Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-22 / 12. szám
Farnbauer Gábor harminckét éves, Komáromban (Komárno) született. Szülővárosában érettségizett, majd Prágába ment, hogy fizikát tanuljon. Prága azonban több lett számára, mert — mint mondja A hiány szorítása című első kötetével kapcsolatban — itt találta meg önmagát. Mint fizikus, a mágneses terek és a szív erőtereit kutatja. Vallomásában, Németh István kérdéseire többre is vállalkozik: szél arról, mi az, ami leginkább foglalkoztatja. [Folytatás a 6. oldalról) segít megismerni a világot, ahonnan minden valamirevaló művészeti forradalom elindult. Könnyű tehát a te helyzeted! — mondhatnánk. Tényleg ilyen könnyű? Köny- nyű verset írni az anyag, a világ folyamatainak ismeretében? — Nem könnyű, mert nem Ismerem ezeket a folyamatokat. De ami „tudósi“ státusomat Illeti, be kell vallanom, a magam módján valóban Igényt tartok Ilyesmire. De ez nem külsőségek kérdése, veképp nem egy Intézeti széké. Legalábbis ezzel áltatom magam. A tudomány és művészet kettősségét nem lehet megkerülni, és én szerencsésnek érzem magam, hogy éppen a frontvonalukra csöppentem. Az egyik felemmel Itt, a másikkal ott... állítólag, de én ugyanott vagyok. Ezért azt a nyelvi formát keresem, amelyben nyilvánvalóvá válna, hogy tulajdonképpen nem különböznek egymástól. Azt hiszem, hogy ez nyelvi hatékonyságot Is eredményezne. Itt van, ugye, az Illat, és Itt (vagy ott) van a képlete — a hallgatás semmitmondó teljessége, szuggeszti- vltása, és a dadogást Is vállaló konok kimondás. Ha a formát tekintem, akkor a tudomány és a művészet természetesen különböznek, de ha csak a formát tekintem, akkor önmaguktól Is különböznek. A formalizált művészet dekorációvá válik, a kanonizált tudomány meg technikává. „Jobb“ helyeken már a regényírást is úgy oktatják, mint a hídtervezést, és az egyik természetesen éppúgy nem művészet, mint ahogy a másik nem tudomány, mert mindkettő a XX. század aszketlkus találmánya, varázsigéje — technológia. A tudomány és a művészet a kreativitás egymástól elválaszthatatlan tényezői. Csak elvben lehet határt húzni a kifejezés nyelvi szabadsága és a megfogalmazás nyelvi szabatossága közé. A gyakorlatban nem tudnak egymás nélkül Invenclózus szövegeket produkálni. Azt hiszem, a tudomány és a művészet nem Is különböznek egymástól másban, mint a végtermékükben, a szövegben. A szöveg formájában. Mert a tudományt Is a szövegig számítom. Ebben a tekintetben viszont egyszerre óriási a különbség, és ez Ismét az én megbocsáthatatlan devianciám: eretnek módon fölvetem, hogy a tudomány nyelvileg, stllisztlkallag, gramma- tlkailag erősebb, mint a művészet — végső soron azért —, mert „hajlandó“ a matematikát is nyelvnek tekinteni, de ugyanakkor ez a tudomány már tulajdonképpen (funkcionálisan) és önkéntelenül is szeretném visszavonni, de vajon miért? Hiszen ez csak egy gondolat, egy alternatíva. Attól félek, hogy valamilyen tabuktól félek. Az én „irodalmi barbarizmusom“ lényege az, hogy az irodalmat emberi igénynek és funkciónak tartom, és nem azonosítom azokkal a nyelvi formákkal, amelyek ebből az Igényből következnek. Azt hiszem, hogy egyszerűen magát a nyelvet — mint Igényt — tekintem Irodalomnak. Az az elképzelésem, hogy ugyanaz az Igény és funkció, ami valamikor, nyelvünk múltjában létrehozta, kitalálta az általános fogalmakat (unlverzlállák), vagy később létrehozta a szonettet és a belső monológot, a nem lineáris kompozíciót meg a nouveau románt, előbb-utóbb szervesen, műfajszerű teljességgel magába fogja építeni a Számok (numeró) nyelvét Is Kevésbé rémisztő formában ezen azt értem, hogy például a regénynek „egy történet szaval helyett a SZAVAK TÖRTÉNETEVÉ kell válnia“ (Tsűszó Sándor). Ugyanígy van „tudományos léhaságom“ Is, ami azonban közel sem olyan érdekes, mint az „Irodalmi barbarizmusom“. Például azt gondolom, hogy az a nyelvi eszmény, amit a cseh poetizmus vagy egy látszólag teljesen más, a francia nouveau roman fölvetett, közelebb van a fizikális elemi részekhez, mint a kvarkok algebrája. De a tudomány valahogy lobban elviseli kétoldali eretnekségemet, mint az irodalom... Természetesen ez az egész maximálisan jövő idejű dolog. Fontos — szerintem a legfontosabb —, de enyhén szólva nem aktuális. Teljesen igazat adok Dobos Lászlónak, hogy az elsődleges feladat a szabad „gondolkodás és szabad emberi magatartás visszahúzó erőinek a megszüntetése“ (Nő, 1988, 51—52). Mert meglehetősen groteszk dolog szavaink belső korlátáiról polemizálni akkor, amikor elsősorban külső korlátáik vannak. 3. „Halott verset hozok“ — mondod az egyik költeményed elején. Tényleg halott verseket Írsz? De akármelyik versedből idézhetnék, sok-sok sorod úgy hát rám, mintha tudományos megállapítást olvasnék. Nem akarsz, vagy nem fogsz bennünket becsapni, nem próbálod költészetként eladni azt, ami nem is költészet, nem is Ura, hanem okoskodás, esetleg a tudomány egzakt megállapításai? — „Halott vers“, egzaktság, elvontság, absztrakció... ez relatív. Ez is relatív. De tényleg halott verset írok. Ugye, az általános fogalmak Is milyen üres, rideg formulák a reáliákhoz képest, mégis milyen éteri szonetteket lehet velük írni. A Számoknak számunkra nincs jelentése, csak grammatikájuk van, nem jelentenek semmit, de ez hozzáállás kérdése. A pita- goraszi iskolában például a Számok, az Egy — „mindent“ jelentett, lenyűgöző sokrétűséget és Imagináclót, ami annyira megbabonázta a görögöket, hogy misztikát csináltak a matematikából. Ahogy az „alma“ fogalom sok-sok, végtelen sok egyedi almát foglal össze a képzelet egyetlen verbális, metaforikus mozdulatával, bizonyos formai hasonlóságra vonatkoztatva az egyedi sokrétűséget, ügy az Egy még megsokszorozza ezt a gazdagságot, reflektál arra a hasonlóságra, analógiára Is, amely áthidalja a formák különbözőségét — a létezésre. Mert ebben a különös tulajdonságban minden hasonlít mindenre. A „létezés“ csak jelöli a létezést, de az Egy, a képzelet metaforikus energiáját fölfokozva — megjeleníti! Az Egy — az abszolút metafora, az „egyetlen metafora“. És így számomra egy fantasztikusan expresszív VERS. Az élményeknek, a szemléletnek, az élményszerűségnek, ha erre gondolsz, nincsen szentesített formája. Esetleg közmegegyezés tormája van. Az érzelmekről, például, olyasmi a közmegegyezés, hogy eluralkodnak rajtunk, meghatódunk tőlük, és ez az egész mélyen emberi. Aki viszont résen van önmagával, annyira „bolond“, annyira „különbözik“ másoktól, annyira „Illa veréb“ (Grendel Lajos: Áttételek), annyira deviáns és annyira „orgonasíp“, hogy már egyenesen önmagától is különbözik, mert Ilyen („szerencsétlen“) az alkata, annak nem tudnak elhatalmasodni az érzelmei, az képtelen valamilyen egynemű érzelmi állapotba kerülni, és az e- gészből olyan benyomása, „élménye“ alakul ki, hogy nincsenek élményei. „Nincsenek élményei.“ Azt hiszem, ez az élmény nem mondható éppenséggel népszerűnek. Akinek egy lehetősége van, az elkerüli. „Halott vers“-ként aposztrofáltam az önmagukban kételkedő érzelmeket — mint sajátos érzelmeket: az egzaktságot. Az egzaktságot — mint ezeknek a nagyon-na- gyon sajátos érzelmeknek a nyelvi alakját, stílusát. Egy Időben magam is sokat hangoztattam, hogy írásaim nem élmény- szerüek, amivel azt akartam mondani, hogy jók, mert hiszen pontosan arról szólnak, hogy nekem „nincsenek — nem tudnak lenni — élményeim“! Kérdésed megkapóan nyílt, és egyenesen köszönettel tartozom érte. És olyan találó, hogy szinte magában hordozza a