Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-04-27 / 17. szám
C odálatos a napfelkelte á hegyek’* ben. Az Altlnszaj környékén húzódé völgyet még hajnali félhomály lepi, a hegysorokat és a szurdokokat fekete, nyirkos sötétség takarja, a szelek még alszanak. Alszanak az éjszaka hidegében megdermedt virágok és füvek — talán még a nap ts alszik valahol a látóhatár* mögött, de már látják őt a plrkadatl, aranyosan csillogó magasban lebegő sasok, ők köszöntik elsőnek a napot, elsőként fürdenek meg sugaraiban, ragyogásában, amely örökké fiatal és diadalmas, mint maga az élet. Az aranyszínű ragyogás mind határozottabban árad szét az égbolt hegyekre támaszkodó pereméről. Messziről nehéz észrevenni a hegyek fölött lebegő sasokat, szárnyaik hol kígyóinak, hol kihunynak a napsugarakban, a hatalmas madarak néha apró pontokká fogynk; azt hinnéd, elnyelte őket az égbolt, de ismét megjelennek, egy szakadékból hirtelen a magasba kapnak vagy a szédítő magasból zuhannak lefelé s ismét ott köröznek a Küktau csúcsa felett, egyre magasabbra és magasabbra emelkedve. A nap ragyogásában szárnyuk aranyosan csillog.., A hegyek fölött az égbolt hirtelen szikrázó vörösbe vált, mintha ezer meg ezer villám vágódna le. Átalakul a völgy. Minden, ami él, lerázza álmát; a fűszálakon harmatcseppek gyúlnak ki — kék, ibolyaszín, vörös lángok, a fű a fény felé nyújtózik, a harangvirágok, tulipánok, sárga boglárkák ragyogó s gyengéd színt öltenek — nevetnek, örülnek a napsugárnak, a beköszöntő ú) napnak, a vadrózsa fehér, harmatmosta bokra ünnep! díszt öltött, mintha vendégségbe készülne... A köves szurdokokban, ahol nemrég még éjfekete, sötétség uralkodott, oszlik, a homály és gyöngyházszínű ragyogásban, a napsugarak fényében csillogva felszáll a reggeli köd. Csodálatos látvány a napfelkelte Itt a hegyekben! Van benne valami varázslatos, életre ösztönző ünnepélyesség — talán azért, mert a nap Itt különösen bőkezű, rendkívül vakító, s a napfelkelte órájában sugarai kiapadhatatlan, aranyló .szökőkút- ként záporoznak. Legalábbis így látják ezt Altlnszaj la- kői. S így látja Ajkiz Umurzakova is. Ajkiz szerette Altinszajban figyelni a napfelkeltét, amikor egyszerre minden mesésen megváltozott — egy szempillantás alatt. Ezen a reggelen is a hegyekbe sietett. Lovon ügetett, és amikor elért a hágóig, lova, mely megszokta, hogy gazdája itt rendszerint megáll egy ideig, nyerítve lehajtotta fejét és szájával a fű után nyúlt. Maga sem tudta, miért, de az állat türelmetlensége feldühítette a lányt, aki apró, erős kezével szorosra húzta az új kantárszárat: — Bajcslbar! Maradsz nyugton? Bajcsibar kelletlenül otthagyta a füvet, pedig csalogatta friss, mézes illatával: a 16 azonban nyilván jól ismerte gazdája természetét, és emlékezett rá, hogy jobb kezében korbács van, ezért függetlenséget mímelve felkapta fejét, s úgy tett, mintha a fű egyáltalán nem érdekelné. Ajkiz a nyeregből le sem szállva nézte a napfényben szikrázó Küktau csúcsot. Arcán mosoly bujkált. Mélyet sóhajtott és halkan ezt mondta: — Istenem, milyen csodás itt, Bajcsibar! S fejét felkapva, megigézve figyelte egy sas röptét. Még gyermekkorában képes volt órákig elnézni, hogyan köröznek ezek a hegyi madarak, hol leereszkedve, hol a magasba kapva az égen. És amikor elképzelte, milyen messzire látnak onnan a vad magasból, elfogta az