Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-01-27 / 4. szám
új ifjúság 8 Di FILMREMEKEK A Mladnsf mozi egyik erénye, hogy amolyan zugmozi. így a közönség, a szerényebb létszámra való tekintettel akarva-akaratlan családdá kovácsolódik. A másik és szintén nagy erénye ennek a kulturális intézménynek, hogy itt kapott otthont a Filmklub és a Filmotéka, amelynek programja az igényesebb nézőt elégíti ki. A januári, februári programajánlatot böngészve úgy tűnik, idén valészfnűleg színvonalasabb filmekkel találkozhatunk majd, mint az elmúlt években. E filmek közé tartoznak Bunuel alkotásai is. Luis Bunuel 1900-ban született Spanyolországban. A gazdag zaragózai család anyagi körülményei lehetővé teszik, hogy Madridban, majd Párizsban végezze tanulmányait. Megismerkedik Lorcával, Epstein- nel — akinek tanítványa, később munkatársa —, Dalival. A szürrealizmus vonzáskörébe kerülve a katalántól festővel együtt megírja Az andalúziai kutya forgatókönyvét, majd az Aranykort. A filmek för- geteges botrányt váltanak ki, amely korántsem meglepő, hiszen a sza- dizmust és az agresszivitást tárgyalják, mindezt még egy adag anttkle- rikallzmussal tetézve — nos, ilyen körülmények között az eredmény valószínűleg nem lepte meg az alkotókat. Ezt a filmet egy jóval józanabb alkotás követi. A totális nyomort bemutató dokumeníumftlm A Föld kenyér nélkül (1931—1932-ben forgatták). * A párhuzam az előbbi filmekkel, bár műfajuk teljesen eltér egymástól, nyilvánvalóan a mondanivalóban fedezhető fel. Bunuel antlklerikalizmusa minden filmjében dominál. Dokumentumfilmje is erre irányul — bár kevésbé arrogáns módon, mint a Játékfilmjei. Érezteti velünk, hogy a keresztény jótékonyság nem segít ki a nyomorból. Társadalomblrálata az egyház vezető szerepére is kiterjed. Elveti a hagyományokat, támadja az egyházat, a hadsereget, a rendőrséget — ő a szabadság embere. Ennek az érzésvidágnak a jegyében születik Viridiana című filmje 1960- ban. Bunuel érezhetően kedvenc szférájához nyúl, hiszen az ösztönök, a tudatalatti világ számára nem tabu. A kolostor — amellyel az első képsorok indulnak — azt a közeget jelenti, ahol az én-tényezők az elfojtás állapotába kerülnek, s így ezek kóros elváltozásokat, torzulásokat vonnak maguk után. Ezért nézi sajátos humorral a kolostorból hazakerült Viridiana visszautasító magatartását ösztön-énjével szemben, sőt ezt még meg is duplázza a szereplő önkívületi állapotban történő cselekedeteivel, melyek szintén ide vezethetők vissza. Vlridana visszautasítja nagybátyja közeledését, s ezzel az öngyilkosságba hajszolja. Ezek után úgy érzi, bűnhődnie kell. Nem tér vissza a kolostor védelmet nyújtó közegébe, hanem összegyűjti a környék koldusait, őrültjeit, hogy őket ápolja, gondozza. Bunuel ridegen tekint (láttat) alakjára, mert úgy érzi, éppúgy, mint dokumentumfilmjében, a jótékonyság nem számolhatja fel a nyomort, csak átmenetileg mérsékelheti. A valóság képmutató voltára mutat rá, amikor érezteti, hogy a lány nem azért segít az elesetteken, mert .életszükséglete ez a gesztus, hanem mert vezekel. Ezeken az embereken keresztül vezekel. Nem azért Ítéli el ftt, mert ad, hanem azért, mert cselekedeteinek indítéka ő maga — magáért ad, hogy felmentve érezze magát a lelkiismerete alól. A rendező antiklerikadlzmusa meg. rázó . képben csúcsosodik ki: a fehér abrosszal terített asztalt még soha nem látott betolakodó koldusok tivornyájának színhelye lesz a kastély, ahol nem vetnek gátat telhetetlen- ségüknek. (A rendező, úgy tűnik, mégis szimpatizál ezzel a csoporttal, s ennek bizonyítékául szolgál, amikor az egyik koldusasszony szájába adja a következő mondatot: „Anélkül haljak meg, hogy ilyen abroszon ettem volna?