Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-08-31 / 35. szám

ROSS ROCKLYNNE

Az ido liFiiajojan

IX.

Ä légzsilip belsejében egy tehermérleg mögött Masters állt. Villanyégők, edények, ezüst evőeszközök válogatás nélkül kerültek a kosarakba; mindent megmértek, feljegyeztek, majd eldobtak. Az ajtókat kitépték sarkukból, a padlót felszaggatták. Az élelmet és a vizet megtartották, mert ha végül elérik is a Földet, nem tudhatják, lesz-e már rajta élet.

A hajó, berendezés nélkül, a H H-meghaj- táshoz előirt tizenegy tonna volt. A berendezés, élelmiszer stb. ezt több mint tizenhárom tonnára növelte. Másfélszeres gravitációnál ez húsz tonnát tett ki.

Masters adatat, amelyek számításba vették a megmaradt hajtóerőt — a hajtóművek több mint fele használhatatlan lévén —, elég pontosak voltak. A maximum, amit a rakéták fel tudnak emelni, tfz és háromnegyed tonna volt. plusz-mínusz ötven kiló.

Masters felnézett az utolsó feljegyzés után. Az arca meggyötört volt. Braker, Yates és Tony a légzsilipben álltak, és őt figyelték.

Masters tekintetében félelem bujkált.

—Miért bámulnak Így rám? — hördült fel. Ösztönösen hátralépett.

Yates kuncogott.

— Maga aztán tényleg Ideges! Csak azt nézzük, mennyi hiányzik még. Nincs már bent semmi, amit ki lehetne hordani.

— Semmi? — Masters a levegőbe bámult, f— Még négyszáz kiló fölöslegünk van. És a Fitzgerald-berendezés?

Tony válaszolt.

— Az az egyetlen reményünk, hogy visz- szajussunk a jelenbe. A professzornak szüksége van rá, hogy rendbe hozhassa a hajtóműt

— Az űrruhák!

— Megtartunk hatot, hátha ©reszt a hafő.

— Ajtók — mondta Masters vadul. — Szőnyegek!

— Már mind kihordtuk.

Masters az ujjait pattogtatta.

Négyszáz kiló fölösleg — mondta rekedten. Az órájára nézett. — Még tizenegy óra, nagyjából. Levette az órát, és kidobta. Beirt valamit a noteszába, arcán furcsa vigyorral. — Egy-két dekával kevesebb.

— Megkeresem a professzort — mondta Tony.

— Várjonl — Masters ujfával a levegő* be bökött. — Ne hagyjon magamra ezzel a két vadállattal. Csak arra várnak, hogy ránk vessék magukat. Négyszer hetven, az már kétszáznyolcvan.

— Maga bedilizett — mondta Braker hűvösen.

— Különben Is — tette hozzá Yates —, honnan vennénk a hiányzó százhúsz ki- lőt?

Masters levegő után kapkodott.

— Hallja? Azt kérdi, honnan vennék a hiányzó százhúsz kilót.

— Vicceltem — mondta Yates.

— Vicceltl ö viccelt! Amikor már megpróbált megkéselni.

— Merthogy — vonta le a következtetést Yates — a kártya csak egy csontvázat vetett ki. Majd én bemegyek a professzorért.

Kisvártatva Laurette-tel és Overlanddél tért vissza.

A professzor feltette a szemüvegét, mialatt meghallgatta a beszámolót, és egyik férfiról a másikra nézett.

— öngyilkosság lenne kiszerelni a gépe-, zetet, illetve, ami megmaradt belőle. De van egy másik ötletem. Kivesszük a közvetlen kilátásra szolgáló ablakokat. Talán kitesznek négyszáz kilót.

— Nem rossz gondolat — mondta Braker. — Viselhetjük a szkafandereket. A hajó amúgy is szivároghat.

Masters intett.

— Akkor rajta, kezdjék el! Laurette, gyere ide. Nálad van a gyűrű. Ugye nem akarod, hogy te legyél a csontváz? Gyere ide mellém, háttal a falnak.

— Ugyan, Erle — mondta Laurette utál- kozva, és kiment az apja után.

