Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-05-18 / 20. szám
Viktor Draguv^kij: A MŰVÉSZET VARÁZSEREJE — 16 napot, Jelena Szergejevnal Az idős tanárnő összerezzent a hangra, és felkapta a fejét. Egy középtermetű fiatalember állt előtte. Vidáman, Izgatott kíváncsisággal nézte, s 6, mikor meglátta szemének mosolygós, gyermeki tekintetét, egyszeriben megismerte. — Gyementyev? — kérdezte örvendezve. — Ugye, te vagy? — Igen — mondta a fiatalember. — Leülhetek? A tanárnő bólintott, s a fiú mellé telepedett. — Hogy vagy, mit csinálsz, kedves Gyementyev? — Köszönöm, Jól. Színházban dolgozom, színész vagyok. Közéleti figurákat alakítok. Annyi szerepet kapok, hogy alig győzöm ... És maga? Maga hogy van, Jelena Szerge- Jevna? — Ügy, mint régen, most Is remekül érzem magam a pályán — mondta élénken a tanárnő. — Hetedikeseket, nyolcadikosokat tanítok. Egyszerűen bámulatos kölykök! Okosak, tehetségesek ... Szóval, minden nagyszerül A tanárnő hallgatott egy darabig, majd szomorkás hangon így folytatta: — Végre sikerült szereznem egy társbérletet ... Másfél szoba, összkomfort... Maga a paradicsom lehetne. Gyementyev fülét rögtön megütötte az asszony hangjából kicsendüld keserűség. — Olyan furcsán mondta ezt, Jelena Szergejevna, mintha nem is örülne a lakásnak. Csak nincs valami probléma? Távol van az Iskolától? Nincs lift? Gonosz a házfelügyelő, vagy nem Jön ki a társbérlőkkel? — Igen, a társbérlők... — vallotta be Jelene Szergejevna. — Tudod valósággal a lakás uralnak képzelik magukat. Nem, nem kiabálnak velem! Cselekszenek! Kidobták a konyhából az asztalomat. A fürdőszobában minden fogast elfoglaltak, nincs hová felakasztanom a törölközőmet. A gáztűzhelyen mindig az ő borscsuk rotyog, előfordul, hogy egy órát kell várnom, míg főzhetek magamnak egy kis teát... — Értem — mondta Gyementyev, és a szemében haragos fény villant. — Megértem a helyzetét, Jelena Szergejevna, higgye el! Amit a társbérlői művelnek, az pimaszság a javából. Kérem, mondja meg a címét... Igen... Köszönöm ... Megjegyeztem. Ma este elmegyek magukhoz, Jelena Szergejevna. Csak arra kérem, semmin se lepődjék meg. És maximálisan legyen a segítségemre. A színházban ezt úgy mondják, hogy valakinek a „keze alá játszani“! Kipróbáljuk, hogyan hat az ön vadembereire a művészet varázsereje. Rendben? Nos, akkor az esti viszontlátásig! Ezzel elment. Este megszólalt a csengő. Egyet csengettek. Mordatenkovné asszony kényelmesen kisétált a folyosóra, és ajtót nyitott. Előtte egy középtermetű, sportsapkás férfi állt, kezét flegmán a nadrágja korcába dugta. Nyálas és lefíttyedt alsó ajkán csikk lógott. — Te vagy az a Szergejevna? — kérdezte rekedt hangon a sapkás ember. — IJIem — mondta a látványtól egészen megbotránkozott Mordatenkovné —, Szergejevna két csengetés. — Mindegy! Ha már kijöttél, kísérj be hozzál A kellőképpen megsértett Mordatenkovné lassan vonult befelé. — Mozogj már! — reccsent a háta mögött a rekedt hang. — Ügy mászol, mint a teknősbéka. Az asszonyság tomporai élénkebb mozgásba kezdtek. — Tessék — mondta, és Jelena Szergejevna ajtajára