Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-05-11 / 19. szám
új ifjúság 7 Klinko Róbert KINEK AZ INGE? Sehonnai Egon, a hazai antiirodalom jeles képviselője, a Nem író Szövetség oszlopos tagja elégedetten sétált a kisváros főterén. —■ Ez lesz ezen a héten a harmadik nem író — nem olvasó találkozóm, és ismerve a város művelt közönségét, biztosan jól fog sikerülni — mélázott magában, észre sem véve az utána bámuló embereket. —■ Nézzék, ott meg a híres író! Már nyolcadik éve nem ír egy sort sem. Amióta kifejtette nevezetes antiiroda- lom-elméletét, csak nem író — nem olvasó találkozókat tart. Sehonnai nem hallhatta őket, mert messze elkerülve az embereket, átvágott a téren, és a szemközti oldalon, a könyvesbolt kirakata előtt állt meg. Pár pillanatig a kirakatüveg tükrében nézegette magát. Megigazította gondosan ápolt, jól fésült hajzatát, és belépett a boltba. Két éve már, hogy elhatározta, az étlapokon, a tévéműsoron és a saját művein kívül mást nem olvas, mert nem érdemes. Mivel könyvet azóta nem írt, a tévéműsort meg a rádióban is meghallgathatja, hosszú ideje már csak étlapokat olvas a főváros éttermeiben. De azért mindenütt benéz a könyvesboltba, az országot járva sehol nem mulasztja el ezt a tiszteletlátogatást. — Jó napot kívánok! — zendült a hangja a boltban, ahol a polcokon porosodva a könyvek jóízűen aludták kora délutáni álmukat. Szétnézett, de egy lelket se látott. Ezért erősen becsapta maga mögött az ajtót: hogy felfigyeljenek rá. — Mi tetszik? — hangzott valahonnan a polcok mögül. — Jó napot kívánok! Sehonnai Egon vagyok. Legyen szíves egy pillanatra! Fiatal, huszonkét év körüli nő kandikált ki a felstószolt könyvek mögül. — Sehonnai, Sehonnai... mintha már hallottam volna ezt a nevet. író vagyok. — író?! — a, nő szeme felcsillant. — És mit ír? — Hát most, pillanatnyilag... — szabadkozott Sehonnai. Nem merte az elméletét elmondani a nőnek, félt, hogy az majd nem érti meg. Zavartan a polcok felé pillantott, ahol hirtelen egy régebbi könyvén akadt meg a szeme. — Nézze! Sehonnai Egon Az üres borosüveg titkai — Valóban! — a nő sokatmondó bó- logatások közepette levette a könyvet, jelentőségteljesen végigmérte íróját. Sehonnai keményen állta a nő tekintetét, aki előbb csak érdeklődéssel, majd vágyakozva és csábítóan nézett rá. Csupasz Viola, a boltoskisasszony arról volt nevezetes a városban, hogy csak híres emberekkel feküdt le. Megízlelte már bájait a városban koncertező magyarországi rockesoportok egy- egy tagja,, s az épp arra járó színházak színészei, fővilágosítói is Viola á- gyában érték meg a reggelt. — Hatkor végzek. Ha akarja, meghívhat egy kávéra — hallotta Sehonnai. — Hatkor? — Az író arra gondolt, hogy végre ő is megérdemelne már effajta kikapcsolódást. — Rendben van, de hol találkozzunk? — Ott leszek a szálloda kávézójában. A Hotel Grand, a városka egyetlen szállodája a főutca végén állt, a postával szemben. A portás mély meghajlással üdvözölte Sehonnait, aki a délelőtti utazástól és a délutáni sétától megviselten vánszorgott be az ajtón. — Művész úr, egy pillanatra! — kiáltott utána a bajuszos öregember. — Nem akarom hangosan, jöjjön egy kicsit közelebb! — és cinkosan intett. — Csak annyit akarok mondani — hajolt az öreg az író füléhez —, hogy ha esetleg.. . egy ötvenesért behunyom a szemem. Nagyon sok a szép lány a városban! — Köszönöm, de... — Csak ne szabadkozzon, művész úr! Tudom én, hogy kívánja azt a férfiember. — lói van, majd meglátjuk. — Sehonnai az órájára nézett, mert eszébe jutott Viola, — Ne haragudjon, dolgom van. Minden jót! Felment a szobájába. Gyorsan lezu- . Irányozott, hogy még egy kicsit ledőlhessen, mert nagyon megviselte ez a mai nap. Már majdnem hat óra volt, amikor felébredt. Pedig nem akart elkésni, hiszen először szerez így nőt életében. Már többször észrevette a lányokban, asszonyokban