válaszomat. Az egzaktságot tehát meg sem próbálom Urának álcázni, mert ahhoz merít- getem a bátorságot, hogy önmagában találjam költészetnek! Az egzaktság stílus (I) — a nyelvnek, élményszerűségnek, szemléletnek egy autonóm neme. A gáttalan érzelmeknek, ugye, cselekvések, történések felelnek meg eplkallag. Az önmagában kételkedő érzelem viszont leblokkol a Mozdulatnál. De ezt megfogalmazhatom úgy Is, hogy az önmagukban kételkedő érzelmeknek Is megfelel valamiféle nagyon rövidke történet, és ez a Mozdulat. A posztmodern fabula a Mozdulat ... Csóválod a fejed, látom, de hidd el, hogy ezt nem lehet egyszerűbben elmondani. Azt hiszem, hogy nagyon Is egyszerűen fogalmazok, csak nagyon szokatlan dolgokat. És azt hiszem, hogy azok, akik nem értenek, nem a szavaimat, nem értik, és nem a mondataimat nem értik, hanem nem Ismerik AZT, amiről beszélek. Szóval, elég rápillantani a modern művészetre, és nyilvánvalóan kitűnik, hogy az eplkusság, a drámalság és a líralság egyaránt a Mozdulatban kulmlnálódlk. Mert a Mozdulat olyan folyamat, hogy egyúttal állapot Is, és ugyanakkor olyan állapot, amely belső meghasonultságot és konfliktust jelent. Hlzsnyal ZolL például, gyönyörű verset írt a „szűzi meséről“, és számomra egyértelmű, hogy ez a „szűzi mese“ nem más mint a Mozdulat. Ha viszont az önmagában kételkedő érzelemnek megfelelő cselekvés a Mozdulat, akkor a gondolat nem más, mint érzelem. Az önmagában kételkedő érzelem, a kritikai érzelem. És az egzaktság a kritikai érzelem nyelvi kifejeződése. Spontán kifejeződése, annyira spontán, hogy alig lehet észrevenni, miről Is van szó. Ha a nyelv a történet szavaiból átalakul a Szavak történetévé, akkor az érzelem gondolattá válik, a történet pedig Mozdulattá. Ez a matematika tulajdonképpeni definíciója. A gondolat a Mozdulat, ösztöne, a Mozdulat vágya. A matematika a Mozdulat hősi eposza. Akinek megvannak ezek az élménytelen élményei, annak figyelmébe ajánlom ezeket a szokatlan, kalandos gondolatokat. Akinek meg nincsenek még, azzal egyezzünk meg döntetlenben, és nézzük el egymásnak, hogy különbözünk. 4. Vannak a társaid között, akik már-már túlzottan is körülbástyázzák magukat nevekkel, idézetekkel, példaképekkel. Te talán nem tartozol Ilyen vonatkozásban a legelszántabbak közé, de azért érdekelne, milyen a viszonyod a példaképeidhez, s kik azok, akiknek fogtad leginkább a kezét? — Azt hiszem, én Is azok közé a társaim közé tartozom, akik már-már túlzottan körülbástyázzák magukat. De valójában nem mi bástyázzuk magunkat körül, hanem a nyelv, a nyelv egyre erősebben vonatkozó szerkezete. Hogy beszélgetünk a kocsmában, és megtörténhet, hogy évszázadok válaszolgatnak egymásnak. Ha jól tudom, Borges mondta, hogy az Irodalom nem más, mint Idézetek rendszere, és a metafora közkincs. Természetesen vannak neveim Is, de az utóbbi Időben példaképek helyett Igyekszem egyfajta megértő viszonyt kialakítani az irodalommal. Eleinte azt olvastam, ami tetszett. Később rájöttem, hogy végső soron minden tetszhet. A tetszést meg lehet tanulni, el lehet sajátítani azt a készséget, hogy a másikat kicsit önmagámnak tekintsem, egy saját lehetőségemnek, akivé más körülmények között lehettem volna, vagy még lehetőik is ... De ha jellemezni próbálnám magamat, akkor Kafka és Wittgenstein nevét említeném. Utalva arra a két szemléleti végletre és nyelvi végletre, amelyekről még nem derült ki, hogy azonosak. Egyfelől az önmagában kételkedő érzelem spontán nyelvi szigora és pontossága, másfelől a gondolat, az egzaktság mint a Mozdulat mohó vágya. Egyfelől az egzaktsághoz közelítő puritanizmus, másfelől az egzaktság orgiája... 