mutatott. — Itt lakik. Az ismeretlen kopogtatás nélkül feltépte az ajtót, és bement. Az ajtó, amíg a tanárnővel beszélgetett, így is maradt, sarglk nyit. va. Ennek következtében a kint matató Mor-' datenkovné a szabadszájú jövevény minden szavát hallotta. — Szóval te raktad ki azt a hirdetést, hogy lakást akarsz cserélni? — Igen — hallatszott Jelena Szergejevna határozott hangja. — Én! — Láttad már az én kutyaólamat? — Láttam. — Nyurkával, a feleségemmel Is beszéltél? — Beszéltem. — Akkor jó ... Megmondom őszintén, ha rajtam múlna, én a büdös életben nem cserélnék senkivel. Gondold csak el, ott lakik a két legjobb haverom. Egy ugrás a kocsma... De hát a családnak kell a nagyobb tér, a fene egye meg! — Persze, persze, értem — hallatszott Jelene Szergejevna fojtott hangja. — Kell bizony, mert gyarapszunk! Tudod, milyen ostobaságot követett el a nagyobbik fiam, Albertlk? Nem? Megnősült a tökfilkó! Igaz, hogy szép, rendes lányt vett el. Akkor mi a bajom, mért hőbörgök, kérdezhetnéd?! Szépnek szép a lány, de a szája! Hű, mekkora pofája van! Túlkiabálna az egy őrmestert is. Egykettőre összekamatyolnak majd egy unokát az én Albertikemmel. A fiataloknál ez könnyen megy, nem igaz? — Ahogy mondja — hallatszott ki a szobából most már egészen csendesen. — Hát erről van szó! — hörögte az ismeretlen. — Most Jön a második számú ok: Vityka, a kisebbik fiam! Hetedikes. Eszes, virgonc kölyök. Majd felforditja a házat. A múlt héten is kitalálta, hogy szput- nyikot Indít a Marsra. Kis híján felgyújtotta a lakást, mert, ugye, szűk a hely. Nincs hol kibontakoznia ennek a kőlöknek. De itt...? Kint a folyosón azt gyújt meg, amit akar. •t'iincs igazam? Ügy láttam, van elég hely odakint. — Van, van. — No, akkor részemről minden oké, az ördögbe is! Most pedig gyerünk, nézzük meg a mellékhelyiségeket. Amikor Mordatenkovné meghallotta, hogy a férfi indul kifelé, egy dámszarvas gyorsaságával szökkent be saját szobájukba. Az asztalnál ott ült élete párja, előtte hatalmas tál húsos derelye. — Bariton! — sipított az asszony. Jött ide egy banditaféle, lakást akar cserélni a szomszédunkkal. Gyere már, ne zabái] mindig, hátha még közbe lehet lépni! Mordatenkov úgy ugrott ki a folyosóra, mintha puskából lőtték volna ki. A sport- sapkás férfi pedig, szinte erre a pillanatra időzítette mondókáját, máris rákezdte: — Anyámnak van egy ládája, olyan másfél mázsás. Azt Ide tesszük! Szükség esetén még aludni is lehet rajta. Tudod, öreglány, az egyik haverom alkoholista. Amikor bepipál, éjjel egy óra tájban mindig bezörget hozzám. Ha nem engedem be, képes betörni az ajtót, mert semmi kedve a kijózanítóba kerülni. Most már nyugodtan Jöhet, elfér, nem kell magam mellé fektetnem az ágyba. Megvackolunk neki a ládán, és hadd durmoljon reggelig. Mordantenkovék rémült pillantásokat váltottak. — Ez a mi fürdőszobánk — tárta ki az ajtót Jelena Szergejevna. — Úgy látom, jó nagy fürdőszobátok van. Uraknak való az ilyesmi. Mosakodni a konyhában is lehet lavórból, fürödni meg elég ünnepek előtt a gőzfürdőben. Mi majd uborkát sózunk le a fürdőkádban