Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-08-31 / 35. szám
ROSS ROCKLYNNE Az ido liFiiajojan IX. Ä légzsilip belsejében egy tehermérleg mögött Masters állt. Villanyégők, edények, ezüst evőeszközök válogatás nélkül kerültek a kosarakba; mindent megmértek, feljegyeztek, majd eldobtak. Az ajtókat kitépték sarkukból, a padlót felszaggatták. Az élelmet és a vizet megtartották, mert ha végül elérik is a Földet, nem tudhatják, lesz-e már rajta élet. A hajó, berendezés nélkül, a H H-meghaj- táshoz előirt tizenegy tonna volt. A berendezés, élelmiszer stb. ezt több mint tizenhárom tonnára növelte. Másfélszeres gravitációnál ez húsz tonnát tett ki. Masters adatat, amelyek számításba vették a megmaradt hajtóerőt — a hajtóművek több mint fele használhatatlan lévén —, elég pontosak voltak. A maximum, amit a rakéták fel tudnak emelni, tfz és háromnegyed tonna volt. plusz-mínusz ötven kiló. Masters felnézett az utolsó feljegyzés után. Az arca meggyötört volt. Braker, Yates és Tony a légzsilipben álltak, és őt figyelték. Masters tekintetében félelem bujkált. —Miért bámulnak Így rám? — hördült fel. Ösztönösen hátralépett. Yates kuncogott. — Maga aztán tényleg Ideges! Csak azt nézzük, mennyi hiányzik még. Nincs már bent semmi, amit ki lehetne hordani. — Semmi? — Masters a levegőbe bámult, f— Még négyszáz kiló fölöslegünk van. És a Fitzgerald-berendezés? Tony válaszolt. — Az az egyetlen reményünk, hogy visz- szajussunk a jelenbe. A professzornak szüksége van rá, hogy rendbe hozhassa a hajtóműt — Az űrruhák! — Megtartunk hatot, hátha ©reszt a hafő. — Ajtók — mondta Masters vadul. — Szőnyegek! — Már mind kihordtuk. Masters az ujjait pattogtatta. Négyszáz kiló fölösleg — mondta rekedten. Az órájára nézett. — Még tizenegy óra, nagyjából. Levette az órát, és kidobta. Beirt valamit a noteszába, arcán furcsa vigyorral. — Egy-két dekával kevesebb. — Megkeresem a professzort — mondta Tony. — Várjonl — Masters ujfával a levegő* be bökött. — Ne hagyjon magamra ezzel a két vadállattal. Csak arra várnak, hogy ránk vessék magukat. Négyszer hetven, az már kétszáznyolcvan. — Maga bedilizett — mondta Braker hűvösen. — Különben Is — tette hozzá Yates —, honnan vennénk a hiányzó százhúsz ki- lőt? Masters levegő után kapkodott. — Hallja? Azt kérdi, honnan vennék a hiányzó százhúsz kilót. — Vicceltem — mondta Yates. — Vicceltl ö viccelt! Amikor már megpróbált megkéselni. — Merthogy — vonta le a következtetést Yates — a kártya csak egy csontvázat vetett ki. Majd én bemegyek a professzorért. Kisvártatva Laurette-tel és Overlanddél tért vissza. A professzor feltette a szemüvegét, mialatt meghallgatta a beszámolót, és egyik férfiról a másikra nézett. — öngyilkosság lenne kiszerelni a gépe-, zetet, illetve, ami megmaradt belőle. De van egy másik ötletem. Kivesszük a közvetlen kilátásra szolgáló ablakokat. Talán kitesznek négyszáz kilót. — Nem rossz gondolat — mondta Braker. — Viselhetjük a szkafandereket. A hajó amúgy is szivároghat. Masters intett. — Akkor rajta, kezdjék el! Laurette, gyere ide. Nálad van a gyűrű. Ugye nem akarod, hogy te legyél a csontváz? Gyere ide mellém, háttal a falnak. — Ugyan, Erle — mondta Laurette utál- kozva, és kiment az apja után. Tony behozott három fémfűrészt a kidobott szerszámok