Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-06-15 / 24. szám
új ifjúság 10 >&■ Az „első csengetés" után II Megváltoztatja-e áldozatának természetét — s ha igen, hogyan — az első angina pectoris? Törvényszerű-e a második szívroham? Hogyan hatnak a hormonháztartás zavarai a veszélyeztetett szívizomzat állapotára? E kérdésekre világszerte keresik a feleletet, s nem is eredménytelenül, noha sok a vita az újabb megfigyelések és felfedezések körül. mmb Az angina pectoris, a heves fájdalmakkal járó szívroham annak következménye, hogy elégtelen a szívizomzat oxigénellátása. A szívroham ismétlődését kivédő gyógyszerek, amelyek a szív vérellátását hivatottak növelni, meglehetősen lassan hatnak, ezért az 1960-as években az amerikai Bsthesda Intézet (Maryland) kutatói úgy próbálták elejét venni az oxigénhiánynak, hogy villamos ingerlő készülékekkel mérsékelték a szívben a vérnyomást (vagyis magát a szív munkáját is). A készüléket a beteg testére erősítették, s ennek gyűrű alakú tekercse a mellüregbe ültetett ingerítő egység fölött helyezkedett el. Ha a beteg anginás roham közeledtét érezte, bekapcsolta a készüléket, mire szívében a vérnyomás már másodpercek alatt csökkenni kezdett, s nem alakult ki angina pectoris. Ilyen készülékekkel élni — természetesen — nem a legkényelmesebb. Ma már nem is használatos e találmány. N eves szívgyógyászok — kaliforniai kutatók — már az 1920-as években felfigyeltek arra a jelenségre, hogy várószobájukban a székek különös módon kopnak: az ülőke elülső pereménél. Ezeket a székeket a türelmetlen, egyre feszengő páciensek hyűtíék, olyan emberek, akik nem tudnak nyugton, kényelmesen ülni. Többnyire koszorúér-betegségben szenvedők ültek „félszegen“, Izegve-mozogva az éles szemű amerikai orvosok előszobáiban, ideges látogatók, akik szerettek volna mielőbb túlesni a vizsgálaton, hogy máris visszarohanhassanak munkahelyükre. A székek különös kopásának „jelenségét“ a korabeli kardiológusok elkönyvelték ugyan, de elmulasztották, hogy tudományos következtetéseket vonjanak le belőle. Idő múltával azonban — 1983-tól — két amerikai kutató, M. Friedman és R. Rosenman, valamint munkatársaik 3154 olyan szívbeteget kezdtek módszeresen megfigyelni, akik már túlvoltak életük első szívrohamán (az első angina pectori- son). Nyolc esztendő fejleményeit ér- tékelték-elemezték, ismételten és részletesen kikérdezték a betegeket életvitelükről, vizsgálták lelki alkatukat, viselkedésük jellegzetességeit. Az adatok halmozódó tömege azt bizonyította, hogy az „izgága“, türelmetlen, örökösen feszült idegállapotú megfigyel- teknek kétszer akkora az esélyük a második szívrohamra, mint a nyugod- tabb természetűeknek. A két kutató- csoport csak férfiakat vizsgált, minthogy az angina pectoris az „erősebb“ nem körében viszonylag gyakoribb (ma már azonban biztonsággal állítható, hogy a szívroham-előfordulások aránya a nők körében a férfiakéhoz hasonlóan alakul). Friedman és Rosenman azt a betegcsoportot, amely szinte „elkötelezettje“ a második szívrohamnak, A típusnak nevezte el Ennek a megközelítési módszernek azért nagy a jelentősége, mert miután meglehetősen régóta ismertek a kockázati tényezők, amelyek szívbetegségekre hajlamosítanak (a vér megemelkedett koleszterinszintje, a magas vérnyomás, a cukorbaj, a dohányzás 9tb.j, az A típus esetében szükségessé vált megkülönböztetett figyelmet fordítani e rizikófaktorokra. Mi több: kiderült, hogy a „lelki“ tényezőknek sokkal nagyobb a szerepük, mint korábban vélték. Időközben mind a Friedman-, mind a Rosenman-csoport más-más utat járt be. Friedman bebizonyította, hogy az A típusú betegek mégsem törvényszerűen elkötelezettjei a második szívrohamnak — feltéve, hogy tudatosan iparkodnak változtatni életvitelükön —, Rosenman és csoportja viszont — nemzetközi adatokat elemezve, elsősorban Ausztráliában és Kelet-Európa országaiban — a vizsgálati módszerek tökéletesítésében szerzett babérokat. A tömeges, de minden egyén esetében részletes vizsgálatokat illetően a