Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-08-17 / 33. szám
gent befogadja, ami Angliában elképzelhetetlen. Jóleső érzéssel nyugtázza, hogy az olvasóteremben legalább négyféle angol újsáig található; hogy az arisztokrácia legalább két-három Idegen nyelven beszél (általában a nők is); hogy a magyarok Ismerik Byront, Shakespeare-t, s általában Ismereteik az angolokról elMagyarország és Erdély John Paget: „Nem Jelent meg munka, amely oly sok értékes és szakszerű tájékoztatást tartalmazna a magyar nemzetről“ — írja egykori angol Ismertetője, John Paget utazó könyvéről. John Paget, azaz Paget János, aki 1834—35-ben mintegy másfél éves utazást tett a reformkori Magyarországon, s akinek alakjával Jókai Egy az isten című regényében is találkozunk. Tapasztalatairól vaskos, csaknem 900 oldalas útleírásban számolt be. A könyvről, amely négy angol, két német és két amerikai kiadást ért meg, természetesen nem ez az egyetlen minősítés, s nem Is csupán pozitív fogadtatást ért meg — sokan vádolták részrehajlással, magyarszimpátiáml Is. Ez utóbbinak az látszott alapot szolgáltatni, hogy Paget magyar nőt, egy Wesselényi- lányt vett feleségül, maga az erdélyi Aranyosgéresen telepedett le. Mielőtt azonban hitelt adnánk a gyanúnak, gyorsan Jegyezzük meg, hogy utazása és naplójának megírása megelőzte ezt a házasságot, tehát teljesen pártatlanul, bár nyilvánvaló szimpátiával kezelte a magyarokat. Hogy maga a liberális ellenzék szemléletét veszi át, s szinte mindvégig elmarasztaló hangon Ír a Habsburgokról, abban nagy része van politikai felvilágosultságának, a magyarországi politikai viszonyok helyes felismerésének. Képzeljünk ©1 egy, a korabeli Európa egyik legfejlettebb országából érkező utazót, akit Bécsben rémhírekkel és sűrű figyelmeztetések közepette bocsátanak útra, mondván, Magyarország civilizálatlan, vad ország, ahol fényes nappal kirabolják a békés utast, ahol örök inzultusoknak lesz kitéve, s képzeljük el meghökkenését, amikor a magyar határhoz érvén, a határőr udvarias meghajlással, s anélkül, hogy pillantást vetné az útlevelére, beengedi az országba. „Szívem mindjárt vl- gabban dobogott, vérem szabadabban folyt ereimben, s áldottam az országot, ahol még él a személyes szabadság valamelyes maradványa“ — Írja le első benyomásait, s ettől fogva nincs mit csodálkoznunk szimpátiáján, amely — levetkőzve az előítéleteket és a Magyarországról Bécs által terjesztett és kialakult hamis képet — egyre fokozódik. Tévednénk azonban, ha azt hinnék, csupa dicséret, csupa elragadtatás és rajongás található könyvében, Paget bírál Is. Nem tetszik neki például, ahogyan a magyarok a lovakkal bánnak, hogy gátlások nélkül a padlóra köpködnek, vagy a pesti kaszinóban minden teremben és szobában átható pipafüst terjeng. Lenyűgözi viszont az a nyitottság, amellyel ugyanez a kaszinó az ideképesztően bőségesek. Rácsodálkozik Pestre („Magam sem tudom, a főváros váratlan nagysága és szépsége hatott-e így rám, talán a lenyugvó nap ténye tette a látképet oly varázslatossá, vagy csak képzeletünk Játéka volt az egész, de valameny- nyten elismertük, hogy Ilyen csodás látványban, mint amilyen Buda-Pest- hez közeledve tárult elénk, még soha nem volt részünk.“), lenyűgözik Széchényi tervei, szakavatottan ír a magyar parasztság helyzetéről, annak földesuraihoz fűződő viszonyáról, a robotról, amelyet röviden így sommáz: ....... az adóztatásnak nem a mennyisége, hanem a módja az, ami az elnyomás fogalmát kimeríti.