Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-08-31 / 35. szám

ROSS ROCKLYNNE Az ido liFiiajojan IX. Ä légzsilip belsejében egy tehermérleg mögött Masters állt. Villanyégők, edények, ezüst evőeszközök válogatás nélkül kerül­tek a kosarakba; mindent megmértek, fel­jegyeztek, majd eldobtak. Az ajtókat kitép­ték sarkukból, a padlót felszaggatták. Az élelmet és a vizet megtartották, mert ha végül elérik is a Földet, nem tudhatják, lesz-e már rajta élet. A hajó, berendezés nélkül, a H H-meghaj- táshoz előirt tizenegy tonna volt. A beren­dezés, élelmiszer stb. ezt több mint tizen­három tonnára növelte. Másfélszeres gravi­tációnál ez húsz tonnát tett ki. Masters adatat, amelyek számításba vet­ték a megmaradt hajtóerőt — a hajtómű­vek több mint fele használhatatlan lé­vén —, elég pontosak voltak. A maximum, amit a rakéták fel tudnak emelni, tfz és háromnegyed tonna volt. plusz-mínusz öt­ven kiló. Masters felnézett az utolsó feljegyzés után. Az arca meggyötört volt. Braker, Yates és Tony a légzsilipben álltak, és őt figyelték. Masters tekintetében félelem bujkált. —Miért bámulnak Így rám? — hördült fel. Ösztönösen hátralépett. Yates kuncogott. — Maga aztán tényleg Ideges! Csak azt nézzük, mennyi hiányzik még. Nincs már bent semmi, amit ki lehetne hordani. — Semmi? — Masters a levegőbe bámult, f— Még négyszáz kiló fölöslegünk van. És a Fitzgerald-berendezés? Tony válaszolt. — Az az egyetlen reményünk, hogy visz- szajussunk a jelenbe. A professzornak szük­sége van rá, hogy rendbe hozhassa a haj­tóműt — Az űrruhák! — Megtartunk hatot, hátha ©reszt a ha­fő. — Ajtók — mondta Masters vadul. — Szőnyegek! — Már mind kihordtuk. Masters az ujjait pattogtatta. Négyszáz kiló fölösleg — mondta reked­ten. Az órájára nézett. — Még tizenegy óra, nagyjából. Levette az órát, és kidob­ta. Beirt valamit a noteszába, arcán fur­csa vigyorral. — Egy-két dekával keve­sebb. — Megkeresem a professzort — mondta Tony. — Várjonl — Masters ujfával a levegő* be bökött. — Ne hagyjon magamra ezzel a két vadállattal. Csak arra várnak, hogy ránk vessék magukat. Négyszer hetven, az már kétszáznyolcvan. — Maga bedilizett — mondta Braker hű­vösen. — Különben Is — tette hozzá Yates —, honnan vennénk a hiányzó százhúsz ki- lőt? Masters levegő után kapkodott. — Hallja? Azt kérdi, honnan vennék a hiányzó százhúsz kilót. — Vicceltem — mondta Yates. — Vicceltl ö viccelt! Amikor már meg­próbált megkéselni. — Merthogy — vonta le a következte­tést Yates — a kártya csak egy csontvá­zat vetett ki. Majd én bemegyek a pro­fesszorért. Kisvártatva Laurette-tel és Overlanddél tért vissza. A professzor feltette a szemüvegét, mi­alatt meghallgatta a beszámolót, és egyik férfiról a másikra nézett. — öngyilkosság lenne kiszerelni a gépe-, zetet, illetve, ami megmaradt belőle. De van egy másik ötletem. Kivesszük a köz­vetlen kilátásra szolgáló ablakokat. Talán kitesznek négyszáz kilót. — Nem rossz gondolat — mondta Bra­ker. — Viselhetjük a szkafandereket. A hajó amúgy is szivároghat. Masters intett. — Akkor rajta, kezdjék el! Laurette, gye­re ide. Nálad van a gyűrű. Ugye nem aka­rod, hogy te legyél a csontváz? Gyere ide mellém, háttal a falnak. — Ugyan, Erle — mondta Laurette utál- kozva, és kiment az apja után. Tony behozott három fémfűrészt a ki­dobott szerszámok