Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-08-24 / 34. szám
TÁNCOS TANFOLYAM A táncházmozgalom már évekkel ezelőtt gyökeret vert nálunk, de a közelmúltig csak amolyan „félig legális“ módon tengődött. Ez nem azt jelenti, hogy valami tiltott, nem egészen törvényszerű tevékenységről van szó, hanem inkább azt, hogy a táncmozgalmat Irányító szervek ugyan tudomásul vették, sőt igényelték is (minden központi rendezvényen megjelent), de fejlesztéséért, irányításáért nem sokat tettek. Ügy látszik, most végre változás állt be. A Csemadok KB rendezésében a táncházvezetők számára központi tanfolyamot tartottak a közelmúltban Zse- lízen (Zeliezovce). A tanfolyam nagy visszhangot keltett a népi táncot és a táncházat kedvelő fiatalok körében, a- mit az is bizonyít, hogy a meghívott 52 hallgatón kívül (ennyire volt keret) még további 21 táncos jelent meg Zselízen, vállalva az ottléttel járó költségeket. A tanfolyam céljairól és eredményeiről a vezetőnél, dr. Takács Andrásnál érdeklődtünk: — A hatvanas évek elején a néptáncmozgalom reneszánszát kezdte élni. En- nek egyik következménye az lett, hogy a néptánc iránti érdeklődés az együtteseken kívüli területekre is kiterjedt. Tehát olyan igény lépett fel, hogy ne csak a színpadon Jelenjen meg a néptánc, hanem a fiatalok szórakozásaiban Is. így szerveződtek, erdélyi mintára, a táncházak Magyarországon. Ez a mozgalom hamarosan átlépte a határokat, és többek között nálunk is követőkre talált. Az első Időszakban néhány táncegyüttesünk, a komáromi (Komá.rno) Hajós, az ekeliek (Okoliő- ná) és az őrsújfaluiak (Nová StráZ) közvetítésével. Ma már talán nincs is szövetségünknek olyan központi vagy járási rendezvénye, ahol ne szerveznének táncházat. — Ez, úgymond, passzív támogatása volt a mozgalomnak, mármint hogy a Csemadok teret adott a kibontakozásra. Ez a tanfolyam azonban már egy más szemléletet sugall. Értsük ezt úgy, hogy hivatalosan „nagykorú“ lett a táncház a szövetségben? — így is fogalmazhatnánk, de nem a megnevezés a lényeges. Ami viszont lényeges: a mozgalom van, él, és o- lyan méreteket öltött, hogy szükségessé vált bizonyos befolyásolása. Eszmei és szakmai. Az eszmei irányítás nem tér el a más műfajok irányításától, ez általános probléma. Egyedi viszont a szakmai irányítás. Itt két dolgot szeretnék mondani, amelyek indokolták ennek a tanfolyamnak a szervezését. Először is: ha azt akarjuk, márpedig akarjuk, hogy a táncház mozgalommá szélesedjék, akkor biztosítani kell azokat, akik a mozgalom pillérei lesznek, tehát szakképzett vezetőket. E tanfolyam elsőrendű célja a táncház vezetőinek a képzése volt. Mert minél több jó vezető van, annál nagyobb a remény a mozgalom minőségi és many- nyiségi növekedésére. Ezért is örülünk nagyon, hogy anyagi lehetőségeinken túl egész sor fiatal vállalta az anyagi fedezetet és áldozta szabadidejét, pénzét, és eljött, hogy tanulhasson. Ez számunkra azt jelenti, hogy a mozgalom Jó alapokon nyugszik. A másik szempont a szakmai irányítás. Mint már említettem, a mozgalom Erdélyből származik, és ezért az eddig „felhasznált“ táncanyag Is ilyen jellegű volt. Mi viszont szeretnénk ezt a Jelleget megváltoztatni, és a mozgalmat saját