télire. Na, mutasd a konyhát! Melyik a te asztalod? — Nekem nincs saját asztalom — mondta Jelena Szergejevna jól érthetően. — A szomszédaim kitették. Azt mondják, két^asz- tal nem fér el itt. — Micsoda?! — üvöltötte a sapkás férfi fenyegető hangon. — Milyen szomszédaid vannak neked? Ezek azok? — foghegyről Mordatenkovék felé biccentett. — Nem fér be nektek két asztal?! Na, várjatok csak, majd a Nyurka megmutatja, hogy mi fér el, ha beteszi a lábát. Kikaparja a szemeteket, ha egy szóval is ellenkezni mertek! — Ide aztán nem teszi be — szólalt meg remegő hangon Mordatenkov. — Megkérhetném, hogy tartsa tiszteletben a ... — Hallgass, te vén svábbogár! — vágott szavába a sapkás ember. — Akarsz egyet a szemed közé? Mert odasózhatok. Én nem teketóriázok sokat! Leülöm negyedszer is azt a harminc napot, de odasózok... És még én vacilláltam, hogy cseréljek vagy ne cseréljek? A pimaszságod miatt most mér csak azért is cserélek... Kuss, egy szót se! — Jelena Szergejovnához fordult. — Holnap elmegyünk a lakáshivatalba, s minél előbb nyélbe ütjük a dolgot. Forr bennem a méreg ... Majd én megtanítom ezeket kesztyűbe dudálni! Indult a kijárati ajtó felé. — Ide a mosóteknőt akasztjuk. Oda a motorbicikllt tesszük — mutogatott nagy lendülettel. — Jó egészséget! Bevágta az ajtót. A lakást halálos csend ülte meg. Egy óra múlva pedig... A kövér Mordatenkov a konyhába hívta Jelena Szergejov- nát. Egy vadonatúj, sárgára festett asztal állt a sarokban. — Ez a magáé, Jelena Szergejevna — szólt Mordatenkov kissé zavartan. — Ügy szereztem ... Semmibe sem került... Azt a régit minek hoznánk vissza, kopott az már... Ez meg szép, nagy, kényelmesen elfér mellette... Ha van kedve, jöjjön be hozzánk tévét nézni. Éppen Rajkin szerepel. Nevessünk együtt. Zina, életem — kiáltott ki az előszobába. — Reggel úgyis mégy a tejboltba, hozzál kefirt Jelena Szergejov- nának is. Ugye, kefirt szokott reggelizni? — Igen, azt — mondta Jelena Szergejevna. — Melyik kenyeret szereti? A fehéret, a barnát? Vagy inkább kalácsot hozzon? —■ Ugyan, hagyja — legyintett Jelena Szergejevna. — Majd én ... — Dehogyis! — vágott a szavába Mordatenkov. — Zinuci, kenyeret is hozzál! Amilyet Jelena Szergejevna szeret, olyat, életem... És ha megjöttél, aranyom, mosd ki neki, amire szüksége van ... — Ö, miket beszél!... — Jelena Szergejevna nem bírta tovább türtőztetni magát. Beszaladt a szobájába, lakpta a falról a törölközőt, és a szájához szorítottta. Apró kis testét rázta a nevetés. — A művészet — suttogta a kacagástól fuldokolva. — Ű, a művészet varázsereje!,.. ________! ____________________ Vlagyimir Viszockij versei: Tömegsírok Tömegsírok álmát nem nyomja kereszt, itt nem zokog könnyteli özvegy. Gsokornyi virág,1 amit szélnek ereszt, s Örök Tüze lángol a mennynek. Itt halmokat láthatott régen az ősz, de most e mező sima gránit.. Itt bárki halála meg sorsa közös, sajátja ezért sose számit. Idézi Szmolenszket, Reichstagot a láng, parázsa orosz kalyibákat: hogy lángol a szív, hogy gyullad a tank, hogy pusztul el mind, kit támad. Tömegsírok özvegye értheti ezt, nehéz