Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-02 / 44. szám
U] Mázik István: Széchenyi dala Mészáros Károly: AZ ELŐADÓ REGGELE A világ bolondokháza; Európában, Ázsiában vagy Afrikában. Kényszerzubbonyt hord mindenki benne, a szive tüzes vassal van megsebezve. „Édesapa, édesanya, tudjátok-e ml a haza?“ Ma sem jön senki. Senki közelemben. Az Isten Is számkivetett engem. Sokat fizettem? Nem tudom, hiszen semmi nincs Ingyen, hány duda-mellű nőt tönkretettem! Fájdalom feszül a földön de nékem az kevés, telkemet kénköves pokolnak tüze égesse nem Ilyen világot vágytam én. „Édesapa, édesanya, mivé lett e kicsi haza?“ Azzá lett, amivé tettétek, eszemet, elmémet elvettétek. Magamra maradtam — nélkületek vesztes magamat menteni nem mehetek. S már ki sem kell nyitni a szám; én faltam fel a hazám. Ki enyhítené országos kínomat? — A világ bolondokháza; Döblíngben vagy Amerikában... Kényszerzubbonyt hord mindenki benne, a szíve tüzes vassal van megsebezve. Kiss Péntek József: Legendák égnek Amikor az ember elindul fényes ütjaln, megáll, nézelődik. Letelepszik olykor valamely fa vagy cserje tövénél. Megmelegíti kezét a rőzselángnál. Fürdeti arcát a napban. Maradna még. Sóhajt: mindig hazamegyünk. Legendák égnek el a csillagokban. Ravasz József: A virághoz szólok... „A költészet a lét rejtelmes értelmének a kifejezése, a lényeges ritmusára visszavitt emberi nyelv segítségével: így ad hitelességet életünknek, és fogalmazza meg az egyetlen szellemi feladatot.“ (Stéphane Mállarmé) I. a lét meghatározott lehetőségein belül hányszor nyúltam már a törékeny szirmodért kitéptelek tövestül és vittem az ember reményében szeretőmhőz az Idegen szépet hogy tudjalak annak az anyának aki már nyelvet teremtett majdani magzatának és dalaival már megénekelte a „vagyunk“ balladákat II. ami elfér a szememben — az mind virág hogy leszakítsam — már nem nyújtom karom önmagámban él(het) az a valós világ s az a szerető Is (mit anyává küzdött) felsírt az utód s azóta Is csak .. szavakat csipegetek a vér-hús utakon Itt minden úgy végződik ■ mint a versem első sora!? ... Fáradt, álmos arc tekintett rá a tükörből. Az összegyűrt kisvánkos nyomai még ott éktelenkedtek a halántékán. Rosszul aludt az éjjel, mintha kövek lettek volna a gyomrában. Most is érzi. A bab miatt... Mióta az anyósát Idevették a lakásukba, csupa falusi ételeket esznek. Mint tegnap is. Bableves füstölt csülökkel. A bab akkorára dagadt a fazékban, mint egy ökör szeme. Méghogy ökör szeme! Hogy jön ez ide? Belenézett a tükörbe. A szemébe. Mint egy ökör szeme. Sokáig mosta az arcát hideg vízzel, szerette volna kimosni az álmot a szeméből, szeretett volna friss lenni, mint máskor, mint tegnap, amikor az osztály- vezető megdicsérte: „jól van, Kovácsi, csak így tovább ...“ Ma nem Jó, nem jó ez a reggel. „Ilyen a közérzetem, még elrontok valamit. Pedig ma nagy napom van, vigyázni kell.“ Hányta magára a vizet. Még csődöt mond ... Csődört mond ... Hoppá! — Röhögött. — Hoppá ... Hoppá ... Idegesítette a nyomás a hasában. Apró görcsök futkostak föl-le a beleiben. — Vécére kellene mennem? Nyomkodta a hasát. Nem érezte a szükséget. Este korán lefeküdt, hogy friss legyen. A filmet sem nézte végig a tévében. — Megyek aludni, kedvesem — mondta a feleségének. — Reggel frissnek kell lennem. A feleség csak bólintott. Dolgozatokat Javított a konyhában. Az anyósnak azonban más volt a véleménye: — Attól ugyan nem lesz friss, ha korán lefekszik, legfeljebb lusta! Miért lenne lusta, aki korán lefekszik? Ezt már a hálóban dünnyögte maga elé. Dohogott. Miért kell mindig véleményt nyilvánítani, beleszólni mindenbe? Visszaszólni nem mert, túl éles az anyósa nyelve. Veszekedni sem lehet vele, az meg a feleségét idegesíti. Inkább lenyeli a sértéseket. Csak maga elé dünnyögött, miközben a pizsamakabátját gombolta. Hirtelen megenyhült iránta. A nagyanyja Jutott eszébe. Mostanában, hogy az anyósa a lakásban táblából, gyakran jut eszébe a nagyanyja... Korán, a tyúkokkal. Ö feküdt le mindig korán... a tyúkokkal. De hajnalban már mindig talpon volt. A kis, vézna öregasszony télen-nyáron mezítláb járt. „Nagyanya, mért jársz te mindig mez- télláb?