Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-09-21 / 38. szám

ne lenne annyi rendőr! A főváros peremén egy afféle nyílt pályán tartottuk rendszerint az edzéseket, amely pályát a lakosság Is igénybe vehette. Amikor ott voltunk, rendőrkordont vontak a pálya köré. Úgy látszik, a dél-koreai rendezők semmit sem bíznak a véletlenre és ez még csak főpróba volt a nagy előadásra.

Puszan, előtérben a Korea Condominium hotel, amelyben laktunk.

Hodori, az olimpiai játékok kabalája.

Múlt szombaton nálunk még csak hajnali fél hármat mutatott az óra, amikor Dél-Korea fővárosában, Szöulban megnyitották a XXIV. Nyári Olimpiai Játékokat. Most tehát az emberiség figyelme e messzi ország felé fordul. A stadionok, csarnokok, medencék, tengerek felé, ahol a világ legjobb sportolói mérik össze képességeiket nemes versengésben, köztük a csehszlovák sportolók is.

Hazánk sportolói között, sajnos nem lesznek ott a labdarúgók, mert elcsúsztak a selejtezőkön. Olimpiai válogatottunk azonban mégis eljutott Szöulba. Meghívták az Elnöki Kupáért folyó előolim- piai tornára, amelyen végül is várakozáson felül szerepelt. Elnyerte az Elnöki Kupát, miután a döntőben 2:1 arányban legyőzte a szovjet olimpiai válogatottat. A győztes csapat tagja volt, mint mindig, Fieber Péter, a dunaszer- dahelyi (Dunajská Streda) DAC kiváló balhátvédje is. Több mint két hetet töltött a most kezdődött olimpiai játékok színhelyén. Megkértük, hogy ossza meg élményeit olvasóinkkal.

Bevezetőben el kell még mondani, hogy a beszélgetés olyan körülmények között zajlott, ahogy csak kevesen ismerik Fieber Pétert: ízlésesen berendezett bratis- lavai lakásában felesége, Gabika és kislánya, a két és fél éves Nikol társaságában, akik mindennél legjobban hiányoztak neki. Nem először járt Ázsiában. Korábban már szerepelt egy ma- laysiai tornán, de labdarúgó-pályafutása alatt ez volt a leghosz- szabb útja. Az utazással együtt tizenhét napig volt távol. De hát ez is egy labdarúgó életéhez tartozik.

„Rólunk, labdarúgókról általában úgy vélekednek az emberek, hogy milyen jó nekünk, mennyifelé megfordulunk, világot látunk. Sajnos, ennek fele sem igaz. Abból a világból, amerre járunk, legtöbbször alig látunk valamit. Egy hosszabb tornát Is, mint ez volt, kitöltik az utazások, mérkőzések, edzések, mert edzeni közben is kell. A szigorú napi rend sem engedi, hogy az ember csak úgy nyakába vegye az idegen várost, és ismerkedjék vele.

A bajnokság utolsó fordulójának a napján gyülekeztünk, hogy eleget tegyünk a leendő olimpiai játékok színhelyéről jött meghívásnak. Hogy mennyire fáradtak voltunk, azt csak az tudja, aki már végighajtott egy ilyen kimerítő ligaidényt. Bennünket, du- naszerdahelyteket az utolsó pillanatig az foglalkoztatott, hogy sikerül-e kiharcolni az UEFA-kppát. Sikerült, és így ml hárman, Janó Kapko, Rudo Pavlík meg én jóleső érzéssel ülhettünk fel Bécs- ben, a swechati repülőtéren a gépre, hogy a távoli Ázsia legkeletibb csücskébe utazzunk. Egy ilyen Idegtépő idény azonban alaposan megviseli az embert.

Az utazás alatt semmi különös nem történt. Párizs és az alaszkai Anchorage érintésével érkeztünk Szöulba Párizsból Anchorage ba nyolc órát, onnan a délkoreai fővárosba ugyanennyi ideig tartott az út. De mint mondtam, legtöbben a bajnokság, az utolsó ligaforduló fáradalmait pihenték ki.

Este felé érkeztünk Szöulba. Körülbelül ugyanolyan időjárás fogadott, mint amilyen nálunk is lenni szokott ugyanebben az évszakban, elvégre Dél-Korea az északi szélességnek majdnem u- gyanazon a fokán helyezkedik el, mint hazánk. Csak egy kicsit pá- rásabb a levegő, ami a tenger melléki ország fekvésével magyarázható. Nappal rendszerint 30 fokos hőség uralkodott végig, elég gyakran megeredt a kiadós eső, este viszont mindig szél kerekedett, ami hűvösebb éjszakák benyomását keltette.

