Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-12-07 / 49. szám
új ifjúság 7 Vaj kai Miklós Coco és Zulma Az atlétikai bajnokság utolsó fordulójára csak ők ketten utaztak el. Coco, ez a nyurga, latinos külsejű fiú, aki ugyanannyi esztendeje szolgálta az e- gyesületet, mint Zulma. Mindketten szorgalmasan dolgoztatták testüket. Kínlódtak, ha kellett. Gyűjtötték a trófeákat és a ligapontokat. És sohasem tettek fel a sportklub vehetőinek kényes kérdéseket. Coco csak egy van. Coco, aki reggel négykor — ötvenperces laza futással kezdi a napot. És mielőtt felhúzná a cipőjét, lenyel két kockacukrot, hogy ne fájjon a gyomra, s egy deci langyos vizet iszik rá. Coco, aki negyed hatkor már a klub öltözőjében van, hogy öltözetet cseréljen. Coco, akire terheket és felelősséget róhat ki Korawek edző úr. Ö az, akire ráordíthatnak, próbára tehetik, átverhetik. Ö, az esztendő minden egyes napján hűséges kutyája Koraweknek, és a klub vezetőinek. Coco megbízható „ügyfél“. Coco becsületes. Coco minden szempontból előnyös sporttárs. „Menj, hát, Coco! Menj, és nyerd meg a következő futószámot!..— és Coco harcba indul, és Coco győzedelmeskedik. Kit érdekel az, hogy Coco a versenyek előtt éppúgy tart ellenfeleitől, mint ahogyan tőle tartanak? Coco? Cocőval senki sem törődik. Coco: rabszolga. Koratvek edző rabszolgája. A sportklub vezetőinek rabszolgája. És nem utolsósorban önmaga rabszolgája. „Élő spongya vagy, Coco... A lábukat törlik beléd... De ha kell, zsámolyként is szolgálsz...“ Korawek edzőnek szüksége van Cocára. Mert Coco minden hazai versenyen győzedelmeskedik. Végigtrappolja a kö- zéptávokat, a selejtezőket és a döntőket, ha kell a tüdejét rákeni a salakra, de győzedelmeskedik. „Gyere hát közénk. Coco... Gyere és győzz... Védd meg a- becsületünket, amit Korawek és a hozzá hasonló, jellemtelpn hapsik zlz?enő bankókra váltanak fel..." És Coco már negyed hatkor ott motyorog a klub öltözőjében. És teste nyolc után, utolsóként hagyja el a színhelyet. Korawek nem volt igazi edző. ö egy disznó volt, hallani Zulmátől. Nem érdekelte őt védenceinek egészségi állapota, semmi sem érdekelte őt. Hogy ezek a fiatalok világnagyságokká nőjék ki magukat?' „Ö, hol van arra a biztosíték ... ?“ Egy dologban viszont hajthatatlan volt: a pénzszerzési mániája sohasem pangott. Korawek? Nem volt igazi edző ... Miféle ember az olyan, aki a saját védencét kiégeti egy ligaverseny előtt, csakhogy ne legyen képes győzni? Ez történt Jamaicával, Leonával, Livoná- val, Ágnesével, Pietróval, Pulskival és Zulmával is. „Mi kis csapat voltunk, szegény együttes; pontokat Vettünk és pontokat adtunk el. Illetve a fejesek átnyúltak felettünk. És lépten-myomon áthintáztak bennünket... Csak a pénz, a pénz érdekelte őket, amelyet aztán italra és nőkre költöttek. Meg különböző üzletekbe fektettek.