kutatóknak három kérdést kell tisztázniuk: 1. hogyan mérjenek, 2. mit mérjenek és 3. mi a viszony a mérés és a koszorúér-betegség között? Legjobb módszernek a célszerű kikérdezés bizonyult. Nyolc kérdést tesznek fel a betegnek, természetesen abból az elvárásból kiindulva, hogy ő- szinte válaszokat kapnak. Az egyik kérdés arra irányul, hogy az illető beteget „kemény“, ambiciózus (törekvő) életvezetés jellemzi-e a munkában vagy sem. Azután: sietősen eszik-e vagy elüldögél az asztalnál, szeret-e beszélgetni evés után, és sétál-e? Majd: idegesíti-e, ha nem képes elég gyorsan intézni az ügyeit? Hogyan vezet autót, indulatokat váltanak ki belőle közlekedési partnerei, illetve a különféle közlekedési helyzetek? A munkaköre vagy az emberek idegesítik-e inkább? Bízik-e kezelőorvosában? Tudják-e róla a környezetében, hogy ideges avagy képes rá, hogy elrejtse az érzelmeit? (E legutóbbi kérdésnek — amint kiderült — különösen nagy a jelentősége.) Ennyire bonyolult feltáró módszerre van tehát szükség egyetlen rizikófaktor, a hangulati élet vizsgálatához is! Természetesen az a fő feladat — és a legnagyobb gond —, hogy megtalálják az összefüggést az A típusú beteg és a koszorúér-betegség között, illetve megbizonyosodjanak arról, valóban A típusúnak tekinthető-e a vizsgált személy. E típus azonosításához nemcsak az adott válaszok, hanem a viselkedés, egy-egy grimasz, ágálás, sőt a hangszín is fontos, hiszen — például — fölöttébb jellemző, hogy az A típusú betegek gyakran nem fejezik be mondataikat, esetleg közbevágnak, ha az orvos beszél hozzájuk. E jelek olykor önmagukban is egyenértékűek egy válasszal. A koszorúerek keringési elégtelensége általában két módon alakul ki: vagy azért, mert az ér tartósan görcsös állapotba kerül, vagy azért, mert meszes folt (az érfalon makacsul megtapadó, bonyolult összetételű réteg) szűkíti, illetve zárja el a coronáriát. Hitelt érdemlő statisztikák igazolják, hogy az A típusú betegek esetében leggyakrabban az erek görcsös állapota okoz szívrohamot (noha e megállapítással nem minden kutató ért egyet). Vagy két esztendeje jelentette be a New Orleans-i kardiológustalálkozón M. Chesney (Kalifornia Egyetem), hogy a rizikófaktorok akkor is hatnak, ha a veszélyeztetett embereknek nincs koszorúér-szűkülete. E nézetét a nikotinhatással példázta, kifejtve, hogy szerinte a nikotin nem okoz koszorúérszűkületet, szívrohamokat azonban igen! Chesney gondolata annyira forradalminak tűnik, hogy sokan vitatják is. Más kutatók bizonyos egyéb toxikus komponenst — méreghatást — gyanítanak a szívrohamok mögött. L. Powell, aki Friedmannel dolgozik együtt San Franciscóban, a betegek beszédmodorának 85 (!) jellemzőjét elemezve — a beszédet (nem a tartalmát), hanem a gondolatok előadásmódját) tünetnek tekintve — úgy találta, hogy az emóciók intenzitása vezet a második szívrohamhoz: erős indulati töltés hatására következik be az A típusú betegekben a második angina pectoris. Elméletének igazolására oly nagy mennyiségű adatot halmozott fel, amelyeknek tömegét természetesen csak számítógépes feldolgozással lehetett elemezni. Ezt az értékelést, amely iránymutatóan első volt a világon, A. Siegman és G. Feldstein végezte el a marylandi egyetemen. Az adatok sokaságát feldolgozva valóban találtak ösz- szefüggést a hangszín (hangmagasság) és az A típusú betegek állapotának alakulása között. Ezzel kapcsolatban L. Scherwitz (San Francisco) kiemeli, hogy az A típusú betegek szájából fölöttébb gyakran hallhatók az „én“, „enyém“, „velem“, „nélkülem“ stb. szavak. Ezek az emberek hangsúlyozottan egocentrikusak: gondolataik szinte szakadatlanul saját lényük körül forognak. Fontos megjegyeznünk, hogy e vizsgált beteganyag zöme előzőén már átesett koszorúér-feltöltéses röntgenvizsgálaton, amely módszer pontosan kimutatja a koszorúér szűkületét vagy elzáródását! Nagyon fontos felismerésnek bizonyult, hogy ezeknek az A típusú betegeknek az esetében a koszorúér szűkülete nem volt diagnosztizálható, a második szívrohamuk mégis