Első benyomásunk az volt, hogy mindenütt rendőrök, katonák vannak. Mindjárt a repülőtéren találkoztunk velük, mindenkit szigorúan ellenőriztek. A kifutópályák és az épület körül géppuskafészkeket, páncélautókat is láttunk. Rendőrök vigyázták a szállodánkat is, a fényűző Tower Szállót, amely csak a nevében emlékeztetett a londoni Towerre. Amannál bizonyára kényelmesebb, bár ami a mozgáslehetőséget illeti, az embernek Itt le könnyen az a benyomása támadhatott, hogy börtönben van.

Emeleti folyosónkon civil és egyenruhás rendőrök őgyelegtek. Igaz, senkit sem zavartak, de aki számára szokatlan az ilyesmi, az mindenképpen feszélyezve érezte magát. Ha este kisebb csoportban kedvünk támadt egy kis sétára a szálloda körül, mindjárt nyomunkba szegődött két-három rendőr vagy a biztonsági szolgálat embere. Lehet, hogy ennek van bizonyos előnye, elvégre a biztonságunkat szavatolták, de ugyanakkor kényelmetlen is lehet az állandó rendőri felügyelet. És ez még csak a kezdet. Júniusban, amikor a szóban forgó torna zajlott, Dél-Koreábao és magában Szöulban még nemigen látszott, hogy itt három hőnap múlva kezdődik a világ legjobb sportolóinak legnagyobb seregszemléje, amikor is a több mint tízezer sportoló, a szakvezetők, edzők, újságírók és a többszázezer turista épségére mintegy 120 ezer rendőr ős katona vigyáz. Szóval elég kényelmetlen érzés, hogy az embernek minden mozdulatát lesik.

A megkülönböztetett rendőri figyelemnek talán csak az volt az előnye, hogy elég gyorsan közlekedhettünk az utcákon és utakon. Mert bár Szöul főbb útvonalain legalább nyolcsávosak az utcák, de azért képzeljünk el egy tízmilliós várost, s mindjárt képet alkothatunk az utcák zsúfoltságáról. Igaz, kimondott, amolyan filmbéli közlekedési dugót, amikor órákra leáll a forgalom, nem láttunk egyszer sem, de délután négy-öt óra körül, amikor a legtöbb ember a munkából igyekezett haza felé, eléggé lelassult a forgalom. Arra a megállapításra jutottunk, hogy ha az olimpiai játékok idején legalább egy sávot nem tartanak fenn kizárólag az olimpiai járműveknek, elég nagy fennakadások lesznek, de erre a kivételezésre egész biztosan sor kerül.

Bizonyára sokakban megfogalmazódott a kérdés, hogy akkor milyen lehet a város levegője. Megnyugtatom az olvasót, hogy majdnem kifogástalan. Nyilván a széles utcák teszik, a tenger, a a sok zöldövezet, meg hogy a város hegy lábánál, az erdők lágy fölén fekszik, így levegőjét kifogástalannak találtuk. Máshol is megfordultunk, elvégre játszottunk az ország délkeleti csücskében, Puszanban és Maszanban, illetve a keleti partvidéken, Tegu- ban, de csak egy helyen láttuk, hogy a rendőr gázálarcban irányította a forgalmat. Már nem emlékszem pontosan, hol volt, de nyilván valamelyik ipari körzetben, mert másokat is láttunk gázálarcban.

Nyilván sokakat érdekel az is, milyenek a koreaiak. Nos, már amennyire megismerhettük őket, kedvesek, figyelmesek, közvetlenek, készségesek. Főleg az ország olimpiai válogatottjával vívott elődöntő után — amely mint ismeretes, a meghosszabbítás után is gól nélküli döntetlennel ért véget, s tizenegyesekkel jutottunk tovább — mindenfelé azzal vigasztaltak bennünket, nagy kár, hogy nem leszünk ott az olimpiai tornán. De ki fájlalhatta volna ezt nálunk jobban? És akkor még nem sejtettük, hogy a döntőben legyőzzük a szovjet olimpiai válogatottat.

Kár most már meditálni a kérdés fölött, mindenesetre az egyik vagy az eddig legnagyobb olimpiai játékoknak részesei lehettünk volna, amely érzésem szerint sok szempontból igényt tarthat arra, hogy bevonuljon a legek közé. Végigjártuk az olimpiai létesítményeket, az olimpiai parkot, amely a város déli részében található, és egy csomó csarnok, pálya és medence található benne. Legtöbb esetben az edzőpályák és csarnokok kivitelezése is olyan, hogy akármilyen világversenyt megrendezhetnének bennük és rajtuk.

