltem előre, s arra gondoltam, a visszafelé, az élethez vezető út el van vágva számomra. Nem tudom, mennyi ideig lépdeltem így, amíg ráleltem a forrásra. Nagyszerű forrás volt: a vize kék, sűrű, nem habzott. Leültem melléje, és Babéra gondoltam. Üldögéltem a hűvös víz mellett, egészen addig, amíg susogni nem kezdtek a nádszálak, s meleg és nedves lélegzetet nem éreztem a tarkómon. „Isten hozott világunkban — szólalt meg egy fáradt hang — légy üdvözölve.“ A puskámért nyúltam, mellettem hevert a száraz füvön, „Lőj, gyilkolj, s hurcol] ki a világba.“ Egy öreg tigris szólt hozzám, nyilván a világ legöregebb tigrise. Láttamj hogy levette mancsát a puska tusáról, s egyenest elém állt. „Vali-Szejfi miféle ember? — kérdezte a tigris. — Miféle ember?“ Éreztem, hogy nincs egyedül, hogy bennünket körülvevő nádasban még sokan várakoznak. „Ember — feleltem. — Két testvérét elküldte amerikai teherautókat fosztogatni, ő pedig szerzett egy mesterlövész fegyvert, s titeket gyilkol. Fél kilométerről a homlokotokra céloz, s egyenest célba talál.“ „Babét, a lakiból származó vadászi ismerted?“ „Hogyne ismertem volna ...“ Az öreg tigris körbejárt. Néztem vénséges sörényét, s végtelenül bölcs, mustárszínű szemét. „Öcska toldozott-foltozott fegyverrel járt le ide a nádasba — mondta a tigris —, szerettük öt, amíg meg nem öregedett, s nem kezdett gyűlölni bennünket. Egyenként hurcolt el bennünket. Vértestvéreim széttépték. Hozd el Va- li-Szejfit a nádasba — mondta végül —, mindnyájan erre kérünk, hozd ide a nádasba.“ Megfordult s a sűrű nádas felé pillantott. Tigrisek jöttek elő: sörényük, farkuk, tekintetük könyörgést fejezett ki. „Hozd ide Vali-Szejfit“ — kérték, s foguk összekoccant. Az öreg tigris folytatta: „Vall-Szejfi mindnyájunknak bánatot okozott, vállán vitte el kicsinyeinket, apjukat és anyjukat pedig taligán hurcolta el.“ A tigrisek mind egyszerre az ég felé emelték pofájukat, s bánatosan fel- üvöltöttek. Láttam, ahogy vörös s forró bajszukra gördültek könnyeik. „Rendben van — mondtam —, engedjetek el. Idehozom Vali-Szejfit, s Itt hagyom.“ „Mrrr“ — morogták a tigrisek, s elégedetten kaparták a földet. Az öreg tigris rám nézett, s ezt mondta: „Igyál vizet.“ Ittam a sűrű, kék vízből. „Holnap hajnalban — mondtam —. most pedig eresszetek el.“ „Elkísérlek a határunkig — ajánlotta az öreg tigris. — Vidd a fegyvered.“ Fogtam a puskámat s elhajítottam, ahogy egy kígyót hajítottam volna el magamtól. „Nem kell“ — jelentettem ki. A tigrisek ezt felelték; „Mrrr“, s a földet kaparták. Az öreg tigris a nádszálakat kétfelé hajtva előttem lépdelt, szomorú volt, szomorú a farka bojtjától a füle hegyéig. Ezt láttam. „Köszönöm — mondtam neki, amikor a határig értünk —, tessék, itt az út, én akkor megyek.“ Az öreg tigris lehunyta nedves szemét, s megnyalta a kezem. Vall-Szejfi nem volt otthon. Felesége, Sonny, elkísért a házukig, s ezt mondta: ■— Szaib, merő por vagy, nagyon elfáradtál, feküdj le a pamlagra. Vall hamarosan hazajön. Mindjárt készítek teát. Nagyon fáradt voltam, s a pamlagra dőltem. — Hol van Vali? — kérdeztem. — -Ö, az ördögnél, az ördögnél van, Sonny szeme ki volt sírva. — Mi történt? — kérdeztem. Az asszony letépte magáról tarka ruháját, s meztelenül állt elém. — Szaib, nézze meg, mit tett velem Vali. Vali megölte ezt a gyönyörű asz- szonyt is, csupán a lelkét hagyta meg. — Holnap hajnalban — mondtam — mindnyájan megszabadultok tőle. Megjött Vali-Szejfi, mesterlövész fegyverét a vállán átvetve hozta Meztelen asszonyára pillantott, majd rám, aki elnyúlva hevertem a kereveten, s ezt mondta: — Isten hozott, Szaib, házam és birtokom a tiéd. Mindjárt iszunk egy kis gint. És elkezdődött az ivászat. — Vali — szólaltam meg a negyedik pohár , után —, aranysárga tigris jelent meg lent, az amerikai ezredes huszonötezret ad a bőréért. Vali-Szejfi vad lelkesedéssel felüvöl- tött; — Holnap tüstént elindulunk, Szaib, hajnalban! Ejh, Sonny .elég, ad] még gint! Huszonötezer! Ejh! Eszembe jutott az öreg tigris és a többiek, akik előjöttek a nádasból. Mind azt mondták: „Mrrr“, vagyis: „Hozd ide Vali-Szejfit“. Sonny egy másik tarka ruhát vetett összevert testére, s várta a hajnalt. Amikor a látóhatár szürkébe váltott, Vali a tetőrésen kihajította a harmadik üres glnes üveget, s így szólt: — Menjünk, Szaib. Alaposan megvizsgálta mesterlövész fegyverét, megcsókolta csövét, s elindultunk. Sonny suttogva megkért: — Hagyja ott, Szaib. Szeme ebben a percben az öreg tigris és társai szemére emlékeztetett, akik azt kérték: „Hozd ide Valit.