hagyományainkkal -megtölteni. Ezért a tanfolyamon főleg csallóközi, mátyus- földi, gömörl, bodrogközi, egyszóval hazai táncenyagot oktattunk. Meggyőződésem, ez változtat a mozgalom arculatán. Amit hallottunk, nagyon szép, de ezek még csak szavak, elképzelések, vajon nem túlzott az optimizmus? Fiataljaink mekkora hányada kedveli a táncházat. Ha összehasonlítanánk a „táncházasok“ és a „diszkősok“ számát, milyen képet kapnánk? Nem anakronlzmus-e ma, a komputerek korszakában egy elmúlt Időszak kulturális termését feléleszteni? — Tudom, hogy a két tábor mérlege nem a táncház javára billenne. Ennek ellenére nem tartom ezt a mozgalmat anakronizmusnak. Ha sikerül megteremteni a feltételeket, bizonyára még szélesedik a mozgalom, és sok kedvelőre talál a fiatalok körében. És szükség van erre. Hogy miért? Hadd ne mondjak frázisokat a régmúlt kulturális értékek megőrzésének fontosságáról, a gyökértelenség, a sehová se tartozás veszélyeiről. A népi tánc, a táncházmozgalom éppen abban segíthet, hogy tudjuk hová tartozunk, sőt azt is, miért. — Sok sikert, és köszönjük a tájékoztatást. Horváth Rezső NEMCSAK A FORMÁKRA FIGYELT A mai magyar próza nagymestere mindössze harmincnyolc éves. Első könyve 1976-ban jelent meg, amelyet aztán nem kevesebb, mint tíz újabb könyv követte. Esterházyt az első megjelent könyve óta a nagymenők közt tartják számon az irodalomban. Csakhogy Indulni Is kellett valahonnan. (Első Indulása: amikor másodikos gimnazistaként felfedezte önmagában az írót. Ez akkortájt annyira megnyugtatta, hogy nem sietett az íróasztali teendőkkel azonosulni.) A második Indulás viszont meglehetősen körülményes volt. Vélnénk, hogy ez csakis a ml vidékünkre, kicsi Kelet-Európánkra jellemző, hogy a tehetséges embert mindig gyanúba fogják, miközben a tehetségtelenek és műkedvelők szélárnyékbao haladhatnak a pályán. Nem, nem így van. Általában nehéz debütálni, ha az ember egy Icipicit is különbözik a „vizezett" átlagtól. Hemingway midőn már elunta a kilincselést, még német nyelvű lapokhoz is küldött a munkáiból. És a többiek útja sem volt a kezdetek kezdetén sétafikálás, gondoljunk csak Faulknerre és arra az Emily Dlckinsonra, akinek életében egyetlen verse sem jelent meg, no és nagy példaként ott van a már nem kezdő Hamvas Béla, akinek nem-átlagos szintű regénye harminc évig várta a tisztelt olvasóközönséget és az ítészeket. Persze: nincs két egyforma viszautasítás, mint ahogyan nincs két egyforma mozdulatunk, gesztusunk sem. Az író Esterházy is küldözgette első munkáját, a Fancsikő és Pin- tát az irodalmi lapokhoz. Végül is a Fancsikó Párizs városában kötött ki, és először a Magyar Műhelyben közöltek belőle. Ezt követte az Alföld Irodalmi lapban való megjelenés. A Fancsikó aztán afféle irodalmi szóbeszéd tárrgyává lett abban az időben, amikor könyv alakban is megjelent, és a naptár 1976-ot mutatott. Első könyvét azóta még kétszer jelentették meg. A második könyve a pápai vizeken ne kalózkodj! című eddig szintén három kiadást ért meg. A Termelési regényt pedig kétszer adták ki. Esterházynak — úgy tűnik — kettős sikere van. Van egy olvasóréteg, amely hűségesen olvassa, a képmutatók pedig, mint mindig, most is oda kapnak, ahol a „pirosat“ látják. Az Irodalom tudós lovagjai pedig általában elfogadják, és néhányan közülük értik is a szerzőt. Ha az ösztöneim nem csalnak, hazánkban én írtam az első könyvismertetést a Fancsikóról, de nem szívesen sorolnám magamat egyik klánhoz sem. Életünkben, ha önmagunkat komolyan vesszük, alighanem eljutunk ama pontra, hogy másokat is komolyan veszünk. S ha már komolyan veszem az olvasást, lehet, hogy nehéz évek múlanék el, a- míg Igazán eljutok egy író alkotásainak lényegeihez. Esterházy már évek óta van annyira híres író, hogy néhány kritikus éppen rajta gyakorolná a sérelemosztást. De hát a kritikus melegházi, elkényeztetett lény. Reménytelen helyzetben van, mert a halhatatlanságból nemigen jussol. így amikor ilyen meg a- molyan „szó“ is elhangzott a Csokonai Lili: Tizenhét hattyú'k-ról hát elhangzott, a könyvet, amint megírva van, bizony Esterházy Péter írta kitartó munkával. S a- mit kicikizni lehetett benne, a nyelvezetet meg „mindent“, hát azt meg Is tették egyesek, mondván a magukét, megfeledkezve arról, hogy az író Is ember. Hogy talán körül kellene nézni ama tájékon, ahol a „Hattyúkat" írták, ez tán fel sem ötlött bennük. A kritikus: ezért kritikus. Viszont van az író- vagy költőesztéta, aki nem éri be blöffel, mellékzöngék- kel, olcsóságokkal. Az írók által lejegyzett esszék ezért rejtenek magukban annyi izgalmat, nyitottságot, gondolattöbbletet. Aki olvasta Virginia Woolf, Margouri- te Yourcenar, Milan Rúfus, Sla- womir MroZek, Örkény István esz- széit vagy napló jegyzetelt, az nyilván tudja, hogy Igazából mire gondolok. Nem a bemagolt, emlékezetből megtanult műszótöbb- letet újra és újra kiokádó zugtoll- nokok hadáért kell rajonganunk, azokért, akik Ugiemegmontuc bárói, lovagjai, pohárnokai és szóvivői. Aki József Attila, Ady Endre, Babits Mihály, Illyés Gyula, Pilinszky János, Füst Milán és Sütő András esszéit olvasta, ő tudja, hogy mire gondolok, midőn leírom, hogy Esterházy Péter „A kitömött hattyú“ című esszékötete méltó folytatása a magyar esszéirodalomnak. Ezért írni ezekről az írásokról nagyon nehéz. Miért jók ezek az írások? A válaszom: mert jók. Csak annyit ismételnék most meg, hogy azért jók Esterházy esszéi, mert ez a hallatlanul tehetséges ember ma is éppen annyira komolyan veszi önmagát, mint tegnap. S az, hogy olvas, a világ dolgaira figyel: egy tehetséges ember számára természetes. Esterházy annyi remek a- lakítás után most lazíthatna, kifújhatná magát, megengedhetné az öncélúskodást, vagy átesve a 16 túloldalára, megtarthatná Első Nagy Páholyfoglaló Beszédét, majd a Második Nagy Páholyfog- lailó Beszédét,, mint ahogyan olyan sokan megtették előtte, de mivel nem teszi, ez szívemnek hatványozott öröm! Na persze akkor már nem Is Esterházy Péternek neveznék. Esszéit olvasva sorra dőltek meg az acélsisakos szemellenzős 6-hagyományos nézeteim. De most az egyszer nem bántam. Sőt, ritka boldogságot éreztem. Vajkai Miklós Hírverés nélkül, műhelykiállítás keretében, más szerzőkkel együtt állították ki Huszár Tibor fényképész legújabb, az épülő mohi (Mochovce) atomerőmű építéséről készült képeit. Ogy látszik, a tárlatrendezők érezték a fényképek jelentőségét, mert a Ml- hály-kapu