Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-02-17 / 7. szám

/ új ifjúság 7 ■kendig pokoli kedvem telt ben- jr^ ne, hogy ugrassam Gróbert. Ta­lán nem is tehettem róla: van­nak emberek, akiket a sors valósággal arra teremtett, hogy ugrassák őket. Bi­zonyára egyszerű, bonyodalommentes Jellemüknek, ártatlan együgyűségük- nek köszönhetik, hogy lépten-nyomon mások alpári sületlenségeinek a cél­táblájává váljanak, s Gróberban fel­lelhetők voltak az ehhez az olcsó kedv­teléshez szükséges, összes lehetséges kellékek. Erre született. Ártatlan és együgyű alkat volt; egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne ugrassam. Pedig olykor már szinte restelltem, annyira elhibázhatatlan céltábla volt; ügy szedte magába csipkelődő nyilai­nak akir a bolyhos szövet a bogán­csot. Éppen ezért halálian elámultam, a- mikor hosszú évekkel később, a há­ború után valakitől azt hallottam, hogy a háború utolsó éveit Gröber a náci német hadsereg, a Wehrmacht kötelé­kében harcolta végig. Ez nem Illett be a képbe: hát ki ugrat Itt — én őt, vagy ő engem? Franciaországban bukkantam rá, egy hivatalos utam alkalmából, nem egé­szen véletlenül: kutattam utána, s nyomban a második mondat után neki­szegeztem a kérdést: — Hogyan kerültél te a Wehrmacht- hoz, Gröber? Tudtommal te sosem vol­tál Volksdeutsch? Hanyagul legyintett. — Tudod, hogy már a suliban fo­lyékonyan beszéltem németül. Tudtam, hogy már a suliban folyé­konyan beszélt németül. Hogyne tud­tam volna. Az egészből csak maga a „suli“ szó ragadta meg igazán a figyelmemet. A régi Gróber sohasem használta volna ezt a szót. A régi Gróber feltétlenül iskolát, esetleg gimnáziumot mondott volna. Még a „gimi“ szót sem ejtette volna ki a száján. De ettől függetle­nül, valóban már a „suliban“ folyéko­nyan beszélt németül. „Végy példát Gróberről! ö mért tud minden évben kitüntetett lenni?! ö miért nem hozott még soha haza intőt magaviseletből?! Végy példát Grőber- ről!“ Csakhogy ebben az egyben aztán iga­zán nem vettünk példát Gróberről. A német nem volt kötelező tantárgy, s a legtöbben kizárólag azért jelentkez­tünk németre, mert tanárnőnk, aki a német nyelvet tanította, minden ked­Szabó Ágnes: ARANYESÖ törd le az álmok aranyságát vázában jól mutat az arcod tavaszig Őrzött illatoddal kihajtanak a sárga hangok villoghat ezer színű ének minden csontodban megkísérthet most is figyel ne félj virágát küszöbödre hajtva a tél Albert Zsuzsa: ÖRÖKELET Ruhától, vértől, hústól, csonttól megszabadulsz majd önmagadtól körülhatárolt testtől a bekerítő környezettől amikor már az elszalasztott alkalmak és az elmulasztott lehetőségek lehetetlenné életed teszik élhetetlenné akkor mint lepke a bábot itthagyod ezt a világot nyűgeidből szabadon szépen kilőtt rakéta szállsz az égen s magad is lassan fénnyé változol. Hová leszel elvégre? Hát ragyogsz valahol. Károlyi Amy: LEPORELLO Mintha valaki más élte volna mindezt mintha valaki más szedett volna össze tetőcserepet szélfútta zsindelyt mintha valaki más én meg csak ülök s bámulok mint küszöbön a kisgyerek kezéből hullott kifli-végre poros lett és ő pityereg den és pénteken délután — ez külö­nösen a téli hónapokban volt rendkí­vüli élmény, majd azt is elmondom, miért —, az iskola, sőt, az iskolák (ta­nárnőnk több iskolában tanított