“) Az emelkedett hangulatú díszes vacsorát egy kép tesz megdöbbentővé: az asztalnál ülő koldusok felállása Leonardo Az utolsó vacsora című képének utánzata. Amikor az aszta lton ülő koldus botjával szétveri a berendezést, a terítéket, hogy az orgiába torkolló estét verje szét, érezzük, az események már megállíthatatlanul közelednek egy nagyobb tragédia felé, amelynek Viridiana lesz az áldozata. A megerőszakolt nő, s ez megint csak a rendező gunyoros poénja, nézegeti magát a tükörben. Ahogy megérinti az ajkát, ez az é- rlntés már korántsem elvonatkozott, ez az érintés olyan, amellyel az ember érzékei. A befejezés groteszk: a rádióból kastélyfalakat rengető rock’n roll szól, a lány az asztalnál ülve kártyázik. Akár az Archibald de la Crúz bűnös élete című filmjében a fétist elhajító Archibald gyógyultan karolja szíve választottját, süt a nap, a madarak énekelnek — idilli állapot, mondanánk, ha nem láttuk volna az ezt megelőző képsorokat. így viszont maradunk azon a véleményen, hogy a rendező nagy adag cinizmussal és (fekete) humorral van megáldva. És persze tehetséggel. Mórocz Mária JAKSICS FERENC KIÁLLÍTÁSA — Nem tudják, mikor jön el újra Jakslcs Ferenc? — kérdi Hübsch Sá- muelné, az érsekújvári (Nővé Zám- ky) Szépművészeti Galéria Gorkij utcai kiállítótermében a festőművész tárlatán. — Tudják, december tizenhetedikén, amikor a megnyitó volt, olyan csúszós volt az utca, nem mertem a társamat kiengedni az utcára, nehogy elessék és eltörje a lábát... Aztán sajnáltam, mert szinte belebetegedett, hogy nem lehetett itt. Most már jobb az Idő. Nincs valami jól, de az biztos, ha tudná, hogy jön Feri, rögtön jobban lenne .. A- zonnal elfelejtené az évelt... — ma- gyarázza még az idős asszony. Én meg Is értem a helyzetét, hiszen Hübsch Sámuel nemcsak jak- sics Ferenc, hanem a többiek érdekében is szívesen eljárt, ha úgy látta, valamelyik művész vagy művész- jelölt rászorul a segítségre. Ugyanakkor, akárcsak Hübsch Sámuel, én is nagyon vártam a művész bemutatkozását, aki elmúlt ötvenéves, és eddig még egyetlenegyszer sem láthattam összegyűjtve a munkáit. Dolgozni természetesen dolgozott. Gyermekfolyóiratokat, könyveket, tankönyveket Illusztrált, de valahogy nem törekedett arra. hogy kiállítson. A gyermekek Ismerték és szerették rajzait, festményeit. Itt, a kiállításon Is örömmel mutogatták egymásnak az ismert rajzokat, festményeket. Különösen Soóky László kópé figurája előtt álldogáltak sokáig. Tehát végre mégis sort kerített a művész erre a kiállításra. A színes rajzok, festmények, didaktikus illusztrációk mellett láthatjuk legbensőbb titkait, saját maga örömére festett, rusztikus, sötét tónusú, mai témájú festményeit, és örülhetünk nekik, hiszen közeli rokonságban vannak Zmeták Ernő, Luzsicza Lajos, Sudol- skj István és a többi érsekújvári fes tő munkáival. Már ő sem él a város falai között, de akárcsak a többiek, lélekben nem távolodott el tőle, visz- szajár, keresi és megtalálja a régi témákat, és így, bár távol 61, állandóan otthon van. Hogy miért késett ez a kiállítás? Az elmúlt Időszakban valójában kihajítottuk a régi tankönyveket, s az újak között