irigység. Lelkét vonzotta a magasság. Ezért volt, hogy még mezítlábas süldőlányként oly gyakran futott társaival fel a hágóhoz. A hágó is meglehetősen magasan feküdt, és a kislányoknak a lélegzete Is elállt, amikor a szakadék pereméről nézegették kislakukat és környékét. Milyen végtelen távolaitok tárultak eléjük a hágóról!... Ajklznak a feje is beleszédült, szívét pedig édes és nyugtalan érzés járta át... A kislányok fokozatosan hozzászoktak a meredek hegyekhez, a hágón szabadon mozogtak, vidáman hancúroztak, hemper- gőztek a füvön, kamillát, harangvirágot szedtek. Anyja, Halblbl szelíden dorgálta Ajkizt: — Mi a csudának szoktatok úgy oda? Ne adj isten, még valamalyikőtök lezuhan onnét, a magasból. Mégiscsak magas hegyek, innen lentről is félelmetes elnézni őket. Lám, én egész életemben egyszer sem vettem a bátorságot, hogy felkapaszkodjam a hágóhoz. Nézze meg az ember, jé kis helyet találtatok a szórakozásra?.,. És . ha magával ragad egy sasmadár? — Ugyan, hová, a fészkébe? — Lehet, hogy a fészkébe. — Milyen érdekes! — kacagott csengő hangon Ajkiz. — Akkor játszanék a sas- fiókákkal l — ö, mennyi bajom van véled! — 'Anyja kétségbeesetten csóválta a fejét. — Jónak örülsz! És ha a sasmadár halálra szaggat vagy a szakadékba hajít? Ne merészel] többé odamenni! Azonban minél haragosabban óvta ,Ajkizt anyja a hegyekben fenyegető veszélytől, annál erősebben vonzotta oda valami. Éjszaka, az udvarban a széles szurin (priccsen) a meleg takaró alatt , heverve Ajkiz a csillagokkal telehintett egét szemlélte, gondolatai azonban a hegyekben jártak, szemtől szemben a kék, felhőkbe burkolt messzeséggel, és a büszke, mérész madarak feszes hurkokat írtak le felette.,. Igen, lehet, hogy anyjának igaza van, és veszélyes ott, de éppen ez a veszély csábította Ajkizt. Próbára szerette volna tenni magát, megtudni, van-e elég ereje és bátorsága szembeszállni a veszéllyel. Egyszer, kora reggel, amikor anyja a tehenet fejte, Ajkiz titokban megszökött az ágyból és a hegyekbe futott. Nem kis erőfeszítésbe, ügyességbe és bá-' torságba kerül, amíg felkapaszkodhat a háreghevedert, lekantározta Bajcsibart és a gyeplőt a nyereg mögé hajította. Majd megsimőgatta a ló széltől borzas sörényét és így szólt hozzá: — No, eredj sétálni. Mit állsz? Megsértődtél tán? Nézzék csak, micsoda kényes jószág, egy szót sem szólhatsz nekil Bajcsibar egy lépést sem mozdult. Puha ajkával a lány ruhájának ujját cibálta, majd fogai közé kapta s jól megrázta. Aj- kiz vidám kíváncsisággal figyelte. A ló rózsaszín orrlyuka szélesre tágult, és a lány, karján érezve az állat . nedves,, forró leheletét, gyengéd szemrehányással mondta: — Öh. hát erről van szó?... Te édesszájú! ... Cukrot szeretnél? Ajkiz mellénye zsebéből elővett egy szem cukrot, és Bajcslbernak nyújtotta: — Nesze, te kis hízelgő! A cukor, mint egy apró hógolyó, úgy fehérlett a lány napbarnította kezében. A ló óvatosan pofájába vette a cukrot, fejével bókolt, mintha meg, akarná köszönni az ajándékot gazdájának és a kockacukrot ropogtatva elindult a zöld tisztásra. hat végre itt, ebben az isten háta mögötti kislakban hőstettet. Ajkiz ezen töprengve nyomban Igazolást keresett önmaga számára: ugyan, miféle hőstett az, amelyre előre gondolsz? Azok, akik vállalják a hőstetteket, nem is gondodnak arra, hogy most, egy perc múlva örök dicsőséget szereznek