szeme őrzi a könnyet. Tömegsírok álmát nem nyomja kereszt, de ettől a föld ott se könnyebb. Szomszédok (Egy hivatásé* intrikus dala) Ütőn van szomszédom untalan. Minek kutat — ésszel föl nem érem. Más ügyébe népi mártom magam, ám miatta birizgál a szégyen. Bársonyfüggöny díszük ablakán, neje batiszt pongyolában grasszál. Volna egész Moszkva tán urán, többet ér a bér, amit bekasszál. Hazudjék róla az emberek, hogy kutató — engem nem ver át ő! Pénzt keres csak, gyűlik rengeteg, mennyi pénz, el sem hiszed, barátom. Tegnap is konyhában hirtelen fiacskájuk feje zúzta ajtónk, s nem eltörte kedvenc üvegem! Háromszorosan behajtom rajtuk. , ■ .., Néki rúpiák — nekem peták? Bánatpénzem meg fogja fizetni. Bennem nincsen Irigység —■ de hát: az igazság, ügyi, mégsem semmi! Lám, de ügyes, lakást is cserélt — kényelemhez segítettem újra. Annyi pénzük van, mint a szemét, nekünk meg a vodkára se futja.--------------Arszenyij Tarkó vszkij:'----------------------------------------NAPFOGYATKOZÁS — Gyerekek — mondta a mama —, ti Is látjátok, milyen nehéz az élet. Vera néniéktől Vologya bácsi van a fronton, Anna Dmit- rijevnáéktől Tolja. És Jura Is a fronton van. Legalább miattatok ne kelljen aggódnom: ne szaladgáljatok le a folyóhoz. Még belefulladtok. Kíméljetek meg az örökös izgalomtól! A BalasevszkiJ-híd alatt dezertőrt láttak. Valahol a környékünkön bujkál. Vigyázzatok, nehogy elraboljon benneteket! Könyörgök, legyetek óvatosaki Megkérdeztem, mi az a dezertőr, s a mama elmagyarázta, hogy Idegen eredetű szó, hogy pontosan milyen, arra nem emlékszik, mert éppen nem ezen Jár az esze, és hogy mindenki a németek eilen harcol, de van-, nak olyanok, aik megszöknek a frontról, vagy el se mennek odáig, elbújnak a rendőrség elől, és hogy a dezertőrök olyanok, mint a rablók, s nekünk vigyáznunk kell, hogy ne találkozzunk velük a folyónál, ahol rejtőzködnek. — Miért ülnek a dezertórök állandóan a folyóparton? — kérdezte Valja. — Ha mindenki tudja, hogy a folyóparton vannak, akkor rosszul teszik, hogy ott bújnak el: könnyen elkaphatják őket. A mama ekkor észrevette, hogy Valjának felhorzsolódott a térde, és elcipelte, hogy bekenje Jóddal. Még nem ért véget a nyár, Javában tartott a forróság. A nyaralókban égették a gyomot, és édeskés illatú füst kavargott. Valahol égett a sztyepp: nappal vékony ködréteg fátyolozta az eget, éjszaka vörösen világított, és én szörnyen féltem. A bátyámmal és a többi fiúval együtt még csak-csak bátor voltam: lementem a folyóhoz, sőt megszegve a tilalmat meg Is fürödtem, ám amikor egyedül maradtam, sehogy sem tudtam leküzdeni magamban a szorongást, s nem mertem messzire menni a háztól, be- le-beleszagoltam a levegőbe: még mlndlg- érződött a szatlepptűz szaga. A szivem öszr szeszorult az aggodalomtól, s nem tudtam már olyan önfeledten játszani és futkároz- ni, mint korábban, a háború előtt. Eljött 1914. augusztus 21-e, és Szása bácsi kormozott üveglapokat osztott szét a parasztok meg a szomszédok között. Amiket fényképelöhivásnál használt, nekünk, gyerekeknek adta. Mindannyian az utcán voltunk, és