Tony behozott három fémfűrészt a kidobott szerszámok közül. Mindhárman más- -más helyiségben dolgoztak* lefűrészelték az ablakokat a keretükről, és kivonszolták a hajóból. Az űrhajó különös, meztelen látványt nyújtott így, a padló helyén is csak vasrács volt.

Az ablakok és a tömítések felkerültek a mérlegre.

— Kettőszázötven — kettőszázhetvenöt — háromszáztizenöt. Ez az egészl — Masters szinte tombolt.

Tony odébb lökte.

— Háromszáztlzenöt, és kész! Lehet, hogy van valamennyi törés is — tette hozzá könnyedén. — Braker, Yatesl Kifelé ezzel a mérleggel!

Lehajoltak, felemelték. A mérleg — már számításba vett súlyával — kikerült a szemétbe ...

— Gyerünk, Mastersl — mondta Tony.

Masters kutyaként kullogott mögötte,

mint aki elvesztette a képességét arra,

hogy gondolkozzon. Tony elővette a hat űr- ruhát, és intett a többieknek. Valameny- nyien belebűjtak.

Tony bekattintotta a védősisakot.

— Na, most adjon rá energiát!

Masters a kisegítő rakétahajtóművek Irányitópultjánál állt. Arca sápadt volt, szeme kikerekedett.

Több apró igazítást hajtott végre.

Aztán lassan lenyomott egy kart. Erős, vibráló dübörgés hasított az éjszakába. A hajó nekirugaszkodott. Finom remegést lehetett érezni. A képernyőn a síkság egy lépéssel közelebb ugrott, mint amikor új diaképet tesznek a vetítőbe. Űjra felharsantak a rakéták. A kép nem változott.

Masters felengedte a kart, megfordult.

— Látják? — lihegte. — Előre megmondhattam volnaOverland professzor egy kézlegyintéssel elhallgattatta, szemében fájdalom látszott.

— Be kell ismernem, habár kis híján a Józan eszem árán, hogy az események hihetetlen módon megformálták önmagukat.

Visszafelé. A távoli jövőbe, egy olyan időben, amelyet lehet, hogy egyikünk, sem fog újra meglátni, egy csontváz fekszik, ujján a gyűrűvel.

— Melyikből következik a másik? Az okból az okozat vagy megfordítva?

Levette a szemüvegét, pislogott, újra feltette.

— Tudják, egyik-másik dolog, amely megtörtént velünk, egy kissé hihetetlen. Itt van például Crow hadnagy emléke e- zekről az eseményekről. Meglátta a csontvázat, és előjöttek az emlékek. Honnan? A múlt hatalmas tárházából? Ez lehetetlennek rémlik. Eddig az a legnagyobb rejtély, hogy honnan tudta, hogy a csontváz már az emberiség előtt Is létezett.

Más dolgok talán még hihetetlenebbek. Három hajótörés! Hihetetlen egybeesés! Aztán Itt van a gyűrű. A... halál gyűrűje! Én mondom ezt, aki azt hittem, hogy sosem fogok ilyet mondani. Crow hadnagynak a folyóba dobnia Is csak nagy nehézségek árán sikerült. Egy hal lenyelte, és visszakerült hozzánk. Aztán a lányom ellopta tőlem. Nem volt hajlandó visszaadni, sem elárulni, ml a szándéka vele.

Nem tudom, hogy egy létező jövőt formálunk-e, vagy a már létező jövő alakítja a sorsunkat.

Végül elérkeztünk ennek az egész őrületnek a legfontosabb pontjához. Egy végképp nevetséges dologhoz, a száz vagy százhúsz kiló kérdéséhez.

Tehát produkálnunk kell egy csontvázat. A már létező jövő parancsolja így..

Hosszú csend következett. Aztán egyszerre vad szélroham tört rájuk, magával hozta a folyó morajlását Is. Végül Braker szó. telt meg:

— Igaza van. Valakinek ki kell szállnia és kinn is kell maradnia! Az öreg nem lehet az, mert csak 6 tud minket visszavinni majd.

— Így van — mondta Yates. — Az öreg nem maradhat itt.

Masters összehúzta magát.

— Ne nézzenek rám —hördült fej.

— Nem is néztem magára — mondta Yates szelíden.