maguknak, A hőstett váratlan fel- lobbanásl Megállj, Ajkiz! Csak nem azt akarod mondani, hogy a hőstett akaratlanul megy végbe? Valóban véletlen, ösztönös fellob- banás hajtotta volna Alekszandr Maíroszo- vot, hogy mellével torlaszolja el az ellenséges géppuskafészek törését, Gesztéllót pedig, hogy a győzelemért a halált Is vállalja? Hősiességüknek magasztos, szent célja volt és egész életükben készen álltak a hőstettre. Egy dologban viszont igazad van: nem tűzték célul maguk elé, hogy hőstettet hajtsanak végre. Lelkűkben bizonyára nem is gondoltak rá, hogy valami rendkívüli dologra szánták el magukat. Csupán mint hazájuk hűséges fiai, kikét a párt, a Komszomol nevelt, nem tehettek másként. A nép pedig őket höSaraf Rasidov: . .: GYŐZTESEK góhoz, Ajkizt azonban ez nem rémisztette. Könnyű volt, akár egy pillangó, mozgékony, mint egy gyík, hol ugrálva száguldott, szinte repült a levegőben, hol pedig ügyesen surrant a kövek között. Hirtelen árnyék suhant el felette, de nem volt ideje fejét felemelni, négykézláb kapaszkodott felfelé a köves lejtőn. Minden mozdulatánál sziklatörmelék zörgött, s hullott lefelé, így minden erejét arra pazarolta, hogy ne csússzon vissza. Ismét úgy érezte, mintha szél suhanna végig rajta... Ajkiz szaporábban kapaszkodott. Szeretett volna mielőbb kijutni a hegyi tisztásra és megnézni, ki az, aki fölötte el-ei suhan. Talán egy sas?... Ez aztán érdekes! Sietni kell, különben a madár 'megrémül és elrepül. Már majdnem felért a kis tisztásra, amikor ^felemelte fejét és megdermedt a rémülettől. Közvetlenül maga előtt, kaetávol- ságra megpillantott egy sast. A madár kerek, sárga, fekete bogarú szeme fenyegetően meredt rá, hegyes, horgas karmai készen álltak, hogy belevájjanak Ajkiz- ba ... — Hé! — kiáltotta a lány. — Ml azl Nézze meg az emberi Akaratlanul szakadtak ki belőle ezek a szavak, s ugyanilyen ösztönösen fordult a hátéra, hogy harcolni kezdjen a sassal. Nem tudni, hogyan ért volna ez az egész véget, Ajkiz azonban nem tudott megmaradni a meredek lejtőn és legurulit. Kezével görcsösen kapaszkodott a satnya ta- mariszkuszbokrokba, kövekbe, melyek helyükről elmozdulva szintén repültek lefelé, maguk mögött hagyva a kislányt... Nem emlékezett rá, hogyan tért magához az arcsa (borókaféleség) szoros ölelésében. A bokrok sűrű árnyéka betakarta, s úgy érezte, hogy sötét, hűvös barlangba került.. Körös-körül csend volt, csak valahol a távolban csipogott egy vörösbegy. Ajkiz teste telis-tele volt horzsolásokkal és zúződásokkal, sebei sajogtak, a kislány azonban mit sem törődött velük, ebben a percben csak egy valami nyugtalanította — hogyan leplezze anyja és bátyjal, Ali- ser és Timur előtt a kék foltokat és karcolásokat! Nem félt a veréstől, csak nem akarta nyugtalanítani őket. Ajkiz négykézláb kimászott az arcsabok- rok közül, végignézett magán és reménytelenül sóhajtott: a ruha cafatokban lógott rajta. Semmit nem titkolhat el az otthoniak előtt.,. S többé nem engedik fel a hágóhoz... A sasok még egyre az égen keringtek, az egyik olyan magasan szárnyait, hogy Ajkiz állandóan elveszített© szem elől, míg a másik, az óriási és erős, széles szárnyain egészen közel lebegett hozzá. — Hé! — kiáltott rá hetykén Ajkiz. — Nem te támadtál akkor rám? Miért is ne, könnyen lehetséges, hogy éppen ez a madár rémísztette meg őt any- nyira gyerekkorában, azon