Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1989-04-26 / 17. szám

új ifjúság 7 Késön ébredtem. Fáradtnak és össze­törtnek éreztem magam. Levánszorog­tam a fürdőszobába, de volt annyi erőm, hogy megengedjem a hideg zu­hanyt. Nem tudom, meddig állhattam a jéghideg vízsugár alatt, de fáztam. A bőröm szinte megkékült a hidegtől, amikor megszántam magam, és abba­hagytam az önsanyargatást. Kint tündöklőén sütött a nap, úgy­hogy semmi sem jelezte a közelgő „tragédiát“. Igaz, odaégettem a rán- tottát, de ezt nem fogtam fel rossz előjelként. Reggeli után letelepedtem az ebéd­lőben. Ültem, csak ültem, még csak nem is gondolkoztam. Néztem a sem­mibe, ahogy az utóbbi Időben elég gyakran. Már nem volt erőm az ön-- sajnálatra. Ebbe a néma semmittevésbe szinte belesikított a csengő hangja. Beletelt néhány másodpercbe, míg tudatosítot­tam, hogy nekem most ajtót kell nyit­nom. Előhalásztam a papucsomat az asztal alól, és elindultam az előszoba felé. — Szia, Judit! Ha a tükör előtt állítottam volna be az elképedésemet, negyedannyira sem lett volna olyan eredeti. Tamás élvez­te a helyzetet. Látszott rajta. Ezt vi­szont ő nem tudta leplezni sohasem. Nem akartam, hogy sokáig örüljön. — Jé, te Itt? Micsoda véletlenl Nem tévesztetted el a címet, dicső lovag? A szöveg csípős volt, mert nyomban lehervadt arcáról, a mosoly. Álltunk. Némán. Ilyen helyzetben szokott a filmbeli hősnő felsóhajtani, valahogy Ilyenformán; ml a fenét tudtam én ezen a férfin szeretni? Miután álltunk vagy egy fél évszá­zadig. megszólalt: — Az a rossz ezen a mai napon, hogy ragyogóan süt a nap, így nem tudok a hidegre hivatkozva bekéredz­kedni ... — Ö! — fakadtam ki sajnálkozva, és félreléptem, utat engedve neki. — Bo­csáss meg az udvariatlanságomért Pa­rancsolj! Teljesen megzavarodott Végignéz­tem, ahogy szépfiús eleganciával le­húzta a cipőjét, aztán betessékeltem az ebédlőbe. — Mit tölthetők? — Kösz, nem kérek semmit. Így Is jó, gondoltam, s leültem vele szemben, várakozó álláspontra helyez­kedve. Némaságomból pár pillanat múlva arra következtetett, hogy újra csak ő van soron. Hát el is kezdte: — Hiányoztál. Elismerően nyugtáztant hogy van mersze rögtön a lényegre térni. Hogy hazudik! De elismerésemet félreértette, mert közelebb hajolt: — Képtelen vagyok rá, hogy elfelejt­selek. Beleívódtál a sejtjeimbe, a vé­rembe ... Egyszerűen nem tudok nél­küled élni... Az utolsó szavaknál érzékien reme­gett a hangja. Két hónappal ezelőtt talán sírtam volna egy ilyen vallomás hallatán. Orlsten! Hányszor elképzeltem ezt a beszélgetést, a viszontlátást! HányszO'r végiggondoltam az egészet! Hogy meg- kínzom, meggyötrőm, amiért ezt csi­nálta velem. A helyzet most itt volt, előállt, s én csak néztem és hallgat­tam. Tudtam, hogy hazudik, de nem sej­tettem, miért, mert kell, hogy valami oknál fogva ezt a hősszerelmes sze­repet játssza... De miért?... Mi hoz­ta öt Ide, utánam? Péter a múltkor látta öt a parkban andalogni Évával. Néztem rá, és próbáltam belőle ki­szedni a jövetele célját. — Ne nézz ilyen áthatóan! A te­Mosonyi Gabriella: klntetedből sugárzik a bánat. Nagyon megtetszett neki a Don Jüan-szerep, mert egyre merészebb lett. Ekkor váratlanul lecsaptam; — Évával ml van? Kérdésemtől mind az öt liter vére felfutott a fejébe. Élveztem a helyze­tet. Hátradőltem a fotelban, és ciga­retta után nyúltam. — Miért kínzol? Nem látod, hogy megalázkodom, mert szeretlek. Csak rád van szükségem ... Emlékszel az utolsó éjszakánkra? Erre a szóra minhta áramütés ért volna. Csipkerózsika felébredt százéves álmából. Felnyitotta a szemét, és nem­csak ránézett a királyfira, de meg Is látta, hogy mit akar... Hogy én mi­csoda buta liba vagyok! Hogy miért nem jöttem rá... Mintha hályog lett volna a szememen... Az utolsó éjsza­ka ... Rémisztő ötletem támadt. Rémisztő, mert magam sem hittem, hogy képes leszek végigcsinálni, de meg akartam próbálni. Ha másért nem, próbának megéri. Lágyra fogtam a hangomat: — Tudod, hogy nekem is gyakran eszembe Jutsz? Gyanakvóad nézett, mintha sejtette volna a kelepcét. — Judit, ezt komolyan mondod? — Vannak dolgok, amiket nem le­het elfelejteni, mert... Szándékosan haraptam el a mondat végét, és lesütöttem a szemem. Szerin­tem Ingmar Bergman is értékelte vol­na a teljesítményemet. — Valami haj van, Zsu? Amikor ránéztem, tudtam, hogy most megfogtam. — Voltam orvosnál — súgtam. Elvetetni? — Évával Is beszéltem,.. ö mikor­ra várja? Magam sem tudom, hogyan sikerült olyan mellékesen feltennem a kérdést, hogy azonnal válaszoljon: — Januárra. Ahogy kimondta, a homlokára csa­pott, és szinte felordított. — Én barom! Kacagnom kellett, de valójában hisz­térikus volt a nevetésem. Ilyen hely­zetben nem is csoda. Úgy láttam, el­érkezett az idő, hogy tájékoztassam: — Nem kell aggódnod, én nem va­gyok várandós. Valami csoda folytán rfem következett be, amit két hónapja annyira kívántam. S most örülök, a nap' huszonnégy óráját kevésnek ér­zem, hogy hálát adjak az égnek, amiért nem-lettem terhes tőled. Elhallgattam egy pillanatra, . hogy erőt gyűjtsék a folytatáshoz: — Azt hittem mostanáig, hogy csak engem nyálaztál be a viselkedéseddel, de látom, másokat sem kímélsz. Menj vissza Évához, és ha képes vagy rá, hogy a szemébe nézz! Remélem, pár hónap múlva úgy fog olvasni belőled, mint én. Sajnállak, sajnállak mindket­tőtöket. Éreztem, hogy már nem bírom so­káig szusszal, ezért rövidre fogtam a szöveget: — Tűnj el! — Judit, kérlek... A lelkiismerete, amely minden szökő­évben egyszer felébredt, mostanra idő­zítette a jelentkezést. — Tudod, merre van a kijárat. Abban a pillanatban tudatosítottam* mennyire megalázott. Nem néztem rá, mert ha felnézek, talán neklugrok te­hetetlen dühömben. Amikor elment, csak ültem a csend­ben bénán, tehetetlenül. A fejemben zúgva cikáztak a gondolatok. Úgy é- reztem, fenékig kiittam a méregpoha- rat. Ki kellett hirtelen rohannom a für­dőszobába, de csak erőtlenül öklen- deztem a kád fölött. Az erek lüktetve csapódtak fejbőrömhöz, majd szétfe­szítették a homlokomat. Fájt az egész belsőm az erőlködéstől. Nem tudom, hogy ezután ml történt velem. Arra eszméltem, hogy már dél­után van ... Egyszerre csak Anya állt fölöttem: — Mi történt? Miért cigiztél? — Tamás volt itt. A következő pHlanatban már ott tér­delt mellettem. Két kezébe fogta az arcomat: — Az ember lenyeli a keserű piru­lát, egy ideig érzi az Izét, aztán rá­jön, hogy fertőtlenítette a régi sebet. Eltart egy ideig, amíg az ember át­értékeli magában a történteket. Az e- gészséges szervezet kibírja. — Azt hiszem. Anya, szükségem lesz egy jó pszichológusra... — Megörültél? — képedt el, s én valahogy elbizonytalanodtam, hátha mégse vhgyok olyan vészes eset.., Olvasott a gondolataimban: — Kislányom, nem vennélek be a pácienseim közé, mert azok tényleg dilisek. Te csak elengedted magad. Nem vagy az az eset, az a típus, akit kímélni kell. Hál’istennek, nem vagy olyan lelki sérült, hogy ne bírj elvi­selni egy csalódást. Lesz még több is... — Ha tudnád, milyen megnyugtató a szöveged! Balzsam fájó lelkemre! Észre sem vettem, ahogy belevitt eb­be a kötekedő véleménycserébe. Ez már a régi hagnem volt. Ráismertem a saját hangomra. Nemhinném, hogy bárki a világon jobban tudna kezelni* mint ő. Kedvem lett volna felpoíeznl és összecsókolnl egyszerre. Az utóbbit választottam. Fellinger Károly versei: Okulásul Sütő Andráshoz felperzselt dunyhádban kakas kukorékol mint amikor megvlrrad mint mikor forró vízzel leforrázzák és megmellesztlk s közben olvad a vér hidegül mert tolla a dunyhának se jó mert írva vagyon aki annak tollában nyugovóra tér annak meghalnia