Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-10 / 6. szám
‘JUBILEUM ELŐTT A MATESZ Platzner Tibor VALLOMÁSOK A SZÍNHÁZRÓL Sz. Danyi Irén a Matesz Thália Színpadának tagja. Amatőr tehetségként „robbant be“ a hazai magyar színjátszásba. A Thália Színpadon csakhamar igazi főszerephez jutott Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok című művében. — A kétszereplős játék nem kis erőpróba lehetett a kezdő színésznő számára ... Bizonyára fontos állomása marad pályájának. — Eddigi pályafutásom legkedvesebb szerepe valóban a Gellérthegyi álmok. Lehet, hogy azért, mert első főszerepem volt a színháznál, de az is meglehet, hogy azért, mert nagyon közel éreztem magamhoz ezt az általam megszemélyesített zsidólányt. Talán azért, mert én is éppen egy ilyen álmodozó, játékos és érzékeny vagyok. Azonkívül ekkor figyelt fel rám a közönség és a szakma — egyaránt. Először nagyon féltem a szereptől, mivel egyéves színházi tapasztalataim kevésnek éreztem egy ilyen rendkívüli feladat megoldásához. Végül is nagy odafigyeléssel ős kemény munkával, azt hiszem, sikerült jó előadást létrehoznunk. Hozzá kell tennem: a körülményekhez képest. Bizonyára így van. Ne feledkezzünk meg arról sem (hiszen ez sem mindennapi esemény), hogy ezt az előadást rögzítette a Csehszlovák Televízió is. —• Van rá eset, hogy úgy érzi, valamelyik szerep „kifog magán“, meghaladja vagy meghaladná a lehetőségeit? — Azt hiszem, nem mond igazat az a színész, aki azt állítja, pályafutása során sohasem fordult elő, hogy úgy érezze, képes maradéktalanul megbirkózni minden szereppel. Természetes, előfordul: ezzel vagy azzal a szereppel nagyon nehéz megbirkóznia. Én minden esetben megpróbálom az egyéniségemet „hozzáhajlítani“ a szerephez. Az életben gyűjtött tapasztalataimat megpróbálom azonosítani az író által képzelt, megrajzolt jellemmel. Aztán ez vagy sikerül, vagy pedig kevésbé... Ezek a színészi munka kritikus pillanatai. Véleményem szerint a színész egyetlen, illetve legigazibb mértéke az igaz lelkiismeret. Hiába dicsérnek, ha rossz a közérzetem, s hiába szidnak, ha érzem a figurát... Ez az utóbbi, a magabiztonság és nyugalom azonban ritkán adatik meg nekem. Nyugtalan, örökmozgó, erős önkritikával rendelkező embernek tartom magam. — Ez fontos. És az is igaz, hogy ehhez a pályához hozzátartozik az állandó önvizsgálat is. Úgy érzi, „egyenesben van“ a pályán? — Ötödik évadomat töltöm a Matesz Thália Színpadán: játszottam hajszolt zsidólányt, hercegkisasszonyt, titkárnőt, vénlányt, légikisasszonyt, városi fruskát... Vannak, akik szeretik és elismerik a munkámat, vannak, akik nem. Volt már úgy, hogy rosszul éreztem magam egy szerepben, de ennél többször éreztem magam jól a színpadon. Persze, érzésem szerint ez korántsem azt jelenti, hogy egyenesben vagyok a pályán ... A másik megszólaltatott művész szintén a színház fiatal színészgárdájához tartozik. Vörös Lajos a komáromi (Ko- márno) társulat tagja. 1984 tavaszán került a színházhoz. Munkásságát a Mateszban szintén öntevékeny színészi „előélet“ jellemzi. Nagy sikert aratott a Robinson-monodráma megformálásával, vagy pedig, amelyre ő a legszívesebben visszaemlékezik: Oresztész szerepe Hubay Miklós A túszszedők című drámájában. Vörös Lajos tehát az ötödik évadját tölti a színháznál. Első alkalommal Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című regényének zenés színpadi változatában a pincér és a pap szerepét játszotta. Számos más epizódalakítása közül Ugo Betti