az emlékezetes sétán. Ajkiz azonban nem haragudott rá. S ahogy ez gyakran megtörtént vele, irigyelte a büszke, erős, félelmet nem ismerő madarat. Hiszen minden reggel elsőként köszöntötte a napot.... Milyen nagyszerű megpillantani a napot, amikor mások elől a látóhatár még eltakarja. Ajkiz ujjával megfenyegette a sast, D- gyesen leugrott lováról, meglazította a nyeÁjkiz az ösvény szélénél a földből kiemelkedő nagy, vörös kő felé lépdelt. Vállát nekivetette, s korbácsával töprengve végigvett kicsi, sárga csizmáján. A nap már eléggé magasan állt a Küktau csúcsa felett, fénysugaraival simogatta az arcsabokrokat, a dió-, mandula- és a pisztáciafákat, melyek sötétzöld takaróként borították be a hegyek lejtőit. A nap pedig mintha aranyfonállal hímezte volna ezt a takarót... A természet ujjongott. A madarak telj torokból daloltak, a magas, felmelegedett fűből és a virágokból mézes illat áradt, a tavaszi erecskák ezüstösen Csilingeltek és csillogtak a napfényben, sebesen zúdultak lefelé a hegyoldalakon és mintha egymást akarták volna megelőzni, összetalálkoztak s vadul ugrándoztak kőről kőre. Ajkiz, miután eleget gyönyörködött az őt körülvevő tájban, Ismét teli tüdőből mélyet és szabadon sóhajtott; karját széttárva ki-nyújtózott, majd gyors és határozott mozdulattal felkapaszkodott a sziklára. „Üldögélek egy kicsit — mondta magában, mintha mentegetőzne —, nagyon jólesik itt töprengeni.“ Mert volt min töprengenie... Először is választ kellett találnia az őt reggel őta kínzó kérdésekre. Reggel képtelen volt rendbe szedni gondolatait, amelyek hol lassan és nyugodtan csordogáltak, akár a síkságon hömpölygő folyó, hol rohantak és megelőzték egymást, mint egy hegyipatak. Ajkiz abban reménykedett, hogy a hegyekben, a csendben és magányban mindent nyugodtan és alaposan végiggondolhat... De alighogy kényelmesen elhelyezkedett a sziklán, ahol rendszerint pihenni szokott, valahányszor átkelt a hágón, alighogy tekintete a korbács nyelére esett, amelyet kezében szorongatott, gondolatai váratlan mederbe ömlöttek ... Ezt a nyelet egykor apja, Umurzak ata faragta neki hegyi szilből. A nyél erős és kemény lett, akár a vas, a fa rostjai — a cső izmai — rugalmasan egymásba kapaszkodtak, mint a szálak az acélhuzalban. , „Micsoda kemény fa — gondolta Ajkiz. — Nyilván azért, mert hegyek között nőtt. A hegyekben minden erős és tartós: a sziklák, a sasok, a fák... És én, én erős vagyok? — kérdezte a lány magától, s elcsüggedt: — Bizonyára nemi" Hiszen gyerekkorában gyakran nem tudta visszatartani kitörő könnyeit. Igen, és most sem tudta mindig leküzdeni a lelkesedés és a szánalom, a gyengédség és a tehetetlenség feltörő érzését. Egészen, egészen hétköznapi teremtés ő! Miért éppen őt választották a falusi tanács elnökévé? Hiszen még olyan fiatal, a válla törékeny. S lám, micsoda terhet raktak rájuk! De hát mit lehet tenni! A háború utáni első évek voltak ezek. Kevés a megfelelő, vezetésre alkalmas ember ... Ajkizt nemrég vették fel a pártba. A kommunisták bizalmat szavaztak neki, s ezt most Igazolnia kellett. Feltétlenül valami rendkívülit, nem mindennapit keli tennie I Ajkiz még kislánykorában, a háború napjaiban hőstettről ábrándozott. Most, békeidőben Is kész volt a hőstettre. Igaz, fogalma sem volt arról, hogyan, miképp hajt* söknek, tettüket hőstettnek nevezte. Élj, ahogy