5. Mit kutatsz? Vannak eredményeid a szak területeden? — Szűkebb szakterületem a számítógépes fizika, ezen belül is az elektromágneses terek. Két nagyobb munkám volt eddig. Az első — homogén mágneses terek számítása — hasonló jellegű probléma, mint az abszolút nulla hőmérsékleti fok vagy az abszolút vákuum elérése. Valami olyasmit kell összeeszkabálni elektronokból, amitől a Természet mélységésen irtózik, az unlformltást. Vagyis olyan mágneses teret, amelynek egy adott térrészben nem változnak a fizikai paraméterei. Eszményi esetben ez azt jelentené, hogy az adott térrész, térfogat egyes pontjait nem tudnánk egymástól megkülönböztetni, tehát a térfogat tulajdonképpen egyetlen ponttá válna... Nem csoda, hogy a Természet mindent megtesz, hogy elkerülje az Ilyen helyzetet. Az eredményeim, azt hiszem, figyelemreméltóak, a volt főnököm már publikálta Is őket. Jelenleg szívflzlkával foglalkozom, pontosabban a szív elektromos terével, ami szinte közhelyszerűen szimbolikus az én szempontomból, hiszen arról van sző, hogy az érzelmek centrumát egzakt, matematikai analízissel próbáljuk értelmezni Ezenkívül még alkalmi számításokkal és opttmallzáclóval foglalkozom, és ezúton Is kérem az érdeklődőket, vállalatokat. Intézményeket, ha Ilyen problémáik vannak, keressenek meg a szerkesztőségen keresztül. Ezenkívül már tényleg csak a „mindennel“ foglalkozom, és ez az én tulajdonképpeni „magán“-tudósl tevékenységem vagy szenvedélyem, amelyben — behátrálva ebbe a kisebbségi kutyaszorítóba — kínomban megpróbálom fölvázolni egy olyan nyelvi szintézis (Irodalom) körvonalait, amely a kultúra, a nyelv, a szellem kétszeres és sokszoros meghasonultságát, az Ibolya Illatát és az Illat képletét egy szemléleti egységbe fogná össze. Köszönöm a kérdéseket. Farnbauer Gábor versei: Lineáris bé, oly túl hamar i. m. P. J. Ennél levegősebb távozásban se maradhatsz szltaszerű vitorlával; átesnél üres tartamodon, átomolnál. Idomod tollhegynyi, ívnyi tetszésben pergő szelek nap-é] rekeszeibe iktatva, hol és mikor, ha ki fs. Nem lehetsz Időknek előtte minden, megfejtésed előtti hiányod prése egy örök írás sorközeiben ... Ozgerinc (létéletrajz) Amelyben mintha csak mindig most kezdődne az életem. (Derekamba ékelt könyökkel küzdve az élükön egyensúlyozó csigolyákért. Ojpa azok a képtelen pózok, a halhatatlanság göcsörtös hieroglifái. Fölkúszni önmagából megtámogatott. Inogó gerinc szerpentinjén. Allani irgalom nélkül a dermedt csúcson, egyetlen lépés labirintusában. Lépni és lépni és föladni végre.) Megkísértve, hogy lehet-e Ilyen mohón szerethetetlenül nem engedni ebből a mulasztásból. Keze kéz Hemzsegnek a mozdulatok. Meddő tömegek hömpölyögnek a mozdulat medrében. Akár a vállrándítás ereje; vállán átdobja a lavinát; gyönge váll, mégis hegyhát-támasztékú. Egyetlen szemöldökhúzás, a cselekvés áttételei mögött, bányaomlás. Akár a pillantás villáma, az ujjcsettintés dübörgése. Képességei megatonnáit i ha kezének ujja perce kioldja, maga alá temetkezik? 1 Hemzsegnek a mozdulatok : Magam elé képzelem kezét. \ Esetlenül tartja, mellmagasságban, i megütközve látványa Idegenségén. Ujjalról fürtökben lóg a múlt. \ Virtuóz zongoradarabok i csüngenek ujjain. s Keze fáklyaként, í Kezén lobognak ujjal. I Körmével elpöcköl egy elektront. I Kezét térbe mártja, j Ujjal puhán kúsznak, ! egy has lankáin az öl mélyébe, í Keze angyali, keze. ■ Keze bármerre de hová. Kezében toll. Kezében Idő. Kezében kéz. Valósága I A másság az én bűnöm lenne, I vagy másnak Is ez a csalás, j ilyen lehetetlen múltja, jelene, I és én vagyok lehetetlenül más? 4 j Másnak a távlat nem saját ellene, I nem fordul érte visszájára, ! vagy nincs miért, hogy ezt tegye, I és nyugtának ez az ára? j Együtt vagyunk Itt számkivetve, vagy sorstársam nem sorsom; , csak meglakolt bűnöm teste, I ml néma jövőm súlya vállamon? A PARNASSZUS FELÉ