a hajlandóságot, de nem' volt hozzá mersze, félt a felesége haragjától. Lement a kávéházba. Gyakran megfordult efféle szállodákban, de a levegőjüket nem tudta megszokni. Fintorogva tekingetett erre-arra, szabad asztalt keresett. A;. sűrű füsttől könnybe lábadt szeme végre megakadt egy megfelelőnek látszó szögleten. Arrafelé vette útját, már éppen le akart ülni, de egy szigorú hangtól megrémülve nem merte befejezni a mozdulatot.. — Hé, apuskám, az a mi törzshelyünk! — Bo... bocsánat! — szeppen.t meg Sehonnai; mert hátrafordulva miost már azt is meglátta, ki a nem éppen,' kellemes hang i gazdája. Egy harminc év körüli, borotvált fejű, borostás képű férfi állt a háta mögött, kopott farmernadrágban, kockás ingben. Az ing ki volt gombolva, kikandikált belőle terebélyesedő sörpocakja. Rajta hatalmas tetoválás. Egy nagy férfi nemi szerv volt odamesterkedve, és hogy még egyértelműbb legyen, fölötte felirat: „Ez vagyok!“ — No azér! — mordult ismét a férfi. — Üljön le, uram, nyugodtan, én majd máéhol keresek helyet! — Most nem ülök, ültem má... Karcsi, két sör, két fél! — kiáltott a pincérnek. Sehonnai félénken felállt, megpróbált másik asztalt keresni. — Még valamit, haver — hallotta az író, pedig már kezdte azt hinni, végre megszabadult a kellemetlen társaságtól. — Hallod! Annyit mondok, szállj le Violáról! Dicsekedett, hogy találkozni fogtok. Meg ne lássam! Sehonnai megijedt. Hátha a szeretője a nő! Az ilyen ember féltékenységében mindenre képes! Fogta magát és sietős léptekkel elhagyta a helyiséget, váltig attól, reszketve, hogy esetleg mégis összefut Violával. Az öreg portás szunyókált, de az álma nem volt nyugodt, mert egy illem- szabályokban járatlan légy minduntalan az orra hegyére szállt. Sehonnai egy ideig toporgott, majd bátortalanul megszólította az öreget. — Szeretnék felmenni a szobámba.., ha lehetne ... elnézést... — Jó estét, művész úr! — riadt fel a portás. — Ilyen hamar vissza tetszett jönni? Hagytak itt magának egy üzenetet. — Köszönöm! — az író átvette a kulcsot, a borítékot azonnal felbontotta. Kíváncsi volt, ki kereshette. Hátha Viola! A levélben ez állt: Tisztelt művész úr! Városunkat nagy megtiszteltetés érte azzal, hogy ellátogatott hozzánk. Engedje meg, hogy én, mint a járási hetilap, a Semmit Mondó főszerkesztője, felkeressem Önt, és interjút készítsek Önnel! Tisztelettel: Félőss Ágoston főszerkesztő — Azt mondta, nyolc körül visszajön — szólt az öreg portás. — Igen? Akkor sietnem kell, mert már háromnegyed nyolc van —• riadt meg Sehonnai. Fölrohant a szobájába. Megigazította a frizuráját; ünnepélyes, piros nyakkendőt kötött. Épp hogy elkészült, a- mikor kopogtak az ajtón. — Jó estét! — a látogató kezet nyújtott. — Félőss Ágoston vagyok. Ne haragudjon, hogy ilyen késői időpontban za... — Dehogy zavar! Örömmel állok rendelkezésére. — Hát akkor el is kezdeném. — Előbb talán foglaljon helyet! — Persze, természetesen. Engedje meg az első kérdést: Hogyan nem lett író? \ — Azt hiszem, a lényegre tapintott. Mint annyi ember, én is voltam gyerek. Isten bizony, nagyanyám olyan jó szilvás gombócot csinált, hogy még a szomszéd kutyája is megnyalta utána a szája szélét. — Mi a véleménye az irodalom válságáról? - _ — Kétségtelen tény, az irodalom válságban van. De én erről igazán nem tehetek. — Köszönöm az interjút. Az irodalomszerető nagyközönség nevében is. Sok sikert kívánok további munkájához! Holnap akkor találkozunk a kul- túrházban. A viszontlátásra! — Viszlát! — Sehonnai kikísérte a vendéget, majd nyugovóra tért. Másnap reggel telefonberregés riasztotta. — Jó reggelt kívánok. Remélem, nem ébresztettem fel, Földönfutó Géza vagyok, az Örök Lemaradás Egységes Földműves Szövetkezet elnöke. Innen, a szomszéd faluból. Hallottam, hogy este hattól nem író — nem olvasó találkozója van a városban. Jó lenne, ha előtte hozzánk is