Tony gyomra görcsbe rándult. Szóval ezen kell keresztülmemü ahhoz, hogy egy csontváz kiválasztassák, hogy meghaljon majd egy aszteroidán, hogy lassan felbomoljék, lepusztuljon róla a hús és a bőr, hogy több száz millió évvel később felbukkanjon csontvázként egy barlangban, ujján egy gyűrűvel. Ilyesmiken kell átesni, mielőtt az ember azonossá válik azzal a csontvázzal...

— Laurette — Jelentette ki — nincs benne a sorshúzásban!

Braker ráförmedt.

— Ml a francért ne lenne?l

Laurette éles hangon válaszolt:

— Benne vagyokl Lehet, hogy én vagyok az a csepp, amitől kicsordul a pohár!

Overland professzor hangja fájdalmasan csengett.

— Mínusz ötven kilóval már túljuthatunk a holtponton. Uraim, én rendezem a sorshúzást, mivel én vagyok az egyetlen kívülálló.

Masters villogó szemmel fölcsattant:

— Maga elfogult a lánya javárai

Overland szelíden, kíváncsian nézett rá,

mint valami rovarra. Lenézően csettintett.

Masters tovább vádaskodott:

— Kártyával csináljuk, aki a legalacsonyabbat húzza, az veszíti

<—i Persze — mondta csúfondárosan Yates —, és a maga paklijával, ml?

— Akárkiével — mondta Masters.

— Minden kártyát kidobtunk. A magáét nem?

— Mert tudtam, hogy erre kerül majd a sor.

— Uraim — mondta a professzor fáradtan —, nem kártyával csináljuk. Laurette, a gyúrútl

A lány összerezzent, elsápadt, majd azt

mondta:

— Nincs nálam.

— Hát akkor r- mondta az apja minden csodálkozás nélkül — várnunk kell, amíg felbukkan.

Braker ráförmedt:

— Maga megőrült! Mindenképp sorsot húzunk.

— Még Jobb, ha előbb megkeressük, hová dugta a gyűrűt.

— Elástam — mondta Laurette csukott szemmel. — Jobb, ha otthagyjuk. Épp azt bizonyítják most be ...

— Elásta! — tört ki Mastersből. — Amikor széttörhette volna kalapáccsal. Amikor szétolvaszthatta volna a lángvágóval. Amikor ...

— Amikor bedobhatta volna a folyóba, hogy visszahozza egy hal! Fogja be a száját, Masters! — Braker álla baljóslatúén előreszegeződött. — Hol van a gyűrű? A sont váznak viselnie kell, és viselni is fogja— Nem -mondom meg! — Laurette Idegesen legyintett. Megőrülök, ettől az e- gésztől. A sorshúzáshoz nincs szükségünk a gyűrűre. Felejtsük el, jő? — Már szinte könyörgött. — Ha kiássuk, azzal csak a véletlenek sorozatát tetőzzük be, ami magától nem Is...

— Nem használjuk a gyűrűt a sorshúzásnál — mondta Overland professzor. —■ Majd később előkerül, és a csontváz viselni fogja. Nem kel-1 aggódnia emiatt, Braker!

Yates közbeszólt:

— Akkor is aggódunk miatta!

— Meg kell lennie, nem? — tette hozzá Braker.

Tony meggyújtott egy szál gyufát. Rágyújtott egy cigarettára, mélyen leszívta az idegnyugtató füstöt.

— Tíz óránk van, hogy kijussunk a kataklizma körzetéből — mondta színtelen hangon.

— Akkor most tartjuk meg a sorshúzást — vette át a szót a professzor. Megfordult és kiment. Tony hallotta súlyos lépteit, ahogy felbaktatott a feljárón.

Mind az öten szinte szoborrá merevedve álltak ott, amíg vissza nem jött. Egyik kezében egy könyvet tartott, öt szalmaszál állt ki a lapok közül, végeik egyenes vonalban sorakoztak a könyv szélével párhuzamosan.

A professzor kinyújtott keze kissé remegett.

— Húzzanak — mondta. — A lányom húzzon utoljára, hogy megMzonyodhassa- nak, nem akarok becsapni senkit. Hadnagy? Braker? Bárki kezdheti. Aki a rövidet húzza, az veszít.