“ Este, midőn Coco is hazament, Korawek felhívta az ellenfelek edzőit, és megbeszélték a hétvégi eredményeket. „Mindannyiunkat becsaptak. A tüdőnket a futópályán hagytuk, és mégis veszítettünk“ — mondja Zulma. Csak Coco győzött mindig. Korawek edző CoCót mindig győzni hagyta. Múlottak az évek. A sportegylet mindig elkerülte a kiesési zónát. De sohasem nyerték meg a bajnokságot, dobogós helyezésre nem számíthatott a csapat. Mindig nagy reményekkel indultak, aztán megannyiszor beütött a rossznyavalya. Hol Ágnese veszített, hol Pulski, hol Jamaica. A körforgásban voltak. Észre sem vették, a nyakkendős muksók ügyködéseit. Arra a bizonyos versenyre csak ők ketten utaztak. De más a versenypálya, és más az út. A futópályát Coco jobban ismeri. Sok futópályát megismert a lába az eltelt nyolc esztendőben. De más dolog az út. Kiváltképpen ha Zulmával kell kínos órákat e- gyütt töltenie. Zulma alacsony, vézna, színes bőrű lány. Ha hinni lehet a mendemondának, valahol a szigeteken született. Zulmának fiúja van. De Zulma jóban van az edzőjével is. A nagy versenyek előtt, ha Zulmának mindenképpen győznie kell, maga Korawek edző keresi fel őt a szállodaszobában. Ez hozzátartozik a karrierhez. Zulmával — tehát — nemigen ciki együtt utazni. Coco a lányt mint sportolót nem sokra becsülte, pedig Zulma élt- halt a futásért. A súlyzókért. A kockázatokért. De Zulmából hiányzott az alkotói szellem. „Nem baj, Zulma ... Nem baj...“ Coco — tehát — megvolt Zulma nélkül. És Zulma is megvolt Coco nélkül. Cocónak, ha szabadja volt — s ha a lelki zsírját még nem égette ki tökéletesen a futópálya —t teniszezni Járt a szabadidőközpontba. De a teniszt sem tudta győzelem nélkül űzni. Nem tudott nem győzni. „Ostoba vagy Coco! Tán a vesztedet érzed, Coco...“ Coco ezért többnyire nem ment el a szabadidőközpontba. Olyan fiú volt, aki a közösségben nem sok vizet zavart, csak a versenyeken: ott legyen formában. Tizenhét éves ko rától a neve a kontinens-listákon szerepelt. És Korawek úgy hitte, Coco huszonhárom éves korára igazi nagymenő lesz. Koraweknek hírnevet szerez. „Robogj, Coco, robogj hát... Ne állj meg soha... Csak űzd magadat.. Késő este volt. Zulma a szobájában már átöltözött és ágyba bújt, amikor Coco kopogtatott — Nem jönnél le a bárba? — kérdezte a fiú. Majd magyarázatként hozzáfűzte: — Nyugtalan vagyok. Izzadt a tenyere. A hónalja verejtékezett. Amikor a pályán volt, sohasem verítékezett, csak a% orrából és a füléből csordult egy kis vér, ha nagyon ráhajtott. Vér, vér, vér, amire Korawek, azt mondta: „Jól van, Coco...“ — Jól van, Coco — mondta most Zulma —, felöltözöm, ha akarod. Bár nem kéne izgulnod. Azt a két nyomorúságos pontot mindenképpen megszerezzük, amire Koraweknek szüksége van. Ketten vagyunk, és ... Mindenképpen megszerezzük ... Hát fel a fejjel! De azért lemehetünk a bárba, ihatunk valamit. Vagy esetleg a szobámban maradhatunk, ha kedved tartja, én nem leszek ellene __ Ezt mondta. De látva Coco elszürkülő ábrázatát, Zulma elszégyellte magát. Felöltözött. Zulma azon az este sokat ivott, és a szesz hatása alatt ihletett állapotba került. „Coco, én egy disznó vagyok ... Mint ahogyan Korawek is disznó... S az egész bagázs... De esküszöm, holnap mindkét futószámot megnyerem. Minden megszerezhető pontot begyűjtők a te kedvedért, Coco. Csak ne feszélyezd magadat. Légy már egy icipicit emh^r, jó ...?!