leugrana. Háromkor kezdhetnénk. Addigra összehívom a tagságot. Nekik is kell a kultúra! — Hát... igazán kedves. Nem is tudom ... — Mi termeljük a legjobb bort a környéken. — Rendben-van. Fél háromra ott leszek. — Viszhall! Sehonnai mérgesen csapta le a kagylót. Már csak ez hiányzott! És még azt is elfelejtette megkérdezni, hogy jut el a. faluba. Legalább egy kocsit küldhetnének! Megnézte az óráját. Fél tíz volt. — A francba, már készülhetek is! Azért még egy kicsit ágyban maradt. Fél tizenkettőkor újra csengett a telefon. — "Művész úr, már várják! — a portás hangja volt. — Ki vár? — Hát az Örök Lemaradástól. — Nagyszerű. Mondja meg, hogy rögtön megyek! Gyorsan rendbekapta magát, és már ott is volt a hotel előtt. Bajuszos fiatalember várta. — Kicsit korábban jöttem. Még felugrok a sógorhoz. Azt mondta, hogy van neki egy fölösleges százliteres hordója. Tudja, idén rengeteg szőlő termett. No, szálljon be! Kinyitotta a Grand előtt parkoló nagy, szürke Volga ajtaját. Sehpmnai elszunyókált az úton. Nem is vette észre, hogy megérkeztek. — Itt vagyunk! — Jó napot! — pocakos, borvirágos arcú ember üdvözölte. — Én vagyok az, Földönfutó Géza. Úgy gondoltam, először megebédelhetnénk. Az ebédlő egy hosszú, földszintes é- pületben volt, a gazdasági udvar szélén. Körülötte -kellemetlen aroma terjengett. Az istálló környéki és az udvari pocsolyák ontották a bűzt. — Ügy gondoltam, hogy itt az ebédlőben meg is tarthatnánk — mondta az elnök. Leültette az írót, majd bement a konyhába, és egy üveg jófajta bor társaságában tért vissza. — Kóstold meg! Ugye nem haragszol, ha tegezlek, Egonkám? — Nem, Gézukám! — nyugtatta Sehonnai. — Szervusz, szervusz! — koccintottak, és felhajtották az első pohárral. Azután a másodikkal, harmadikkal. — Egon, Ismered azt a nótát, hogy ... Szemétdombra szállott a sas? — kurjantott az elnök, majd borízű bi- yalyhangján belebődült az ebédlő csöndjébe. De nem tudta végigénekelni, mert elfelejtette a szövegét. — Az anyját! — kissé elszontyolo- 'dott, aztán kiment újabb két üvegért. Közben eszébe jutott a dal folytatása. Leborult az asztalra, és sírva dalolt. Sehonnai is közbekontrázott, a feje őt is az asztal felé húzta. — Menj innen, nem mész innen! — kiáltott fel az író, mert úgy látta, hogy .Viola áll fölötte, de a mellei olyan 1 nagyok; hogy földig érnek, és azzal akarja megfojtani őt. — Menj innen! — kiáltott még egyet, és leesett a székről. — Egon, Egikém, mi történt? — nézett rá riadtan az elnök, de közelebb hajolva a földön fekvőhöz meghallotta jóízű szuszogását. — Alszol? De meg ne fázz nekem! — és atyaian ráterítette a fehér abroszt. Petrik József Szomszédolás Puha, áttetsző már és fényes a lég, karnyújtásnyi közel a lucernakazal, mint Barta vásznain, oly zöld a vetés, hó csak itt-ott, ha van a hantok homlokán. Ez az ideje, hogy újból keressük a barátokat, a szem, a szív, a gondolat szomszédolni jár ... Elnézem a Kis-Kárpátok tarajos-gyík hátát, amint dermedt ébredésben a szenei szőlőkbe tart, a salapergi dombon át lustán lenyújtja hegy-lábát a cseklészi házakig; odalátok az utcákba, piros háztetők közé, üzenetként jönnek hozzám a szomszéd-életjelek; bejutok az udvarokba, hallok csaholó kutyát, s látom az ereszek alatt ott is fecskék fészkelnek; fényes, tiszta levegőben, a pillantás messze ér: meglátom Kondróték házát, tenyérnyi csendéletet Vojto édesanyja éppen mosott ruhát tereget. Évszakaink Te voltál egykor a tavasz, emléked meggyszirmot havaz. Mint aki világot teremt, ostromoltuk a végtelent. Aztán nyár voltál, forró nyár, sejtjeim közé oldódtál. Hasadtan-kettéválí szavak: - magamat benned láttalak. Ősz lettél, esőt zokogó, medrétől elszakadt folyó. Lombdíszes, sápadt, furcsa ősz, hitegetett, hogy visszajössz. Most tél vagy, csontfehér-havas. tél melyet nem köveit tavasz. Mely, példázva az őserőt, végül is végleg összeköt.
