Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-09-07 / 36. szám

új ifjúság 10 ROSS ROCKLYNNE A • Jl" ** 1 • + • + áz mo űrhajóján x. Tony csak nézett utána, s érezte, hogy arcán szárazon megfeszül a bőr. Leejtette levegőbe emelt karját, aztán halkan fel­nevetett. Megfordult. A szél olyan heves volt, hogy neki lehetett dőlni. Éjszaka volt, s bár az apró hold, amellyel ez az aszteroidák előbbi bolygő dicsekedhetett, most nem látszott, az eget megvilágította a közeledő másik bolygő baljóslatú, sápadt fehér fénye. Még mindig sarló alakú volt. Pontosan ki lehetett venni azt a hatalmas területet, amelyet a megvilágított szarvak körülölel­tek. Bal oldalon az égbolt kétötödét már eltakarta a lezuhanni készülő szörnyeteg, a tengerpartokat már bizonyára elárasztot­ták a mindent elsöprő dagályhullámok. Tony mozdulatlanul állt. Tanácstalan volt, merre induljon. Véghetetlen sok az Irány, és mind cél nélkül. Ugyan miféle elme tud­na Itt irányt választani? A gondolat tovatűnt. Megindult az .utolsó kapocs felé, amely összekötötte az emberi­séggel. Laurette-tel. Megállt a szélben re­megő kupac rpellett. Meglátott egy kemény­papír dobozt. Henry Overlandnak címezve, a dobozról lepecsételt bélyegek bámultak rá, ráébresztve mindazon dolgok nemlétére, amelyek lehetnének. Amerika, karácsony, postahivatal. Mosolyra húzta a száját. Aztán a mosoly eltűnt. Azt is nehéz volt eldönteni, mit kezdjen az arcával. Az utolsó ember egy kimúló bolygón. Még ha halálra van is ítél­ve abban a minden képzeletet felülmúló robbanásban, találnia kell valami célt, ami értelmet ad az életének a halál pillanatáig. Halk, kétségbeesett kiáltás szakadt ki belőle, kesztyűs kezébe akarta temetni si­sakba bújtatott arcát. Aztán lassan felbuk­kant benne egy gondolat. Hát persze! A gyűrűi Meg kell találnia, és meg is fogja találni. A gyűrű a csontvázhoz tartozik. A csontváz pedig a gyűrűhöz. És . Tony Crow hadnagy — efelől most már semmi kétsége nem volt —, igen, ő lesz az a csontváz, aki rávigyorgott oly sok évvel ezelőtt, illetve oly sok évvel ezután. Hiábavaló munka, persze. Teltek az órák, ő kóborolt a viharszaggatta síkságon, át­kutatott minden négyzetmétert, nyomozott valami áruló Jel, egy frissen megforgatott l földhalom után. Elment egészen a meredek folyópartig, a tajtékzó víz az arcába csa­pott. De a gyűrűnek, amelyet viselnie kell majd, nyoma sem volt. Hová áshatta el Laurette? Vajon ő ho­gyan gondolkodott? Nem lehetett olyan szívtelen, hogy örökre eltemesse, hiszen Tony Crow majdani csontvázának szüksége lesz rá?! Tudta, hogy repül az idő. Mégis Jobb meg­őrülni ennek a világos, egyértelmű célnak a tudatában, mint vállalni a szánalmas vá­rakozás sötét és bizonytalan feladatát, ge­rinctelenül várni a halált, amelyet az égen eluralkodó, egyre lejjebb ereszkedő ször­nyeteg hoz el. Milyen egyszerű lett mlndenl Az ember elutazik az időben. Tanúja lesz az aszteroi­dák keletkezésének. Ugyanígy el lehetne utazni az időben, és végre megérteni az el­képzelhetetlen, érthetetlen folyamatot, ahogy a naprendszer létrejött. Nem olyan egyszerű, mint egy összeütközésl Vagy hogy egy kettős nap elszáguld egy magányos mellett. Vagy egy örvénylő köd. Valamikép­pen összefüggésben kell lennie a táguló világegyetemmel, valami nevetségesen egy­szerű módon. Persze minden érthetővé vá­lik, ha az ember már tudja a választ. Pél­dául ... A gyűrű! Ez is magától értetődő. Még Laurette is alá van rendelve az okozatnak, amely meghatározza tulajdon okát. Tony megkönnyebült. Természetesen a barlangban kellett a lánynak elrejtenie a gyűrűt. Ha csak nem bújt bele a kisördög. De nem, ilyen dologgal nem lehetett