Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-04-13 / 15. szám
I líj ífjiiség 7 Vajon mennyi párolás társadalom-vegykonyhal és egyéb átalakítási tisztítási megváltoztatási folytonosság — -manőverezés — kell amíg elénk állhat valaki és azt mondjuk EZ MAR ö A SZEMÉLYISÉG és az ipse bólint EZ MAR ÉN VAGYOK Ház vagyok szegletnyi erdő szúnyog légy darázs és mindenben fajtiszta atya vagyok s fiú és mindenben kristálypohár és most még Itt vagyok kitöltve egy űrt kérdezz hát bátran őszintén célratörőn kérdezz vaktából mint puska kérdezi a-CÉLT kérdezz makacsul újra és újra de ne feledd a kérdés csak táruló ajtó s a betoppanástól függenek a dolgok a válasznak idejében és a legoptimálisabb közegből kell elmozdulnia Az átutazók két csoportja érdekelt. Ama emberkék, akik nekivágva az útnak: eltévedtek vagy lemorzsolódtak. És azok, akik szinte gyermekfejjel eszmélve: jelentős dolgokat vittek véghez, majd — legtöbbször: visszafordultak, és beálltak a lappangók sorába. A tudatomra, mintha köd telepedett volna, csak töprengtem, az eszemet járattam, de jó ideig nem ötlött fel bennem, hogy én is megpróbálkozhatnék ezzel a létformával. Csak öntudatfertőben gondoltam az átutazókra. Néhányan hosszú éveken át aknamunkát végeztek az adott társadalomban, vagy kalandorkodtak, majd megtértek, és igen jó átutazókká lettek. Mások meg azt hitték, hogy vérbő kalandorok, szájalók, Kiss Péntek József: Ne nézd! bekódolt ég dörren és sebemtől véres a / papír az asztal teli van bizonytalansággal istentelen a szem mozdulatlan mint a Folyó „... az álmok nem hazudnak“ haladunk tehát elérhetőek vagyunk • > t Megjegyzés: Az idézőjelbe tett sor Petőfitől való. Esik eltévedtünk bolyongunk tükreinkben alábbhagy a dobolás megszűnik a tektonikus rengés nagy csönd böfög a mélyrétegekből a cserjésben metafizikus angyalkák suhannak tavasz van testvérek lettünk e hihetetlen napsütésben langy szél kel zsugorodó arcunk ráncait fosztogatja Hodossy Gyula: Egy szétporlasztott szerelmi vallomás Orrom szőrszálai szerelmi táncot Járnak, érzékien dörgölődve orrom belső faléhoz. Most képtelen vagyok másra, mint Rád gondolni, képzeletben hozzád dörgölődni. jajt Tüsszenteni kénél Még ne, még ne legyen végei Hapci... Magányos foglalkozás Magányos foglalkozás Szemétben turkálok az el nem fogyasztott és kidobott gondolatokért. Otthon megtisztítom és az abroszra öntöm a találtakat. Míg száradnak, megfürdök, fehér ruhát öltök, aztán lassan megemésztem őket. Ha most magamra hagysz, kivégzem magam. Nem fenyegetni akarlak, de meghalni mégsem szeretnék. élethabzsolók. Hogyan Is lettek volna azok, hiszen átutazók voltak. Sokan akadtak jeles személyiségek, fajtiszták. Rosszak lettek volna lappangóknak, jók voltak átutazóknak. Egyre többet tudtam róluk. A felfogásaikat tanulmányoztam. S mind nagyobb lett a zűrzavar a tudatomban, és a lelkemben. Ügy bizony! A sötétben tapogatózunk, ha az átutazói létformáról és az átutazó céljairól s egyebekről tanácskozunk. Voltak, akik a gazdagságukat vetették porba, mások egy egész országot, megint mások a családtagokat áldozták fel a nagy célért. Voltak erősek, és voltak látszatra hitvány jellemek. Voltak kényeskedők. És látszatra oktalanok. Hogy mennyire síkos területen járunk, abból is kitűnik, ha rákérdezünk, kik voltak az igazi átutazók. És kik a letűnt korok lappangói? Gondolataimnak hűséggel tartozva — arra hajlottam, hogy kínyilátkozzam: „A lappangók névsorát könnyebb megállapítani...“ Egy fittyfenét. Ott van Emily Dickinson, aki egy teljes életen ét a tucat-lappangót Játszotta, hogy aztán a halála után felkiáltójelet tegyenek átutazói mivolt ja után. Sötétben tapogatózunk — mi emberek —, ha az emberről van szó. A szélrózsa irányában biztos vagyok. A többit nem érdemes találgatni. Észak felé haladtam, annyi bizonyos. És higgvétek el, eleinte egészen jó átutazó voltam, mert csakis a belső zajaimra, a lelkem harcaira és eltévelyedéseimre ügyeltem. De egy idő után elhalt bennem az érdeklődés a belső- területek iránt. Elvont dolgokon rágódtam. Nem tudom, mikor váltottam irányt. Kelet felé fordultam. És szinte céltalanul! Aztán már nem is haladtam. Letáboroztam. Egy asszony csapdájába kerültem. A tudatom Síkján meglebben