“ Szidja az útviszonyokat, a székelyföld! fogadók szegényességét, de éles szemmel meglátja az elmaradottság okait is: „... amíg az útépítés minden terhe a szerencsétlen paraszt vállára nehezedik, a gőgös nemes Is kénytelen a sárban evic- kélni.“ Veszi a fáradságot, és napokat tölt az országgyűlésen, ellátogat Széchenyi nagycenki birtokára, összehasonlítja a magyar és angol szabadságot. A kereskedelem fejletlenségének okait Magyarországon egy közgazdász sem láthatta volna tisztábban Pagetnél. Meglepetten tapasztalja, mennyire téves az a nézet, hogy a magyar paraszt szinte rabszolgasorban él, nézete szerint inkább fordított a helyzet: a nemes, a földbirtokos függ a parasztjaitól. Ha nem ismernénk a kort, a reformkor tágabb tüdőt nyitogató szellemét, azt hinnők, megrögzött idealista. A könyvből eddig csak szemelvényeket olvashattunk magyarul, a nagy terjedelmű munkának ez az első bővebb válogatása. Sajnos, nem teljes kiadása. Az olvasó minden bizonnyal szívesen kísérte volna el Pagetet Vág menti utazása során, s egyáltalán, hiányolhatja a korabeli Magyarország nemzetiségi viszonyait leíró fejezeteket Is. Kár, hogy a kiadó ezeket a részeket nem tartotta közlésre érdemesnek. Végezetül tegyük hozzá, hogy Paget, akárcsak fia, Házsongárdon van eltemetve, s regényes életrajza külön megérdemelne néhány fejezetet. Részt vett a magyar forradalomban, s bár Edinburghban orvosi diplomát szerzett, erdélyi gazdálkodó lett belőle. Szemtanúja, majd cselekvő részese lett egy folyamatnak, amely Nagy- Britanniában is súlyos harcok és hosszú Idő alatt teremtődött meg, Magyarországom és Erdélyben azonban még csak a kezdet kezdetén tartott. Otlnaplőja, amely a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg, ma (is) tanulságos olvasmány. Kövesdi Károly v iirtIHfo. :;V JÉt: I ~SW Inkább a véletlen, mint a tudatosság hozta úgy, hogy Nagy Tivadar portréjával zárul a Komáromi (Komárno) Képzőművész Kör fotográfusait, illetve magát a kört bemutató sorozat, de tán keresve sem lehetett volna nála megfelelőbb (érdekesebb) személyt találni a kör tagjai közül a záróportréhoz. Egyrészt rendhagyóan alakult fotográfusi pályája, másrészt pedig tősgyökeres komáromi mivolta folytán. Először is érdekesen alakult pályájáról! Másokkal vagy még inkább a megszokottal ellentétben, neki nagyon sokáig az égvilágon semmi köze sem volt a fényképezéshez. Negyedéves vegyészhallgatóként évfolyamtársaival részt vett egy szovjetunióbeli kiránduláson, s mivel évfolyamtársai különböző elektrotechnikai cikkekbe fektették rubeljeiket, s hogy ő is elköLtse az övéit, egy teljes fotófelszerelést vásárolt; a fényképezőgéptől a nagyítón át az előhívóiéiig mindent megvett egy tételben. Vásárolt anélkül, hogy addig akár egy felvételt Is készített volna valaha. Egy éven át kísérletezgetett, próbálkozott, s csak önmagára, Illetve a szakkönyvekre hagyatkozva tanult meg minden lényegeset, ami a fényképezéshez technikai szempontból szükséges. Igazi fotográfusnak azóta tartja magát, hogy a katonai szolgálatának letelte után vegyészmérnökként elhelyezkedett az ógyallai (Hurbano- vo) sörgyárban. Az ott dolgozó két fotóssal, Darázs Lajossal és Polányi Józseffel folytatott beszélgetések, eszmecserék Jóvoltából mind közelebb került a művészi fényképezéshez. (Az effajta beszélgetések, viták mind a mai napig serkentik munkájában, s éppen ezért Jelent sokat számára a közvetlen, baráti viszony a későbbiekben kollégájává lett Szűcs Jenővel, továbbá „Az évszázad fotográfusa“ címet elnyert, világhírű magyar fotóművésszel, Tóth Istvánnal és másokkal). Tudni kell azonban, hogy e beszélgetéseken, eszmecseréken túl ma Is teljesen önmagára hagyatkozik, illetve