az üvegen keresztül nézegettük a Napot és a fákat. A Nap barna volt, a fákat meg nem Is láttuk. Még el sem kezdődött a napfogyatkozás, de a mama már félt, hogy a tehenek és a kutyák majd megijednek, s rémületükben nekünk rontanak és megharapnak. Be is akart kergetni a kertbe, de Szása bácsi megígérte, hogy megvéd minket a tehenektől. Egészen megfeledkeztem róla, hogy az üveg kormozatlan felét kell a szememhez tenni, és csupa maszat lettem. A mama elvette tőlem az üveget, és azt mondta, hogy addig nem adja vissza, amíg meg nem mo- sakszom. Odaszaladtam hát a nyári konyhához, és mosdani kezdtem a lámpaoszlophoz erősített víztartálynál. A szemembe ment a szappan, s amikor végre ki tudtam nyitni, egy sovány, borostás, toprongyos embert láttam magam előtt. A lábán vadonatúj csizma. Felkiáltottam, de 6 nyugalomra intett. — Meg ne Ijedj, legényke! — mondta. — Menj a konyhába, és hozz nekem egy darab kenyeret meg hozzá valamit, mert nagyon éhes vagyok. Eredj csak, legényke, mitől félsz? Megtöröltem az arcomat a zsebkendőmmel. és bementem a konyhába, de közben folyton hátranézegettem .Biztosan a csizmás csavargótól ragadt ez rám: ő is lopva tekingetett ide-oda, mintha félne, hogy más is meglátja. A konyha üres volt — mindenki az utcán nézte a Napot, és hallgatta, mit mond Szása bácsi. Levágtam egy karéj fehér kenyeret, fogtam néhány szem főtt krumplit, nyers tojást, sárgadinnyét meg valamennyi sót, klvittem annak áz embernek, odaadtam, ő megköszönte, és azt mondta, hogy imádkozni fog értem. Aztán elindult — de nem az utcára nyíló kiskapu felé, hanem hátra, a folyóhoz. Utánaszaladtam, és kiabáltam, hogy amarra van a kertajtó, rossz Irányba megy. Mosolyogva nézett rám, de a mosolya nem volt vidám, és ezt mondta, hogy a folyóhoz megy, ét fog gázolni rajta. Hirtelen belém nyilait a felismerés, hogy ő a dezertőr. Elakadt a lélegzetem, ö megállt, s kezével beárnyékolva a szemét a Napra nézett. A Nap szemlátomást sötétebb lett, az ég is megfakult. — Hát ez meg mi? MI van a Nappal? — kérdezte a dezertőr, és én — még emlékeztem Szása bácsi szavaira — elmondtam neki, hogy ma napfogyatkozás van, s hogy a Hold, mely a Föld körül kereng, a Föld és a Nap közé kerül, eltakarja a Napot, és ez most teljes napfogyatkozás, és hogy még ennél is sötétebb lesz. A dezertőr megjegyezte, hogy az Jó, neki az'kell, hogy sötét legyen, úgyis olyan sok ember járkál most erre. Egy darabig kotorászott a zsebében, azlén előhúzott egy igazi puskatöltényt, és nekem adta. Azt mondta, nem szabad a töltényt kalapálni vagy tűzbe rakni, mert esetleg felrobban és megsebesít. Elragadtatva nézegettem életem első töltényét, a dezertőr pedig továbbállt, amikor aztán visszamenteni az utcára a mamához, Szása bácsihoz és a fiúkhoz, és a Napba néztem, a fogyatkozás már határozottan látszott. Megint összekormoztam magam. A tehenek és a kutyák leheveredtek aludni, mert azt hitték, éjszaka van. Az égen fejtűntek a csillagok. De a legjobban az a tündöklő fénykarika tetszett, amit akkor láttam, amikor lassan ismét előbújt a Nap. Thiery Henriette fordítása