ön- kényeskedni. Jövőnek és Jelennek együtt kell működnie, ha logikus Jövőt akarunk! Dacolva a változatlan erővel fújó széllel, elérte 1 a hegy oldalában levő üreget. A csontváz természetesen nem volt ott. De ott lesz — kezén a szükséges gyűrűvel. Hihetetlen, ahogy a Jövő megformálja a saját múltját! Olyan érzés volt, hogy a sa­ját csontváza, amely sok millió év múlva fölbukkan majd, és amelyre most még sa­ját élő húsa tapad, meg tudná mondani neki, mit kell tennie. Nyugodt elszántsággal nekilátott ásni. Ä barlang hátsó részén kezdte. A gyűrűnek nyomát sem találta, sem frissen bolygatott földet. Levette a kesztyűjét, óvatosan maga mellé helyezte, és egy éles kődarabbal ásott tovább. A gyűrűnek semmi nyoma! Az órák csak teltek. Mit tegyen? Gondolatait hajszolta á kétségbeesés. Talán még egy óra. Aztán az összeütközés — és a halál. Itt van a barlangban! ö, a csontváz! Hanyatt feküdt, kezét a feje alá tette. A viharos erejű szél ágakat és falevele­ket sodort a barlangba. Nemsokára kint az égen fognak lebegni ennek a jókora viliág­nak a töredékei. Évmilliók telnek el. Egy bizonyos, Tony Crow hadnagy három bű­nöző üldözése közben leszáll majd ide, be­néz ebbe a barlangba, és megpillantja saját csontvázát — persze, ezt nem tudja majd. Feküdt, és feszülten várt. A szél előássa majd a gyűrűt, felkapja a levegőbe. Csilin­gelő hangot hall majd. A gyűrű hangját, ahogy a barlang falához ütődiik. Felveszi, és az ujjára húzza. Néhány pillanattal ké­sőbb érzi majd a súlyos vibrálást a fül­siketítő rázkódást, a kozmikus robajt, a bummot, ahogy a világ darabokra szakad. Bumml Figyelt, várta a gyűrűt. Figyelt — és hangot hallott, emberi sikl- tást a szélben! Egyetlen mozdulattal talpra ugrott. Egy pillanatig csak állt, halántékán lüktettek az erek, nyitott ajka megremegett. Ez a hang nem létezhet! Hiszen ő az utolsó em­beri lény ezen a világon. Nem lehet, hogy ez Laurette Overland hangja, ahogyan őt hívja! Természetesen nem ő az. Lehetetlen. Ez is csak afféle jelenség, ami előre jelzi egy csontváz megszületését, aki gyűrűt visel az ... Elég! Kiment a barlangból, s megállt a szél­ben. Semmit sem hallott — vagy mégis? Lépések zaját, mintha a futva közeledő ha­lál dobogna? Ojabb sikoly! Futva megkerülte a kiszögellést, aztán li­hegve megállt, két nyirkos tenyere közé fogta sisakos fejét. — Hadnagyi Egy hang, amelyet csak a pokoli szél sodor a képzeletébe! Nem akarta elhinni. A sápadt éjszakából egy alak bontako­zott ki! Feléje futott, szája mozgott, de sza­vait elnyelte a szél. Laurette Overland volt, úgy látszik, testet öltött a képzeletében most, hogy teljesen megőrült. Ott állt és várt, hűvös derültség lett úrrá rajta. Semmi értelme, hogy bolonddá tegye saját magát. És mégis — a gyűrűnek meg kell érkeznie hozzá. Itt van Laurette Overland, ő hozza el neki, hogy viselhesse. Önző tett ez tőle. Ha nála van a gyűrű, ő ásta ki, akkor miért nem viseli ő? Akkor ő lenne a csontváz. De hiszen akkor két csontváz lenne! Gon­dolatai egy pillanatra megdermedtek, aztán utat találtak az élet, a józanság irányába. Kétségbeesett rikoltás szakadt ki belőle. Előrebotorkált, és a karjába szorította a lányt. Még a gyűrött, félig felfújt ürruhán keresztül is érezte testének feszes hajlé­konyságát. Laurette telt ajka, amely még pirosabb­nak látszott sápadt arcán, szavakat formált. Tony nem értette, mit mond, az elképzel­hetetlenül erős szél és a tudatába nyilalló hideg rémület egész szavakat, mondatokat törölt ki a lány beszédéből. — Ki kellett... ötven kilót. — Érezte, hogy a lány hisztérikusan felnevet. Tehát a hajó zuhanni kezdett. Laurette kiugrott, és földet ért, miközben a hajtóművekből kilövellő