Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-19 / 16. szám
— M. Csepécz Szilvia versei Szabályos átkelések A börön kilátjuk a bujdosó fialott a mozdulatban gyakorolni sajátmagam reggel este no és a délelóttö^ az ég bárányai homok aztán megint békés elnevezélseik indulnak azerencsét találni meglelik elfutott lépteim út árok híd a szemben mára megílgyelhetetlíen fekete föld Vérziík a hol3 Csorog háborítatlan ámyéikunk a tfi tokán Felemetol megtapasztalni a helyet A tér átmeneti igazi a halott igazi a por látéhatárom roesziaksratd részeként kiklálthatatlan madártestű fájdalmalmma’I a fal mögött Falombért s a tdvoiMgokiört nyújtózik konék hévvel a léptein az 6] neszek lemosódnsk egymásba oldódó emlélkezet és szenvedés • a halál Jeléúl egy látteaitö ember lélekfojtva a tenyeremből merre földet m«rkol'nl simogatni amennyi belefér A költemények Véglgremeg az asztallapon akár márványon a repedés akár pulzáló véralagút beledobol a folytonosság vacsorakészltés közben s míg az esti filmet nézem észrevétlenül kisurrannak a nyílásokon a költemények Személyi holmi ahogy lázad A papírból kiszakadva a pillanat már alakít. Fekete versek nem feltűnőek Biztosan tudnak valamit Teszik a dolguk Én meg hirtelen tiszta lettem Túl fehér. Csupasz távolságok halma És lábam ' a földnek feszülő öntőformám szabadalma Alberto Moraviaij ^ ^ ^ A mindent megvilágító égzenges ilt napja menekültem már clkk- II cakkiban, hogy nyomomat veszlt- sók, Párlzebél Amszterdamba, Amszterdamból Londonba, Londonból Hamburgba, Hamburgból Mairsellle-ba, Mansetlle-bftl Bécsbe, Bécsböl Rómába, hol vonaton, hol repülőgépen, aludni nem aludtam, vagy ha mé^s, hát keveset és kényelmetlenül; már ott tartottam, hogy Jobban vágyódtam az alvásra, mint arra, hogy életbeh maradjak, azt hiszem, álomba merültem volna még a kivégzőosztaggal szemben is, pedig e reményteJen meneküléssel éppen az elől igyekeztem egérutat nyerni. Olyan álmos voltam, hogy a- mikor Rómába értem, a Termini pályaudvaron, ahol megállapodásunk szerint a fiam várt, első kérdésem az volt, talélt-e valami helyet, ahol biz>- ton^gban klalhatom magam. Lesz lakásom, felelte, annyit alhatok, ameny- nylt csak akarok, a vHágon senki se tud a lakás létezéséről. Közben fogta a bő^röndömet, s elindultunk a kijárat felé. Nem álltam meg. Jól megnéztem a fiút: majdnem két éve, hogy utoljára láttam. Kábult- ságomban — halálosan fáradt voltam — úgy találtam, semmit se változott két apróságtól eltekintve: szakállt növesztett, 8 a szemébe nyugtalanító merevség költözött, ez új volt. Megköszöntem, hogy elém jött és lakást keresett, mondtam, hogy az édesanyja, aki Párizsban maradt, csókoltatja, ő- fzlnte örömmel azt Is megjegyeztem, hogy Jól néz ki, sokkal Jobban, mint amikor két éve utoljára találkoztunk. Attól lehet, válaszolta, hogy szereti a munkáját: belépett egy export-import céghez. Jól keres, egyelőre szállodában lakik, ám hamarosan lesz lakása, annál is Inkább, mert eljegyzett egy olasz lányt, s mihamarább • nősülni szándékozik. Miközben mosolyogva előadta híreit, oda is értünk az autójához. Böröndömet a csomagtartóba tette, beszálltanij ö á kormányhoz Ült, és elindultunk. Nem Ismerem jól Rómát, de nagyon figyeltem az utat, elsősorban kíváncsiságból, s az a benyomásom támadt, hogy egyik közlekedési lámpától a másikig keresztülmegyünk az egész régi városrészén, aztán áthaladtunk egy hídon, s a Tlberis túlsó partjára értünk. A fiam vezetés közben is megállás nélkül társalgott, elmondta, végtelenül örül, hogy annyi idő után láthat, terveket kovácsolt a jövömmel és az anyjáéval kapcsolatban. M ost a Tlberls-parton hajtottunk. A kocsiból láthattam a túlsó parton a fasort, az ezüstös levelek a csillogó sárga vizet súrolták. A fákon túl házsorok, a házak fölött nagy, fekete viharfelhők gyülekeztekj gyorsan nyomultak felénk, alig maradt már kékség az égen. Minden bizonynyal vihar lesz, Jegyezte meg a fiam, napok óta így van: reggel szép az Idő, aztán elromlik, s éjszakéra menetrendszerűen kitör a vihar^ fü] a szél, viilémllk, dörög, esik. A