közül. Mindhárman más- -más helyiségben dolgoztak* lefűrészelték az ablakokat a keretükről, és kivonszolták a hajóból. Az űrhajó különös, meztelen látványt nyújtott így, a padló helyén is csak vasrács volt. Az ablakok és a tömítések felkerültek a mérlegre. — Kettőszázötven — kettőszázhetvenöt — háromszáztizenöt. Ez az egészl — Mas­ters szinte tombolt. Tony odébb lökte. — Háromszáztlzenöt, és kész! Lehet, hogy van valamennyi törés is — tette hozzá könnyedén. — Braker, Yatesl Kifelé ezzel a mérleggel! Lehajoltak, felemelték. A mérleg — már számításba vett súlyával — kikerült a sze­métbe ... — Gyerünk, Mastersl — mondta Tony. Masters kutyaként kullogott mögötte, mint aki elvesztette a képességét arra, hogy gondolkozzon. Tony elővette a hat űr- ruhát, és intett a többieknek. Valameny- nyien belebűjtak. Tony bekattintotta a védősisakot. — Na, most adjon rá energiát! Masters a kisegítő rakétahajtóművek Irá­nyitópultjánál állt. Arca sápadt volt, sze­me kikerekedett. Több apró igazítást hajtott végre. Aztán lassan lenyomott egy kart. Erős, vibráló dübörgés hasított az éjszakába. A hajó nekirugaszkodott. Finom remegést le­hetett érezni. A képernyőn a síkság egy lépéssel közelebb ugrott, mint amikor új diaképet tesznek a vetítőbe. Űjra felhar­santak a rakéták. A kép nem változott. Masters felengedte a kart, megfordult. — Látják? — lihegte. — Előre megmond­hattam volna­Overland professzor egy kézlegyintéssel elhallgattatta, szemében fájdalom látszott. — Be kell ismernem, habár kis híján a Józan eszem árán, hogy az események hihetetlen módon megformálták önmagu­kat. Visszafelé. A távoli jövőbe, egy olyan időben, amelyet lehet, hogy egyikünk, sem fog újra meglátni, egy csontváz fekszik, ujján a gyűrűvel. — Melyikből következik a másik? Az ok­ból az okozat vagy megfordítva? Levette a szemüvegét, pislogott, újra fel­tette. — Tudják, egyik-másik dolog, amely megtörtént velünk, egy kissé hihetetlen. Itt van például Crow hadnagy emléke e- zekről az eseményekről. Meglátta a csont­vázat, és előjöttek az emlékek. Honnan? A múlt hatalmas tárházából? Ez lehetetlen­nek rémlik. Eddig az a legnagyobb rej­tély, hogy honnan tudta, hogy a csontváz már az emberiség előtt Is létezett. Más dolgok talán még hihetetlenebbek. Három hajótörés! Hihetetlen egybeesés! Az­tán Itt van a gyűrű. A... halál gyűrűje! Én mondom ezt, aki azt hittem, hogy so­sem fogok ilyet mondani. Crow hadnagy­nak a folyóba dobnia Is csak nagy nehéz­ségek árán sikerült. Egy hal lenyelte, és visszakerült hozzánk. Aztán a lányom el­lopta tőlem. Nem volt hajlandó visszaad­ni, sem elárulni, ml a szándéka vele. Nem tudom, hogy egy létező jövőt for­málunk-e, vagy a már létező jövő alakítja a sorsunkat. Végül elérkeztünk ennek az egész őrü­letnek a legfontosabb pontjához. Egy vég­képp nevetséges dologhoz, a száz vagy százhúsz kiló kérdéséhez. Tehát produkálnunk kell egy csontvázat. A már létező jövő parancsolja így.. Hosszú csend következett. Aztán egyszer­re vad szélroham tört rájuk, magával hoz­ta a folyó morajlását Is. Végül Braker szó. telt meg: — Igaza van. Valakinek ki kell szállnia és kinn is kell maradnia! Az öreg nem lehet az, mert csak 6 tud minket vissza­vinni majd. — Így van — mondta Yates. — Az öreg nem maradhat itt. Masters összehúzta magát. — Ne nézzenek rám —hördült