bekövetkezett. Az elmúlt években azt a törvényszerűséget is megfigyelték a kutatók, hogy a szívrohamon átesett betegek többsége „ellensége9kedő-barátságtalan“ magatartásává válik. A magatartásnak az a jellegzetessége, hogy a betegek rendszeresen megelőző támadást indítanak“ — nehogy őket érje támadás. R. Williams (Duke Egyetem, Carolina) 400 olyan beteg sorsát követte nyomon, akik 1950-ben orvostanhallgatók voltak, s azóta több szívrohamot szenvedtek el (egyesek már el is hunytak), és szinte mindegyikükön érfeltöltéses vizsgálatot is végeztek már. A 400 ember döntő többsége — jellegzetesen — az „ellenségeskedő-barátságtalan“ csoportba volt sorolható. Ennek az összefüggésnek azért nagy a fontossága, mert miután az érfeltöltés pontosan kimutatja a koszorúerek „megfogható“, elmeszesedéses elváltozásait, Williams a vizsgáltak közül 131-nek az esetében nem talált az erekben szűkületet. Az „ellenséges-barátságtalan“ (vagyis úgyszólván agresszív) magatartásforma — szerinte — önmagában is elégséges lehet tehát a következő szívroham előidézéséhez! Williams vizsgálati eredményeihez csatlakozva, Th. Dombrowski (Eckerd College, Florida), arra is felhívta a figyelmet, hogy a „megelőző támadásra“ mindig kész betegek általában palástolják — eltitkolni igyekeznek — agresszívvé vált természetüket. Belső energiáik zömét arra fordítják, hogy leplezzék, sőt el is fojtsák az őket feszítő ellenséges késztetéseket. Ez az örökös önfékentartás természetesen újabb feszültséget teremt, s ez nemcsak a belső harmóniát, a lelki élet nyugalmát ássa alá, hanem az indulati hatásokra érzékeny szívet is szakadatlanul terheli. A kardiológusok manapság már szinte csak ezt a csoportot — az „eilensé- geskedő-barátságtalan“, illetve az önnön agresszivitását elfojtani törekvő betegeket — sorolják az A típusba. Nem tagadják egyéb a lelki tényezők szerepét sem, de a támadó indulatokat és a leküzdésüket célzó örökös „fáradozást“ tekintik perdöntőnek a második angina pectoris „megalapozásában“. A szüntelenül feszült lelki (ideg-)állapot a szervezetben számos olyan hormont mozgósít, amelyeknek hatására csökken a koszorúereken átfolyó vér mennyisége, s e fejlemény rögképződést is előidézhet. E hormonokról — a tesztoszteronról és az adrenalinról — ugyanis már bebizonyosodott, hogy a koszorúerekben nemcsak keringési zavarokat okozhatnak, hanem a vérrögképződést, trombusok kialakulását is elősegíthetik. Meg kell jegyeznünk, hogy e gondolatot számos kutató — főképpen Angliában — nem osztja, ök azzal érvelnek, hogy az A típusba sorolható betegek tekintélyes hányadánál — noha várható — nem következik be a második (többedik) szívroham. Ezeket a betegeket az említett angol kutatók karizmatikus egyéniségeknek (tömegekre ható „Gondviselés-adta“ személyeknek) nevezik A karizmatikus emberek (kevesen vannak!) jórészt politikacsinálók, s többnyire világhíresek is, és noha veszélyeztetettek — hiszen vitathatatlanul az A típus megtestesítői —, valószínűleg éppen azért sikerül kivédeniük az újabb szívrbhantot, amelynek kockázata pedig Damoklész kardjaként lebeg fölöttük, mert „hivatásuknak élnek“. Azt a tényt azonban az említett angol kutatók is elismerik, hogy a karizmatikus egyéniségek fölöttébb gyakran válnak egyéb érrendszeri betegségek áldozataivá: leginkább végtag- és agyi ereik működése elégtelen. Várható, hogy a kutatás a közeljövőben további „lelki“ tényezőkre is felhívja a figyelmet, hogy ezeknek a szerepét tisztázva lehessen pontosítani az A típusú fenyegetettek kockázatainak körét. Nagy figyelmet érdemel a különféle szintű vezető beosztásúak veszélyeztetett csoportja. Megfontolandó ugyanis, hogy szabad-e a vezetés — bármilyen szintű — lelki tehertételeit rárakni olyan emberekre, akikről a sokoldalú vizsgálat kimutatja, hogy A típusú veszélyeztetettek. * A koszorúerek állapotát — elmeszesedettságük mértékét — angiográfiás (érfeltöltéses) módszerrel mérik. A korszerű angiográfiai berendezéseket számítógép vezérli, s az eredmény monitoron is látható.