kocsi egy darabon még a széles folyóparti aszfalton szaladt, egyik oldalon a gát, a másikon bérházak szakadatlan sora, aztán egy csöndes helyen megállt. Itt nem volt forgalom, piros-fehér csíkos korlát állta el, Ilyeneket szoktak kitenni, ha egy utat lezárnak. Beszakadt a gát, magyarázta a fiam« folynak a helyreállítási munkák, ezért nem Járnak erre a kocsik, ebben a zsúfolt, zajos városiban ez igazán a béke szigete. Kiszálltam, köorűl- néztem: csakugyan, egészen kihalt a Tlberls-part, csak fcét-három kölyök görkorcsolyázik; egy szerelmespár sétálgat egymást átkarolva; a mellvédnél egy kocsi áll, egy nő meg egy férfi az autórádiót hallgatja. Fölnéztem az égre: mind jobban közeledik a zivatar; a kékség már egészen kicsire zsugorodott, egymást ti- porjéik körülötte a felhők, mintha nem volna elég helyük. A fiam mosolyogva Jegyezte meg újra, milyen nyugodt vidék ez: — Igazán eszményi hely annak, aki észrevétlen akar maradni, nem? — És annak is, aki észrevétlenül akar gyilkolni — vágtam rá szinte gondolkodás nélkül. — Ugyan, ugyan — tette vállamra a kezét —, most már ne gondolj ilyesmikre. Bízzál bennem, majd én gondoskodom a nyugalmadról, a biztonságodról. K ulcscsomót vett elő, s az egyik kisebb ház kapujához ment; nincs házmester, magyarázta, senki sem lát, jöhetek-mehetek kedvemre. Beléptünk a lépcsöházba, de nem a lifthez Indultunk: a lakás a földszintéin van. Kinyitott egy ajtót, s elöreengedett a kis lakásba: már első pillantásra elég kietlennek látszott, a hosszú ideje üresen álló lakások, különös, fojtott, áporodott élettelensége ült rajta. A bútorok Jellegtelenek, Inkább Irodába, mint lakásba valók, s mindenből csak a legszükségesebb: a kis nappaliban egy dívány és két ka- rosszök, a hálószobában csupán az ágy, egy szék, asztalka. Volt még egy kis szoba a konyhai bejárat mellett; vetett ágy, láthatóan nemrégiben aludt benne valaki. Elmentünk a konyha elótt, láttam, hogy a tűzhely mellett fiatal afrikai nő áll. Kérdeztem a fiamtól, ki ez, azt válaszolta, Szomáliái cselédlány, ő főz rám, takarít, míg a lakásban leszek. — Beszéli a nyelvünket — tette hozzá a fiam —, tökéletesen megbízhatsz benne. A hálóban ültünk le, én az ágyra, ő a székre; a Szomáliái nő szinte a- zonnal hozta t^álcán a friss meleg vacsorát. Néztem, ahogy bájos mozdulatokkal ©lörehajolva leteszi az asztalkára a tányérokat, és láttam, hogy magas, szép termetű nő, a teste ruganyos, válla széles, telt karja erős, csípője keskeny, igazi szépség a maga nemében. Elrendezte a tányérokat, könnyedén meghajolt, s a szemembe nézett, mintha valamit a tudtomra a- karna adni, aztán kiment. A fiam noszogatott, egyek már, egy pllla,ntást vetettem a tányérokra, s láttam, hogy nemzeti eledelünk van rajta, s ameny- nylre így megállapíthattam, nagy gonddal készült, de már az elképzelésre, hogy kinyújtom a kezem, s veszek belőle, rejtélyes, leküzdhetetlen undor 'vett erőt rajtam, s közöltem a fiammal, nem vagyok éhes, csak álmos, hagyjon most pihenni, majd holnap ta- lálkozumk, az élet megindul a rendes kerékvágásban, s azzal kezdem majd, hogy hódolok a Szomáliái nő kitűnő szaikácstudományának. Fiamat kissé zavarba hozta a visszautasítás; erősködött, lega;lább néhány falatot egyek, még megbetegszem, sopánkodott, hiszen a saját bevallásom szerint egy álló napja nem ettem. A félelemtől elment az étvágyam, feleltem, most aludnék, pihennék, majd kioldódik belőlem a feszültség, ha felébredek, bizonyára éhes leszek, s ak- kor majd gondolhatok evésre. Beletörődött, bár elégedetlenül, s behívta a cselédlányt, akit a nevén szólított; a S2X)máiliai nő megjelent, visszarakva a tálcára a tányérokat, újra meghajolt felém, egyenesen a szemembe nézettj majd kiment. A fiam hirtelen fölállt, átölelt, megcsókolta az arcom, s biztatott, aludjak csak, majd holnap találkozunk. F ogalmam sincs, miért, de mihelyt a fiam kiment a szobából, m i- szonyatoB álmosság ellenére felvillant bennem, hogy amikor átölelt, éreztem, megtapogatja a vállamat, ami még természetes lett volna, csakhogy az oldalamat Is