közül. Mindhárman más- -más helyiségben dolgoztak* lefűrészelték az ablakokat a keretükről, és kivonszolták a hajóból. Az űrhajó különös, meztelen látványt nyújtott így, a padló helyén is csak vasrács volt. Az ablakok és a tömítések felkerültek a mérlegre. — Kettőszázötven — kettőszázhetvenöt — háromszáztizenöt. Ez az egészl — Masters szinte tombolt. Tony odébb lökte. — Háromszáztlzenöt, és kész! Lehet, hogy van valamennyi törés is — tette hozzá könnyedén. — Braker, Yatesl Kifelé ezzel a mérleggel! Lehajoltak, felemelték. A mérleg — már számításba vett súlyával — kikerült a szemétbe ... — Gyerünk, Mastersl — mondta Tony. Masters kutyaként kullogott mögötte, mint aki elvesztette a képességét arra, hogy gondolkozzon. Tony elővette a hat űr- ruhát, és intett a többieknek. Valameny- nyien belebűjtak. Tony bekattintotta a védősisakot. — Na, most adjon rá energiát! Masters a kisegítő rakétahajtóművek Irányitópultjánál állt. Arca sápadt volt, szeme kikerekedett. Több apró igazítást hajtott végre. Aztán lassan lenyomott egy kart. Erős, vibráló dübörgés hasított az éjszakába. A hajó nekirugaszkodott. Finom remegést lehetett érezni. A képernyőn a síkság egy lépéssel közelebb ugrott, mint amikor új diaképet tesznek a vetítőbe. Űjra felharsantak a rakéták. A kép nem változott. Masters felengedte a kart, megfordult. — Látják? — lihegte. — Előre megmondhattam volnaOverland professzor egy kézlegyintéssel elhallgattatta, szemében fájdalom látszott. — Be kell ismernem, habár kis híján a Józan eszem árán, hogy az események hihetetlen módon megformálták önmagukat. Visszafelé. A távoli jövőbe, egy olyan időben, amelyet lehet, hogy egyikünk, sem fog újra meglátni, egy csontváz fekszik, ujján a gyűrűvel. — Melyikből következik a másik? Az okból az okozat vagy megfordítva? Levette a szemüvegét, pislogott, újra feltette. — Tudják, egyik-másik dolog, amely megtörtént velünk, egy kissé hihetetlen. Itt van például Crow hadnagy emléke e- zekről az eseményekről. Meglátta a csontvázat, és előjöttek az emlékek. Honnan? A múlt hatalmas tárházából? Ez lehetetlennek rémlik. Eddig az a legnagyobb rejtély, hogy honnan tudta, hogy a csontváz már az emberiség előtt Is létezett. Más dolgok talán még hihetetlenebbek. Három hajótörés! Hihetetlen egybeesés! Aztán Itt van a gyűrű. A... halál gyűrűje! Én mondom ezt, aki azt hittem, hogy sosem fogok ilyet mondani. Crow hadnagynak a folyóba dobnia Is csak nagy nehézségek árán sikerült. Egy hal lenyelte, és visszakerült hozzánk. Aztán a lányom ellopta tőlem. Nem volt hajlandó visszaadni, sem elárulni, ml a szándéka vele. Nem tudom, hogy egy létező jövőt formálunk-e, vagy a már létező jövő alakítja a sorsunkat. Végül elérkeztünk ennek az egész őrületnek a legfontosabb pontjához. Egy végképp nevetséges dologhoz, a száz vagy százhúsz kiló kérdéséhez. Tehát produkálnunk kell egy csontvázat. A már létező jövő parancsolja így.. Hosszú csend következett. Aztán egyszerre vad szélroham tört rájuk, magával hozta a folyó morajlását Is. Végül Braker szó. telt meg: — Igaza van. Valakinek ki kell szállnia és kinn is kell maradnia! Az öreg nem lehet az, mert csak 6 tud minket visszavinni majd. — Így van — mondta Yates. — Az öreg nem maradhat itt. Masters összehúzta magát. — Ne nézzenek