Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-10-05 / 40. szám
Megkopott fényű ólomkristályok 3 Miért éppen a vasút? 4 Dohányzás kontra kondíció 5 Kilépett a Szőttes 6 Cini kulcslyukirodalma 8 Olimpia minden mennyiségben • • • ■ - , J ’ , . * , 12 Hon v é delem Lehet, játék csak a szavakkal, amikor nem hadi kiadásokról vagy hadügyminisztériumról beszélek, hanem honvédelmi befektetésekről és a minisztériumhoz is ezt a jelzőt alkalmazom, Lehet, hogy nyelvhasználatunk is hozzájárult ahhoz, hogy e szép kifejezés nem jelent semmit, mert hiszen mi a sokkal általánosabb — ha úgy tetszik: kozmopolitább — kifejezést használjuk, a katonát. S „katona mint katona“-elv alapján lassan nem tudunk különbséget tenni védő és támadó között, ezáltal az igaz és az igaztalan között sem. Lehet, csak játék a szavakkal, én mégis vallom a forma és a tartalom fontos viszonyát ebben az esetben is. Frázisossággal is vádolhat valaki, vagy fából vaskarika-érveléssel, de arra azt tudom mondani, hogy az a frázis, aminek nem tudunk tartalmat adni, a honvéd pedig nem fa, a katona meg nem vas. Lehet, hogy nevelés kérdése, esetleg az olvasmányélményeké, s e kettőből eredő meggyőződésé a különbségtétel, de nincs mit szégyellenem: számomra a honvédelem olyan elemi kötelessége az embernek, amely bárminemű tudati büszkesége részének kell lennie. Számomra a honvédelem az Igazságot hordozza. A hadügy, az más, a katona úgyszintén. A katona, az mindenféle lehet, a hadügy meg egyenesen megijeszt: az nekem már a háborút is jelenő, a háborút, amikor lőnek, s a golyók nem válogatnak, hová csapódjanak be. Így válik hát számomra a honvédelem igazságossá, a hadászat pedig igazságtalanná. Nem tagadom, mindez október hatodika alkalmából jutott eszembe, a Duklai-szoros harcainak évfordulóján, amikor néphadseregünk — honvédjeink — napját is ünnepelni készülünk. Azt sem tagadom, hogy nyelvi játékká is degradálható eszmefuttatásomat azzal a céllal nem hagytam meg magamnak, azaz tettem közzé, hogy mások is elgondolkodjanak e kérdés fölött. Afölött tudniillik, hogy a haza megvédése — benne a mindennapos építőmunka s a közös vagyon óvása — erkölcsi kérdés. Erkölcsi kérdés, emberi kötelesség, mint a béke óvása is — benne a haza védelmével. Mert szerintem a kettő elválaszthatatlan egymástól, legalább annyira, mint a forma és a tartalom. Nos, köszöntöm honvédjeinket, miközben az igazságra és a békére gondolok. És nem játszom a szavakkal. Neszméri Sándor Felelősségvállalás Lapunkban gyakran cikkezünk a felelőtlenség nagy-nagy elburjánzása miatt, és a felelősségre apellálunk. Negatív példákkal Is szolgálunk olvasóinknak, de írásainknak nem ez a — valljuk be — nem éppen konstruktív része vált ki ellenvetést, hanem az, a- melyben arra figyelmeztetünk, hogy a felelősségérzet (-tudat) kifejlesztését ajánlatos már gyermekkorban megkezdeni, és ez a feladat a szülőkre, pedagógusokra hárul. Egy Gorkij-idézettel is adtunk már nyomatéket mondanivalónknak, és pedig azzal, hogy: „Felelősség nélkül élni könnyebb, de nincs értelme.“ Több olvasónk, valamennyien szülők, méltatlankodásuknak adtak hangot, mondván, hogy ők ha ilyen szellemben, mármint becsületességre, lelkiismeretességre, felelősségteljes munkára, a ■ törvényesség betartására nevelik gyermekeiket, akkor azok semmire sem fogják vinni az életben. Mert nézzenek csak szét — háborgott az egyik —; mire jut az ember becsületes munkával? Felelősség nélkül élni nemcsak könnyebb, de Jobb Is. Százszor. Ezerszer. S főleg jövedelmezőbb. Márpedig manapság: pénz beszél, kutya ugat’ Az értelemre hivatkozó demagógiát pedig hagyjuk. Egy másik szülő azt írta, hogy ne is haragudjunk, de ő bizony nem neveli felelősségre a gyermekeit. Nem mondja ugyan nekik, hogy csaljanak és lopjanak, játsszák ki egymást, társaikat (a szabályokat, törvényeket), de nem foglal állást ilyen dolgokban, nem befolyásolja őket, a jó irányába, hiszen útját állná a boldogulásuknak. Márpedig melyik szülő akar rosszat gyermekeinek?! Egyetértek azzal, hogy a példamutatás a leghatékonyabb nevelési módszer — mondta a harmadik —, de én nem a magam jó, hanem a szomszéd elítélendő példáját állítom mintakép gyermekem elé. Egyformán felelős munkakörben dolgozunk, egyszerre kaptunk állami lakást is. Neki már volt saját lakása, de - az nem szerepelt a nevén, s kiadta albérlőknek. Időközben kölcsönt is kieszközölt a vállalattól, házat épített, az állami lakást pedig átengedte a fiának, akit nem éppen szabályos módon munkához is juttatott. Most mondjam a fiamnak, aki velünk egy fedél alatt él, hogy apád nyomdokaiban haladj, csak- tisztességesen, becsületesen!? Haladjon csak a szomszéd nyomdokain, ha majd jó álláshoz jut. Játssza ki a törvényeket, különben őt játsszák kiSorolhatnánk tovább az ellenvetéseket, de ennyi is elég, hogy bevalljuk: ott motoszkálnak bennünk ezek a dilemmák cikkeink megírásakor is. Vakok lennénk, ha nem látnánk ezeket a rideg tényeket. Igaz az, ha az' ember képtelen változtatni körülményein, nyilvánvaló, hogy alkalmazkodik hozzá Ahogy .tud! A saját léte érdekében. Ám mégsem adhatunk igazát azoknak a szülőknek, akik az élet negatív példáit sorakoztatják föl gyermekeik elé. A lelkünk legmélyén hiszünk a felelősségvállalásban, a felelősségteljes munkában, a törvényesség betartásában, ■ egymás megbecsülésében, és abban is. hogy ez rajtunk múlik... És e£ r,?m ellentmondás. De nem is vakhit, és nem az utolsó szalmaszálban ’ való kapaszkodás. Mert hogy is mondta a költő? „Kinek reménye nincs, nem él az ő se már...“ 0. I.