fej. — Nem is néztem magára — mondta Yates szelíden. Tony gyomra görcsbe rándult. Szóval ezen kell keresztülmemü ahhoz, hogy egy csont­váz kiválasztassák, hogy meghaljon majd egy aszteroidán, hogy lassan felbomoljék, lepusztuljon róla a hús és a bőr, hogy több száz millió évvel később felbukkanjon csontvázként egy barlangban, ujján egy gyűrűvel. Ilyesmiken kell átesni, mielőtt az ember azonossá válik azzal a csontváz­zal... — Laurette — Jelentette ki — nincs ben­ne a sorshúzásban! Braker ráförmedt. — Ml a francért ne lenne?l Laurette éles hangon válaszolt: — Benne vagyokl Lehet, hogy én va­gyok az a csepp, amitől kicsordul a po­hár! Overland professzor hangja fájdalmasan csengett. — Mínusz ötven kilóval már túljuthatunk a holtponton. Uraim, én rendezem a sors­húzást, mivel én vagyok az egyetlen kí­vülálló. Masters villogó szemmel fölcsattant: — Maga elfogult a lánya javárai Overland szelíden, kíváncsian nézett rá, mint valami rovarra. Lenézően csettintett. Masters tovább vádaskodott: — Kártyával csináljuk, aki a legalacso­nyabbat húzza, az veszíti <—i Persze — mondta csúfondárosan Ya­tes —, és a maga paklijával, ml? — Akárkiével — mondta Masters. — Minden kártyát kidobtunk. A magáét nem? — Mert tudtam, hogy erre kerül majd a sor. — Uraim — mondta a professzor fárad­tan —, nem kártyával csináljuk. Laurette, a gyúrútl A lány összerezzent, elsápadt, majd azt mondta: — Nincs nálam. — Hát akkor r- mondta az apja min­den csodálkozás nélkül — várnunk kell, amíg felbukkan. Braker ráförmedt: — Maga megőrült! Mindenképp sorsot húzunk. — Még Jobb, ha előbb megkeressük, ho­vá dugta a gyűrűt. — Elástam — mondta Laurette csukott szemmel. — Jobb, ha otthagyjuk. Épp azt bizonyítják most be ... — Elásta! — tört ki Mastersből. — Ami­kor széttörhette volna kalapáccsal. Amikor szétolvaszthatta volna a lángvágóval. Ami­kor ... — Amikor bedobhatta volna a folyóba, hogy visszahozza egy hal! Fogja be a szá­ját, Masters! — Braker álla baljóslatúén előreszegeződött. — Hol van a gyűrű? A sont váznak viselnie kell, és viselni is fog­ja­— Nem -mondom meg! — Laurette Ide­gesen legyintett. Megőrülök, ettől az e- gésztől. A sorshúzáshoz nincs szükségünk a gyűrűre. Felejtsük el, jő? — Már szinte könyörgött. — Ha kiássuk, azzal csak a véletlenek sorozatát tetőzzük be, ami ma­gától nem Is... — Nem használjuk a gyűrűt a sorshú­zásnál — mondta Overland professzor. —■ Majd később előkerül, és a csontváz vi­selni fogja. Nem kel-1 aggódnia emiatt, Bra­ker! Yates közbeszólt: — Akkor is aggódunk miatta! — Meg kell lennie, nem? — tette hozzá Braker. Tony meggyújtott egy szál gyufát. Rá­gyújtott egy cigarettára, mélyen leszívta az idegnyugtató füstöt. — Tíz óránk van, hogy kijussunk a ka­taklizma körzetéből — mondta színtelen hangon. — Akkor most tartjuk meg a sorshúzást — vette át a szót a professzor. Megfor­dult és kiment. Tony hallotta súlyos lép­teit, ahogy felbaktatott a feljárón. Mind az öten szinte szoborrá merevedve álltak ott, amíg vissza nem jött. Egyik ke­zében egy könyvet tartott, öt szalmaszál állt ki a lapok közül, végeik egyenes vo­nalban sorakoztak a könyv szélével pár­huzamosan. A professzor kinyújtott keze kissé reme­gett. — Húzzanak — mondta. — A lányom húzzon utoljára, hogy megMzonyodhassa- nak, nem akarok becsapni