Tony húzott.

— Tegye le a földre maga elé — mondta Overland. — Lehet, hogy valaki előre elrejtett egy szalmát.

Tony letette, az arca rezzenéstelen volt.

A szalma olyan hosszú volt, mint a könyv szélessége.

Braker hangja ellenszenvesen csengett.

— Csak ezt megússzam!

Braker rövidebb szalmaszálat húzott. Yates még rövidebbet. Arcáról lehervadt a kihívó mosoly. Sápadt homlokára verej- tékcseppek ültek.

— Gyerünk, Masters! — csikorogta. — A valószínűség törvénye azt sugallja, hogy hosszút fog húzni.

— Nem hiszek a valószínűségben — mondta Masters mogorván. — Legalábbis ezen a bolygón nem. Átengedem a lehetőséget Laurette-nek.

— Ez kedves tőled — mondta Laurette.

Habozás nélkül kihúzott egy szalmaszálat.

Masters Idegesen kérdezte:

— Rövid, ugye?

— Rövidebb, mint az enyém. — Yates nagyot sóhajtott. — Gyerünk, Masters! Már csak egy szalma van, nem kell döntenie.

Masters kirántotta.

Letette a padlóra. Hosszú volt.

A professzor felkiáltott:

— Laurette!

Laurette lebiggyesztett ajakkal, némán nézett vissza rájuk.

— Ez van. Remélem, az ötvenkét kilóm segít.

Tony eldobta a cigarettáját.

— Nem fog — mondta. — Bolondo-k voltunk, hogy bevettük magát.

Idegei megfeszültek, a szeme sarkából Brakert figyelte.

Overland suttogva szólalt meg:

— Hogyan Javasolhattam volna, hogy hagyjuk ki a lányomat? Azt mondtam, talán már ötven kilő Is segíthet. Ha azt javasoltam volna, hogy hagyjuk, részrehajlással vádoltak volna.

Braker könnyedén Jegyezte meg:

Márpedig több sorshúzás Itt nem

lesz!

Yates megdöbbenve nézett.

— Te barom, és ml van akkor, ha megrekedünk Itt a múltban, amikor még nincs emberiség, és sehol egy nő?

— Éppen erről van sző. Ezért gondoltam, hogy belevesszük a lányt. Ha 6 húzza a rövidet, megkérhetünk egy úriembert, hogy önként jelentkezzék helyette.

Braker gyors mozdulatot tett. De Tony mozdulata még gyorsabbnak bizonyult. Hamptonja Brakerre szegeződött.

— Dobja ©II — kiáltotta. — Azt mondtam, dobja ell

Braker szeme kidülledt. Ogy nézett a

Hamptonra, mint aki képtelen felfogni, miről van sző. Aztán hatalmasat káromkodott, és úgy dobta el az automata fegyvert, mintha radioaktív lett volna. Csörömpölve esett a csupasz padlórácsozatra.

Tony hidegen mosolygott.

— Most pedig elárulhatja, honnan szerezte az automatát.

Braker szeme villogott, mint egy csapdába esett állaté, önkéntelenül Mastersre pillantott.

Tony Masters felé fordult.

— Csak maga lehetett — mondta keserűen.

Vlsszapördült, de már késő volt. Yates ráugrott megragadta, kibillentette egyensúlyából. Tony elvágódott. Elszántan küzdött. Hlábal Braker arca eltorzult az ö- römtől, ő Is szinte ráugrott, és minden erejét bevetve, sikerült elvennie a fegyvert. Gyorsan odébb gurult, hogy Tony ne érhesse el, majd lihegve felpattant.

— Kösz, Yatesl — kiáltotta. — Keljen fel, Crow. Keljen csak fel! Micsoda férfil Micsoda nagydarab férfi! Ogy megvan száz kiló, mint egy se. — Ajka bosszúvágyó mosolyra húzódott. — Keljen fel és kifelé!

Overland tétován egyet lépett előre.

Braker félreérthetetlen mozdulatot tett a fegyverrel.

