Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-12-28 / 52. szám

új ifjúság ?] Jól nevelt csótányok Tér, idő nélküli szonáták, tér az időben, idő a térben, min- denség. Tartottad már meg­görnyedt öreganyád reszkető kezeiben, s olvastál tenyeré­ből? Igen? Akkor nem féltem a holnapot. Költővé válásom „hendikepje“ Szemben ülök vele. Hallgatom mé­lyen fakadó, jóindulattól fűtött sza­vait. Imádok költőkkel beszélgetni. Nem leplezhetem, pár röpke pilla­nat, s már észre is veszi. Nyereg­ben van, de még inkább ott érzi magát. Légy te is költő, tanácsolja atyai együttérzéssel. Nem nagy ügy, csak az általad is ismert szavakat megfelelő sorrendbe kell raknod, s meglásd, jól lehet vele keresni. S ha nem tudnád áttörni a parnasszu- si magasságot, a csacska mindenna­poktól elválasztó korlátokat, írj gye­rekverseket. Ha ez sem menne, vedd elő egyik kötetemet, s az ott lévő szavakat, sorokat cseréld fel, he­lyettesítsd mással, s katarzis járja át lelked legrejtettebb zugát is. Ju­ra] Géméé „koszorús költőnk“ min­den egyes tanácsát megfogadtam, munkahelyemen minden időt kihasz­náltam, hogy írhassak. így csak ír­tam és írtam, összegyűjtve egyetlen­egy verset. Ha valaki úgy érezné, hogy ezt már olvasta valahol, ké­rem, könyörgök, az én érdekemben, ne adja tovább, mert ezzel kettétör­hetné sikeresen induló művészi pá­lyámat. Mindnyájan halandók va­gyunk. J. Gémegnek ajánlva elismerésem jeléül. versszédelgés Mak-mak-makogás csimpánz jampí nyafogás. Röf-rűf-röfögés, állatkerti röhögés. Nyám-nyám-nyámnyila Paton Patkó Attila. Kör-kör-körben jár Csőkönyökű Boldizsár. Ver-ver-verslke röpke, röptű, kicsike. Rém-rém-rémséges, ezért vagyok ily mérges. Két telies hét azzal telt el az életemből, hogy megfelelő albérlet után kutattam. Szű­kös anyagi kereteim miatt választásomkor az elsődleges szempontot a lakbér jelentet­te. Rá is akadtam egy számomra igen ked­vező ajánlatra. Egy idős hölgy felajánlotta, hogy 6 fizet, csak lakjam nála. így tettem szert egy mesebeli jóságos házinénire, aki­nek egyetlen kikötése volt, hogy semmi­lyen két- és négylábú vendéget nem fogad­hatok. (Azt akkor még nem ts sejtettem, hogy az ízeltlábúak látogatását nem veszi zokonj. A mellékhelyiséget és a fürdőszo­bát csak a házinéni nappaliján keresztül lehetett megközelíteni. Még szerencse, hogy nem a házinénin keresztül, aki olyan vén és csúnya volt. mint az átültetett Hófehér- ke-mese rőzsehordó banyája, de nem kel­lett öreganyámnak szólítanom. Borús magányomban penészszagú. kosztól taj>adó, nedves falaival szinte rám dőlő szo­bámban üldögéltem, s a transzcedentális erők gyakorlati hasznosításán töprengtem, amikor, — mit ad az űrügyeletes — egy 161 megtermett csótányra lettem figyelmes. Ügv látszik, már megszokhatta az emberi közelséget, mert fittyet hányva jelenlétem­re. sétálgatott az asztalomon. Mit sem tö­rődve az ilyen csekélységekkel, újra a transzcedentális erők bűvöletébe kerültem, de úgy látszik, mindjárt az első napon csó- tányos szerencsém volt. Az ajtó fölött szun­Lewis G. Rendel: BÖRAIÁTÉTEK Uram, miért ily morcos? Mert az ön