Az olimpiai parkból csak egy széles sugárúton kell átkelni ahhoz, hogy az olimpiai faluban legyünk, amely minden kényelmet megad a résztvevőknek. Innen csak négy kilométerre van az olimpiai komplexum, ahol az o- limpiai stadion is található. A százezres stadion valóban lenyűgöző látványt nyújt, de erről a megnyitó napján a tévénézők is meggyőződhetnek. Kétszer is játszottunk benne — az elődöntőt és a döntőt —, s elmondhatom, a pálya talaja kiváló, a százezres nézőtér teljesen fedett. A megnyitón kívül itt rendezik az atlétikai versenyeket és a labdarúgó- torna döntőjét, illetve a díjugrató versenyt. A stadion tőszomszédságában fekszik a húszezres kosárlabdacsarnok, a teremsportok színhelye közül a legnagyobb befogadóképességű, továbbá az ökölvívócsarnok, s itt versenyeznek majd a pólósok és a műugrók is. Az úszóversenyekre szintén űj medence épült az olimpiai parkban. Az olimpiai komplexumban van még egy baseballpálya és egy csarnok, ahol a tekvandósok mutatkoznak be. Mint ismeretes, mindkét sportág bemutató jelleggel vesz részt az olimpián, s azt mondták, hogy a jegyek már elővételben elkeltek rá. Hiába, ez Itt nemzeti sport, s hatalmas tömegeket vonz, mint mondjuk — némi malidéval — nálunk a labdarúgás.

Nem fér hozzá kétség, hogy az egyik jobban, legprecízebben megrendezett olimpiának lehetünk tanúi. Erről mi is meggyőződhettünk. Egész, jó kéthetes ott-tar- tózkodásunk másodpercnyi pontossággal meg volt szervezve. A- mikor autóbusszal a fővárosból Puszanba tartottunk, ami jó 350 kilométer, szinte vonalzóval cen- tizték ki, hol állunk meg és miért, és stopperórával mérték, mennyi ideig eszünk vagy iszunk.

Ez a pontosság nem rossz, csak

Ettől függetlenül, egész ott- tartózkodásunk alatt nem találkoztunk rendbontással, tüntetéssel, utcai megmozdulásokkal. Igaz, abban az Időszakban jártunk ott, amikor megnyugodott a politikai helyzet, s az olimpia idejére a hírek szerint az összes párt és politikai erő nemzeti megbékélést hirdetett. Viszont megtörtént, hogy ellenzéki, esetleg szélsőséges erők éppen az olimpiai játékokat használják ki követeléseik kicsikarására. Hogy mindenképpen feszült lesz a légkör, arról az a bizonyos több mint százezer rendőr és katona gondoskodik. Elég szomorú, hogy egy ilyen csodálatos sportjáték ilyen szigorú karhatalmi segédlettel zajlik le.

Adós maradtam még azzal, hogyan folyt le az Elnöki Kupáért vívott labdarúgótorna. Az egész torna azokon a helyeken zajlott, ahol az olimpiai torna mérkőzéseit is tartják. Elmondhatom, nagyszerű hírverése volt a labdarúgásnak, és mi jó hírverést csináltunk hazánknak is. Négy csoportban tizennégy külföldi csapat, illetve a dél-koreai olimpiai és nemzeti válogatott állt rajthoz. A legtöbb országot az olimpiai válogatott, más esetben klubcsapat képviselt. A mi csoportunkban volt rajtunk kívül a török válogatott, Jugoszláviát a Velezs Mosztar, Perut a Sporting Cristal Lima képviselte.

Az elődöntőben, amikor gól nélküli döntetlent játszottunk a házigazdákkal, ötvenezer szurkoló érdekes légkört teremtett. Szinte minden szép akciót, megmozdulást megtapsoltak, megjutalmaztak. Számunkra kissé furcsa volt, hogy a lelátó különböző pontjain zenekarok játszottak a pályán történtektől függetlenül. Ez időnként zavart is bennünket. Vagy afféle „előkiáltók“ hozták tűzbe a közönséget. Ez már rokonszenvesebbnek tűnt.

A döntőt, amelyben 2:1 arányban legyőztük a szovjet olimpiai válogatottat, már csak vagy húszezer ember nézte végig. Mi természetesen nagyon örültünk a győzelemnek. Legalább valamifél« kárpótlást kaptunk azért, hogy nem lehetünk ott a játékokon, és az sem mellékes, hogy ezzel százezer dollárt hoztunk az országnak. Jómagam nagyon örültem annak, hogy együttesünk talán legkiválóbb játékosa, csapattársam, Pavlík volt, aki karmesterként irányította a középpályáról a csapatot, és mi sem hoztunk szégyent a DAC-ra Kapkóval.“

Lejegyezte: Palágyi Lajos

Fieber Péter, ahogy kevesen Ismerik: önfeledt játék közben két és fél éves kislányával, Nikollal.

Fieber Péter dél-koreai út iélményei

KÖNNYÉ SÉTA RENDŐRI KÍSÉRETTEL