“ Dülöngélve s az éles nádszálaktól összekarmolászva végre eljutottunk addig a helyig. — Mind legyilkolom, széttépem -iSket! — üvöltötte Vall, s a bozótra nézett. Sokáig üldögéltünk a kék forrás mellett. Azután susogni kezdett a nád. Föld illata terjengett, s arra gondoltam, nyilván a tigrisek karmolásszák örömükben a földet. „Ezerszer jó egészséget, Vali-Szejfi, isten hozott, hiszen már ezer éve várunk rád.“ Szejfi puskája után nyúlt, amely mellette hevert a száraz füvön. Az öreg tigris levette mancsát a fegyver tusáról, s egyenest elibénk állt. „Na, lőj, lő] csak, Vali-Szejfi, Lores- tan uralkodója! Lőj!“ A nádasból előjött a többi tigris. Tekintetük ezt mondta: „Köszönet, hogy Idehoztad. Most menj haza. Valaki majd elvezet a határig. Ki kíséri el?“ — „Én“ — morogták mind. Az egyik tigris velem jött. Valamikor a sziklák mögül rálőhettek, mert sántított. A nádat széthajtva ment előttem, s ezt dörmögte: „Vall helyesen teszi, hogy a homlokra céloz, különben micsoda dolog az egész!“ Én is gondolkodni kezdtem, valóban mi dolog az, ha egy tigris sántít? Hiszen minden éjszaka eljut a magas hegycsúcsokig, s a csillagok ragyogásától megrészegülve kering körben, karmát kieresztve szökdécsel, hogy elkapjon egy ragyogó csillagot, s hogy utána nagyszerű ugrásban lezuhanjon, s elpusztuljon. „Eredj“ — mondta a sánta tigris. Eljutottunk a határig, ahol az ösvény kezdődött. „Mindnyájan hálásak vagyunk neked“ — dünnyögte kényszeredetten a tigris, s visszafelé Indult. Leültem az útra s utánanéztem. Nem sietett. így lépdelnek azok az emberek, akik tudják, hogy már vége mindennek. A sánta tigris megállt a meredek lejtőn, nyilván elgondolkozott valamin, mert visszapillantott, s rám nézett. „Menj“ — mondta. S én elmentem. Földeák Iván fordítása Ablg Avakján (1919—1983) szovjet-örmény író Makszimilian Volosin versei Belmont Hatalmas, sebhely marta Homíoíc, a zöld szem szemöldöktelen, gödör, amit a bánat ásott, s mámoros fürtök fejeden. Milyen férfias ez a forma, gyermekcsínyt vegyít és erőt. Velasquez is festhette volna Toledo hegyei előtt. Arcodhoz kard és selyem illik és sötét szllvakék köpeny, sok kacskaringé s szóárny rejlik e díszes beszédszöveten, mint velúrkesztyűs kézben tarb'a kardpenge és a markolatja. Hangod meg játszva váltva versre, csillog, könnyedén megfeszülve. Ruganyos, pengő ez a hang... xNincsen benne lantnak zúgása, de acéléi, tőr csattogása, amint a pontos kéz lecsap. Mert büszke spanyol őseidről szólnak ritka riposztjaid, s csengve beszélnek győzelemről vonuló díszes rímeid. Szokolay Károly fordítása Feodoszija Antik város, akit „megmentett Isten“, Vagy: „Isten adta“ — a név gondos őr, A „szociális paradicsom“ itt lenn. Fekete-tenger messzi kikötőiből Katonák szállítottak gazdag árut. Felcsigázva az árat, ahogy tudták — Árultak diót, száz rubelért pudját, S török lányokat, ötv^nért egy párat. Ugyanazon a piacon, ahol a szláv Rabszolgákat árulta a tatár. De a kultúra nem az a határ. Melyen átlépve bölcsek a buták. S ügyesebbek nem lesznek a suták. Még tart az alku. Menedékre leltek A szabadságtól megrészegült lelkek — Kikötöttek az öbölben, s feleltek A megadott jelre, s kioltva a világot Nemezcsizmák derengtek s köpenyek, Villogtak szuronyok, gépfegyverek. Leeresztve a hidat, kirakodtak. Utána már nem sokat huzakodtak; Elindultak megszállni a Tanácsot. Román bolsevikok jöttek a ködön át. És jöttek trapezunti katonák, A „Hetesek“, „Hármasok“, „Rumcserod“-ok“ S „Központi Flotta“ — a bátor heroldok. És odesszai anarchisták. És anarchista-kommunisták. És anarchista terroristák. És különleges betörők. S úgy összegabalyodtak a fogalmak, A burzsuj így könyörgött: „ö, örök Isten, tartsd meg a bolsevik hatalmat“! Ezekben a napokban érkezett A kikötőbe egy török cirkáló: Az orosz Tanács nekik — kenyér és só — Adott politikai bankettet. Szónokok szóltak, ázott a torok, Az aranyszájú agitátorok Beszéltek, köszöntve testvér a testvért, a török proletárt, édes rokon-vért. Mindegyik a néptribün pátoszával Zárta tósztját, a végszó a poháré; „Éljen a kommün“ — s ami még jön, rávall: „S a Harmadik Internaclonálé!“ .A szónok a csikket az asztalra tette, S leült. Egy török tiszt állt fel helyette: Mundér, fez s egy csomó kitüntetés. Mélységes, mély csendben szólalt meg, é'S Ezt mondta: „Ml hallgattunk és bámultunk csak S amit láttunk, hallottunk kint, bent, Pontosan megjelentünk mindent Dicsőséges — Szultán urunknak.“