van egy halom könyve, szak- és művészeti könyvek, azokból meríti a továbblépéshez szükséges ismereteket. Ebből tán nyilvánvaló is, hogy vegyészmérnöki hivatását odahagyta, s hivatásos fényképész lett. A KomáA KÉPEK mÁGA Nagy Tivadar romi Bőrdíszműipari Szövetkezet fotóriportere. Előtte majd egyévi fáradozásába került, hogy a Szakszervezetek Mű- velődési Háza fotóskörének tagja lehessen. Aztán a legközelebbi tagkiállításon nyert két harmadik díjat, s azóta szinte kibérelte az első helyezések valamelyikét. A Komáromi Képzőművész Körnek egyik alapító tagja. Elsősorban és meghatározóan a saját szűkebb környezete érdekli és foglalkoztatja. Mondhatni úgy is, hogy megszállottja Komáromnak. Rengeteget fényképezi a várost, a lehető legtöbbet akar megőrizni belőle, másoknak is elmondani róla. Olyan részeiről, részleteiről az egyre szűkülő óvárosnak, amelyek mellett naponta elmegy, és fel sem figyel rájuk a földi halandó, míg föl nem fedezi azt Nagy Tivadar valamelyik fotográfiáján. A mások számára szinte érdektelen dolgok szépségét, esztétikáját kutatja, azt igyekszik felfedezni és továbbadni. Egy régi kapukilincs mívességét, az öreg ajtó- és ablakszegletekben megtörő fény romantikáját, vagy az egykor volt kőfaragómester keze nyomát őrző kerékvető máig meglevő méltóságét. Tősgyökeres komáromi mivolta az, amiről még szólni kell. Büszke arra, hogy anyjának családja, a Bertha család az egyik legrégebbre visszavezethető család Komáromban. Sokat * ______ adott számára az is, hogy apja, az ő gyermekkorában már nyugdíjas volt, s így Jutott Ideje arra, hogy szinte naponta járják az akkor a mainál még Jóval eredetibb állapotában meglévő város utcáit, történelmi helyeit, temetőit, s az azokról elmondottak mindmáig megmaradtak benne. Kapásból sorolja ma is a hajdani kis utcák sokatmondó nevét, ma Is maga előtt látja — mint mondja — azok Jellegzetes zegzugait. Behavazott téli utcácskák jelennek meg leggyakrabban emlékezetében, az ablakok üvegén, flrhangján túl a gyertyalángot lobogtató, feldíszített karácsonyfák. „S lehetne-e hűtlennek lenni ilyen örökség birtokában?“ — mondja szinte hitvallásként. Nagy Tivadar most múlt harminc- három éves. Számtalan csoportos tárlaton, hazai és külföldi kiállításokon, versenyeken szerzett díjak fémjelzik eddigi pályáját. Külön megtisztelőnek tartja, hogy két éve, a Csemadok Galéria „Mühelybemutatő“- ján ő is bemutatkozhatott Szilva Józseffel, Llpcsey Györggyel és Boráros Imrével. Készül, persze, a teljesen önálló bemutatkozásra Is, de ezt nem akarja elsietni. A fotográfia és a művészet iránti tisztelete és alázata sokkal erősebb benne az olcsó népszerűség mesterkélt hajhászá- sánál. Németh Gyula Hajlamosait vagy unit arra, hogy a saját történetünket Írjuk meg, és ha valami más is beszüremlik az életünkbe, meglepődünk, csodálkozunk rajta. így vagyok ezzel én te. Amikor megtudom, hogy a Sziloválk Nemzeti Galéria negyvenéves, meglepődöm. Évente többször Is betérek Duna-parti épületébe, olykor, ha tehetem, meglátogatom RuZomberokban a Fulia Galériát, megnézem Zvolenban a várban lévő képzőművészeti anyagot, és olykor-olykor az a benyomásom, hogy ez az intézmény már évszázadok óta . betölti küldetését, hiszen a gótikus festményektől, szobroktól kezdve a legmoder- nabbakig mindenből látható itt valami. Mint cseppben a tenger: ragyognak a táj kultúrtörténetét tükröző gyöngyszemek, sőt, Európa kultúrtörténetének gyöngyszemei ezek az alkotások. Az ember nem is gondolja, hogy az az intézmény, amely fedelet ad nekik, alig negyven éve működik. Igaz ugyan, hogy csak negyven