Bűntény a Kecskeszigeten című drámájában Edoardo szerepének megformálásában tűnt ki. A Matesz művészeinek ezt az előadását rögzítette a. Magyar Rádió is. — Ez volt az egyetlen szerep — mondja Vörös Lajos —, amelyet igazi „nagy szerepének nevezhetek. Annak ellenére, hogy a szövegem nem sok, és a színpadi jelenlétem is percekben mérhető. Mégis úgy érzem: igazi „exponált szerep“ volt. Nagyon-nagyon szerettem játszani. — Ez az előadás a színház stúdiójának keretében valósult meg. A színészek munkahelyi kötelezettségeik mellett vállalták, hozták létre ezt az emlékezetes produkciót... — így volt. S azt hiszem, ma is nagy szükség van arra, hogy a színház ambiciózus művészei önerőből megvalósíthassák elképzeléseiket. Közösségben — természetesen rendezői irányítás mellett — realizálhassák a „közvetlenebb“ munkafolyamatban rejlő képességeiket. Természetes, és vitathatatlan, hogy a főműsorban kijelölt szerepek eljátszása is alkotó művészi munka kell, hogy legyen. De — és ezt nem lehet elfelejteni — a Bűntény... próbáinak emberi-alkotói légköre mélyen hatott rám. — önművelés... — Olvasni kell! Minél többet! Csak hát néha az idő... Mi tagadás, az utóbbi hónapokban, nem panaszkodhatok, jutott rá elég. A legtöbbször színdarabok szövegkönyveit olvasom. Olyanokat is, amelyeket már játszott a színház, olyanokat is, amelyeket nem. I- lyenkor felépítem magamban a figurákat. Minden szerepet megpróbálok elképzelni, vagy éppen „eljátszani“ magamban. Különösen azokat, amelyeket szívesen eljátszanék. Ez amolyan „egyszemélyes színház“. — Mi a véleménye a korosztálya kihasználtságáról a színházban? — Nagy szükség lenne arra, hogy a tizen- és huszonéves korosztályhoz szóló darabokat is játsszunk. Hirtele- nében a Tom Sawyer kalandjait vagy a Popfesztivált említhetem. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy ilyen jellegű előadásai nem voltak korábban a színháznak, hiszen a Nyilas Misi története vagy pedig a Harc a kutyafejűekkel sem a kisóvo- dásoknak szólt. Mégis megjegyzem: nagyon fontosnak érzem, hogy a színház „direkt“ a tizen- és huszonéves korosztályt is „megcélozza“ előadásaival. Hozzáteszem: ne csak a kötelezőolvasmány-darabokkal. így pótolhatnánk azt a hiányt, amely ennek a korosztálynak a részéről a színház felé irányul, másrészt a színház fiatal gárdája is jó szerepekhez juthatna. — Végül: a legemlékezetesebb színházi élménye — nézőként? — ... hát, ha színházinak nevezhetem a szó szoros értelmében, akkor az éppen egy színházi tévéközvetítés volt: az Édes Anna. Szívszorítóan szép volt. Kiss Péntek József A képek világa Platzner Tibor neve az ismertebbek közül való a csehszlovákiai magyar berkekben, elsősorban a Magyar Területi Szfnház révén, amelynek negyedszázada díszlet- és jelmeztervezője. Festői ténykedése — én legalábbis úgy ítélem meg — a szélesebb közvélemény előtt a kelleténél tán kevésbé ismert. Színpadképeivel, kosztümjeivel gyakorta találkozhat a színházlátogató, a nézők többségében azonban mtnden bizonnyal a színészi játék, a színész alkotása marad meg Inkább, mint a díszlet vagy a kosztüm. S maga Platzner Tibor is azt vallja, hogy a színpadtervezés inkább rabszolga-, mint művészi munka. Mert amíg egy-egy díszlettervből színpadra kerülő díszlet lesz, Igencsak sok kompromisszumra van szükség. És általában a művészet, a művészi elképzelés rovására. Platzner Tibor viszont éppenséggel nem az az ember, aki a művészetet, az alkotó munkát illetően híve lenne a