ideje lejárt? Na ja, éppen ideje! Hogy kevés a nyugdíja? Nekünk semennyi. A bőralátétekkel vigyázni kell, könnyen kopnak, mondod, s én hiszek neked. Akkora bőröndöd van, akár egy kisebb imaház, ko­torászhatsz hát benne kedvedre, az imádkozástól már úgyis rég elszoktál. Kinyitod a bőröndöd, belépsz, s egy könyvet, a Könyvet keresed, ugyanúgy, mint teg­nap, tegnapelőtt meg már jóval azelőtt is. Végre megtalálod, vagy csak hiszed, hogy ráakadtál, és ol­vasni kezded. Ki tudja, hányadszor követed már el ezt a baklövésedet, mélyedsz el a szkeptikus sorok között. Sokkal nehezebben fogynak az oldalak, mint előszöri nekifutáskor, pedig a Kiadó is megtett majd­nem minden tőle telhetőt. De hát Darázsfalva messze van Jeruzsálemtől, távolabb talán, mint a Slovan- drukkerek a Heysel-stadiontól. Mégis a könyv minden egyes mondatát megrágod, mintha a kisebbségi Bib­liát olvasnád, magadba roskadtan kutatod a benne rejtőző nagy Igazságokat. — De én nem akarok az lenni — olvasod a számodra egyik legkifejezőbb gon­dolatot, segélykiáltásként visszhangzik lüktetőén lá­zas agyadban, s biztos vagy benne, hogy semmiben sem lehetsz biztos. Átérzed egy kisfiú kétségbeejtő helyzetét, anélkül, hogy megköszörülnéd a torkod. Be kell lásd, más vagy, mint a többiek, s nem tudod, kinek ártasz, netán használsz ezzel. Imádsz kávéházak nikotinbűzös ködében filozofálni, érzéseidet igyekszel méltóképpen papírra vetni. Kusza soraid a fel-felnyögő fájdalom, s a bizonytalanság hordozói. Városodban, ahová mit tudom én, mikor felköltöztél, három híd köti össze a népek folyójá­nak titulált szennycsatornát. Három lélektelen vasbe­ton monstrum. Dacolnának a savas esőt hordó kóbor szelekkel, de e modern fuvallatok sokkalta erőseb­bek nálunk. Fogalmad sincs miképpen, erről jut eszedbe — negyvenéves vagy, de lehetnél nyolcvan vagy akár száz is, mitsem változtat a tényeken. A női testet éppúgy nem veted meg, mint ahogy egyet­len térfl sem, kivéve buzi ismerőseidet. Legtöbbször piszokul rohadtnak érzed magad, s ha csak egy mód volna rá, szauna helyett purgatóriumba menekülnél, önmagaddal s az Istennel folytatsz leginkább értel­mes párbeszédet, de már ebből is éppen eleged van. Te egészen mást szeretnél. Nem csak rajtad múlik. Gátlások regimentjével hadakozol a nap minden órájában, magadra hagyatva, mint a vénülő férfiak pénisze. Almaid nehézkesek, egy pillanatig ágy hi­szed, jobb felébredned. Kész röhej. Utálod a közhe­lyeket, mégis előfordul, hogy nyakig benne tocsogsz, locsogsz állati nagy baromságokat, mert mást nem tehetsz. Sikeresnek mondhatod magad, ám sokat ez sem számít. Időnként te is megmártózol a fekália szagú langyos állóvízben, s bőrödön — ezer más sors­társadhoz hasonlóan — kiütések jelennek meg. Már- már azt hiszed, nemi beteg vagy, amikor villámcsa­pásként nyilallik beléd a bárgyú valóság laza felis­merése, Fél évszázados kór nyomai látszódnak rajtad. Kialvatlan szemeid a távolba merednek, miközben egyre másra nyomkodod el a tövig szívott méregru­dacskákat. Nincs középút, nincs út, te és mi vagyunk szétforgácsolódva, mint a lapockacsont