Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-07-20 / 29. szám
Mázik István versei: OTT IS.y Bordáim rácsa mögé zártaíaSr 'szivembe belevéstelek, így maradsz enyém. S létem, ha egyszer porrá válik, földdé, ott is velem maradsz — örökké. A KÉPET £ képet akarom látni, .Vagy nekem kell utána Járni, hogy megváltozzék valami. Ahogy egyik szín a másik színbe, ahogy a csepp a nagy egészbe, de folyjon át. A képet akarom látni. , Festek hát, I. Mint oly gyakran az utóbbi időben, nem akart leereszkedni a folyósőszegélyig, ahol Valaki szigetének keleti földnyelve a falu felé mutatott. Steingler Kázmér tizenhat éves volt. Eleinte azzal a felfokozott csodálattal gondolt Valakire, mint jó évtizeddel korábban a templom faragott szentjeire. Az érinthetetlenekre néz fel így az ember. Ha Valakiről hallott, Steingler enyhén megborzongott. Éveken át ügy látta Valakit, mintha olcsó gúnyájában maga a Teremtő Isten lépett volna ama földterületre. A faluban meg már rég megszokták. S a legenda Is halványulni kezdett. A történet pedig nem több, mint az, hogy évtizedekkel ezelőtt egy idegen telepedett le a nónevü szigeten. Könnyű ladikon érkezett. Kuliplntyőt épített. Halászatbői meg kosárfonásból tartotta el magát. És Steingler? ű addig ólálkodott a sziget közelében, mígnem Valakinek is feltűnt. „Hé, átjönnél, ml?“ — és a fiú Valaki kérdésér« igennel válaszolt. Hónapok múlottak «1. És a fiú mind gyakrabban szökött el otthonról, hogy a testi szerelemmel kapcsolatos ismereteit gyarapítsa. „Ez jó, ez így nagyon jó...“ Volt, hogy Valaki megkérdezte, vajon nem fárasztó-«. Steingler azt válaszolta: cseppet sem fárasztó, sőt üdítő. Amikor délutánonként elszökött otthonról, romantikus kerülőutakon haladt, mintha csak véletlenül vetődött volna ama bizonyos területre, ahol a berekben már Valaki várta őt. Néptelen csapásokon lopakodott, szorongás kerítette hatalmába. * Ugyanakkor a növekvő vágy fellazította testét. Az izmait megpuhitotta. A csontjai vesszőként hajlottak. Legalábbis ő így é- rezte. És amikor elpilledve egymás mellett ült idős és fiatal, szinte szótlanul emlékeztek az őrára, midőn Valaki első ízben gombolta ki & kamasz ruháját. Majd az a rendkívüli pillanat, amelyre még é- vekkel később is emlékezett: „Szűzmáriám, hiszen megégek..." <— rikoltotta akkor Steingler, mert valami eddig Ismeretlen, roppantul forró, ragacsos láva ömlött a testén. Hónapok múlottak el. Valaki egyre parlagibban viselkedett vele szemben. És ő már nem járt el Fürjessy tisztelendő úr miséire. Az atyja azt mondta: „Pogány ez a gyerek. A Steinglerek közt mindig voltak ilyenek.“ Menyasszonyt szereztek neki. Olykor egy-egy átok gyanakodva nézett rá, miközben ő a délutáni lopott órákra gondolt. És csak elvétve, és akkor is foghíjasán ötlött fel benne, hogy végül is — majd — vége szakad a délutáni őrületnek. Hogy ml lesz azután, a képzelete nem tájékoztatta. Illetve ürességet és nyomasztó ködöt látott ilyenkor maga előtt. Társtalanságot és ködöt. „Ez következne hát a korai ütköztetések vezekléseként? Mintha nem lenne éppen elég baj, ha elkótyavetyélem illúziómat..." Az ösztönei zaklatták, a szükség kergette őt e vad kapcsolatba. Nem az érzelem. A vadak sietnek így korgó gyomorral a hóval és Jaggyal borított falvak felé, hogy zsákmányra leljenek. Steingler pediglen egyelőre áldozat. Ostya, amelyről egykor Fúr- jessy tisztelendő úr szónokolt, ö csak étek •mások szájában. Viszont a vére már tudta, időmennyiség kérdése csupán, hogy báránymivoltáből kilépve ragadozóvá