kompromisz- szumoknak. Festményeit, rajzait, a groteszk elemeire épülő karikatúráit, kolázsalt már kevésbé ismerjük. Annak ellenére is, hogy Platzner Tibor ötvenedik születésnapjához érkezik már az idén. Kevésbé ismerjük, mert ritkán találkozunk velük. Platzner Tibor u- gyanis nem az a típusú ember, aki másnaponként kilincselne galériák, kiállítótermek, különböző intézmények ajtaján. Nem. Ő szinte irtózik a lehetőségétől is a kiállításnak. S amikor nagy ritkán mégis sor kerül egy-egy tárlatára, legszívesebben elbújna a kiállítás idejére. A meg nem értéstől retteg. Mert — s ezt maga is tudja és vallja — alkotásai a megszokottnál nehezebben érthetők, a felületes szemlélőnek keveset mondanak. A szőgyénl (Svodín) születésű, később Komáromban (Komárno) megtelepedett Platzner Tibor képzőművészi pályájának kezdete a gyermekkori állandó festést és rajzolást leszámítva, a Nyitrai (Nitra) Pedagógia Karon eltöltött diákévekre tehető. Ekkor tudatosodik benne, hogy számára a képzőművészet, az önmegvalósítás for. mája. Az azóta számon tartott képzőművészeti munkássága két részre, a fő foglalkozásként végzett színpadtervezésre és az azzal párhuzamos, az mellett kifejtett festői ténykedésre osztható. Az előbbiről röviden már szót ejtettem, ezúttal az utób. blval, a festészetével kívánok kicsit bővebben foglalkozni, amely lényegében három, stílusokban elkülönülő szakaszra tagolható. Az első szakasz a festészetnek és a szobrászatnak valamiféle, nem mindennapos elegyedése. Különböző hétköznapi tárgyak kerülnek fel ebben az alkotói időszakban képeire (kalap, virág, bakancs, nadrág, jancsiszöig, és ki tudja, mi még), kiemelve mindennapi valóságukból és az általánosságból, egyedi gondolatok hordozóiként, szimbólumokként. Ez időbeli alkotásai még közel állnak a realitáshoz, következő, második alkotói ciklusa azonban már a teljesen elvont, nagy, nehéz színfoltokból építkező fogalmazás és kifejezésmód időszaka. Míg az újabb, a harmadik, a jelenleg is tartó ciklusban újra közelít a reálisabb kifejezésmódhoz. E látszatra teljesen eltérő stílusoknak is megvannak a folytonos összekötő szálai. Felfedezhetünk belőlük többet is, hadd szóljak most csupán egyről, a mindhárom ciklusban jól nyomon követhető lényegre való törekvésről. Az alkotót a látottból, a felfedezettből csak a lényeg érdekli, s mindez a laikus szemlélő számára elsősorban abban nyilvánul meg, hogy Platzner képein rengeteg a fehér, a tiszta felület. Ha víztornyot rögzít a képen, csupán a magasba törő karcsú tartóoszlop dinamikáját, az oszloptetőn méltóságteljesen megülő fémgömböt látja, esetleg még az előtte lévő kerítés horizontját. Ha a szárazra vetett hajóroncs inspirálja, a kormánylapát alakú rozsdafolt, a kormány körívének szelete, s a hozzáértő számára az egykori délceg hajótestről sokat elmondó hajósorszám fekete számjegyei Idézik a képen az elmúlást, a halandóságot, a pusztulást. A legfontosabb, a lényeg jelenik meg csupán képein, különös szereppel felruházva, az általánosból kiemelve. A többi, a környezet, a mellékzönge nem foglalkoztatja az alkotót. Úgy tartja, az alkotásban a fő hangulat kell, hogy rezonál- jon. Ha tehenet fest, nem érdekli sem a rét, sem a pásztor, ha tengert, sem a part, sem a hullámokat megülő hajó, csupán az óriási víztömeg és a szinte elképzelhetetlen mélység. Platzner Tibor azon festők közül való, akiknek a festészet a mindene. Nem a siker, a dicsőség, az elismerés lehetősége ösztönzi, hanem saját belső szükséglete űzi, hajtja. Csak