éve jött létre, de egy gazdag és szerteágazó történetre épülhetett a munkája. Nagyon is örülünk, hogy létrejött, és dolgozik ez az intézmény, mert mint ahogy a nemzeteink sorsa (jóban-rossz- ban), ügy a művelődés- és művészetNegyven év történetünk te közös. Szívesen nyomja le ajtajának kilincsét az, aki nemcsak a régmúlt, a reneszánsz, barokk, rokokó, majd a klasszicista művészeti áramlatok alkotásaira kíváncsi, hanem az újabb kori művészeti igyekezetek kincsei is vonzzák. Mert miként a múltunk, úgy a jelenünk is közös, és osztozunk az eredményein. A művészetek olyan bánya, amely valójában soha sem merül ki. Örömökben, gyötrődésekben egyaránt egyek vagyunk. Ha tudatosítjuk, hogy mi minden jutott és jut még ma is olykor osztályrészül nemzetnek és nemzeteknek, azok tagjainak, köztük a művészeknek és alkotásainak is, akkor az ilyen alkalmak arra is jók, hogy mindezen elgondolkodjunk. Az egyik legismertebb művész, Ko- loman Sokol életét vegyük példának. Nem is olyan régen volt a Galériában egy nagy jubileumi kiállítása. E művész bölcsője Itt ringott, élete azonban jobbára a világban pergett le, s a koporsója majdan idegen földben nyugszik, pedig hát ő is legalább any- nylra szerette szülőföldjét, mint ahogy mi. Mindig is hazavágyott, de a sors, az egyéni és közös sors mégis elűzte, messze sodorta hazájától. A történelem forgószele nemcsak azokat nem kímélte, akiket elsodort a világba, hanem olykor azokat sem, akik kitartottak az otthon mellett. Közéjük tartozik Jasusch Antal festőművész is. Ha a Szlovák Nemzeti Galéria Duna-parü termeiben járok, mindig megnézem a Sárga nap, a Nirvána és a többi képét, s ilyenkor eszembe Jut, milyen szövevényes is az élet, milyen kegyetlen a sors. Ez a művész, aki Kassán (Kosice) született, és bejárta a fél világot, az első világháború forgószele után hazajött, műtermet rendezett be magának, vásznat, festéket vett, és bezárkózott, hogy megfesse a látomásait. Néhány év, és kész is volt vele. Amikor különös, szuggesztív művelt kiállítja a fővárosban, mindenki üdvözli, örülnek az európai szintű piktor alkotásainak, de aztán úgy tűnik, mintha elfelejtenék. De ő sem tudja folytatni ott, ahol egy pillanatra megállt. Később újra kezébe veszi az ecsetet, dolgozik, meg is él a munkájából, de egy életen keresztül sír befelé, és sóvárogva várja a világból érkező híreket, hátha üzen érte valaki. De nem üzentek (bár azért elkészül egy monográfia). Miért nem üzente meg neki senki, hogy nagyszerű az, amit az alatt a néhány év alatt létrehozott? Talán azért nem, mert nem volt ezen a tájon ilyen intézmény, nem voltak elosztva a feladatok? Az utána jövő művészek, a fiatalabbak már valamivel jobban jártak. Eudovít Fulia, akinek galériája Ru2omberokban ma a Szlovák Nemzeti Galéria részeként működik, már megépíthette a saját templomát. A még fiatalabbaknak, mint amilyen a mi Szabó Gyulánk is volt, az örökösök teremtik meg az állammal közösen művészetük szentélyét, a még később jövők számára, mint Lőrincz Gyula, már az állam a negyvenéves intézmény segédletével hozza ezt létre. Ez röviden a negyven év története. Közben állandó helyet, új épületeket is kapott a Galéria, hogy gondját tudja viselni a nemzeti értékeken túl az európai, közös művelődéstörténetünk értékeinek is. A negyvenéves intézmény mára az ország egyik legjelentősebb művészeti és tudományos létesítménye, ahová szívesen jönnek a látogatók az ország határain túlról is, hiszen az már nemcsak a szűkén vett nemzeti történetbe tartozó alkotásokat, hanem az európai értékeket is őrzi és ápolja. Németh István