végigtapogatta. Igazán szokatlan és tőle váratlan mozdulattal, így ellenőrzik a gyanús személyeket, nlncs-e náluk fegyver. Hirtelen az a kívánságom támadt, hogy még egyszer lássam a fiamat. Gyorsan az ablakhoz mentem, kinyitottam a zsalut, s kinéztem. Ebben a pillanatban lépett ki a házból, beszállt a kocsiba. Nem volt rá okom, mégis ott maradtam az ablaknál, s követtem a távolodó kocsit. Nem ment messzire. A piros-fehér csíkos korlátnál megállt. A mellvéden egy férfi lógézta a lábát, de most !cug- rótt, s odament a kocsihoz. A fiam kinyitotta neki az ajtót, aztán továbbindult. Nem gondoltam semmire. Agyamon úgy ült az álmosság, mint tájon a sűrű, átláthatatlan köd. Becsuktam az ablakot, ruhástól rávetettem magam az ágyra, s egy Ideig nyitott szemmel hanyatt feküdtem. Félig volt csak betéve a szoba ajtaja, arra gondoltam, kulcsra kellene zárni, de nem mozdultam. A Szomália! nő nyilván a konyhában tevékenykedik, hallottam, valami hazai népdalt énekel halk, elnyűjtott hangon. A dúdolás elringatott, úgy éreztem, kizárólag nekem szól, mint az előbb a tekintete, aztán elaludtam. Görcsösen aludtam, mint aki tiltakozik valami, talán épp az álom ellen. ÉgésK idő alatt éreztem, hogy csikorgatom a fogam, és dühödten ökölbe szorítom a kezemet. Éjszaka egyszer csak tompa égzengést hallottam, és a dörgések közti szünetekben egyre erősödő esőkopogást.. Akkor — még mindig alvás közben — magam előtt láttam a Tlberls-parti széles asz- faltutat, amint bugyborékolva csapkodja az eső, aztán nagyot villámllk, és egy embert látok, a mellvéden üldögél, majd leugrik, az esőben odamegy egy kocsihoz, s én tudtam, hogy az autóban a fiam ül. Többször Is láttam ezt a Jelenetet: a férfi fent ült, aztán leugrott, odaszaladt a kocsihoz, aztán újra a mellvéden üldögélt, leugrott, odaszáladt a kocsihoz, és így tovább, és így tovább. A végén azonban — még mindig álmomban — az ógzengésre és az eső csapkodására egy kérdés fogalmazódott meg bennem: „Hol és mikor hallottam ezt a dörgést, esö- csapkodást?“ És — még mindig alvás közben — meg Is adtam magamnak a választ: gyerekkoromban. Közelebb vagyok a hatvanhoz, mint az ötveniiez, az emlék fél évszázaddal vitt vissza. A szülői házban voltam, felriadtam a sötétben, hallottam az eső kopogást, a dörgést, erre fölkeltem, s a szomszéd szobában kerestem menedéket, anyám meleg karja közt. Most is így történt. Ösztönösen, valami ellenállha« tatlan parancsra fölkeltem, végigmentem a szobán, ki az összekötő folyosóra. Félig nyitva volt a Szomáliái lány ajtaja, benéztem, benn a koromeötétsé* get villámlások szakították meg egy- egy pillanatra. Lámpát nem akartam gyújtani, arra gondoltam, nekem az Is elég, ha két villámlás között megpillantom a lányt, mint anyámat azon az ötven év előtti éjszakán, fgy is történt. Időnként villámlott, s akkor láttam, hogy a Szomáliát nő mélyen alszik, arca a tenyerén, behajlított karja a takarón. Sokáig lestem így, villámíény- ben; eszembe jutott egyenesen rám szögezett pillantása, amikor felszolgálta az ételt, majd leszedte az asztalt; eh töprengtem, mit akarhatott értésemre adni, és valóban ő akart-e közölni valamit, vagy ón szerettem volna, ha közöl. Éreztem, kezdek megnyugodni, ismét ura vagyok az Idegeimneik. Behúztam magam után az ajtót, s visszamentem a szobámba. Amíg néztem az alvó nőt, valójában elhatározásra Jth tottam, most már csak végre kellett hajtanom. Bírtam még néhány órát, hanyatt Y fekve az ágyon, aztán a hajnal első derengésére fölkeltem, ösz- szecsomagoltam kis bőröndömet, s lábujjhegyen kllopakodtam a szobából. A folyosón egy pillanatra megálltam a Szomáliái nő ajtaja előtt, s nem tudom, miért, de hallgatóztam egy kicsit. Semmiféle zaj nem szűrődött ki: aludt. Kinyitottam a bejárati ajtót, végigmentem a lépcsőházon, s kiléptem a folyópartra. Hajnal volt, a fák csuromvizesek,- az aszfalton csillogó pocsolyák, mérgaszlnű. Szürkésfehér ég. Abban a pillanatban aludtak ki az utcai lámpák, amikor kifordultam a kapun Elindultam a legközelebbi híd felé, s lő! kiléptem. ' Székely Éva fordítása