nem egynek a képi kísérete Jaksics Ferenc feladata volt. Emellett, a régi tankönyvekkel ellentétben, az újabbakat különböző feladatlapok és más módszertani segédeszközök Is kísérték, így bőven akadt munkája. Ez a munka természetesen szigorú fegyelmet, kemény ritmust, pontosságot Igényelt a művésztől, és ő eleget Is tett vállalt feladatainak. Viszont annál nagyobb lélegzetet vett, amikor egy-egy mese, modern elbeszélés Illusztrálására nyílt alkalma, így nein Is véletlen, hogy valójában ezeknek a bemutatására vállalkozott most, amikor végre rászánta magát, hogy közönség elé viszi munkáit. Ezekből látható, hogy a gyerekek társa tudott lenni minden alkalommal, és ml, figyelő felnőttek csak megelégedéssel Irigyelhetjük, amiért ott lehet mindig a gyerekek között. Németh Istv&n FÉRFINEK VAGY FÉRFINAK? Az utóbbi időben elég gyakran hallhatjuk a rádióban, a televízióban, a köznyelvi használatban, sőt nyomtatásban Is olvashatjuk a férfi szónak Ilyen rágós alakjait: férfitől, férfinek, férfihez stb. Vajon helyesek ezek az alakok? Nézzük először a sző eredetéti A férfi a férj és fiú szavakból keletkezett régi összetétel, de a férfiú alak ma már jobbára csak a választékos nyelvben él, 111. tréfás, gunyoros színezettel használják. A köznyelvben a belőle rövidült férfi Járatos. Ha a férfi szót a mai ejtés szemszögéből nézzük, akkor kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy magas hangrendű szó. Már az alapiskolában megtanuljuk a hangllleszkedés szabályát, azt, hogy a magas hang- rendű szavakhoz magas hangrendű toldalék járul, a mélyekhez pedig mély. Tehát ebből következtetve a férfi szóhoz magas toldalék kell. Viszont nem ennyire egyszerű a helyzet, ugyanis a -fi utótag örökség a finnugor korból. A benne levő „1“ bizonyára nem a mai ejtés szerinti magas nyelvállású i hang lehetett, hanem egy i-ii közötti mély hang, amelynek mély voltét nyelvünk még hiánytalanul őrzi azon toldalőkos acnyqnweLVünK ŰZ ű; Zihta&i lakokban, ahol a toldalék mély magánhangzóval kezdődik, vagy kötő- hanggal kapcsolódik a tőhöz: fia, fiam, fiad, fiadzik, fial, fiának, fias, fiatlan, fiű, fiúcska stb. Senkinek sem jutna eszébe, hogy magas hangrendű blrtokjogot kapcsoljon a fi tőhöz: tie, fiem, tied, magas hangrendű fosztőképzőt: fletlen, magas hangrendű kicsinyítő képzőt: flécske. A régi magyar irodalomban sem találkozhatunk sehol e szó mellett magas toldalékokkal. Érdekes módon az idősebb emberek szintén ösztönösen hibátlanul használják még az f-ző nyelvjárási területeken Is: flrfí- tól, flrfihoz, ftrflnak, flrfival. Nyelvünk nemcsak ebben az egy szóban őrzi ezt a valamikori mély 1 hangot. Nézzünk csak egypár igét, amelyek tövében i hang van: bír, biz, hív, nyír, sir, vív. A mai ejtés szerint ezek Is magas hangrendűek, mégis mély személyragokat kapnak: bírom, bírod, bírja, bírjuk, bírjátok, bírják, bízunk, hívunk, sírunk, vívunk. Csak egy esetben van kivétel: & feltételes mód, alanyi ragozás, egyes szám első személyü alaknál: bírnék, bíznék, hívnék stb., viszont némely nyelvjárásban még itt is a mély toldalékos alak használatos: bírnák, bíznák, hívnék stb. Engedtessék meg, hogy idézzem az ömagyar Mária-siralom pár sorát: Volék sirolm tudotlon sirolmol sepödik ... Valék siralom tudatlan siralomtól süppedek ... Ma sem Jut eszébe senkinek, hogy sirolm (siralom) helyett slrelmet mondjon, őrizzük meg hát a fi tövében rejlő 1 hangunk mély mivoltát, hiszen