— Visszal — morogta. — Ez az én bulim, nem úriembereknek való, Yates, ügyelj a lányra! Masters, maradjon nyugton — maga a barátom lehet, ha akarja. Nos, hadnagy induljon el — és ásson! Keresse meg a gyűrűt! — Tekintetében szadista öröm villant.

— Elvégre nem okozhatunk csalódást a csontváznak...

Tony lassan tápászkodott fel, szíve hatalmas dobbanásokkal vert. Fájdalmas tekintettel nézett körül, végül pillantása megállt Laurette arcán.

A lány megpróbált kiszabadulni Yates szorításából.

— Ne hagyja magát, hadnagy! — kiáltotta. — Micsoda aljassági Maga az egyetlen négyük közül, aki nem ezt érdemli! Én ... — hirtelen elernyedt, hangja elhalkult, szeme lázasan csillogott. Töredezetten felnevetett. — Eszembe Jutott, hogy mit csinált, amikor a karácsonyi dobozok ránk potyogtakl Megcsókolt — és én pofon ütöttem, pedig valójában azt akartam, hogy csókoljon meg még egyszer.

Yates kárörvendő nevetésben tört ki.

— Nézzék csak! Masters, maga csak áll, és tűri, hogy ezek szerelmet valljanak?

Masters megremegett, az arca elszürkült.

— Nem számít — suttogta. — Bárcsak...

— Fejezzük be a társalgást! — szólt közbe ingerülten Braker.

Tony úgy válaszolt a lánynak, mintha senki más nem szólt volna közbe, h

— Én is szerettem volna megcsókolni még egyszer. — Egy hosszú pillanatig fogva tartotta a lány tágra nyílt szemének hitetlen pillantását, majd lesütötte a szemér, és remegő ajkába harapott. Képtelenségnek rémlett, hogy ott áll, vereséget szenvedett, hogy nincs mit tenni. Természetellenes mozdulattal megrándult a válla, ahogy összeborzongott.

— Gyerünk, nyomási — hallatszott Braker maró hangja.

Tony még mindig tétovázott. Mindenki eltűnt számára, csak Laurette Overland nem. Arca kiemelkedett a homályból, feszülten, bájosan, szeretetreméltóan. Szeméből könnyek patakzottak, de zokogása néma volt. Egy hosszú pillanatig Tony mohón magába Itta a lány képét, még utoljára.

— Hadnagy!

Tony hangja tompán csengett, a szeme mondta el, amit a szája nem.

— Isten vele. Lau rét tel

Megfordult, elindult a légzsilip irányába, tétova léptekkel, mint aki kilép a sl- ralomházból a még szörnyűbb sors felé. Megtorpant a légzsilip előtt. Braker fegyvere továbblökte.

Csak álldogált a kijáratnál, amíg Braker rá nem szólt.

— Kifelé, hekuskáml Mozgási

Kilépett és megállt az éjszakában, a vad szélben, a halált hozó bolygó baljóslatú fényében.

Alig hallotta Braker gúnyos hangját:

— Viszlát, hekuskáml

Elindult a sötétben, vagy harminc métert előrement, ösztönösen a hatalmas torlasz felé, amelyet a hajóból kirakott tárgyak alkottak. Elveszettnek érezte magát egy Irreális világban. Ez a fájdalom minden más fájdalmat fölülmúlt, zsibbadná, érzéketlenné tette.

Megfordult. A föfúvókából tüzes lángcsó. va csapott ki. Körülötte újabb kisebb tüzek gyúltak. A hajó megmozdult. Siklott a síkságon a futóművén, már vagy száz métert haladt, mindvégig a földhöz simulva, lefelé gyorsulva a lejtőn. Tony azon vette észre magát, hogy feszülten, gépiesen u- gyanazt a fohászt mormolja. Még harminc méter. A hajú elérte a lejtő szélét.

Tony karját az ég felé lendítette.

— Menj márl — kiáltotta. — Menj!

A hajó orra megemelkedett, ahogy rövid szárnyai ráfeküdtek a szélre. Aztán zúgva felemelkedett, pár méterrel maga alatt hagyta a lejtő peremét. A hajtőművek hangja elnyomta még a szél süvltését is. Aztán a hangok elhaltak. Aztán csak egy távolodó, fényes pont látszott. Aztán semmi. (Folytatjuk)--