rám —hördült fej. — Nem is néztem magára — mondta Yates szelíden. Tony gyomra görcsbe rándult. Szóval ezen kell keresztülmemü ahhoz, hogy egy csontváz kiválasztassák, hogy meghaljon majd egy aszteroidán, hogy lassan felbomoljék, lepusztuljon róla a hús és a bőr, hogy több száz millió évvel később felbukkanjon csontvázként egy barlangban, ujján egy gyűrűvel. Ilyesmiken kell átesni, mielőtt az ember azonossá válik azzal a csontvázzal... — Laurette — Jelentette ki — nincs benne a sorshúzásban! Braker ráförmedt. — Ml a francért ne lenne?l Laurette éles hangon válaszolt: — Benne vagyokl Lehet, hogy én vagyok az a csepp, amitől kicsordul a pohár! Overland professzor hangja fájdalmasan csengett. — Mínusz ötven kilóval már túljuthatunk a holtponton. Uraim, én rendezem a sorshúzást, mivel én vagyok az egyetlen kívülálló. Masters villogó szemmel fölcsattant: — Maga elfogult a lánya javárai Overland szelíden, kíváncsian nézett rá, mint valami rovarra. Lenézően csettintett. Masters tovább vádaskodott: — Kártyával csináljuk, aki a legalacsonyabbat húzza, az veszíti <—i Persze — mondta csúfondárosan Yates —, és a maga paklijával, ml? — Akárkiével — mondta Masters. — Minden kártyát kidobtunk. A magáét nem? — Mert tudtam, hogy erre kerül majd a sor. — Uraim — mondta a professzor fáradtan —, nem kártyával csináljuk. Laurette, a gyúrútl A lány összerezzent, elsápadt, majd azt mondta: — Nincs nálam. — Hát akkor r- mondta az apja minden csodálkozás nélkül — várnunk kell, amíg felbukkan. Braker ráförmedt: — Maga megőrült! Mindenképp sorsot húzunk. — Még Jobb, ha előbb megkeressük, hová dugta a gyűrűt. — Elástam — mondta Laurette csukott szemmel. — Jobb, ha otthagyjuk. Épp azt bizonyítják most be ... — Elásta! — tört ki Mastersből. — Amikor széttörhette volna kalapáccsal. Amikor szétolvaszthatta volna a lángvágóval. Amikor ... — Amikor bedobhatta volna a folyóba, hogy visszahozza egy hal! Fogja be a száját, Masters! — Braker álla baljóslatúén előreszegeződött. — Hol van a gyűrű? A sont váznak viselnie kell, és viselni is fogja— Nem -mondom meg! — Laurette Idegesen legyintett. Megőrülök, ettől az e- gésztől. A sorshúzáshoz nincs szükségünk a gyűrűre. Felejtsük el, jő? — Már szinte könyörgött. — Ha kiássuk, azzal csak a véletlenek sorozatát tetőzzük be, ami magától nem Is... — Nem használjuk a gyűrűt a sorshúzásnál — mondta Overland professzor. —■ Majd később előkerül, és a csontváz viselni fogja. Nem kel-1 aggódnia emiatt, Braker! Yates közbeszólt: — Akkor is aggódunk miatta! — Meg kell lennie, nem? — tette hozzá Braker. Tony meggyújtott egy szál gyufát. Rágyújtott egy cigarettára, mélyen leszívta az idegnyugtató füstöt. — Tíz óránk van, hogy kijussunk a kataklizma körzetéből — mondta színtelen hangon. — Akkor most tartjuk meg a sorshúzást — vette át a szót a professzor. Megfordult és kiment. Tony hallotta súlyos lépteit, ahogy felbaktatott a feljárón. Mind az öten szinte szoborrá merevedve álltak ott, amíg vissza nem jött. Egyik kezében egy könyvet tartott, öt szalmaszál állt ki a lapok közül, végeik egyenes vonalban sorakoztak a könyv szélével párhuzamosan. A professzor kinyújtott keze kissé remegett. — Húzzanak — mondta. — A lányom húzzon utoljára, hogy megMzonyodhassa- nak, nem akarok