a hentes bárd­ia alatt. Örökös menzeszben ázunk szét, ezért jó egy bőröndre akadnod. Itt és most, holnap és azután... Nem vagyok különösebben bogaras ember, s hogy pjégís ezt a jelzőt aggatták rám ismerőseim, ennek egyetlen oka van: meg­neveltem csótányaimat. A tenyeremen hordozlak, s te mégis utálod azt. Igaz, hatalmas, és izzad, de így jobban látlak. dikált a párja, a harmadik pedig félbeha­gyott vacsorám körül szimatolt. Elretten­tem: kitört a csótányinvázió?l Különféle szférák csaptak össze agytekervényeimben, rohantam áldott jó házinénimhez, s akkor fekete foltként buggyant ki belőlem a döb­benet. Manci néni — mert így hívták a drágát —. épp egy tucat csótánynak szórta a kenyérmorzsát. — Itt az etetés ideje — mosolyogta szeretetteljesen, míg én falfehé­ren levegő után kapkodtam. — Nagyon in­telligens jószágok — magyarázza a házi­néni —, nem másznak bele a levesestálba, a tűzhelyet meg a hűtőszekrényt meg sem közelítik. Előző lakóimat mégis idegesítet­ték, de maga, ugye, más, mint a többiek — hízelgett ráncos mosollyal az öregasszony. Mit tehettem, vettem egy csótány-módszer­tant. s elkezdtem rovar társbérlőim didak­tikus nevelését. Legelőször a rovarirtószer használati utasítását magoltattam be velük. Megtanulták, de nem értették, így hát kény­telen voltam kétségbe vonni intelligenciá­jukat. A Holnap rigmusai „Zirodalmi zsemlét“ ettem vacso­rára, Holnap majd megmondom, megfekiidte-e a gyomrom. Mórocz Mária: A háznak is van izé... na... micsodája. Mért ne tehet­ne a magyarban is nőnem? Hizsnyai Zoli: Rondó szelek fújnak, adjatok egy kanalat s én meg­bánom bűneim. M. Csepész Szilvi: Csupa csillag va­gyok, idő és tér nem gond, ex­ponálom az örökkévalóságot. Juhász R. Józsi: szék- szószék — hangom e Táj mégis — I — bezúg —. Zsemberi Etus: A Toronyból a fákat lesem, hogyan futnak az űrla­pokon. Farnbauer Gabi: Én, csak én, a lét a mindenség Hégeli agytorna, kitörni lineáris B-ként az A4-es térből. Hodossy Gyuszi: Nekem semmi nem kell, nem. kell a semmi, a sem­mi kell nekem. Ravasz Jóska: Ha nem fűtenek, fá­zom, dideregnek a lepkék, meg­dermednek az álmatlan percek. Patus Jancsi: Konokul akarni, bírni, itt döngetni a megunt kapukat, véremből darabokra hullik az erdő. Szászi Zoli: Kimondtam, itt minden a másé, ez az optimisták dala, s aztán ha lesz még helyük, felmásznak a hősök a fára. Hogya Gyuri: Keleti magányomban a Csiang-csiang partján Csu Hi Pu Hi követője lettem. Róla azt kell tudni, hatalmas tudós, együtt fejtük meg a Tejutat. Tálamon Fonzl: Hallom, bereteszelt cédrus-mintás ajtók krómozatlan acélkilincsét rágja az idő rozs­dásodó vasfoga, s mégis vége ágyszéll komédiánknak, a boros­ta lehull, a függöny felgördül. Üzenek. Kurta epilógus: Nem szívelem az ap­ró gyerekeket, mondja egy po­cakos hatvanas, aki ráadásul még idült agglegény is. Nem tudnak egyedül, öltözködni, gü- györésznek és bekakilnak. Nem minden csecsemő egyforma, mondom én, van, aki foggal szü­letik, meg különben is, majd csak kinő mind a harminckettő. D. Kovács József:- V-; KÉSEI PARÓDIÁK

Next

/
Thumbnails
Contents