“ A lány reggel zúgó fejjel ébredt fel. Gyorsan ható tablettát vett be. Ez az eset, persze Cocót terheli. Zulma már elaludt volna, ha Coco nem idétlenke- dik... Más kérdés, hogy a feszültség már napok óta gyülemlett benne Korawek miatt, aki Ágnesének teszi a szépet. Korawek, akit az előző évben szív- bántalmak miatt kórházba szállították a mentők. Utána Zulma minden visszatetszés nélkül lett a negyvennyolc esztendős férfi ágyasa, éspedig részvétből. Coco tisztességes fiú. Jó fiú — gondolta Zulma. És néhány óra múlva minden futószámukat megnyerik. Coco az előző hét hétfőjén álmában önmagát látta felravatalozva. „Olyan szép voltam, olyan nagyon-nagyon szép... Zulma... Olyan gyönyörű a sok virág között... — mesélte újra és újra Coco. Mindennap elmondta. E- lőször csak Zulmának. majd Ágnesének és a többi lánynak. — Azért lettem sportoló, mert nagyon előnytelen külsejű vagyok. De ott, abban a koporsóban... A sok-sok virág közt... — Hagyd már azt a hülye koporsót! — förmedt rá a lerészegedett Zulma. — Egy hete már, hogy ezt papolod. — S a mama .... Aki azelőtt soha ... Sohasem szólított meg, most „fiamnak“ nevezve hajolt fölém ... — Engem sem szeretnek. Coco. Érjük be kevesebbel, öreg haver. És ne bomoljunk. Nem lehet egyszerre élni is, és megdögleni is. — De hát, ki akar élni? — emelte a lányra a sötétben csillogó szemét Coco. A versenynap után Korawek érdeklődött telefonon, és gratulált a sikerhez. « Másnap Zulma és a többiek hiába várták Cocót a klub öltözőjében. És Zulma, a középszerű Zulma esztendőre rá, amikor felkerült' új eredményei alapján a kontinenslistára, nagy ribílltót csapott, összecsomagolta a cuccait, és elhagyta a díszes társaságot. Hazafelé vette az útját, amikor egy öregasszony haladt el mellette. A járásában volt valami... Valami Coco , mozgásából... Aki néhány órával az előző esztendei atlétikai bajnokság után a vonat lllá vetette magát. Az a nyufga, latinos külsejű fiú, aki valóban szép volt a koporsóban, a sok-sok virág birodalmában. De hát, a halottakat sminkelik. Az arcukra egy újabb arcot erőltetnek. És senki sem tiltakozik ez ellen, mert mindannyiunknak Jobb, ha nem nézünk szembe a valósággal ... Szkukálek Lajos tusrajza Akkor történt, mikor az olajbogyót szüretelték. Az utcákon és a kertekben ros- kadoztak a fák és a cserjék a dús terméstől, Emberemlékezet óta nem volt ilyen bő áldási Asszonyok és férfiak szedték a termést, ki létráról, ki meg csak úgy, ahogy elérte. A bokrokat a gyerekek fosztogatták. A házak porosán és áttüzesedve gunnyasztottak a tikkadt hőségben. Reszketett a levegő, mint a megborzolt tó tükre, pedig a szél valahol Libanon rengetegében kószált, s a nap is lefelé hajlott már, hogy megfürödjön a Jordán folyóban, mielőtt aludni tér. Egy lány ment át a ligeten, hogy befordulton a kúthoz vezető útra Kőkorsóját kezében lóbálta. Szép volt, mint a hajnal. Karcsú volt akár a fiatal cédrus. Az egyik kertből egy asszony meglátta, és fölkiáltott. — Szárdal Nézzétek, most is sétál, mikor valamennyien hajnal óta verejtékezünk. A kezek egyszerre megálltak a munkában, s a fejek klkandikáltak' a lombok közül. A kiabáló asszony már ott állt a lány előtt. — Te gyalázatos! Pillanatok alatt körülfogták, lépni se tudott. — Szárda te cédái Ököllel fenyegetőztek, s köveket, szitkokat hajigáltak a lányra. Száraz Pál Szárcla Szárda riadtan nézett körül. Bársonytekintetű szemében a csalódás könnye remegett. Asszonyok s néhány férfi