Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-30 / 48. szám
1 Rajczi Adrianna: EGY CSACSKA LÄNY ALMAI \ Eltévedtem. Uramatyámf Mit kezdek én Itt egyedül, az őserdő kellős közepén? Egyetlen Iránytű nélkül! Ráadásul a földrajzórán sem figyeltem oda, amikor azt magyarázták, hogyan kell megállapítani a fán az északot. De ha tudnám Is, se sokra mennék vele! Ez a sötétség! Be kell vallanom, félek! Jönne legalább egy mesebeli herceg, aki fehér lóra ültetne, és elvinne a kacsalábon forgó palotájába. De ha nincs mesebeli herceg, nincs fehér ló, meg kacsalábon forgó palota. Ma 1988. augusztus 9-e van. És pont tizenhét éve nem nőtt be még a fejem lágya. Ilyen helyzetben egy normális emberi lény nem ábrándozik mesebeli hercegekről. Hogy kerültem ide? Magam sem tudom. Talán Roda, a fantáziaőröm keze van megint a dologban. Ugyanis ha elábrándozom, Roda akcióba lép. A múltkor Mata Marinak képesítem magam. Egy másodperc sem telt el, ott álltam a kivégzőosztag előtt. Egy hajszálon múlt csak, hogy megmenekültem. Máskor meg híres filmszínésznő vagyok. Igazán furcsa jelenetekbe visz be Roda. Audrey Hepburn nem játszott annyi filmben, mint én. De csak kapjam el egyszer Rodát! Kitekerem a nyakát! Fázom. Kell egy kicsit mozognom. Míg fel nem ébreszt valaki fantáziadús álmomból, mesélek egy kicsit magamról. Egy átlagos leány vagyok. Ez azt jelenti, hogy szeretem a divatot, nagy a szám, és igyekszem mindig vidám lenni. Ha ez nem sikerül, szomorú vagyok. Iskolába szeretek járni, csak tanulni ne kellene! Imádom a tornatanárom, csak sajnos pikkel rám, mert az 1500-at nem futom le hat perc alatt. Ja, Vikinek hívnak. Elég mulya név. Viktóriái Mint a vízesés. De senkinek nem tetszik a saját neve. Már ebbe sem szólhattam bele (mint annyi másba), hogy milyen nevem legyen. Ezt kell viselnem egész életemen át. Lüké vagy! Tudod Jól, hogy Roda akármelyik pillanatban itt lehet, hogy kiragadjon az álmodból, és tudod Jól, milyen nehéz visszazökkenni a rendes alvásba, majd az ébredésbe. Különben most egész idő alatt futottam (míg meséltem magamról). Jó lenne megállni. Biztosan jó nagy utat megtettem. Mi ez? ... Ez... ez egy ház. Ház!!! Bemegyek. Talán nem esznek meg?! — Csókolom! Szevasztok! Jó estét! Meg mit tudom én ml. — Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál. Mi szél hozott erre, ahol a madár se jár? Ez a nyanya meghibbant. De azért szóba állok vele. — Azt bizony nem mondanám, hogy a madár se jár erre, ugyanis egy madárnak köszönhetően a néninek rövid időn belül szerencséje lesz. — Rusnya kölyke! Ezzel a vén satrafával nem lehet bírni, egyre csak mondja a magáét: — Nem elég, hogy nem hoztad ma* gaddal jancsikát, még neked áll följebb! — Miféle Jancsikát? Én csak Ricsit, meg Adrlánt, meg... — Elég! Gyere beljebb, Juliskám. Van finom mézeskalácsom. — Mi?! « Ez a banya megőrjít. — Kikérem magamnak! Viki vagyok. És egyáltalán nem szeretem a mézeskalácsot. Hizlal! De ha megkínál a néni vaníliásfiagylval, azt elfogadom. Roda, ezért még kapsz! Tizenhét é- vesen Idegroncs leszek. Nem baj, bemegyek. Lesz, aminek lennie kell! Fu], mi ez?l Pókháló. Nem dicsekvésképpen mondom, de nálunk otthon már jó ideje nem volt pókháló. — Ül], kicsikém, a lapátra. Én már öreg vagyok, és nem látom, ég-e a tűz. Te még fiatal vagy. — Jó, de minek kell ehhez ráülnöm a lapátra? Különben modernizálódhatna a néni. Nálunk gázzal fűtünk. Praktikus, nem pisakít, és nagy meleget ad. Jaj! Brrr! Mi az? Jancsika! Banya! Ne! Hülye órai Szerencséd, Roda, hogy idejében érkeztél. No de megbocsátok. Ilyen helyen még úgysem jártam. Kaszonyi Zsuzsanna: LO N K A Lonka alacsony volt. Alacsony és sovány. Ha végigment az utcán idétlenül bő fekete ruhájában, járása szinte lebegésnek tűnt. •*. Egyébként többnyire a háza előtt üldögélt. Nem szólt senkihez, csak bámult maga elé némán és zavarosan. Emlékszem, lába előtt mindig ott ült a kutyája, amely néha rávakkantott, mintha azt mondaná, hogy ne félj, itt vagyok. Öreg, vedlett jószág volt már, és Lonkán kívül senkit