lángok a védőruháját súrolták. Ennyit már megtudott. A lány hosszú órá­kon át küzdötte magát előre a síkság felé. Mert eszébe jutott valami fontos, ami a csontvázzal és a gyűrűvel volt kapcsolat­ban. Ki kellett szállnia. Ez volt a szerepe ebben a szörnyűséges, évmilliókon átívelő színdarabban. Ki kellett ásnia a gyűrűt. Tony kissé eltolta a lányt, lenézett kesz­tyűbe burkolt ujjaira. Igen, sárosak voltak. A gyűrű tehát nem a barlangban rejtőzött. Tekintete a lány szemét kereste. — Adja ide a gyűrűt! í— Lassan formálta a szavakat. — Nem, nem hadnagyi — tört ki a lány­ból. — Nem így lesz. Hát nem érti? Amos az! Ámos! — örült volt, hogy visszajött! c-1 lihegte Tony. Hirtelen elöntötte a mindent elsöprő düh. — Mindenképpen őrült! Hirtelen megragadta Laurette kezét, szét- nyitotta a lány ujjait. A gyűrű nem volt ott. Dühösen megrázta Laurette-et. — Hol van a gyűrű? Adja ide, maga kis szerencsétlen! Ha maga fogja Viselni... ha egy percig is azt hiszi... ezt nem teheti! A szél elsodorta a szavakat, ugyanúgy, ahogy Tony sem hallotta, mit mond Lau­rette. Tony nem szólt többet, hideg elszántság­gal megragadta a lányt, a másik kezével pedig elkezdte kikapcsolni a kesztyűjét. Laurette úgy harcolt, mint egy tigris. Ki­tépte magát a szorításból. Három lépést hátrált. Felpillantott az égre, a terjeszkedő szörnyre. Tony látta, hogy arcára Jeges ré­mület ül ki. Az összeütközés! Már csak pillanatok kérdése! És 6, az egyetlen és igazi csontváz, nincs birtokában a gyűrű­nek! Lassan a lány felé Indult, lépésenként közelített, szeme vadul csillogott, állkapcsa elszántan összeszorult. A lány elsiklott mellette, ö megfordult, zihálva utánavetette magát. Minden lépés, amit megtett, ólomsúlyúnak bizonyult, mert közel volt a pillanat. 'Az ütközés már bár­mikor bekövetkezhetett. A lány pedig a barlang felé rohant. Laurette eltűnt a klszögellés mögött. A barlang elnyelte. Tony lelasította lépteit. Megállt, mély, szaggatott lélegzetet vett. Majd belépett a barlangba, és megállt a lánnyal szemben. A izéi zúgása itt kevésbé volt hallható. Laurette Jeges hangon szólalt meg. — Nincs sok időnk, hogy beszélgessünk vagy verekedjünk, hadnagy. Maga úgy vi­selkedik, mint egy elmebeteg. — Lehajolt, és felvette Tony kesztyűjét. — Ezt vegye föl. — Adja ide a gyűrűt. A lány Tony természetellenesen tágra nyílt szemét nézte a homályon át. — Rendben van! — Levette Jobb kezéről a kesztyűt. Közel lépett a férfihoz, farkas­szemet nézett vele. — Ha maga akar lenni a csontváz, hát tessék. Tony érezte, hogy a lány ujjal a Jobb kezéhez érnek. Érezte, hogy valami felcsú­szik az ujján. Érezte, ahogy a gyűrű az ujja köré simul. Igen, ott van már a gyűrű, ahol lennie kell. Érzi a hidegségét. Nem le­het, hogy képzelete játszik vele? Természe­tesen nem. A lány biztosan nem akarja át­ejteni. Mégis, Laurette szeme szinte hipnoti­zálta, szinte kábulatban volt. Halványan érezte, hogy ellen kellene állnia. De a lány ráhúzta Jobb kezére a kesztyűt, hallotta, ahogy a csatok bekattannak. Aztán a bal­kezes kesztyű következett ,az is rásimult a kezére. A lány karja a nyaka köré fonódott. Szemében könny csillogott. — Szorítson magához, hadnagy — suttog­ta. — Talán még van remény. — Nincsen, Laurette. Nem lehet. Az ujja- mon van a gyűrű. Érezte, hogy Laurette nagyot sóhajt. — Természetesen... az ujján van a gyű­rű! Már nem lehet messze a pillanat, had­nagy. Szorítson! — Hangja nyöszörgéssé halkult. — Talán életben maradunk... — Én nem. Talán maga. — Ez a barlang, ez a hegy túléli a ka­tasztrófát. Talán mi is túléljük. Mind a ket­ten ... Tony tudta, hogy a lány szavaiból hiány­zik a logika, ö már fásult közönybe