ez a hang is egy olyan történelmi múlthoz köt minket, a- melyre már nem emlékezünk, mert nem is emlékezhetünk, mert Írásos adataink nincsenek e korra vonatkozólag. S hogy honnan került a nyelvünkbe, nem tudhatjuk, mint ahogy azt sem tudjuk, szemünk színét vagy valamely jó-rossz tulajdonságunkat melyik ősünk génjei által örököltük. Ki sejtheti ma már, hogy mennyi vad Indulat, fájdalom rejtőzködött valaha ebben a mély torokhangban. Ne szegényftsük nyelvünket azzal, hogy teljesen megfeledkezünk róla iskolás, leegyszerűsített szabály miatt. S. Teleki Mária Komárom (Komárno) és környékének gazdag képzőművészeti hagyományait — úgy érzem — nem szükséges különösebben bizonygatni. Elég tán a legnevesebbeket megemlíteni a képzőművészek közül. A múlt századvégről, illetve a jelen század elejéről Feszty Árpádot, Komáromi Kacz Endrét vagy a későbbi évtizedekben iskolát teremtő tanár- festőt, Harmos Károlyt. A sort, természetesen, tovább lehetne folytatni régiekkel és újabbakkal egyaránt, akiknek származás^, indulása, vagy éppen alkotó munkásságuknak egy-egy szakasza e dél-szlovákiai szellemi központhoz vagy közvetlen környékéhez kötődik^ S akkor még nem is szóltunk a mindig széles alapokon nyugvó amatőr képzőművészeti életről. Mindezek feltérképezése, persze, e néhány soros elmélkedésnél jóval alaposabb elemzésnek a tárgya kell(ene), hogy legyen a jövőben. Mostani felvetése nem is céloz meg egyebet, mint hogy jelezze: olyan jelentős hagyományokról van szó, amelyek továbbvitele, a rájuk való alapozás egyik elemi kötelessége a régió képzőművészeti mozgalmának, lett légyen szó akár a hivatásos, akár az amatőr vonulatáról ennek a jelenkori képzőművészeti kibontakozásnak. Magának e képzőművészeti hagyománynak az ápolása, megőrzése, továbbadása háromnegyed százada igen tudatosan folyik a Duna Menti Múzeumban, ill. annak jogelődjében. A város és környéke képzőművészeti mozgalmának az összefogására, bizonyos értelemben vett irányítására, mozgatására viszont a múzeumnak — egyéb elsődleges feladatainak ellátása miatt — érthetően nincs módja. Ezt a feladatot így többnyire mindig a képzőművészek különböző csoportosulásai látták el. Lényegében ilyen feladata (is) volt az előbb már említett Har- mos-iskolának. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy ezek a csoportosulások meglehetősen gyakran cseréltek gazdát, s esetenként tiszavirág életűek voltak. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején is halotti csend uralkodott a képzőművészeti életben. Még akkor is, amikor 1983 végén új, az előzőnél jóval tágasabb székházba költözött a Csemadok Komáromi Járási Bizottsága, s pár nappal a beköltözés után Kopócs Tibor festőművész tárlatával megkezdődött a Csemadok Galéria kiállítási tevékenysége. Nem véletlen a galéria említése, mint ahogy az sem véletlen, hogy éppen Kopócs Tibor tárlatával Indította el munkáját. Kopócs Tibor volt ugyanis az, aki akkor már hosszabb időn át, minden felkérés nélkül, szívén viselte a város és környéke képzőművészeti mozgalmának sorsát, s már a székház renoválásának idején megegyezett a Csemadok Járási bizottságának vezetésével, hogy az akkor már több éve pangó képzőművészeti mozgalom a Csemadokban szerveződhessék újjá. Így már 1984 elején elkezdődhetett ismét a képzőművészeti kör munkája. E kör nagyjából azonos volt az előző gazdától megvált társasággal, majd a későbbiekben (az 1985- ben megrendezett első tagkiálll- tás alkalmával) a Komáromi Képzőművész Kör nevet vette fel. A kör működésének egyik fontos meghatározója a nyitottság lett, ami azt jelenti, hogy szívesen látják ott azokat az újonnan érkezőket, akik fontosnak tartják az effajta szellemi együvé tartozást. Bizonyos szintet és egy ázsiót biztosított (és biztosít) a körnek, hogy már az indulásnál ott voltak a körben Kopócs Tibor mellett olyan ismert képzőművészek is, mint Platzner Tibor, Szilva József, Kocsis Ernő, akik tagjai vagy a képzőművészek szövetségének, vagy a képzőművészeti alapnak, továbbá a nem kevésbé ismert pedagógusképzőművészek, Fekete Zoltán és Bencsicsné Ganzer Katalin, a szélesebb képzőművészeti berkekben is ismert munkásfestő, Fü- gedi Jenő, a fotográfusok közül Bíró Béla, Szűcs Jenő, Nagy Tivadar, Platzner László és a többiek: Vavrikné Szarka Erzsébet, Obonya Sándor, Jády István, valamint a legfiatalabbak, az akkor még középiskolás Szabó Hajnalka és Janik Angelika. A későbbiekben csatlakozott a társasághoz Darázs Rozália szobrászművész, Psenák István fotográfus, a tehetségesen induló Papp Éva, a költőként, publicistaként is ismert Kiss Péntek József, Sofia Szkoková, Papp Ernő és Molnár Sándor. Egy kiállítás erejéig ott volt a társaságban a járásból elköltözött Janiga József is. A felsorolás persze nem teljes, vannak további tagjai is a körnek, akik kisebb-nagyobb rendszerességgel vesznek részt a foglalkozásokon. A kör tevékenységének egyik részét a két-három hetepte megtartott összejövetelek képezik. E találkozások tartalma meglehetősen sokrétű. Van, amikor az ösz- szejövetel nem lépi túl a baráti, társasági csevegés határait, de van olyan is, amikor a behozott alkotások akár legkritikusabb kollektív elemzésére kerül sor. Szerepelnek ezeken az összejöveteleken még különböző szakmai, szervezési, megbeszélések, előadások, élménybeszámolók, s itt történik a közös tárlatok előkészítése is. Mindebből bizonyára kiderül, hogy elsősorban szellemi-képzőművészeti műhelyről van szó. A kör tevékenységének egyik csúcspontja az évenként rendszeresen megvalósított tagkiállítás a Csemadok Galériában. Szerencsés választás volt annakidején összekötni a Jókai-napokkal, mert így a kiállítás hatósugara bizonyos fokig országos méretűvé vált. Bemutatkozásaik tematikusak. Első alkalommal a Vág partján szárazra vetett, pusztulásra ítélt hajóroncsok megörökítése, az elmúlás tényének és gondolatának művészi megjelenítése lett a központi téma, a következő alkalommal az örök téma, a női test és a női lélek szépségének megjelenítése. Tavaly pedig Steiner Gábor centenáriuma kapcsán „Forradalmi örökség“ címen a haladó forradalmi örökségnek, mindennapjainkban való visszatükröződésének művészi megfogalmazása volt a feladat. Mind az eddigi három tagkiállítás visszhangja, mind a kör eddigi tevékenysége kézzelfoghatóan bizonyítja, hogy a Csemadok járási bizottságának és a komáromi alapszervezetnek a csoportosulása felkészült a vidék gazdag képzőművészeti hagyományainak továbbvitelére, s eddigi rövid ténykedése során olyan értékek létrehozására ösztönzött, amelyekre szélesebb összefüggésekben is érdemes odafigyelni. Kellő megalapozottsággal, a hagyományokra építve a későbbiekben akár egy új szellemi-képzőművészeti iskola szerepét is betöltheti. Ezért az elkövetkezőkben a lap hasábjain folyamatosan bemutatjuk az alkotó közösség tagjait. Németh Gyula fii A képek világa