sem sikerül a mindenség szembe zárt világ szavaid színek a vásznon akár a máglya egymásra rajkva az ünnepi haJhó.1 a tenger elfér egy kétdecls üvegben uramisten micsoda hatalom vagyok a kezedben Egy kiállítás margójára egy lepkelexikonból kivagdosták a lepkéket s gombostűre tűzték valamennyit Z. Németh István versei: ars cosmonautika fehér vagy mint az angyalok tejfogai rákönyökö'lsz az ég ágyékkötőjére csillagpor rakódik nyelvedre fintorogsz a tejút savanyú Illatától de még él benned a vágy hogy megfürödj a napban megkóstold a holdat nyálad végigcsorog a csillagokon testedbe rakéták fúródnak összerándulsz és véred elönti a naprendszert kó1)e zárt város már hetek óta azzal áltatod magad hogy Jogod van elfutni Innét át a kígyóként vonagló síneken ro2sdamarta fák között a tágas földek metsző hidegébe kivont fcardú vlrágmocsárba a szétrobbanó rügyek jajszaváért a fű halk sikolyáért meztelen szelek dallamáért hiszen mindez a tiéd is lehetne ha egy nap korábban kelnél és hónod alatt a múltaddal meg néhány bocsánatkérő sorral elindulnál a természetbe S*. I.: Oj versel állandó útkeresését ta- núsftják. Ezek a korábbiaknál jobban tet­szettek, mert tömörebbek, léhyegre törőb- bek. Idővel közöljük őket. A. Z.: Mind a négy versét közöljük, de erre csak később kerülhet sor, mivel' a két következő számunk versanyaga már „Összeállt“. Küldjön újabbakat, prózát is, ígért versfordításai sem érkeztek még meg. Zsa-Zsa: Elbeszélése sok érdekes mozza­natot, megfigyelést villant fel a diákélet, az iskola világából. Jobban ügyeljen a megszerkesztettségre, mert úgy tűnik, he­lyenként sokat időz a lényegtelenebb, ke­vésbé fontos részleteknél, A kísérőlevelé­ben levő megállapításai figyelemreméltó­ak, ezekből egy 'jellemző (sok diák szá­mára talán rendhagyónak túnőj mondatát idézzük; „A tanárság szerintem nagyon szép foglalkozás. Az egyik legszebb fog­lalkozás a Földön,“ J. J.; Néhány hónapja írott levele, amely­re hivatkozik, nem jutott el hozzánk. Ja­vaslata érdekes, megvalósítása, vélemé­nyünk szerint, nem egyszerű. Bővebben levélben válaszolunk. Harmat: Versel közül a lazább, kötetle­nebb szerkezetűek a sikerültebbek. A Vakon is látsz című versében szembe- tűnöek a verstani sutaságok, a rím több helyen' !s erőszakolt, mesterkélt (pl. a „lángot ád“ esetében nyllvánvalő, hogy ez archaizáló „ád“ Igealak csak a rím- kényszer szülötte). A Coglto, ergo sum című versében az Ismétlések indokolatla­nok, öncélűafcnak' tűnnek'. Inkább gyengí­tik, a vers hatását. A Töredékek a ma­gányról című ciklus erőtlen, érdektelen. Az Anonymushoz című próbálkozást a rag- rímek sorozata gyöngíti (tégedet — ne­vedet — lényedet stb.j. A többi — Itt cím szerint nem említett — verse eléri a köaölhetősfg szintjét. Idővel (valószí­nűleg csak az év második felében) né­hány versét közöljük, örülnénk, ha addig újabbakat is küldene.’ B. B.: „Régebben megírt novellája“, ame­lyet utolsó levelében küldött, egy lelki­állapot érzékletes leírása. A téma, sajnos, „örök téma“, megírása, feldolgozása vi­szont kevés újat mond. „Lehet, hogy a stílusa nem a legfényesebb“ — írja kísé­rőlevelében. Ez a ml véleményünk is. Ügyeljen hát a következőkben a stílus „fényesltésére“, s küldjön újabb prőbál- kozásaiból. Tiszavirág: Versel ígéretes próbálkozások, de közlésre még nem érettek. Némelyik­ben sok a patetlkus hangvétel, a póz. a rétorika. Legjobban prózai írása tetszett, ez a legőszintébb, ebben maradéktalanul „önmagát adta“. Olvasmányait, élmény forrásait önmagának kell megtalálnia. A- jánljuk, ezeket a középiskolai Irodalom kötelező tananyagán kívül is keresse. H. L. (A. L.), H. I. és P. I.: Kérjük, ír­janak néhány bemutatkozó sort önmaguk­ról és a személyt számukkal (rodné čís­lo) együtt mielőbb küldjék el rovatunk elmére.

Next

/
Thumbnails
Contents