süly- lyedt. Hadd higgye Laurette azt, ami lehe­tetlen. Ujján a gyűrű. Ez bizony. Tényleg bizonyos? Megrándult. De hisz az előbb érezte az ujját körülölelő fém hidegségét. Vagy csak képzelte, hogy érzi? Ujja) megmozdultak. Tompa viszolygás fogta el — a teljes ve­reség tudata. Legyőzetett. A lánynál van a gyűrű! ö a csontváz! És már nincs idő, hogy megváltoztassa. Biztosan nincs már idő. Fejébe tódult a vér, szinte beleszédült. Laurette tekintetét kereste, mélyen a szemébe nézett, megpró­bálta tudtára adni ebben a végső pillanat­ban, hogy tudja, mit tett. A lány az ajká­ba harapott és elmosolyodott. Aztán az ar­cán felhő suhant át. Mint ahogy Tony gon­dolatai is elkomorultak. És ekkor megtör­tént. Nem hallott fülsiketítő hangot, mert ez a hang nem is volt hang. Csak két gi­gászi tömeg szembetalálkozása. Összeütköz­tek. Szétlapultak egymáson, abban a mér­hetetlenül rövid pillanatban, amelyben megszűnt a tudat, aztán szikladarabok, ki­sebbek, nagyobbak fröccsentek szét az üt-1 közés köréből. A bolygó fenséges ásítása. A széthulló összerakós Játék, Tojás Tóbiás, akit a király összes lovai és emberei sem tudnak már összerakni soha többé. Ilyen fenséges előjáték után lőtt létre a kisboly­góövezet, és benne az 1007-es számú asz­teroida egy lány csontvázával. Tony életben volt. Életben volt, és gondolkodott. Lehetetlennek rémlett. Be volt szorulva a barlang hátsó részé­be. Egy szikla elzárta a fényt, és egy ki­szögellő nyúlványa Tonyt gyengéden a fal­hoz szorította. Lélegzett. Felfújt űrruhájá- ban nyomás feszült. Az elektromos fűtés melegen tartotta a testét. Élt, és fejében gondolatok kezdtek motoszkálni. Először csak lassú, értelmetlen gondolatok. Logikát­lanok. Egyelőre érzelmeket is hiába kere­sett magában. Ide volt szögezve a sötétben, odakint pedig harminc kilométer átmérőjű levegőtlen, szinte gravitáció nélküli aszte­roida. Laurette Overland bizonyára halott, és ujján viseli a gyűrűt. Szemébe könnyek szöktek, nem is próbálta visszatartani a sírást. Mióta van ideszorulva: percek, órák, na­pok óta? Hol van Overland professzor, Masters, Braker és Yates? Le fognak ide szállni, elmozdítják a sziklát? Hirtelen mintha valami megrázta volna a hegyet. Érezte testén végighullámzanl a vibrálást. Mi okozhatta? Valami belső ren­gés, az ütközés utórezgése? Nem látszott valószínűnek, mert a remegés rövid volt, alig érzékelhető. Ott várt beszorulva, gondolatai monoton egymásutánban követték egymást. Legtöbb­ször a csontvázra gondolt, tehát valóban létezett már az emberiség előtt is. Egy idő múlva — lehetett öt perc, egy óra vagy több is — tudtára ébredt a kar­jának, lábának, lassú szívverésének. Lassan felemelte a karját, mint egy robot, aki sok év mozdulatlanság után újra életre kelt, és nekifeszült a sziklának, amely útját állta. Ügy látszott, könnyen mozdul. Oldalt lé­pett, és erős, ütemes mozdulatokkal meg­próbálta kilendíteni a követ. Sikerült át- billentenle. A kő leborult. Az 1007-es asz­teroida sötét, csillagos égboltjáról halvány, sugárzó fény szűrődött be a barlangba a kődarab fölött. Helyest Bőséges hely van, hogy kimászhasson — majd. Nekidőlt a sziklának, ereiben lassan lüktetett i vér. Olyan finom remegést érzett, hogy a kép­zelet szüleménye is lehetett. Aztán újra érezte, lehet, hogy most landol a hajó az aszteroidán? Annyit megérdemelt a lehető­ség, hogy bekapcsolja a fejhallgatót. Felült, de csak az alapzat tompa búgá- sát hallotta, vagy csak a vér lüktetett a halántékán? Nem, az nem lehet. Feszülten fgyelt, tudatában végre értelmes gondola­tok törtek utat. — Gyerünk professzor úr, gyerünk. Mas­ters! — Braker hangját hallotta. — Mind megőrülünk, ha nem tudjuk