nem tűrt meg a közeiében. Szinte gyűlölte az embereket. Azóta sok-sok év telt el. Felnőttem, de Lonka néha még eszembe jut. Látom kendőbe burkolt vézna alakját. Ajka mozog, mintha mondana valamit, de hang nem tör fel torkából. Fel- rémlik a poros utca, ahol házacskája állt, és látom magamat is. — „ ... Lonka, Lonka, bolondka“! Milyen sokszor csúfoltuk így. Pedig ránk se nézett. Azt hiszem, meg sem hallottá. Az egész dolog egyedül a kutyáját bosszantotta. Apró lábait megfeszítve vicsorgott ránk már messziről. Csak mi, gyerekek tudtunk ilyen kegyetlenek lenni. Kicsúfolni mindent, ami torz és kirí megszokott környezetünkből. — Megtiltom, hogy kinevesd — szólt rám nagyanyám egyszer. Csodálkozva néztem rá, de nem mertem megkérdezni, hogy miért. Csak jóval később fogtam fel, amikor Lonka már rég nem élt. Egyébként amolyan csendes őrült volt. Sohasem ártott senkinek. Hozzátartozott a faluhoz, ugyanúgy, mint az utca vagy a házalf. Megszokták, és nem tűnt fel senkinek. Volt és kész. Életéről keveset tudtak. Azt rebesgették, hogy kisdia halálába nem tudott beletörődni. — Lónkénak senkije sem volt a picin kívül — mesélte nagyanyám. — Sokan megszólták, hogy lányfejjel lett anya, de nem törődött vele. Úgy érezte, van értelme már az életének, akármilyen nyomorult is. Mikor azonban meghalt szegényke, Lonka nem bírta tovább. Mintha hullámok csaptak volna össze a feje fölött, és egyre mélyebbre süllyedt. Nem sokat értettem az egészből, de Lonka más lett a szememben. Az emberek irgalmasak voltak hozzá. Néha még ételt is vittek neki. Rendbehozták a házát, ő pedig nem szólt. Némán, egykedvűen átnézett mindenen. Egy télen azonban nagyon megváltozott. Nem ült le többé a kerítés előtti padra, hanem reggeltől estig rótta a falu utcáit. Bánta is ő, ha cipője besüppedt a hóba, vagy kendője fehérlett a zúzmarától. Még soványabb lett. Beesett arcéból szinte kidülledt két szeme. Ahogy közeledtek az ünnepek, úgy vált egyre nyugtalanabbá. Már az ételt sem ette meg, amit a szomszédok vittek neki. Gyakran úgy tűnt, vár valakire. Valakire, akit csak ő lát egyedül. Hideg téli reggel volt, amikor eltűnt otthonról. Másnap találtak rá, a közeli erdőben. Egy halmocskán ült félig megfagyva. Mellette ott szűkölt a kutyája. Mintha csak sejtette volna,, hogy gazdájával együtt ős is pusztulásra van ítélve. Lonka szótlanul tűrte, hogy felállítsák és bevlgyék a faluba. Estefelé halt meg. Csöndben, észrevétlenül távozott, mintha nem is ólt volna sohasem. A hideg ellenére is sokan voltak a temetésén. Nagyanyám magával vitt, és Jól emlékszem, ijedten kapaszkodtam' a kabátjába. Ugye, nem fog visszajönni, kérdezgettem, mert nagyon féltem, hogy haragszik most rám, amiért kicsúfoltam én is. Nagyanyám nem válaszolt, csak megsimogatta a fejemet. Sírt, és én bambán figyeltem könnyeit. Rájöttem, Lonka nincs többé... Eltűnt, és vele ment még valami. Valami megmagyarázhatatlan. Milyen gyorsan tudunk felejteni.., így veszett el Lonka is. Eljött a tavasz, majd a nyár Is. Ful- lasztó délutánokon néha még hallani véltem lépteit, pedig már sehol sem volt. D. A.: Ha szerkesztőségünk címére küldte el verselt, nem egészen értjük, miért kérdi, hogy hova küldje őket. Egyelőre még sehova, elsősorban sokat olvasson, tanuljon, beleértve a helyesírást is, s utána próbálkozzék az írással. Sanyi: Korábbi versel jobbak, kiérleltebbek voltak, a mostaniak kevésbé tetszettek. Küldjön újabbakat. Sz. K.: Mottóval ellátott újabb levelei érdekesek és tanulságosak, örülünk annak, hogy az említett folyóirat — lapunktól eltérően — felfedezte írásainak értékeit. Esdés címfl verse elsősorban azért nem tetszett, mert stílusa, nyelvezete olyan, mintha a századforduló Idején irta volna. Gipsy: Négy verse közül a Magány és a Gondolat az éjbe (1) formai szempontból jól sikerült, főleg az előbbi ügyes rím- játék, azonban mind a kettő utánérzés. Leginkább egyéni hangvételű az Otravaló, de ez sem éri el a közölhetőség szintjét. K. A.: Nem tudjuk, kérésének ml lehet az indltöoka, de természetesen