eddig, Ajkiz. Fáradozz, ne kíméld magad. Áldozd minden erőd a rád bízott munkára. Ez is hőstett, természetes és mindennapi. Hiszen elismered, ahhoz, hogy a nagy, közös célt elérhessük, mindenkinek látnia kell maga előtt saját meghatározott célját. Nos, te is azon törd a fejed, mire kell felszólítanod, hová kell vezetned földijeidet a nép boldogsága érdekében ... Talán nem tehetsz még valamit, azon felül, amit eddig Is és állandóan megteszel, bár így is van elég ■ gondod. íme, a kislakod, Altlnszaj, szélesen, zölden terül el ott a mélyben a Küktau lábánál. Teljesen belevész a kertekbe. A hegy lejtőjéről lezúduló friss szélben hullámzik, rezeg, forr a fák smaragdzöld lombja, azt hihetned, nem is kerteket, hanem fortyogó vizű tavat látsz. És apró vitorlákként fehérlenek a pezsgésben a kolhoztagok házai. Ott, távolabb, a kislak főterén túl, ott a te házad is, most nyárfák fala takarja. Ha nem lennének ezek a nyárfák, meglátnád a vörös tetőt, a kis udvart, ahol bizonyára a szamovárral bíbelődik a vén Umurzakata... Az ;esőt várja. Csak éppenséggel még sokáig kell várnia. Még sok mindent végig kell gondolnia... Hiszen figyelmeztette Ajkizt: „Kislányom, te még nagyon fiatal vagy, vigyázz, nehogy valami hibát kövess el, a nép nagy hatalommal bízott meg, ne élj vissza bizalmával, gondosan mérlegeld minden lépésed;“ Ezt-mondta,- amikor Ajkizt ■megválasztották a faluszovjet elnökének. Először történt, hogy Altinszajban nem fehér szakállas, tapasztalt bölcs öreg fogadta el ezt a posztot, hanem egy fiatal lány, aki még az agronómusi diplomát sem kapta meg. , Umurzakata büszke volt erre, de nyugtalanság is gyötörte a lánya miatt. Természetesen meg lehetett érteni őt, hiszen közel háromnegyed század volt már mögötte. Ebből a távlatból sok mindent látni, s joga van nyugtalankodni, tanácsot adni, kioktatni. Valóban, Ajkiznak még alig száradt meg az anyatej az ajkán. Hiszen nem is olyan régen történt, amikor a sastól- megrémülve legurult ezen a lejtőn és belerepült az arcsa ágainak zöld barlangjába. Vajon olyan régen volt, amikor ugrándozva rohant a pásztorokhoz, hozta magával az újságolt a front legfrissebb híreivel, meg lepényt és édes, csöves kukoricát? S az öreg Bábákul olyan finom kuruttal (gömb formába öntött, szárított savanyútej), kínálta, amilyen egyik pásztornál sem akadt. Nagybácsija, Babakuk, apja testvére, négy évvel volt fiatalabb, mint Umurzakata. A hetvenkettedikben járt... Kis híján minden idejét a hegyekben töltötte, előfordult, hogy éveken át nem jött le a völgybe. Különben is, mi, dolga lett volna a kislakban? Régen elveszítette már feleségét, Kunduz nénit és fiát, Junuszt — a baszmacsok kezétől pusztultak el. A hegyek lettek legközelebbi rokonai, közöttük nem érezte olyan élesen szűnni nem akaró bánatát, mint a kislakban. Igaz, ott volt még testvére, és apró unokahúga, akiket nagyon szeretett. Ajkiz is ragaszkodott hozzá. Gyerekkorában gyakran látogatta meg a hegyek között Bábákul bá- csikáját, és az öreg ragyogott az örömtől, amikör megpillantotta. Vajon valóban olyan rég történt mindez? Vajon valóban olyan régen véget ért a gyermekkor? Ajkiz úgy érezte, hogy Itt van még közvetlenül közelében, mint ezek a lángoló vörös tulipánok, melyeket úgy szeretett egybegyűjtemi — nyalábszám hordta haza őket. Gyermekkor... Feledhetetlen aranykor! Földeák Iván fordítása