meg, ki a csontváz! Szóval Braker szállt le a hajóval, túlél­ve a katasztrófát, amely szétzúzta az asz­teroidák előtti világot. Tony mélyet akart sóhajtani, de még idejében észbe kapott. Ha Braker meghallja, talán gyanút fog. Bár­milyen egyéb célja van is most Tony éle­tének, a legelső és legfontosabb az, hogy elvegye Bnakertől a Hamptont. Overland színtelen hangon mormogta: — Ha a lányom az, akkor inkább maga menjen előre, Braker. Most Masters, szólalt meg: — Én előremegyek, professzor úr. Min­dent megtennék, hogy... — elcsuklott a hangja. — Ne vegye annyira a szívére, fiam — mormogta Overland. — Mlndannyiunknak vannak rossz pillanatai. Az különben sem lehetett a csontváz. — Miért nem? — kérdezte Yates. — Ja, hát persze! Nem lehetett az, ugye, pro­fesszor? Micsoda mázli volt! Néha röhög­nöm kell rajta. Föl-le, föl-le! Braker szólalt meg: — Én itt valamit nem értek. Ezt az idő­dolgot. Maga azt állítja, hogy a bolygó gravitációja visszatartott minket az Időben, mint egy kifeszített gumtszalag. Amikor a bolygó megsiemmisült, elszakadt a gumisza­lag — megszűnt a gravitáció. Akkor visz- szapattantunk az eredett Időnkbe. De- mi van akkor, ha a lánya és Crow nem sza­badultak ki ugyanígy? Akkor meg kell ta­lálnunk egy csontvázat — vagy talán ket­tőt. — Az aszteroida gravitációja kevés lett volna ahhoz, hogy ott tartsa őket — mond­ta Overland fáradtan. — Akkor nem értem — vágott közbe Iz­gatottan Braker. — Most a Jelenben va­gyunk, a valödi Jelenben Mögöttünk van a szikla, amelyen szétment a hajó, tehát en­nek mindenképpen a lelennek kell lennie. Akkor hogy mondhatta Crow, hogy egy csontvázat látott? Gondollák. hogy az a hekus a bolondot Járatta velünk? Én ... Yates közbeszólt: — Térj már észhez! Crow igazat beszélt! — A csontvázat itt fogiuk megtalálni. A hadnagy látta — mndta Overland. — Lehet, hogy a saját csontvázát látta — mondta Masters. — Tényleg — fgy Yates. — Miért is ne? — folytatta Braker. — Ha ugyanaz a gyűrű két helyen volt egy­szerre, akkor az a csontváz is egyszerre lehetett Crow-ban és a barlangban. Ez tény, hiába is kapálóznak ellene. Tony feje kóváygott. Ml az ördögről be­szélnek ezek? Arra céloznak, hogy a boly­gó szétrobbanásakor a gravitáció megszű­nése mindent visszaugratott a jelenbe, mintha egy kapocs pattant volna szét? Ke­ze remegni kezdett. Persze lehetséges. A gravitonok felszabadulása lökte őket visz- sza a múltba. A gravitonok, a gravitáció anyaáa tartotta ott őket. Amikor az a más­feles gravitáció megszűnt, amikor a gravi­tonok úgy eltávolodtak, hogy nem felejtet­ték ki a hatást, minden vlsszaugrott — a Jelenbei Minden! Hihtelen elkomorul. Valahol va­lami hiba van itt. Fájt a feje. Ökölbe szo­rította a kezét, tovább fülelt. Egy teljes percig nem hallott hangokat. Szinte látni vélte, ahogy lönnek, elöl Masters és Over­land, mögöttük Braker és Yates, Verlanden látszik, hogy fél attól, amit találni fog. Majd: — Siessen, professzor, itt kell valahol lennie. — Ott is van, Braker. Istenem! — Over­land hangja pattanásig feszült volt. e- Ä csontvázl — kiáltotta Yates. Hang­ja elcsuklott. — Ezek szerint... tehát ak­kor... Szóval mégsem pattantak vissza a jelenbe. Tony reszkető kézzel, falfehér arccal fel­kapaszkodott a szikla feléig. Ahogy ott füg­gött, éppen kilátott. A barlang végig eléje tárult. Ott feküdt a fehéren csillogó csont­váz, kinyújtott kézén ott fénylett a gyűrű! Laurettel Felemelte a fejét, szemébe éles fájdalom hasított. Homályosan látta Brakert, Yatest, Masterst és Overlandot, ahogy ott álltak tízméternylre a barlangtól, némán, megdöb­benve bámulták a csontvázat. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents