Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-09-21 / 38. szám
Vajkai Miklós AZ EGYETIEN LEHETSÉGES OTTHON Mottő: Szabad vagyok és mégsem vagyok szabad A szívem megkötözve megbilincselve El kell mennem innen hogy maradhassak El kell távoznom innen hol csecsemő voltam El innen ahová születtem Ahol atyám s anyám a földbe süppedt E tájék nekem csak kötél hol többé magam sem vagyok" (Somory Carmen 13 éves költő verse) „Akkor éreztem először világosan, hogy ez egy futás volt. Annyi történt, hogy nem éppen öntudatlanul, de nem is rajtpisztolyra, elkezdett valamit az ember. Addig ment, és egyszer csak azt vette észre, hogy rohan, fut. Aztán másoknak is feltűnt, hogy ez futás, és most, amikor a futamnak vége lesz, akár igazságosan, akár igazságtalanul, akár szerencsésen, akár szerencsétlenül, ezt pályának nevezik majd ... Hát igen. erről van szó. Ez a pálya. A futás benne a lényeg .. (Cseh Tamás) Tulajdonképpen gyakran gondoltam egy házra. Nem rendszeres időközökben. Nem is bizonyos cselekvések ismétlésekor. És sohasem behatóan. Nem látom értelmét, hogy elmondjam, mivel foglalkoztam én ezekben az esztendőkben. Tulajdonképpen semmi érdemlegeset sem végeztem. Ha valamit tettem volna, akkor annak most nyoma lenne. Szaladt velem az idő. Eltékozoltam két teljes évtizedet. S amikor visszapillantottam, úgy éreztem, hogy roppant hosszúságú utat tettem meg. Láttam a múltam felületét, a tortőd ásókat. Az én utam volt ez, nem vitás. Terjedelmében nagy út volt ez. De amikor teendőimet számba vettem, arra gondoltam, hogy nal ' Nem volt mit felmutatnom. Nem leltem semmit, amire azt mondhattam volna, uraim, ez az én munkám, mert örömöt lelek benne, ez az én kivitelezésem, amelyik nem az unalom és a tehetetlenség, sem pedig a szellemi korlátozottságom jegyében fogant. Ehelyett úgy éreztem, hogy . húszegynéhány esztendei működésem alatt csak áltattam magamat. Szennyes voltam, és önmagam idegenje, akiről csak annyit tudtam, hogy zilált, kicsapongő, erkölcstelen életet ólt, olykor úgy-ahogyan szeretett volna, olykor pedig úgy-ahogyan tudott. Ennek a mukinak voltak ugyan nagy pillanatai, amikor szinte autentikusan érezte világrengető elképzeléseinek megvalósulását, de innen, ebből a látószögből már csak édesded intermezzóknak tűntek fel: a felületükre a megítélés nyákja rakódott. Nos, ebben a szorító állapotban gondoltam először nagy lélegzetkitartással az egyetlen lehetséges hajlékra. Korábban, ha átutazásomban megpillantottam egy települést, úgy futtában, a völgyek torkában lappangó pici falvakat, úgy véltem, nem az én világom, inkább szerettem a gondtalan vonatkozásokat, a bók 1 úszásokat, ahol érvényesülhetett önmagam biológiai és szellemi gyökértelensége. Ritkán mozdultam ki otthonról, de ha útra keltem, igazán az elégített ki tökéletesen, hogy ezekben a messzeségekben senki semmit sem ígért nekem. És ón sem ígértem semmit önmagámnak. Ezért vált igazi ünneppé számomra minden távozás. Ünnep. Éspedig a „forrpomton“! Ahol éppen önmagával, a semmivel egyenlő. A nem megtörténttel. S a nem megtörténhetővel. Ünnep: tehát makulátlan ür. Még innen az ígéreten Kiváltképpen azt a huszonkótezer négyzetkilométernyi ragadványvilágot látogattam meg vonatozásaimmal szívesen, amelyet mi „keleti országrésznek“ nevezünk. Az akol- hangulatú vonatszerelvény büféjében kávémat szürcsölgetve és mindenféle undorító ízű löttyöket iszogatva, mint például a FÖLDÜNK GYÖNGYÉT, melyet negyedszázadon át tiltottak, majd húsz éven át megtűrtek, s ma már a reklámágyúk segítségével mindenki tudja, hogy miről van sző. A FÖLDÜNK GYÖNGYE egykor ártatlan gyümölcslének készült, naiv kisemberek árulgatták, s bevételeikből csakhogy megéltek. Aztán vidám és okos urak érkeztek, akik zseniális ügybuzgalmukban a B-52-es szupertablettákkal házasították a FÖLDÜNK GYÖNGYÉT, s az eredmény minden képzelőerőt felülmúlt. A piacra kerülő százhuszonhatféle minilabdacs ugyanennyi érzelmi hangulatot vált ki. Szomorúság, boldogság? Mindenre van orvosság! És ami a legfontosabb, e labdacsoknak sincs nagyobb romboló hatásuk, mint az ugyanilyen néven ismert amerikai bombázó repülőgépeknek, amelyekkel egy távol-keleti ország falvait és városait a porba sújtották. Civilizációs italaimat fogyasztva suhantam át az említett országrészen. Egy napon aztán — elérve azt az egyedi területet — leszálltam a vonatszerelvényről. A települések szoromgatóan helyiérde- künek tűntek fel. Oda álltam az épülő házak elé. A kőművesek munkáját néztem. A targoncákkal segítkezőket. Bámultam a tetőfedő munkásokat. S a szemem aztán lassan elmozdult az élőkről, és holt dolgok után kutatott. A nézésem végigaraszolt az utca szalagján, mely a völgyet átszegve a közeli csúcsokra tekergőzött. Mint egy pohár víz a szomjazóknak, olyan volt számomra ez az országrész. Üdítő, csobogócsilingelő, üveghangú víz. A szemem megint a szíjas hátú kétkezieket gyűjtötte fókuszába. Az ő vidékük voijt ez itt. Az ő területük. Néztem az udvarok mögötti kerteket, a- melyek fel-felkúsztak a közeli dombhátakra, ahová a parasztok és az asszonyaik évente két alkalommal felikosaraaták a ganajt. A föld termőrétegéből nagy gondosan kigereblyézték a dudvát, s a jelemt- , kező szikepengéket. A káros makulátúrát puttonyokban vagy mély uszályé kosarakban távolították el. Az őszi esők áradata elől blokáddal védték a termőréteget. Hallatlanul nehéz és ugyanakkor módszeres munkát végeztek. És soha egyetlen itt élő nem adta fel ezt a sziszifuszi küzdelmet. Így éltek itt: létszámukat szinte csak felújítva tizenkét évszázadon át. A kertjeiket gondozták, s. a kerteken túli igyekvő, de szerény tehetségű földjeiket. Háziállatokat neveltek. Soha, egyiküknek sem okozott gondot a helyi, kőszilá-rdságú rend megtartása. Az itt élők kevésszavúak voltak. Hiszen a napi robot túlzottan sokat kigyilkolt belőlük. De mivel teendőik, a mindennapjaik számtalan árnyalatával kerültek összhangba: a beszédük is éppannyira pontos volt és árnyalt, mint a munkájuk és a viselkedésük. A helyiérde- küségben létrejött, meglehetősen polarizált közösségek voltak ezek, amelyekben minden ép és egészséges, tettre kész élőnek megvolt a maga helye és küldetése. Önnön szempontjából szemlélve hallatlanul életképesnek tűnt fel, ez a világ. Az emberek nem fogadták ed a civilizáció áldásait. Iszogattam a sötét színű, nagyon sűrű, agyon édesített sörüket, s a még ettől is pancserebb borukat. Ök tökéletesen jói érezték magukat. S ha olykor felhörpintettek egy-egy pohárkával, többnyire valamilyen ünnep jegyében tették. Kapatos helybelivel sohasem találkoztam. Nem volt szükségük hódító, szellemet és fizikumot tompító italokra. Faluról falura látogatva, a kérdéseimre illendően megválaszoltak. Ugyanakkor éreznem kellett, hogy a terhűkre vagyok. Ha a külsőmben nem lelnek is kivetnivalót, akkor is plusz gondöt okoztam volna a jelenlétemmel. Idegen voltam, és mint idegent, számon kellett tartaniuk. Ráadásul a társalgásaim, a tolakodásaim mögül nagyon is kisejleüt a szándékom. Persze, nem én voltam á vidék egyetlen megszállója, s ha nem is a nyomomban lépegetve, de azért akadtak hozzám hasonló balekok, akikre ügyelniük kellett. Megszálló? Ezt a fogalmat e mikrovilágban rendkívül tág értelemben fogták fel. Miközben e tágasságnak megvolt a maga gyűjtőpontja. Megszálló: minden esetben azt jelentette, hogy rossz, negatív előjelű, kellemetlen valami. A fogalmat tabuként kezelték: sohasem mondták ki. Még a szinonimáit sem használták. Ha valami, vagy valaki kiérdemelte ezt a megnevezést, különös... tűnődő arccal az égre bámultak, majd a tárgyra vagy az élőre pillantottak, amelyet