Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-01-20 / 3. szám
új ifjúság 7 Nappalonta ketten-hárman is meg- 'döngetik az utcaajtót. Javításra vagy rekonstruálásra szoruló gépeket hoznak. A kezein járását lesik. Én pedig ki-kienielek egy-egy nevet az embertengerből, és megtáncoltatom a levegőben. A nevek mögött emberi sorsok töményülnek. Csak annyit tudok róluk. hogy a civilizáció meghibásította az erkölcsüket. Ha mószerolok, egy kicsit átlényegülök. Megfeledkezem a sebezhetőségemről. Az öregem is ebben az udvarban tevékenykedett. Nem lett a példaképem. Reggel nyolckor kitárta a szerelőműhely ajtaját. Háromórányi munka után megtömte a bendőjét, és hetven percet szunyáit. Délután négykor elrakta a szerszámait. Megmosdott. Polgári ruhát öltött. És bőrkötésű könyvekből TÖRTÉNETEKET olvasott. Nem voltak kételyei. Jó hajós volt kicsi vizeken. Nem hasonlítok rá. Testemre a széles irányú fejlődés jellemző. Közép magas vagyok. Hízásra és kopaszodásra hajlamos. Az Idő egyetlen éjszaka jellegtelenre borotválta az ábrázatomat. De az is elképzelhető, hogy a korábbi arcom a mostani ábrázatomnak a mélyrétegeibe költözött. Atyámmal ilyesmi nem fordulhatott volna elő. Az általános társadalmi hanyatlásba született. A környéken elsőként szerzett jogosítványt gőzhajtású automobilra. Hja, akkor még lehetett lötvkölőd- ni. Ellenben én ... Mintha egész életem meddő készülődés lenne. Nagy-nagy alapozás. Jó, jó! Nem a koromról van szó! Tüzet gyújtok. Früstököt készítek. Vajazott teát iszom majd. Igaz is... Nem zártam be az ajtót. A kapuig isz- kolok. Szeretem a bezárt ajtókat. És a lezárt dolgokat. A műhelyemben is minden ládát bezárok. Egyszer majd nem veszem kezembe a kulcsokat, hogy a ládáimat szóra bírjam. Egyszer majd nem fitogtatom látszat-magabiztosságomat. Nem vonulok át e telken, amit az Atyámtól vettem ötévi jövedelmemből. Vettem. Mert már nagyon kellett. Különben is, jó ez az udvar. Minden addig ér valamit, amíg nem jut eszembe róla valami. Nekem meg az a bajom, hogy mindenről eszembe jut valami. A telkem mögötti rőnakarajjal azért megvagyok. Csak ne szóljam el magamat. Azt a távoli földkarajt bírom nagyon, ahol rendszertelen időközökben feltűnik egy Ember. Jó nekem, ha megpillanthatom. Szaporázom be. Viszem már a látcsövet. Azzal is csak alig-alig látom. De a szívem tájékán meg a tarkómon érzem a közeledtét. Az az Ember... ö egy elkülönülő eset. Itt — a közelben — még állt a kocsmánk. Üresen, pókhálósán. Asztalok, székek, padok és csapok nélkül. A cégtábla. Az tán megvolt még. Nem tudom. Réklis gyermek voltam, vagy tán nagyobbacska. Kopott és nyirkos, sárgásbarna vagy milyen* színű ködmönt viselt. A lábán gumicsizma. A falnak támaszkodva Anyámtól bort kért. — Bort? Nincsen borunk, uram ... Maholnap eltaposnak a katonabakancsok ... A Keletről érkezett idegen szinte suttogva mondta: — Rosszul vagyok. Lázas. Ecetet sem tud adni? A Mama öntött neki egy pohárka ecetet, s a férfi egy hajtáskára kiitta. A szájpadlása r'ongyókássá lett. A kalapjával elköszönt. Mintha azt mondta volna: — Még visszatérek ... Messze járt már, amikor megszólaltak a gépfegyverek. Hallottam már addig is mindenféle hangokat. Szög is kell a koporsófába! Mezítláb ácsingóztam a kocsmahelyiségben. S a géppuska-dallam! Atyám a kocsmán túli műhelyében elmélkedett girhesen. Én meg