váljon. S szélsőséges viselkedésével új ellenségeket, de új barátokat is szerezzen önmagának. A maga bőrén tapasztalt kí- noztatásokat majd úgy alkalmazza másokon, hogy tökéletes örömérzetet leljen benne, akárcsak Valakihez hasonló, aktív létgócok a nagyvilág megannyi zugában. Azon töprengett, vajon miféle folyamattól szlneződik el az ember vére és válik ordassá. Egy rejtett ajtó kitárulása a lélek odvábán, mely tálán külső fuvallatnak enSZÜLETÉSNAPOMON Harminc évem hová menekítem?! Számomra nincs más hátra, csak a hűvös ész józansága. így lépkedem a Jövő fele. így gombolyodiS a sorsom... Magamban hordom a halálom. Nyugtatom kezem; remeg berniem a történelem lelkemben vibrál az Izgalom. Ö szép szerelmemT Jössz hozzám hallókiáltozással, meztelen testtel, hogy csodáljam újra melleid rezdülését. Hoz az eső hűs suhogása ... S aztán ű] egek és hajnalok lucskos jelel a tájon! gedelmeskedik. Vagy a létrejött« volt éppen az az átkozott pillanat, amikor immár elrendeltetve elindult a kiteljesedés útján, Kész csirkefogéként kilépni az anyai Ölből, hogy aztán örök-átkozottként, örök- üldözöttként Írja 1« mozgásköreit, visszaeső bűnösként bolyongjon, sötét és rémisztő kürtökből lépjen a Bárányemberek elé, míg akárcsak elődei — nyolcvanvala- hány évesen —, megtérhessen a földbe, hiszen porból teremtetett, és egyszer ő Is csak porrá lesz. Az emberek ... Bármenynyire is hihetetlen, rettegett a Bárányemberek arcától. Leginkább azokétól, akik nem sejtették, hogy egy jövendőbeli szörnyeteggel van dolguk, vagy sejtették ugyan, de álnokian álcázták ezt. Fél lábbal a felnőttség küszöbén Steingier megértette, hogy igazából mit Is jelent ama kinyilatkoztatás, hogy Isten mindent lát és mindent hall. Így igaz. Mert az ő Istene ott lakozott a kebelében, és szórakozott, máskor pedig harciasán ellenszegülő tanúja volt a cselekedeteinek. Mindenki önmaga bírája és bakója, éspedig teljes életre... 1 El-elsietett hát Valakihez. Az elszántsága 1 háttérbe szorította a lelkében lakozó gyermeket. Hagyta, hogy újra és újra megölelje őt Valaki. A kunyhó hangulata, a , szénával tömött ágyzsák, a fülledt és párás levegő, a lassú és vontatott párbeszédek. Ilyenkor azt gondolta: „Itt vagyok, tehát mégiscsak ... lé...“ — világ volt ez egy jobb világ helyett. II. Gyertyaszentelés napján Stelngler Káz- mér szintén átrobogott a félig-meddig még fagyott árterület kérgén. Nem mehetett át a szigetre, mert Rhamadda halászott a kőgát tövében. Rha- madda elődei keletről érkeztek. A férfiak alacsonyak voltak. Az arcuk szinte sovány. A homlokuk keskeny. Az álluk rövid. Mezőgazdasági gépeket, különböző szerszámokat javítottak és gyártottak. Rha- madda, akit egyesek Békehívőnek neveztek, tehát a jópónzű ifjak szokványos életét élhette volna. Ám sohasem vonzódott a szélsőséges életmódhoz, mint későbbi esztendeiben Stelngler Kázmér. ö olykor bekukuoskálit a kocsmaablakon, ahol Rha- madda fogyasztotta italát. A szemével kísérte a húszesztendős ifjú egyéb tevékenységét. Mígnem kialakult benne a meggyőződés, hogy Békehívő nemigen találja meg a kapcsolatot önmagával. Mintha a tökéletesen kifejlődött, jól táplált teste, ez az élő foglalat a tudatétól elkülönülve működne. És... a tudat nem sokat törődne az alkatával... Magyarán mondva: ha tél, ha nyár. Békehívó szinte álmatag egykedvűséggel fogadta a világ történéseit, s a saját napjai sem hozták' szaporább mozgásba mechanizmusát. Néhány lépésnyire állt egymástól a két fiatal. A húszéves Békehívő. ö mindig választékosán öltözködött. Ügyelt