senkit. Had­nagy? Braker? Bárki kezdheti. Aki a rö­videt húzza, az veszít. Tony húzott. — Tegye le a földre maga elé — mond­ta Overland. — Lehet, hogy valaki előre elrejtett egy szalmát. Tony letette, az arca rezzenéstelen volt. A szalma olyan hosszú volt, mint a könyv szélessége. Braker hangja ellenszenvesen csengett. — Csak ezt megússzam! Braker rövidebb szalmaszálat húzott. Ya­tes még rövidebbet. Arcáról lehervadt a kihívó mosoly. Sápadt homlokára verej- tékcseppek ültek. — Gyerünk, Masters! — csikorogta. — A valószínűség törvénye azt sugallja, hogy hosszút fog húzni. — Nem hiszek a valószínűségben — mondta Masters mogorván. — Legalábbis ezen a bolygón nem. Átengedem a lehető­séget Laurette-nek. — Ez kedves tőled — mondta Laurette. Habozás nélkül kihúzott egy szalmaszá­lat. Masters Idegesen kérdezte: — Rövid, ugye? — Rövidebb, mint az enyém. — Yates nagyot sóhajtott. — Gyerünk, Masters! Már csak egy szalma van, nem kell döntenie. Masters kirántotta. Letette a padlóra. Hosszú volt. A professzor felkiáltott: — Laurette! Laurette lebiggyesztett ajakkal, némán nézett vissza rájuk. — Ez van. Remélem, az ötvenkét kilóm segít. Tony eldobta a cigarettáját. — Nem fog — mondta. — Bolondo-k vol­tunk, hogy bevettük magát. Idegei megfeszültek, a szeme sarkából Brakert figyelte. Overland suttogva szólalt meg: — Hogyan Javasolhattam volna, hogy hagyjuk ki a lányomat? Azt mondtam, ta­lán már ötven kilő Is segíthet. Ha azt ja­vasoltam volna, hogy hagyjuk, részrehaj­lással vádoltak volna. Braker könnyedén Jegyezte meg: Márpedig több sorshúzás Itt nem lesz! Yates megdöbbenve nézett. — Te barom, és ml van akkor, ha meg­rekedünk Itt a múltban, amikor még nincs emberiség, és sehol egy nő? — Éppen erről van sző. Ezért gondol­tam, hogy belevesszük a lányt. Ha 6 húz­za a rövidet, megkérhetünk egy úriembert, hogy önként jelentkezzék helyette. Braker gyors mozdulatot tett. De Tony mozdulata még gyorsabbnak bizonyult. Hamptonja Brakerre szegeződött. — Dobja ©II — kiáltotta. — Azt mond­tam, dobja ell Braker szeme kidülledt. Ogy nézett a Hamptonra, mint aki képtelen felfogni, mi­ről van sző. Aztán hatalmasat káromko­dott, és úgy dobta el az automata fegy­vert, mintha radioaktív lett volna. Csö­römpölve esett a csupasz padlórácsozatra. Tony hidegen mosolygott. — Most pedig elárulhatja, honnan sze­rezte az automatát. Braker szeme villogott, mint egy csap­dába esett állaté, önkéntelenül Mastersre pillantott. Tony Masters felé fordult. — Csak maga lehetett — mondta kese­rűen. Vlsszapördült, de már késő volt. Yates ráugrott megragadta, kibillentette egyen­súlyából. Tony elvágódott. Elszántan küz­dött. Hlábal Braker arca eltorzult az ö- römtől, ő Is szinte ráugrott, és minden ere­jét bevetve, sikerült elvennie a fegyvert. Gyorsan odébb gurult, hogy Tony ne ér­hesse el, majd lihegve felpattant. — Kösz, Yatesl — kiáltotta. — Keljen fel, Crow. Keljen csak fel! Micsoda férfil Micsoda nagydarab férfi! Ogy megvan száz kiló, mint egy se. — Ajka bosszúvágyó mosolyra húzódott. — Keljen fel és ki­felé! Overland tétován egyet lépett előre. Braker félreérthetetlen mozdulatot tett a fegyverrel. — Visszal — morogta. — Ez az én bu­lim, nem úriembereknek való, Yates, ügyelj a lányra! Masters, maradjon nyugton — maga a barátom lehet, ha akarja. Nos, hadnagy induljon el — és ásson! Keresse meg a gyűrűt! — Tekintetében szadista öröm villant. — Elvégre nem okozhatunk csalódást a csontváznak... Tony lassan tápászkodott fel, szíve hatal­mas dobbanásokkal vert. Fájdalmas tekin­tettel nézett körül, végül pillantása meg­állt Laurette arcán. A lány megpróbált kiszabadulni Yates szorításából. — Ne hagyja magát, hadnagy! — kiál­totta. — Micsoda aljassági Maga az egyet­len négyük közül, aki nem ezt érdemli! Én ... — hirtelen elernyedt, hangja elhal­kult, szeme lázasan csillogott. Töredezet­ten felnevetett. — Eszembe Jutott, hogy mit csinált, amikor a karácsonyi dobozok ránk potyogtakl Megcsókolt — és én pofon ütöttem, pedig valójában azt akartam, hogy csókoljon meg még egyszer. Yates kárörvendő nevetésben tört ki. — Nézzék csak! Masters, maga csak áll, és tűri, hogy ezek szerelmet valljanak? Masters megremegett, az arca elszürkült. — Nem számít — suttogta. — Bárcsak... — Fejezzük be a társalgást! — szólt köz­be ingerülten Braker. Tony úgy válaszolt a lánynak, mintha senki más nem szólt volna közbe, h — Én is szerettem volna megcsókolni még egyszer. — Egy hosszú pillanatig fog­va tartotta a lány tágra nyílt szemének hitetlen pillantását, majd lesütötte a sze­mér, és remegő ajkába harapott. Képtelen­ségnek rémlett, hogy ott áll, vereséget szenvedett, hogy nincs mit tenni. Termé­szetellenes mozdulattal megrándult a vál­la, ahogy összeborzongott. — Gyerünk, nyomási — hallatszott Bra­ker maró hangja. Tony még mindig tétovázott. Mindenki eltűnt számára, csak Laurette Overland nem. Arca kiemelkedett a homályból, fe­szülten, bájosan, szeretetreméltóan. Sze­méből könnyek patakzottak, de zokogása néma volt. Egy hosszú pillanatig Tony mo­hón magába Itta a lány képét, még utol­jára. — Hadnagy! Tony hangja tompán csengett, a szeme mondta el, amit a szája nem. — Isten vele. Lau rét tel Megfordult, elindult a légzsilip irányá­ba, tétova léptekkel, mint aki kilép a sl- ralomházból a még szörnyűbb sors felé. Megtorpant a légzsilip előtt. Braker fegy­vere továbblökte. Csak álldogált a kijáratnál, amíg Bra­ker rá nem szólt. — Kifelé, hekuskáml Mozgási Kilépett és megállt az éjszakában, a vad szélben, a halált hozó bolygó baljósla­tú fényében. Alig hallotta Braker gúnyos hangját: — Viszlát, hekuskáml Elindult a sötétben, vagy harminc mé­tert előrement, ösztönösen a hatalmas tor­lasz felé, amelyet a hajóból kirakott tár­gyak alkottak. Elveszettnek érezte magát egy Irreális világban. Ez a fájdalom min­den más fájdalmat fölülmúlt, zsibbadná, érzéketlenné tette. Megfordult. A föfúvókából tüzes lángcsó. va csapott ki. Körülötte újabb kisebb tü­zek gyúltak. A hajó megmozdult. Siklott a síkságon a futóművén, már vagy száz mé­tert haladt, mindvégig a földhöz simulva, lefelé gyorsulva a lejtőn. Tony azon vette észre magát, hogy feszülten, gépiesen u- gyanazt a fohászt mormolja. Még harminc méter. A hajú elérte a lejtő szélét. Tony karját az ég felé lendítette. — Menj márl — kiáltotta. — Menj! A hajó orra megemelkedett, ahogy rö­vid szárnyai ráfeküdtek a szélre. Aztán zúgva felemelkedett, pár méterrel maga alatt hagyta a lejtő peremét. A hajtőmű­vek hangja elnyomta még a szél süvltését is. Aztán a hangok elhaltak. Aztán csak egy távolodó, fényes pont látszott. Aztán semmi. (Folytatjuk)--

Next

/
Thumbnails
Contents