néme­tet) abszolút, vetél.ytársnő nélküli szépségkirálynője volt. 1 Nem mondom, voltak csinos és von­zó tanárnőink, többen is, de olyan, mint Trudele egy sem létezett. A neve természetesen nem Trudele volt, hanem dr. Fekete Hona, de a konverzácíós órákon lezajló, páros beszélgetések mindig egy bizonyos copfos, szőke Tru­dele és egy jól fésült, csinos, rövid tiroli nadrágot viselő Hans között foly­tak le. Trudele és Hans ragyogó, élénk színekkel ábrázolt képe ott ékeskedett a konverzácíós könyvünk címlapján, de gyakran szerepeltek a szövegközti képeken is. — Was macht dein Vater, Trudele? — Mein Vater ist Artzt. osztályozó naplót — vastag, kapcsos borítékban — minden alkalommal a hetes hozta magával anyaiskolánkből. Istenem, egy kabát felsegítése Trudele Illatos vállaira — Chat noire-t hasz­nált a drága — többet ért, mint egy- egy későbbi, más fiatal lányokkal töl­tött szerelmes éjszaka. Trudele pedig titokzatosan, pajkosan mosolygott rajtunk, tizennégy, tizenöt éves kamaszokon. Kivéve azt a suga­ras, tavaszi napot, amelyen hangos ne­vetésre fakadt, s a gyönyörű szeméhez kellett emelnie a kis, fehér batiszt zsebkendőjét, mert kicsordultak a köny- nyei a kacagástól. Ez - akkor történt, amikor az említett fizikateremben el voltak sötítve az ablakok; előzőleg, vagy még délelőtt valami rejtélyes kí­sérletek folyhattak a tanteremben, s a hetesek* elfelejtették felhúzni a fe­kete redőnyöket. — Miért van itt ilyen sötét? — kér­Rácz Olivér: N TRUDELE (Részlet egy készülő regényből) Akkoriban a nyelvkönyvek konver- zációs anyagában a papák még kivétel nélkül mind tekintélyes, jómódú értel­miségiek voltak: ez állítólag serken­tette a tanulók becsvágyát. Munkás — Arbeiter — ritkán akadt a nyelvköny­vekből. Ezzel szemben a mamák — die’flmitter — nem dolgoztak: kizáró­lag a háztartással törődtek, de azzal példásan. — Meine Mutter kocht. Sie näht. Sie bügelt unsere Wäsche. A jobb családokban természetesen háztartásbeli — Dienstmädchen — is volt, az végezte a durvább házi mun­kát. — Die Marie räumt an in unsere Wohnung. Sie schallt die Erdepfeln. De nem ez a lényeg. Trudele — dr. Fekete Ilona — kisportoltan karcsú volt, a haját kibontva viselte, és va­lamennyien szerelmesek voltunk belé. Kivéve talán Gróbert. Gróber számára dr. Fekete Ilona tanár úrnő „Tanár Úr­nő“ volt, és semmi egyéb. Mi viszont versengve róhatunk az óráin a táblát letörölni, a krétát Trudele kezébe ad­ni, tollat vinni neki, hogy beírhassa az osztálykönyvet — sohasem volt ná­la toll, ceruza, semmi —, vagy a fü­zetünkkel, tankönyvünkkel vágtattunk ki hozzá, azzal az átlátszó ürüggyel, hogy buzgón megtudakoljunk tőle va­lamit, s azzal a titkos szándékkal, hogy közben lopva megérinthessük a kezét, a karját, a ruháját. Nagy a gyanúm, hogy Trudele át­látott mesterkedéseinken, de magában mosolygott rajtunk. Mindig és minde­nen mosolygott: jókedvű, fürge, fiatal leányzó volt. S ráadásul különleges, számunkra kivételesen megbabonázó dicsfény vette körül: tagja volt a vá­ros válogatott női kosárlabdacsapatá­nak. Minden mérkőzésen jelen voltunk. Rekedtre kiáltoztuk magunkat, úgy biztattuk, s közben kiszárad a torkunk. Nem a kiáltozástól, hanem attól, hogy Trudele ilyenkor címeres, kivágott mezt viselt és kacér kis, rövid bugyit. A téli délutánok tanítási