testi tisztaságára. Tiszta volt és elégedett. Akárcsak Stelngler, Békehfvő is csizmát viselt. De neki vastag és tiszta gyapjúharisnya volt a lábán. A múlt nyáron, amikor együtt mentek a folyóra fürödni, szinte a meglepetés erejével hatott rá Stelngler testi ápolatlansága. A tizenhat éves kamasz, midőn már Valakihez járt, sem változtatott a testi higiénén. És most egymással szembe helyezkedett a két csizmás láb. A Steinglerek mindig is ezen a területen éltek. Bátortalanok voltak. Sunyik. Vagy egyszerűen a lassú gyarapodás híveinek tartották magukat, Míg Rhamadda elődei figyelembe sem vették, hogy ilyen vérmérsékletű, gondolkodó lények is léteznek. III. Igen. Gyertyaszentelés napján már nem juthatott át a szigetre. A komor télutói ég... A hallgatag vízfelületen az anyajégből le-Ietöredezett egy-egy pozdorja, és elnehezülve alámerült. A tél- és nyárutókat szerette. A nappalok csendes magukba olvadását. Lefekvéskor Valakire gondolt. Egy távoli tájékról Idehozta magát. Kis hajlékot épített, mely évtizedeken át oltalmat nyújtott neki. Kosarakat font, halászott és árujával el-elevezett a legközelebb! városig. És Rhamadda, a Békehlvő? Ez a sápadt és pufók ábrázatú, mélysárga hajú, kék szemű erőbajnok... Elődei ezer és ezer kilométernyit csúsztak Európa nyá- kos belein, hogy aztán itt letelepedjenek. Az ifjúnak tehát igyekeznie kellene, hogy a község lakóinak szimpátiáját elnyerje. De Békehívő szinte a kisujját sem mozdítja. Legalábbis a tempó nem olyan, hogy Stelngler Kázmér elégedettségét lelné benne. Rhamadda elődei sem heveskedtek. A sűrűn sorjázó, megyei falvak lakót mégis hódolnak nekik. Rhamaddára és Valakire gondolva szunnyadt el. IV. A hatalmas folyóról és mellékágairól e- gyetlen éjszaka Időtartama alatt eltakarodott a Jégfelület. S ha valahol az altájon a jég összezsúfolódott, elzárta a folyás irányát, a folyó szélessége tizenkét óra alatt a negyvenszeresére nőtt. A gáton emberek álltak. Az Ifjabbak csodálkozó tekintettel. Az idősebbek növő rémülettel. Stelngler tán egy órán át ődöngött a gáton. Hatalmas halat látott egy fa ágára nyársalva. Felpüffedt lovakat, teheneket, borjakat sodort az áradat. Háztetőket, bútordarabokat. Élő szárnyasok úsztak kétségbeesetten. Újabb Jégtáblák már nem jelentkeztek. Az emberek mégis a jégről beszéltek. Néhányan, szinte kirívó látványként, a gátról halásztak. Stelngler a ház körüli teendőket végezte, midőn tudtára adták, hogy órányi járásra a falu mögött ét szakadt a f&ld- sánc. Most már csak napok kérdése, hogy eltakarodjék a roppant víztömeg. És fokozatosan visszatérjen a nyugalom. Ám amerre a víz utat tör magának, eltűnik a vékony termőréteg. Egyesek megint elszegényednek. Az áradat kérgén a menekülők úszóalkalmatosságai sürülöttek. A Hármashatár felé sodródtak, ahol a Pléh- Krisztii« vigyázta konokul napjaikat. De most őt is elérte a rendet felborító áradat. Stelngler el-eljárogatott a szomszédban lakó öreg Vadásznéhoz, aki akácfából faragta ki a keresztet. Stelngler, aki tudta, hogy az egyhangúan sötét női ruha alatt férfiszív dobogott. „Szerettem ezt' a vén férget, és cseppet sem ingerelt a teste és a ruhája közötti diszharmónia.“ Vadászná nem vallásos félelmében, vagy bűntudatában nyúlt a szekeredért, hogy munkához lásson. Álló h^ten át dolgozott — a megboldogult — ura szerszámaival, mígnem a faszögek is a helyükre kerültek. És ez a kereszt Vadászná jóvoltából túlélte első évtizedét. Tavasszal a keresztfán apró hajtások jelentek meg. És most úgy állt, mint kitárt karíj, ősi Növényember. Nem, a keresztfa nem pusztulhat el, gondolta a kamasz. Fellármázva a községet viharlámpákat szerzett. „Persze, ti katolikusok vagytok ...