“ „Mért, mért... Mért is? Nem is tudom ... Talán mert nincs pénzem cipőre ... Mindig ilyeneket kérdezel, te kis oktondi!“ Szerette a nagyanyját. Ha később nem mutatta is, eltávolodtak egymástól, mert a felesége és a rokonsága nem fogadta be az öregasszonyt. Szégyellték, hogy még a lakodalmukon is levetette a cipőjét, igaz, hogy csak az asztal alatt, de a felesége észrevette, és megorrolt rá. Hogy miért kellett ezért megharagudnia, máig sem érti, hiszen a nagyanyja nem bántott senkit. De szólni nem mert, a felesége amúgy is szörnyen ideges volt egész esküvő alatt. Neki azonban Időnként eszébe Jutott a kis öregasszony. Mint most is. Hála öntötte el a szívót, szerette volna látni, beszélni vele, mint gyerekkorában. Ez most már lehetetlen. Két éve meghalt. A temetésére külön előadást írt, amelyet szeretett volna ott a sír fölött felolvasni. E- gyetlen eredeti előadása volt — ma is megvan —, amelyhez „nem merített az irodalomból.“ Végig, minden egyes mondatát maga ötlötte ki. A szép előadás ott lapult fekete öltönye bal belső zsebében, de a pap szónoklata után nem merte elővenni. Csak úgy magában mormolta végig, míg a koporsóra hullottak a rögök és a hozzátartozók könnyei. Neki is sokszor lekívánkozik a lábáról a cipő. Lehet, hogy örökölte az öregasz- szonytól? Nekem is mezítláb kellene Járnom? Elképzelte, amint fellép az emelvényre, nadrágban, nyakkendőben, zokni és cipő nélkül. Felröhögött. Leült az ágy szélére, s tovább morfondírozott. Mit szólna hozzá az osztályvezető, milyen képet vágna? „Semmi, semmi, osztályvezető elvtárs, csak örököltem... a nagyanyám is mindig mezítláb járt...“ Rázkódott a nevetéstől. A felesége is betekintett a szobába. — Min mulatsz, Oszkár? — Semmi különös, kedvesem, eszembe jutott valami. Ne zavartasd magad ... — A nyakkendőjével bíbelődött. Hirtelen nem tudta, milyen csomót kössön. Milyen ma a divat? Milyet visel az osztályvezető? Szinte páni félelembe esett, hogy nem Jutott eszébe, milyet kössön. A meleg lehet az oka. Meg lehet bolondulni ettől a hőségtől. Semmi, de semmi se Jut az ember eszébe. Fel kell írnia a Jegyzetfüzetébe. Ma megfigyeli, milyen nyakkendőt visel a főnöke, s feljegyzi. Milyen egyszerű, csak beletekint. Aztán bágyadtan legyintett. Azelőtt nem hordott ilyesmit. Mióta Járási előadó, ü- gyelnie kell a megjelenésére. öltönyben kell járnia, tiszta ingben, s mindig fényes cipőben. És meg kell válogatnia, kivel áll szóba az utcán, a folyosókon, ki ülhet oda ebédkor az asztalához, s ő kihez ülhet. Köszönés helyett csak bólintania szabad, meg ilyeneket mondani: „ahogy a tapasztalat mutatja“ vagy „egy híres előadásban olvastam". Néhány író, filozófus nevét is meg kellett jegyeznie. Ez volt a legnehezebb. Utálta a könyveket. Untatták. Minden könyv első sora után szörnyű álmosság fogta el. Megváltozott a járása is. Eleddig görnyed- ten, lomposan járt, szerette elengedni magát. Most, mint aki karót nyelt, kihúzza magát, felengyenesedik (mint a majom, amikor lejött a fáról, ahogy egy híres filozófus előadásában olvasta), a hasát ki- dülleszti (vajon a majom is kidüllesztet- te?j, rövideket lép, és nem néz senkire, a fejét feldobja. Fontos a táska tartása is. Nem hordhat súlyos, telitömött táskát, csak vékony lakkozott irattáskát, mindennap más színűt. És nem kézben! A hóna alatt, felhúzott vállal. Hosszú időbe telt, míg mindezt megtanulta. De képes volt rá. Kellett. Hogyan lehetne másképp járási előadó? Áz arckifejezését volt a legnehezebb megváltoztatnia. Dülledt szemét sehogy sem sikerült a szemhéja mögé rejteni. Szidta is emiatt a felesége minden visszamenő ágát. Naponta gyakorolták a tükör előtt a komor tekintetet. Felesége kis szemöldökcsipeszével huzigálta fel-le alsó és felső szemhéját, igyekezett valahogy megnyújtani. Ma már egészen jól tud hunyorítani. Olyankor nem mernek közelébe menni az emberek. Az anyóst azonban nem lett volna szabad idevenni a lakásukba! Ezt ma már biztosan tudja. Lett volna más megoldás is. Fogadhattak volna bejárónőt Lacikához, vagy