teljesítjük. Értesítsen, mikor tartja időszerűnek a versek közlését, esetleg újabbakat is küldjön. Rózsaszín párduc: „18 éves lány vagyok, s az utóbbi időben a regényírás »elsajátításával próbálkozom« — írja. Alom és valóság című írása sikeres próbálkozás, ebből a kétoldalnyi terjedelmű írásból persze nehezen Ítélhető meg, milyen lesz készülő regénye. Azt ajánljuk, próbálkozzék előbb a rövldebb prózai műfajokkal. K. L.: Újabb verse valóban jobb a korábbiaknál, de közlésre nem érett. Katonáskodása alatt alkalma nyílhat a cseh költészet olvasására, tanulmányozására, ez is segítheti irodalmi tájékozottságát, látóköre bővítését. F. F.: örülünk, hogy több mint kétévnyi hallgatás után újra jelentkezett. írásai fel- figyeltetőek, szemmel láthatóan nem a kitaposott utakon Igyekszik. Rövidesen mindhárom versét közöljük. Picur: Próbálkozásai közül a Találd ki, hogy ki vagyok című verse tetszett. Bár egyik sem közlésre érett, hibátlan alkotás, legfőbb értékük az, amit levelében így fogalmazott meg: „azt hiszem, maga- , mat küldöm“. Próbálkozzék, s Idővel jelentkezzék. , Romantika: Versei őszinte érzéseket megfogalmazó, de nagyon kezdetleges próbálkozások. Fantasztikus lány: Írása egy elbeszélés vázlata lehetne, mostani formájában nem érett a közlésre. Szilvi: Levelét és próbálkozásait megdöbbentőn és elkeseredetten olvastuk. Sok gyenge és kezdetleges Írást tartalmozó levelet kaptunk már, de az önéhez hasonló minősíthetetlen nyelvi színvonalú íromány- nyal már nagyon régen nem találkoztunk. K. H.: Hol keresselek című írása túlságosan személyes hangvételű. Tartalmi szempontból a leírt tragikus esemény bármenynyire megrendítő Is, írásmüként kezdetleges. K. B.: Írásai közül A sors és Az öregasz- szony című kevésbé tetszett, helyenként mindkettőnek a cselekménye mesterkéltnek tűnik. Több figyelmet fordítson a jellem- ábrázolás hitelességére. Legéletszerűbb A mostoha című írása, ezt alkalomadtán közöljük. ö. L. M.: Első jelentkezése alkalmával küldött versei ígéretes próbálkozások. Az ötből kettőt alkalomadtán közlünk. Küldjön újabbakat. Sz. I.: Ez más sok(k) című verse kevésbé tetszett a korábbiaknál, nem közöljük. ígért prózai írásait, s persze verselt Is várjuk. Ra: Névnapi kívánság levélben című írása nagyon személyes hangvételű, bár úgy véljük, egy réteg, egy korosztály életérzéseiből Is sokat megfogalmaz és sejtet. Az írás alapos átdolgozást igényelne, mostani formájában nem közölhető. H. L.: Három verse közül a Szavak és a Szakasz című kevésbé tetszett, mesterkéltnek, erőltetettnek hat. Harmadik verse lényegesen jobban sikerült, eléri a közölhetőség mércéjét. Küldjön újabbakat. új ifjúság 7 Forgács Ildikó versei: Zene A szaxofon gyönyörű álomba ébreszt. Panasza nyugtató. Tele van a fejem hangokkal s tele van a telkem érzésekkel. Jó Így. Ritmust dobog a szívem. Lebegek ég s föld között. A mélység nyugalma a magasba visz. Nincs semmi, senki, csak én vagyok és a szép. Jó így. Én és én Furcsa. Eddig olyan Jóí megvoltam önmagámmal. Mostanában viszont lázadozná kezdek ellenem. Talán az a baj, hogy nem merem a szemembe mondani, amit gondolok rólam. Lehet, hogy ezért nem értem meg engem Száz Ildikó: A 6 481. napon hajnalod lk a táska kézen fog, elindulunk az utca úgy tekint rám deres szempillái alól, mintha sosem látott volna a nap, bepörgött márványgolyó a házak antennái közt támolyog az utcasarkon egy lámpa világítja meg magát az iskolában egy lány bájttalt kever magának, majd elered az orra vére rájövök, hogy nem félek magamtól (ó miért is nem vertem szét azt a lámpát!) az osztály megtelt lélegzettel, a gondolatok mint _ súlytalan sejtek hemperegnek rajta szellőztetünk kezemben toll, az ablakon túl megremegnek a fűszálak a nap belefekszik a pocsolyába és markába gyűjti a madarakat erről akarok dolgozatot írni! a csengő jólesően lecsúszik a torkokon és kézen fogva elővezeti a hangokat hazamegyek haragban vagyok a széllel, egész úton nem beszélünk tükröm, tükröm, mondd meg szépen, , hány pattanás fér még el az arcomon?