órái pedig azért voltak különlegesek, mert ilyen­kor már hamar sötétedett, és Trudele szőke haját — szőke volt az angyal, s a szeme két ragyogó, zöldesszürke drá­gakő — arannyal vonta be a lámpa fé­nye. Meg azért is jók voltak a késő őszi, téli órák, mert ilyenkor verseng­ve rohanhattunk az ajtóhoz, valahány­szor Trudele belépett az osztályba, vagy az óra végeztével távozni készült, hogy le-, illetve rásegíthessük a fel­öltőjét, kabátját. (Ezt, hogy a tömeg- dulakodást elkerüljük, később sorshú­zással döntöttük el, majd rátértünk az igazságosabb — ez az én ötletem volt, s erre nagyon büszke voltam — ábécé szerinti soros rendszerre. — Ma te vagy a soros, Gróber! — De Gróber, s ezért őszintén hálás voltam neki ér­te, rendszeresen átengedte a boldogí­tó tisztséget nekem.) Trudele minden alkalommal kabát­ban érkezett az osztályba. A németó,- rák, helyszűke miatt, a mienkkel szom­szédos, másik iskolaépület fízikatermé- ben zajlottak le, s Trudele sohasem tért be a tanári szobába: egyenesen az osztályba táncolt bé; az osztálykönyvet, dezte Trudele csodálkozva, amikor be­lépett az osztályba. Felöltő nélkül, rö­vid ujjú, halványzöld selyemblúzban: meleg tavaszi nap volt. Aztán, nagyon logikátlanul, először is a villanykapcsolóhoz lépett, lekat­tintotta. Nekünk azonban pontosan et­től támadt remek ötletünk. Trudele ismét felkattintotta a vil­lanyt, az ablakok felé pillantott. — Nem lehetne világosságot csinál­ni? — kérdezte tanácstalanul. — Nem lehet, tanárnő, kérem — zengtük kórusban —, a reálisták kí­sérleteket végeztek délelőtt, és a fény ártana a kísérleti anyagoknak! Trudele nem érdeklődött tovább. Egészen addig, ameddig valame­lyikünk meg nem valósította titkos ter­vünket. Valamilyen ürüggyel az ajtó mellett álló papírkosárhoz osont talán ceruzát hegyezni, és közben észrevét­lenül, alattomban leoltotta a villanyt. — Rövidzárlat, tanárnő, kérem! Ki­esett az áram! Az osztály harsogott, a beavatatlan lányok sikongtak, de velük a kutya sem törődött. Akkor már valamennyien a katedra körül tolongtunk, s ahol ér­tük, orvul simogattuk, tapogattuk, gyö­möszöltük Trudelét. — Az asztal mögötti kapcsolóban lesz a hiba, tanárnő, kérem! Rögtön megkeressük! — Ne nyúlj a kapcsolóhoz, te sze­rencsétlen: magasfeszültségű áram van benne! — Tessék vigyázni, tanárnő, kérem! Tessék lejönni a katedráról! Vittük, vezettük, taszigáituk, von­szoltuk, sodortuk magunkkal, őrjöng­tünk. — Ne tessék az asztalnak támasz­kodni — kiáltottuk, mert tehetetlen meglepetésében megkapaszkodott a kí­sérleti asztal szélében. — Magukban van magasfeszültségű áram! Megőrültek, fiúk?! — jutott vég­re lélegzethez, s a hangja gyanúsan elcsuklott. Megijedtünk, azt hittük, sír­va fakadt. Ez meglepett minket, ' Kihasználta pillanatnyi meghökkené­sünket, kiszabadította magát a kezeink közül, a villanykapcsolóhoz ugrott, fel­kattintotta. Akkor láttuk, hogy kacag. A szeméhez emeltee a zsebkendőjét, szólni nem bírt, csak a kezével intett, s nagy nehezen, lihegve tagolta: — Men-Jenek a helyükre! A lányok értetlenül bámulták a je­lenetet. Mi leforrázva visszakullogtunk a padjainkba. Csak Gróber ült a he­lyén merev, rosszalló fapofával, las­san, megbotránkozva csóválta a fejét. De én már akkor úgy éreztem, meg­botránkozása inkább dr. Fekete Ilona — Trudele tanár úrnőnek szólt, mint nekünk, mert Trudele egyetlen szóval sem tért vissza többé a történtekre, senkit sem írt be az osztálykönyvbe, senkit sem hívott ki „szigorított fele­lésre“, egyszerűen leült a katedra nagy, kísérleti asztala mögé, a tenye­rével végigsimított a blúzán, szoknyá­ján, azután, még egyre elcsukló han­gon ránk szólt: — Vegyék elő a köny­vüket! Tizenhatodik lecke. Olvassa, Máriássy! Az óra után hosszú percekig, egy­mást túlharsogva siettünk megvitatni, kinek hol, milyen helyen sikerült meg­simogatnia, megérintenie, megtapogat­nia Trudelét. Általában a háta, a két csípője, a meztelen karja és a haja voltak a főnyeremények. De Bakőcs, egy falusi surmó; nem elégedett meg ennyivel. „Én megfogtam a mejjit, srá­cok!“ — dicsekedett röhögve, s a vö­rös, lapátnyi tenyerét mutogatta, ho­gyan markolta meg Trudelét. Ezt ugyan egyetlen percig sem hittük el, de azért mindenesetre megpofoztuk Bakócsot. Gróber természetesen akkor már nem volt ott: még a lányok előtt, elsőnek, tüntetőén elhagyta az osztályt. „Végy példát Gróberről!“ Gróber hatodikban kimaradt német­ről. S talán életében először történt, hogy tiszteletlenül, lenézően nyilatkozott e- gylk tanár úrnőjéről. — Ez már nem elég — mondta meg­vetően. — Tőle már nem sokat tanul­hatunk. Édesapukám is azt mondta, hogy ez kevés. Édesapukám azt kíván­ja, hogy járjak magánórákra. Egy ne­ves, valódi német származású tanár úr­hoz. Édesapukám észrevette, hogy amióta dr. Fekete tanárnőnél tanulom a németet, romlott a kiejtésem. Ez természetesen nem volt igaz, csakhogy Gróber — és Gróber édes­apukája már akkor tudta, amit mi nem tudtunk: dr. Fekete Ilona, Trudele, sze­relmünk és szépségkirálynőnk — nem volt árja származású. „Végy példát Gróberről!“ |%b várjunk egy pillanatig, mert itt meg kell jegyeznem, hogy ebben az esetben nem dr. Fekete Ilona vallásáról volt szó. Dr. Fekete Ilona szülei még Ilona lányuk születése előtt elhagyták régi vallásukat és megké- resztelkedtek. Ilona lányuk már ke­reszténynek született. „Ez egy nagyon nagy, sületlen ostobaság“, mondta vol­na erre városunk áldott emlékezetű „vörös“ kanopok ura, akit bizonyos, úgynevezett „jobb“ körökben „bolsi“ kanonok néven is emlegettek. „Senki sem született kereszténynek: mindenki pogánynak születik. Aztán, néhány nap­pal a születése után, keresztvíz alá tartják a kis, buksi fejét: akkor válik kereszténnyé. De ezek közül is később aztán sokan újra pogánnyá válnak .. Milyen igaza volt! „Végy példát Gróberről...“ Nemes Nagy Ágnes: HÖ Ez a zuhogó némaság nem is tudom hogy hallom-e ez a homályos hófehér nem tudom hogy látom-e Csak a fenyő csak a tető a körvonal amelyre hull amint a dolgok szélein megáll és megvilágosul Imre Flóra: DELPHOI Magunk vagyunk Megül szavunk Aranyos iramú árban, Ahogy a kő Bukik elő Ha bikatüdejű nyár van. A szerelem Könyörtelen Eloson, ahogy a fények; S a hegyfokon Üres a nyom, Fut a köveken az ének. Pinczési Judit: KORONA Köszöntésül homályomat adom, tükör-lepedőben, holdüveg-tokban, uborka-méccsel mely lámpabél-makacs csőrrel mely szemembe kacs, csáppal, mely bölcs karom, bolond-hadarásban, időtlen hosszan köszöntésül fűbe dugom dalom nőjön kemence bokra röpüljön réti pamacs amerről fogy az árnyék, amerre száll a sas. ■»

Next

/
Thumbnails
Contents