más családba adhatták volna megőrzésre, ahogy ma sokan teszik (a bölcsőde kegyetlen intézmény — mondta a felesége annak idején —, Lacikát nem adhatjuk bölcsődébe). Ügy döntöttek, hogy a felesége édesanyja költözik hozzájuk, aki amúgy is el akarta adni falusi házát, miután megözvegyült. Nem fog egyedül élni akkora határban — ez volt a szávajárása. Minden házat határnak hívott. Még ez a nagy, kilencemeletes panelház is nagy határ volt az ő szemében. S amióta a főztjét eszi, folyton baj van a gyomrával. Előadás közben is többszőr böffenníe kell. És sokkal gyakrabban Jár szükségre, mint azelőtt. Végre sikerült. Az élénkpiros nyakkendő nagy csomóban dísztelenkedett a nyakán. Még egyszer a tükörbe tekintett. Fin- torgott. Az arca gyűrüdése még nem múlt egészen el. „Csak az elnök ne legyen ott az előadáson!“ Nem tudott másra gondolni, csak a reá váró nehéz feladatra. Előadást kell tartania, s nem a megszokott környezetben, másutt, más hallgatók előtt. Remegett a keze. Nem egyszerű szereplés a mai, tudja Jól. A főelőadót helyettesíti. Nem titkolja, a helyére pályázik. Előbb-utóbb úgyis elmegy az öreg, nyugdíjazzák. Csak a gyomra lenne rendben!... Lassú léptekkel vonszolta magát végig a lakótelep szűk utcáin. Rémséges valami egy ilyen előadás. Egészen elüt eddigi gyakorlatétól. Megkapta ugyan a főelőadó vázlatát, de abban annyi az értelmetlen szöveg, hogy alig használhatta. A lakótelepi vendéglő ajtaja tárva-nyitva. Szinte csábítja az arramenőt. Mióta kinevezték, méltóságán alulinak tartotta az ilyen köpködőbe belépni. Mindenféle emberek közé, akik a sörüket meg a féldecit a pult előtt állva isszák meg, tolakszanak, s leszólítják egymást, mint régi ismerőst, miközben nyálukat és szavukat a másik arcába fröcskölik. — Kerülni kell az ilyen helyeket, fiam! Vannak ebben a kisvárosban olyan helyek is, ahol a magadfajta megtalálja a szórakozást. Ezt a felesége mondta. — Egyáltalán nem kell kocsmába járni! Este minden rendes embernek otthon a helye! Ezt meg az anyósa mondta. Most azonban jólesne egy pohárka Ital. Szíverősítőnek. Egy borovicska — jutott eszébe a régmúlt időkből, amikor még a vele egylvású „prolikkal“ egymás után öntötték magukba a féldeciket. Hogy bírta akkor az italt! Sört ittak hozzá, s úgy érezte, úszik a levegőben. A söntés pultjánál ezúttal nem állt senki. A kis előtérben is kevesen voltak, csak a szomszéd teremből szűrődött át némi zsivaj. A csapos unatkozva pillantott rá. Tudta, hogy sört rendel. Mindenki azt iszik. Vedelik a sört, mint a disznók. Soha nem elég. A féldecit a pult alatt öntötte a pohárba, aztán a sör mellé állította. — Egyszerre hajtsa fel, a poharat dobja a mosdóbal Ez a durva felszólítás meglepte, de nem ellenkezett. Émelyítő szag maradt a szájában, a gyomra majd kifordult. Jót húzott a sörből. S egyszerre megérezte! Megérezte a gyomrában a mozgást. Fölülről indult, mordult egyet a gyomrában, a hasában megállt; várt. Aztán összeszűkül.,.. „Fizetnem kellene, és gyorsan kimenni!“ Jobb híján ismét húzott egyet a sörből. A csaposra emelte a tekintetét... Nem ... Nem .... Egészen halk pukkanást hallatott, pohárcsengésnek is vélhette volna valaki. Sápadtan nézett körül. Aztán elfintoríntotta az arcát. Förtelmes bűz burkolta be. A csapos is felkapta a fejét. Beleszagolt a levegőbe. — Pümpülle, te már megint nem mosakodtál! — mondta rekedten. — Mondtam, hogy ne gyere ide ilyen büdösen! Az előadó megrökönyödve nézett körül. Kihez szólt? Felbukkant mellette egy lőképö ember, aki erre a megjegyzésre hülyén vigyorgott. — Előbb menj haza, mosakodj meg, aztán gyere a kocsmábal — Üm ... ümmüm ... Lóképe egészen eltorzult, amikor látta, hogy a csapos nem méri a sört. Mindjárt kifakad. — Adjon neki — szólt halkan az előadó. — Én fizetem. Rekedt hangjára többen felfigyeltek. Pümptíllének mások is fizettek, általában kedvelték a kissé ütődött fiút, ám egy idegen? Az előadó szédülten fizetett.. Magát fs meglepte határozott fellépése. A nyomás a gyomrából azonban nem múlt el. Az előadóterem felé tartva eltűnődött az élet si- várságán, és szomorúan lefittyedt az ajka.