vagy akit ezzel a pillantással! nemkívánatos elemnek minősítettek. Vagy a szótlan beszéd egyéb változataival éltek. Hónapok óta tartózkodtam már közöttük, amikor sikerült megtudnom az eget kémlelés történetét. Állítólag amíg nem szállt le a környék legnagyobb völgy- katlanába az első helikopter, az itt élőik nem ismerték az áradatokat. A helikopter négy évtizeddel ezelőtt a helybeli naptár szerint vízöntő havának utolsó napján jelent meg, s az első árvíz a következő hónap egyazon napján többszáz áldozatot követelve tetőaődött. Az első helikopter megjelenése óta az eső is megszállónak számított. De ugyanígy a szárazság is, amely ugyancsak a helikopter feltűnése óta jelentkezik két-három évenként, és elképesztő pusztításokat hagy maga után. És megszállónak — tehát nem kívánatosnak — számított a vasúti pálya, a robogó vonatszerelvényeivel. A pálya közeliében állva láttam, hogy mily sietősen változott meg a férfiak arca a vonatszerelvények érkeztekor. Ekkor értettem meg, hogy á heíyiérdekfiség agyonflnomftott mechanizmusa, a tizenkét évszázadon át tökéletesített létforma éppen ettől az agyontökéletesedett mivoltától szenved: szinte észrevétlenül. Miközben még mindig finomul ez a mechanizmus egészen addig a percig, amikor is megtörténik e közösség széthullása. E mikrovilágban kialakult egy láthatatlan vészjelző berendezés, amelyet én Közösségi- és Magánembert Túlérzékenységnek neveznék. A túlérzékenység rendszerint gyermeteg ellenállást vált ki az emberekben. Megszállónak számítottak például a nem itt nyomtatott újságok. Így aztán az újságosbódék fáklyaként lángoltak a zajtalan éjszakákban. Megszállónak számítottak a kapott műtrágyahegyek. És még sorolhatnám tovább az idegen földterületek hasznos vagy haszontalan ipari vívmányait, amelyek ellen a harcmodor válfajainak tucatjaival védezekitek. Például a „kalózjátékkal“. Különben ez a kifejezés is tabunak számított. Ami abból állt, hogy gyártelepítések idején éppen mindig a kulcsfontosságú gépeik és műszerek nem érkeztek meg a rendeltetési helyükre. Vagy a legeslegváratlamabb pillanatban eltussol* hatatlan — gyakran kolosszális méretű — baleset történt. Az utóbbi kétszáz esztendőben több tárnát is megnyitottak, leginkább az északkeleti peremen, ahol arany- és gyémántlelőhelyeket találtak. Ám ezek a bányák is csupán elenyésző haszonnal működtek. Ugyanis a helyiérdekű hagyományok alapján — évente — százharminc munkaszüneti napot tartottak nyilván. Az ünnepek alatt csak elenyésző mennyiségű munkát volt szabad elvégezni. A megszállók többször is idegen területekről munkaerőt toboroztak, de az efféle próbálkozások jelentő® számú emberáldozatot követeitek. Ugyanis a legváratlanabb helyeken és a legváratlanabb Időpontokban leltek rá egy-egy rejtélyes körülmények között elhunyt kétkezire. De nemcsak a távoli körletekből érkező ipari megszáliők hullottak az inváziók Idején, de azok a helybeliek Is, akik esetleg szimpatizáltak velük. Hogy napjainkig mennyi megszállási kísérletet szenvedett el e vidék, talán senki sem tudja. A földiek pedig magukban viselik történelmüket és titkaikat. Ezt az országrészt különben a Fekete Lyukak Államának is nevezik. Mint tudjuk, a fekete lyukak minden fényt és anyagot elnyelnek. Elnyelik a rádióhullámokat, a szignálokat is. Fekete Lyukak Állama: ez azt jelenti, hogy az út csakis odáig vezeti Tény, hogy a nagy Ipari megszállások idején mérnökök és tudósok tűntek el nyomtalanul. Az eltűnésük után. keményfából faragott kicsinyített szobormásukat találták meg. A szobrocskákról csak any- nylt, hogy én eddig egyetlen ilyen „alkotást“ nem láttam. Így nincs módomban igazolni azt a szóbeszédet, hogy a helybeli fafaragók nagy jártasságot szereztek volna a szobrocskák kivitelezésében. A szobrocskák kivitelezése hallatlanul sok türelmet