maga a művészet, az alkotás érdekli, az azt körülvevő sallang nem érdekli. Leendő képeit sokáig hordozza magában. A vajúdás nála mindig hosszadalmas, maga a mű születése már legtöbbször rövid. Aztán vagy sikerült, vagy nem. Ha ő maga elégedett, akkor müvet alkotott, s nem érdekli a mások véleménye, ha elégedetlen, maga mondja ki a kép halálos ítéletét. És akár így, akár úgy, az adott témát ezzel lezárta, s máris a következő foglalkoztatja. Ha pedig nagy ritkán a szélesebb közvélemény elé kerülnek alkotásai, a vádlottak padján érzi magát. Nem biztos persze, hogy csak benne lenne a hiba(l). Németh Gyula 125 éve született Sztanyiszlavszkij A szovjet színházművészet múltja, jelene és jövője elszakíthatatlanul összeforr Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij nevével. Ez a nagy művész és gondolkodó stafétabotként vette át és messzemenően továbbfejlesztette a múlt század orosz színházművészetének hagyományait. Sztanyiszlavszkij 1863-ban született Moszkvában, és egész életét szülővárosában élte le. A kis Kosztya már gyerekkorában szerelmes volt a színházba. Először mint műkedvelő tevékenykedett, majd később az Alekszejev nevű színpad tagja lett. Ez volt a kezdet. S századunk elején már az a hír járta róla, hogy zseniális rendező. Sztanyiszlavszkij kiváló orosz színész volt, akinek színpadi alakításai a szovjet és orosz kultúra kincstárának gyöngyszemei: magas színvonalra emelte a színészi és rendezői művészet orosz iskoláját. Sztanyiszlavszkij 1898-ban Nyemirovics- Dancsenkóval, Csehovval és Gorkijjal e- gyetemben merész újítóként lépett fel a művészet világéban: megalapította a Moszkvai Művész Színházat, amely a világ egyik legjobb színházává, a demokratikus eszmék magvetőjévé vált. Sztanyiszlavszkij 40 évet töltött el ebben a színházban. Színészi és rendezői munkáját összekötötte a pedagógiával, a tudományos és irodalmi tevékenységgel. A rendező Sztanyiszlavszkij pedagógus, tudós és író volt egy személyben. A nagy művész és hazafi alkotó tevékenysége félszázadnál hosszabb korszakot ölelt fel. Több mint húsz évet szentelt a szovjet színházművészet megteremtésének. Kivívta a nép nagy-nagy elismerését. Világéletében nagy hazafi volt, forrón szerette hazáját és népét. Hazafisága segítette a művészt ahhoz, hogy kimeríthetetlen alkotóerejét a nép, az új élet szolgálatába állítsa. Sztanyiszlavszkij örökké fejlődött. Rendezői módszerei sohasem váltak dogmatikussá. Nem elégítette ki az, hogy a próbákon a már korábban kidolgozott módszereket alkalmazza. Sztanyiszlavszkij gazdag hagyatékában számtalan nagyszerű példát találunk arra, hogyan dolgozott a zseniális rendező a darabon, az előadás megrendezésén, a színházi együttes nevelésén, a színház egész repertoárján, mégpedig nemcsak szűk szakmai vonatkozásban, nemcsak pedagógiai célzattal, hanem főképp eszmei-politikai, társadalmi és filozófiai irányban. Sztanyiszlavszkij mint rendező-pedagógus azt tartotta a legfotosabbnek, hogy a rendező és a színész mindig világosan lássa munkája értelmét, azt, hogy miért, milyen eszme kedvéért, mely célból hozzák színre a darabot. Azt tanította, hogy a műalkotás átfogó, képszerű látásán alapszik az előadás rendezői koncepciója, és annak hatása alatt kel életre a színészben a drámai hős alakja. Sztanyiszlavszkij elsőként a világon kidolgozta a realista színművészet tudományos elméletét. A színházművészet elismert nagy reformátora 125 esztendeje született. Emlékezzünk rá tisztelettel. Tarics Péter