alatti kiállítótermekből külön helyiséget kaptak a felvételek, hogy a tárlalátogató csak velük szembesüljön egy pillanatra. Ez a megoldás jőt tett Huszár Tibor kollekciójának. É- rezni rajtuk nemcsak a himnusz nagyságát, amellyel a szerző meg- énekll az erőmű építését és az építőmunkások nagyszerűségét, könnyed magabiztosságát, hanem a balladát Is, amely e hely jövőjét, az emberi életeket, nemzetségek sorsát megpecsételte. A képek tanúsága szerint u- gyanis minden megváltozott Mohiban. Évszázadnyi múltakat tett a földdel egyenlővé a gyalu, hogy utána valami egészen más, új nőjön ki a földből. Az építkezés kezdetén, a kitelepített falu fölötti bánat Is ott leng egy- egy képen, és visszasugárzik a látszólag egészen másról szóló képekre Is. A szerző átérzl és átérezteti mindazt, ami lejátszódott az emberek belsejében. A képek természetesen elsősorban az épülő mű óriási méreteiből indulnak ki. De Huszár Tibor ért ahhoz, hogyan állítsa szembe ezekkel a nagy formákkal az egyedit, az egyéni emberi sorsot, hogyan tegye plasztikussá az eseményt. Az egyik kép a már kicsit elgazosodott temetőből mutatja a látványt. Előtérben a sírkövön jól olvasható a lemenő ág egyik tagjának a neve, odébb pedig a jellegzetes hűtőtornyok óriásai me- redeznek már az ég felé. Múlt, jelen és Jövő egyszerre. KI volt ez az ember, aki itt nyugszik, és milyen sors jutott osztályrészül az utódainak, a felmenő ágnak? — kérdezi a kép a két egymásnak feszülő formával. És anélkül hogy dramatizálni akarná a kérdéskört, tudatosíttatja velünk az élet rendjét, a kor, az idő könyörtelenségét. A bemutatott képeken érződik a fotós felkészültsége, naprakészsége, riporteri és művészi adottságai. ő a szokásos, szinte beállás, hencegő pózokból is sorsokat, emberi életeket tud kibontani. Mint annak idején a cigánysorozatában, Itt sem zárkózik el a beállásoktól — ilyen például a festőbrigád csoportképe —, de mintha egy picit elmozdítaná, megbillentené a lencséjét; a látvány mögöttes világába bukkant be. Belát és benézet objektívjé- vel a lelkekbe is, és így már egy kisregény, egy közösség élete, sorsa villan elő a képből. Egy másik képén, a szekerező cigánycsaládon keresztül megmutatja a hordalékot, amelyet egy Ilyen nagy esemény mindig is magával sodor. Minden egyes kép kemény dokumentum is az építkezésről és az építőmunkásokról. Ez volt, ez van, Ilyenek voltunk, Ilyenek vagyunk — mondják az érzékeny, nem bőbeszédű, csak a lényegre pontosan érzékelő formák a rajz, kompozíció által. Huszár Tiőor koncentrál, de arra aztán úgy, hogy még azt is látjuk, vagy legalábbis látni véljük, hogyan feszültek közben a halántékán az erek, remegtek az orrcimpák, figyeltek és elemeztek az idegsejtek. Rögzítette a látványt nemcsak a gép, a szerző is. A létrejövő, látszólag örök és változatlan formák, maguk Is szüntelen változnak, és a fotós csak akkor végzi el a munkáját, ha ezeket az örökké változó formákat képes megörökíteni, bezárni abba a kis sötét skatulyába, a- melyet a kezében tart. Huszár Tibornak pedig az épülő mohi erőműnél ez sikerült, és mi örülünk annak, hogy az új formákon túl figyelt az embereknek az életére Is. Németh István a i Esterházy Péter: A KITÖMÖTT HATTYÖ