“ — mondta Békehlvő, „Katolikusok.,,“ És Steingler a rakományával elindult a vízen. S amint a ladikját vezérelte — a mélyülő délutánban — maga elé képzelte a vén Vadásznék E tettével — a KERESZTFA MEGALKOTÁSÁVAL — emléket állított önmagénak és a nemzetnek is. Bár nehezen tudta összegezni magában az indítőokot. Steingler rég tudta, hogy Időről-Időre akad Itt e területen egy-egy ember, aki az egyéniségének feladásával vagy felcsiholásával megmenti e terület becsületéti A hangsúly a megmentésen van ... Hogy a keresztfát ne érje bántődás, ágbogaira viharlámpákat akasztott. Ennyit ő is megtehetett. VA szántóföldek, az árterületek már szik- kadóban voltak. Az iszapréteg fölött a fű zöldje harsogott. A folyó vize megbékélve a sorsával, néhány nap múlva a medrébe húzódott. A falu környékén munkálkodó emberek elengedték a hírt a fülük mellett, mely szerint Valakit holtan találták meg a zé-i határban. Steingler Kázmér társa még az áradat kezdetén eltűnt. Most egy arra felé szekerező parasztember talált rá. Az emlékezetes szigetig hozta. A part fugájára helyezte. Tömzsi, lángvörös szakállú, idős ember evezett át a szemközti erdőből, hogy koporsóba zárva Valakit az ölfamágiyára emeltesse. Békehívón és Steingieren kívül csupán néhány kíváncsiskodó jött el az emlékezetes szertartásra. Az alacsony és nem Ifjú ember kis rostájába három esztendős nyírfa háncsát és különféle füveket szórt, és meggyújtotta, hogy Valaki földi maradványaiból kifüstölje a gonosz szellemet. A ráncos és sötét bőrű — számukra — idegen férfi zabályos időközönként fel-felélesztet- te a füstöt, miközben vontatottan ezt nóta- fikálta: A Tehénnek nincsen szeme, de meglátója ... A Tehénnek nincsen füle, de hallója... A Tehénnek nincsen foga, de rágója... A Tehénnek nincsen nyelve, de kanyarítója ... A Tehénnek nincsen torka, de nyelője... Rhamadda gyengéden megérintette a tizenhat esztendős Steingler Kázmér vállát, aki szinte már alig könnyezett. „Ne sírj... Ennek talán így kellett történnie...“ — suttogta Rhamadda. És Steingler maga előtt látta az utolsó napok zajos csörte- téselt, a folyó elszíneződött vizét, az emberek riadt ábrázatát. Mintha az idő és a folyó egyszerre esküdött volna fel ellene, hogy elvegyék tőle azt a kort, amelybe ezután álomkőrosan — mindannyian — visszavágyunk; azt a kort, amelyre derűvel telt arccal gondolunk és azt mondjuk: „Hja, a kamaszidő..Most még itt állt Valaki lángoktól ölelt koporsójánál. A tenyere izzadt. És Rhamadda szavalt hallgatta. Még néhány év. Kettő vagy három esztendő. S már Rhamaddához hasonlóan elcsitul a lelke. A tettei megfontoltak lesznek. Kiáll majd ide a folyószegélyre, hogy a hálójával szerencsét próbáljon. És egy napon — elődeire nem jellemzően — útra kel... Elhagyja ezt a területet, hogy más — szokatlan — területekkel Ismerkedjen meg, idehaza ismeretlen dolgokat fedezzen fel. S ha elmegy, visszatér is. Mért: el kell mennünk, hogy idővel megtérhessünk, s okulásainkkal megszentelhessük e földet. A szakállas idegen még folytatta vontatott énekét. Steingler a láng- függönyön át szemlélte a szertartást végző ember tevékenységét. Nyitott lélekkel figyelt, hogy megtelítödjön az élménnyel. Hogy évtizedek múlva, immár hajlott korában azt mondhassa: „A szemközti szigetek egyikéről hajózott át a Tehénhitű Ember, hogy azt a Valakit elhamvassza...“ Vajkai Miklós: Az áradat