így szóltam Anyámhoz: — Bizony, vannak mindenféle hangok! Ö meg: —■ Az ember sohasem lehet eléggé felnőtt fiam! Atyám szinte diadalittasan átkiáltott a falon. Át is suttyanhatott volna. Számára nem voltak akadályok. Slapp-slapp, slapp-slapp... — Jöhetett volna át a falon, hogy még ih- kább halljuk örömittas sóhaját, és láthassuk kanmosolyát. — Nagy időket élünk! Nagy idők tanúi vagyunk mindannyian! Elrakom a szerszámaimat, és TÖRTÉNETEKET olvasok estig... Valaki átjött a szomszédból. Szétszedte a jászol deszkáit. — Jó lesz az... A földben;sokáig kitart... Zsúfolásig telített nappalokat éltünk. Jöttek három-négy irányból az idegenek. A lovakat kifogták. Jöttek Északról, Nyugatról és Délről. A Papa lemosta a határokat. Az urak és úrihölgyek a szállodák szalonjaiban cse- verésztek. Egymás szépségében, gazdagságában, műveltségében gyönyörködtek. Érkeztek automobilokon is. Egy alkalommal egy csillogó T-modell is berobogott az udvarunkba. A sofőr Atyámtól kérdezte: — Olvasta már az Amerikai Bibliát, uram? Olvasta? Elvégre 1904-et írunk, uram ... Olvasta, olvasta, olvastaaaa? — Nem, nem, nem ... — Pierpont Morgan, uram ... Jelent ez a név önnek valamit, uram? — Nem, nem, nem, uram ... — Pedig Pierpont Morgan az USA óriás-szívkamrájában működteti a billentyűket, uram... Mások gyalogszerrel jöttek. Az asztalainknál kolumbiai kávéfőztet ittak. Onnan Keletről megint ő jött el. Éjszaka érkezett. Kitárta a pajta ajtaját. Rádőlt a szénarakásra. És reggel bévérezte. Aludt, még, midőn a Papa reá lelt Ö szaladt el a megszállókhoz. ITT VAN! A PAJTÁNKBAN VAN! S a megszállók megint elvitték. A szomszéd átjött. Szétszedte a ladikot. — Jó annak a fája, kérem... A földben sokáig eláll ... A Mama kávéval kínálta. És szendviccsel. Volt .mindenünk — Jó annak a fája, kérem, higgye el a nagysád, a roipíásnak sokáig ellenáll ... S 1 az öregem rázendített a „Nagy Időket Élünk“ című zeneszámra. Ha Keletről megérkezett az Idegen, az öreg tudta a kötelességét. És miután elvégezte a piszkos munkát, Anyám így szólt:. —: Kávét, szendvicset, szívem? A fatönkön ült a Keletről érkezett Idegen. A Mama ájtatoskodva kenyérrel ..és kútvízzel kínálta. A nagytükör előtt sietve kimaszkírozta magát, hogy szép legyen a halott előtt. — Elfogyott, kérem, a fa, de sebaj, van már venyige, megfonom én a koporsót ... Rögvest indult az Erdőre. A géppuska. — Jó fegyver az, kérem ... A géppuska akkor mondta el a soros Miatyánkot. És anyám valóban szép volt a halott előtt. Felnőtten -kitártam a kert ajtaját. Az Idegennek nem volt esedékes a jövetele. Elindultam Kelet felé. Ripsz:ropsz- ra meglejeni. Őt. Jobb, ha otthonában lesik meg az-- Embert. • Elbeszélgetünk egy . kicsit, ‘aztán sietek haza. Hiszen előttem az élet. Esztendőkön át haladtam. Jelentéktelen eredményeket mondhattam magaménak. A visszaút sem lett érdemlegesebb. Nem nevezhető meghátrálásnak. De nem volt az Igazi. Hazatértem. Az öregeimet addigra a föld alá dugták. A kocsmát, a régi kúriát elfújta a szél. A házikóm, az csak állt kitartón. Bejöttem az udvaromra. Lejegyezni akartam, hogy Keleten pőre üresség van, föld, föld, föld. Sík terület. Róna. Az Idegent pillantottam meg. A Fa alatt üldögélt a házam élött. — Almát hoztam... — mondta. A kalapomat levettem. — De jó, hogy jött. Hogy itt van... Már azt hittem, megfeledkezik rólunk ... — nem tudom, miért mondtam azt, „rólunk“. Hiszen egyedül voltam, mint a hüvelykujjam. Hát véget értek a csetepaték... A gépfegyvereket valahol vadon nőtt suhancok zsí-' rozzák... Hát véget értek a véres nyakékek éjszakái.,, Tegnap. Igen. Tegnapelőtt még láttam hátizsákokat cipelő férfiakat, kik dohányt loptak be a városfalak közé, hogy titkon élelmiszerre cseréljék. — Ügy... — szólatt az Idegen. —■ Véget értek a háborúk, amelyek talán nem is itt történtek, és ha itt zajlottak is, bizonyára másképpen, mint ahogyan az írva van... És Önök, Önök talán elhiszik ... Igen ... Önök ... Szép vidék ez, itt... De mintha ecettel locsolták volna meg a termőföldet ... Pedig ... Most végre itt a szemlélődés ideje ... Jönni-menni... Tépe- lődni... Almát kell adni az Embernek, nem pedig történetírást.... Almát, almát, almát... Észak felé néztem. A Kárpátok kék hegyvonulata felé. És tudtam, indulnom kell. — Északnak megyek... — szóltam magamhoz. — És sohasem tévedek el... — szóltam magamhoz. Kezdetben lelkesedés is sarkallt. Mázik István: Szerelmes Heródes Hozzám ne érj — porrá perzsellek boromból ne igyál — italom mérgezett. Ne nézz rám — sót szórok szemedbe egy szót se szólj — halálod kín lenne. Mellettem maradj csak s önmagam hóhéra leszek: tálcán viszem eléd a lenyesett fejet. Hodossy Gyula versei: Ismét CSAKAZÉRTIS Nyugtalanítanak az ereszek, meg hogy minden visszatér, még ez is, hogy verset kell írni... Elfogják a napot, váratlanul, alattomosan. Kedvet, hitet, reményt, vigaszt termő apró fácskám, hogy nőjön, erősödjön, hogy legyen így. mert kell hogy legyen (?), akár a vers. Nyugtalanítanak az ereszek, fámat kiásom, napra teszem, aztán újra, aztán megint, még ez is a vers na hát jól van, irodalom: békülök, beletörődve, ásóhoz nőve. Így kényszerből hódítok, lyukakat ásva napnt / keresve. Anyámmal, nélküle Megszült, de nem talált rám. Tartott a kezében, nem nekem, a gyermeknek kedveskedett. Lelkek tengerében úsztam, nyitott szemmel, sebezhetőn, vérben és könnyben, fájt, ahogy az életet szoptam. “ ■ Iszapba ástam magam, felhők úsztak az égre: hogy. láthattam volna így az istent, vagy ő engem, „ • akár magam lehettem volna magamnak az isten, de ringott, a később anyámnak szólított nő karján a gyermek. Így lettem ember, lélekkel áldva-verve, így folytam össze életemmel, a világom e világgal, de anyám mindmáig nem talált rám, pedig azóta közel egy krisztusi kort leéltem, tán nagyon is emberré nevelődtem. Nagy Géza versei: Felhők játéka Körülöttünk reszket a ifi - az égboltra rajzolódó felhők közt jár egész nap a szemünk. Sarjadó réten szilaj bokrok alatt gyermekláncfű sárga virágpora tapad az arcunkra. Szirmok tűzijátéka az öled asszony jó ízű forrás áradata karom hűsíti a holnapot markolom vállald dombjain. Éjszakai reménység Rám mordul az álom homálya vad szél fújja mezítelen tested mögöttünk feneketlen mélység jégcsap-orgonák viaskodnak éveink fekete peremén. Fekete Iiálóing Egyszemélyes poklom lerakja a horizontra kínjaim. Nyúzott arcú éveink bora megecetesedik. A szavad, jaj... Kezem elhárította kezed világom ege megfeketedett. Ogy érzem csalétek vagyok étkembe kígyót főztetek felfaltok gyomrotok koldusok gyomra és bár nevetésem túlharsogja röhögéstele útjaim elsötétülnek. «B X ü 53 x s X N C/J Vajkai Miklós:' ......' ■ ■ ■■ ■ j ■■ UTAK ÉS TÁVOZÁSOK ni