támadta. Ismerte valamennyit. Hát ezek bántják?! Behúzta a nyakát, s karját az arca elé emelte. A kövek visszahullottak róla, de a támadók már ruháját tépdesték, s a haját, mely oly fekete volt, mint a hold- világtalan éjszaka. Csalódással nézett az egyik fiatalemberre. — Még te is bántasz, Kartusz? Te is... Ne bántsatok — nyöszörgött elkínzottan, de senki se szánta meg. Hiába nézett kétségbeesve segítség után. Egy ember jött az úton. Idegen lehetett, senki se tsmerte. Egyszerű volt. Lépése nesztelen, mint a madár útja a levegőben. Szárda sikoltva tört magának utat az idegen felé. — Idegen, ments meg!... A többiek zavarodottan álltak félre, ahogy a lány földre yptette magát. Egyszerre elállt ócsárló szavuk. — Idegen, könyörülj! — csengett Szárda. — Te más vagy, mint ezek itt, nem tudom, miért, de más vagy. A szemed Jóságos és szelíd az arcod.., nézd, agyonvernek ... — Elcsábította az uramat! — kiáltotta az egyik asszony dühösen. — Nekem azt ígérte, hogy örökké csak engem fog szeretni! — hördült az egyik férfi — Idegen! — esdeklett Szárda elcsukló hangon. — Rossz vagyok, nagyon rossz, de ők tettek azzál Ogy szeretnék jó lenni. Becsületes, tisztességes... hányszor megfogadtam már, hogy megváltozom. Idegen, nem bírok egyedül megváltozni... megjavulni. Hiába akarom. Látod, ezek a férfiak azért haragszanak rám, mert nem vagyok mindegyiké. Mit tegyek? Hová meneküljek? Segíts rajtam. Ügy vágyom jó lenni... segíts... — Zokogva hajtotta fejét az Idegen lábához. — ö, de szeretnék megváltozni, hogy erősebb legyek még a kísértésnél is. Védj megl Nézd, rongyokban lóg rajtam a ruha ... Akkor a Idegen lehajolt, megslmogatta Szárda haját, aztán megfogta karlát és fölemelte a földről. A többiek döbbenten, megkövült arccal bámultál! a lányra, s lassan mind távolabb húzódtak tőlük. Szétszéledtek, sietve újra a munkájukba fogtak. Az idegen pedig szelíden szólt: — Leányom, hol vannak a te támadóid? Szárda fölemelte könnyben úszó szemét, és csodálkozva nézett körül, mert egyetlen ember sem állt már ott ellenségei közül, — Menj békével — szólt az idegen —; nem lesznek már neked bántalmazóid. Szárda tovább ment, és nemsokára kiért a házak közül. Közeledett a kúthoz, amely messze földön az egyetlen kút volt. Egy férfi itatta ott a tevéjét, de mikor 6 odaért, anélkül, hogy törődött volna vele, elhajtott onnan. — Furcsa — nézett utána a lány elgondolkodva. — Mintha nem ts az lennék, aki voltam. Odahajolt a kút fölé, hogy megmerítse kőkorsóját. Tekintete szembetalálkozott a vízben tükröződő arcmásával. Nézte magát, nézte, annyira nézte, hogy korsóját majdnem beleejtette a kútba. Egy öregasszony nézett rá vissza a vízből. Ősz volt a haja és ráncos az arca. Ahogy zavaros ámulattal véglgplllantott magán, látta, hogy aszott kezén kiduzzadnak az erek, s a teste megroskadt. Akkor még egyszer fülébe csengett az Idegen búcsúja: „Nem lesznek már neked bántalmazóid.“ Amikor fölemelte a tele korsót, szinte begörnyedt. Ki kellett loccsantani, hogy elkopott ereje elbírja a súlyt. — Megöregedtem — gondolta csendes, megbékélt hálával. A nap akkor már lebukott a dombok mögött, feketévé váltak az út mentén a ciprusok, és elültek a fészkeiben a madarak. ■** Leszállt az este.'