Igényel. A szobrocska mindig a kivégzés előtt elkészül. Sőt, a beavatottaknak úgy kell ügyködniük, hogy a halálraítélt megláthassa kicsinyített mását. A szóbeszéd viszont bölcsen hallgat arról, hogy -mi történik akkor, ha szoborfaragás közben a halálraítélt esetleg elhagyná vagy elhagyni készülne ezt a regionális körzetet. Ez nyilván előfordulhat. S az esetleges távozóban a helybelieknek potenciális ellenségüket kell látniuk. Vagy ml történik akkor, ha a halálraítélt, aki erről mit sem tud, újabb és újabb bajokat okoz, és kivégzését illendő lenne sürgetni? Mint tudjuk: a halálraítéltet — számunkra — ismeretlen okok miatt nem zárják ‘ le. És nem Is közük vele a régió határozatét. Tehát amíg a szobormásolat készül, a kivégzés nem hajtható végre. Utolsónak hitt utamon jó ideig nem hallottam sem megszállókról, sem árulókról, sem pedig szobrocskákról. Csak a Fekete Lyukak Államában élőik következetes ellenszegülését tapasztaltam. Amikor pedig kutatni kezdtem, hiába jártam be a legzegzugosabb vidékeiket is, semminemű nyomra sem bukkantam. Néztem ezt a világot, és arra gondoltam: nem az ón világom. Néztem a háziakat: nem az én házaim ezek ... Úgy láttam jónak, hogy hazatérjek. A földterületemre, ahol korábban éltem, s amelyről mások nagy kezdőbetűikkel ódákat írnak. Ám hazaérkezve nem szálltam le a vonatszerelvényről. Jegyet újítva délnek indultam. Engedve egyik énem sugallatának Dél felé igyekeztem. Egyszer már megpróbálkoztam ezzel a lehetőséggel. De azóta tizennyolc óv telt el. Délnek vettem hát az utamat. És eközben egyre gyakrabban gondoltam arra a bizonyos hajlékra. A múló napok alatt egyre többet tudtam meg róla. S akkor már azt is tudtam, hogy tévúton vagyok. Mert az a hajlék ott keleten van, a keleti országrészben: a Fekete Lyukak Államában. Egy idő után hát visszatértem. És megkerestem azt a hatalmas házat. De mint minden igazi házba: ebbe is csak a pinceablakokon juthattam be, ahol a sarokban egy heverő állt. S a heverőn az én kicsinyített másolatom. A többi már lsmePetrik József Szene, sziromhullás Fürösztenek, ámítanak káprázatos sziromhüllásban a szenei gyümölcsöskertek termőre forduló csemetéi: álmodozó szemű meggyfa-menyasszonyok, körtevirág ajkú koszorúsleányok ring] ótavir ágok és barackvirágok halvány rózsás arcok a halványkék tájban, körülállva feszes, pelyhedző magházú, délceg jegenyékkel... Fürösztik, ámítják szirmokkal a szemem, de bennem fel zokog a régi diáik, önnön unokám az elszelelt időben, egy csemete, jó két nemzedéknyi mélyen, aki e vidéken, eme napjáratban, Itt patakzó fényben készült virágzásba, mégsem mutatta itt az égre szirmait.,. Színes ragyogásban, szirom-siratásban kószálok s faggatom az elvesztett várost, a régi helyeket: utcasarkokat és utcazugokat; ablakkeretekbe vissza jelenítek tovatűnt arcokat, Lapos, földrajztanár éles pillantását, a Dávid-csiliaggal porig szégyenített tanulótársaim riadt tekintetét; s amint el-el húzom az emlékezésék fakó fátyolét, érzem, mindhiába rakódik rá por s kő, emlékeim, mint a hervadó virág, egyre bűvölőbben ontják illatukat.,, Vallatom, betűzöm a múló időt, vajon mi az, ami mégis múlhatatlan? j Belelépek újra abba -a patakba, melyben a hullámot bullám sodorja el, és így szakadatlan újjáalakul, amelybe másodszor ember sosem léphet... Szeretném meglelni egykori lábnyomom, megtapintani a régi köveket, a medrek, a falak alapköveit, Itt, ahol örökké lázasan rohant a vihar, az Idő, a történelem, termést elsodorva, gyümölcsöt leverve, s a feldúlt tájon kő kövön nem maradt. Lágy sziromhüllásban, a fogamzó termés virágünnepén, belel épek újra a régi mederbe, és kitapogatom régi lábnyomom, újra megérintem az alapköveket; lágy sziromhüllásban. új remény hevít: a szenei kertekből sugárzó, kísérő csodálatos, bűvös fénynek áldozom. \