becsapni senkit. Hadnagy? Braker? Bárki kezdheti. Aki a rövidet húzza, az veszít. Tony húzott. — Tegye le a földre maga elé — mondta Overland. — Lehet, hogy valaki előre elrejtett egy szalmát. Tony letette, az arca rezzenéstelen volt. A szalma olyan hosszú volt, mint a könyv szélessége. Braker hangja ellenszenvesen csengett. — Csak ezt megússzam! Braker rövidebb szalmaszálat húzott. Yates még rövidebbet. Arcáról lehervadt a kihívó mosoly. Sápadt homlokára verej- tékcseppek ültek. — Gyerünk, Masters! — csikorogta. — A valószínűség törvénye azt sugallja, hogy hosszút fog húzni. — Nem hiszek a valószínűségben — mondta Masters mogorván. — Legalábbis ezen a bolygón nem. Átengedem a lehetőséget Laurette-nek. — Ez kedves tőled — mondta Laurette. Habozás nélkül kihúzott egy szalmaszálat. Masters Idegesen kérdezte: — Rövid, ugye? — Rövidebb, mint az enyém. — Yates nagyot sóhajtott. — Gyerünk, Masters! Már csak egy szalma van, nem kell döntenie. Masters kirántotta. Letette a padlóra. Hosszú volt. A professzor felkiáltott: — Laurette! Laurette lebiggyesztett ajakkal, némán nézett vissza rájuk. — Ez van. Remélem, az ötvenkét kilóm segít. Tony eldobta a cigarettáját. — Nem fog — mondta. — Bolondo-k voltunk, hogy bevettük magát. Idegei megfeszültek, a szeme sarkából Brakert figyelte. Overland suttogva szólalt meg: — Hogyan Javasolhattam volna, hogy hagyjuk ki a lányomat? Azt mondtam, talán már ötven kilő Is segíthet. Ha azt javasoltam volna, hogy hagyjuk, részrehajlással vádoltak volna. Braker könnyedén Jegyezte meg: Márpedig több sorshúzás Itt nem lesz! Yates megdöbbenve nézett. — Te barom, és ml van akkor, ha megrekedünk Itt a múltban, amikor még nincs emberiség, és sehol egy nő? — Éppen erről van sző. Ezért gondoltam, hogy belevesszük a lányt. Ha 6 húzza a rövidet, megkérhetünk egy úriembert, hogy önként jelentkezzék helyette. Braker gyors mozdulatot tett. De Tony mozdulata még gyorsabbnak bizonyult. Hamptonja Brakerre szegeződött. — Dobja ©II — kiáltotta. — Azt mondtam, dobja ell Braker szeme kidülledt. Ogy nézett a Hamptonra, mint aki képtelen felfogni, miről van sző. Aztán hatalmasat káromkodott, és úgy dobta el az automata fegyvert, mintha radioaktív lett volna. Csörömpölve esett a csupasz padlórácsozatra. Tony hidegen mosolygott. — Most pedig elárulhatja, honnan szerezte az automatát. Braker szeme villogott, mint egy csapdába esett állaté, önkéntelenül Mastersre pillantott. Tony Masters felé fordult. — Csak maga lehetett — mondta keserűen. Vlsszapördült, de már késő volt. Yates ráugrott megragadta, kibillentette egyensúlyából. Tony elvágódott. Elszántan küzdött. Hlábal Braker arca eltorzult az ö- römtől, ő Is szinte ráugrott, és minden erejét bevetve, sikerült elvennie a fegyvert. Gyorsan odébb gurult, hogy Tony ne érhesse el, majd lihegve felpattant. — Kösz, Yatesl — kiáltotta. — Keljen fel, Crow. Keljen csak fel! Micsoda férfil Micsoda nagydarab férfi! Ogy megvan száz kiló, mint egy se. — Ajka bosszúvágyó mosolyra húzódott. — Keljen fel és kifelé! Overland tétován egyet lépett előre. Braker félreérthetetlen mozdulatot tett a fegyverrel. — Visszal — morogta. — Ez az én bulim, nem úriembereknek való, Yates, ügyelj a lányra! Masters, maradjon nyugton — maga a barátom lehet, ha akarja. Nos, hadnagy induljon el — és ásson! Keresse meg a gyűrűt! — Tekintetében szadista öröm villant. — Elvégre nem okozhatunk csalódást a csontváznak... Tony lassan tápászkodott fel, szíve hatalmas dobbanásokkal vert. Fájdalmas tekintettel nézett körül, végül pillantása megállt Laurette arcán. A lány megpróbált kiszabadulni Yates szorításából. — Ne hagyja magát, hadnagy! — kiáltotta. — Micsoda aljassági Maga az egyetlen négyük közül, aki nem ezt érdemli! Én ... — hirtelen elernyedt, hangja elhalkult, szeme lázasan csillogott. Töredezetten felnevetett. — Eszembe Jutott, hogy mit csinált, amikor a karácsonyi dobozok ránk potyogtakl Megcsókolt — és én pofon ütöttem, pedig valójában azt akartam, hogy csókoljon meg még egyszer. Yates kárörvendő nevetésben tört ki. — Nézzék csak! Masters, maga csak áll, és tűri, hogy ezek szerelmet valljanak? Masters megremegett, az arca elszürkült. — Nem számít — suttogta. — Bárcsak... — Fejezzük be a társalgást! — szólt közbe ingerülten Braker. Tony úgy válaszolt a lánynak, mintha senki más nem szólt volna közbe, h — Én is szerettem volna megcsókolni még egyszer. — Egy hosszú pillanatig fogva tartotta a lány tágra nyílt szemének hitetlen pillantását, majd lesütötte a szemér, és remegő ajkába harapott. Képtelenségnek rémlett, hogy ott áll, vereséget szenvedett, hogy nincs mit tenni. Természetellenes mozdulattal megrándult a válla, ahogy összeborzongott. — Gyerünk, nyomási — hallatszott Braker maró hangja. Tony még mindig tétovázott. Mindenki eltűnt számára, csak Laurette Overland nem. Arca kiemelkedett a homályból, feszülten, bájosan, szeretetreméltóan. Szeméből könnyek patakzottak, de zokogása néma volt. Egy hosszú pillanatig Tony mohón magába Itta a lány képét, még utoljára. — Hadnagy! Tony hangja tompán csengett, a szeme mondta el, amit a szája nem. — Isten vele. Lau rét tel Megfordult, elindult a légzsilip irányába, tétova léptekkel, mint aki kilép a sl- ralomházból a még szörnyűbb sors felé. Megtorpant a légzsilip előtt. Braker fegyvere továbblökte. Csak álldogált a kijáratnál, amíg Braker rá nem szólt. — Kifelé, hekuskáml Mozgási Kilépett és megállt az éjszakában, a vad szélben, a halált hozó bolygó baljóslatú fényében. Alig hallotta Braker gúnyos hangját: — Viszlát, hekuskáml Elindult a sötétben, vagy harminc métert előrement, ösztönösen a hatalmas torlasz felé, amelyet a hajóból kirakott tárgyak alkottak. Elveszettnek érezte magát egy Irreális világban. Ez a fájdalom minden más fájdalmat fölülmúlt, zsibbadná, érzéketlenné tette. Megfordult. A föfúvókából tüzes lángcsó. va csapott ki. Körülötte újabb kisebb tüzek gyúltak. A hajó megmozdult. Siklott a síkságon a futóművén, már vagy száz métert haladt, mindvégig a földhöz simulva, lefelé gyorsulva a lejtőn. Tony azon vette észre magát, hogy feszülten, gépiesen u- gyanazt a fohászt mormolja. Még harminc méter. A hajú elérte a lejtő szélét. Tony karját az ég felé lendítette. — Menj márl — kiáltotta. — Menj! A hajó orra megemelkedett, ahogy rövid szárnyai ráfeküdtek a szélre. Aztán zúgva felemelkedett, pár méterrel maga alatt hagyta a lejtő peremét. A hajtőművek hangja elnyomta még a szél süvltését is. Aztán a hangok elhaltak. Aztán csak egy távolodó, fényes pont látszott. Aztán semmi. (Folytatjuk)--