a Szél: — Kantározd a lovadat, vőlegény, ha világra jött a menyasszony .. .1 Bár ülepemet nem törte fel a nyereg, de azért jó tempóban haladtam, míg Bö- zsét megleltem. Gyönyörködve nézte, mint emelem szájamhoz a borosfiaskót. Évtizedek múlottak el kettőnk felett. Ammóniaszagát nem tudom a mai napig a .helyére tenni. A csípős izzadságszagát. Különben sok minden oké. Szeretkezéseink harsányak és mocskosak voltak. Egy-egy éjszaka any- nyl ocsmányságot csákányoztunk ki egymásból, amennyit csak lehetett. Ügy! Mindjárt az ocsmányságnál kezdtük. És az esztendők alatt csak fokoztuk a tökélyt. Hogy hínárülte rétegeinket felszabadítsuk. Hogy minél több iszapot termeljünk ki a másikból. Minél több üledéket. A kölykök nőttek. A két lány. Alexandra és Norma. Kiházasítottuk őket. Kedvük szerint több alkalommal. S bennünket még mindig összetartottak a viharos éjszakák. Múlottak az esztendők, de Bözsén nem fogott az Idő. — ö. azt a létrahordó szűzmáriádatt — kiabáltam, ha fölszökött a cukrom. Mindenhová létrát vitt magával, mert alacsony volt. A tyúkólhoz. A stelázsihoz. A nagy- szekrény polcaihoz. A teste rugalmas Volt. S telve mindenféle üledékkel, mint régen. A lányaim fölött ítéletet harsogva -- elkergettem őket. Az asszony meg jajveszé- kelt, midőn a puskámmal utánuk lőttem. — Csak jönnek. Csak zsobrálnak a két romlott kezükkel. Hé, takarodjatok a házamtól, mert mindjárt tüzet kiáltok ... Az asszonynak meg ezt mondtam: — Elmentek, bonthatod az ágyat. Cgyis rég voltunk egyedül... Olykor nagyon mehetnékem támadt. Visz- szatérni a portámra. Mondtam is Bözsének:. — Elmegyek. Ilyenkor a szemembe^röhögött. Az ágyra húzott. A teste tüzes volt. Nem, nem emberi ez az asszony. Annyi bizonyos... — gondoltam. A sátáni;igényeivel, a benne lakozó poklaival nem emberi. A romlásaival. De ugyanakkor el kellett ismernem, hogy bennem is rezonáltak ezek az események. Bennem is meglelhető a pokoli televény. Az ujjára csavart. Szellemi és fizikai törlőrongya voltam. Titkolt pillanataimban a műhelyre gondoltam. Arra, hogy megtérek és építek egy huncut kis gépjavító műhelyt. No, jó... Nem, semmiképpen nem« lépek Atyám nyomdokába. Csak el, el Innen... El a zárt hegyek körletéből, ahol tíz hónapon át tart a Tél. és két hónap. igen. nyomorúságos két hónap van a nyári napfürdőre. Szeretem a lezárt dolgokat. Melyek hitet adnak nekem. De nem szenvedhetem a csapdákat. Ámhogy elmozdulhassak. Bö- zsém beleegyezése szükségeltetett. Feloldása a kötöttségek alól. Másnap szép. bár kissé fagyos idő volt. A ház mögötti padkára ültem. Kicsi és nagyon szomorú udvar volt ez. Az udvar ábrázatából én szendtem ki a kőtüskéket. De munkám végére sohasem értem. Ültem a ház mögötti padkán. Kellemesen melegített a Nap. Arra gondoltam: — Talán sohasem megyek el innen... Nem vagyok idevaló, • de alighanem az a sorsom, hogy itt végezzem ... A gerincem meRett éles fájdalmat éreztem. Egy nem látható emberi szem nézése hatolt belém. Nyugtalanság kerített hatalmába. Bözse becsomagolta a cuccaimat. Sürgött- -forgott körülöttem. A veséjébe akartam látni. Máskor, ha mehetnékem támadt, az ágyába csalt. Most két táskányi holmimat csomagolta be. Huszonnégy óra múlva odahaza leszek, gondoltam. Alkonyatféle idő volt. A hegyvidéki vasútállomás büféjében hárman-négyen söröcs- kéztek. Évek óta nem ittam sört, pedig nagyon komáltam az ízét. Nem szabad, hogy éppen ezt a szentséges pillanatot kereszteljem meg. Az égre pillantottam. Majd az órámra. Tizenhét óra volt. Sokat vétettem a nagyvilág és önmagam ellen. De most megtérek. És elkezdhetem az öntisztulást. Kiültem a büfé elé. Nagyon vártam valakit, mert fontos mondandóm volt a számára. Lépteket hallottam. Egy távoli automobil hangja elnyomta az ember lépteinek hangjait. A zsebembe nyúltam, Mint mindig, most sem volt cigarettám. Sebaj. Huszonnégy óra múlva odahaza vagyok. Igen. Két táskát hoztam át az országon. De ez itt már a hazai föld ... Elmentem. Meg visszatértem. Az udvar földjére lépve visszapillantottam. Láttam, hogy ösztönösen is a kertemen Jöttem át. Éppúgy, mint korábbi megtéréseimkor. , Csakhogy virradt. Nem rossz időpont virradatban érkezni. Ahonnan elindultam: ott már ősz volt. Itt még fákon volt a termés. A kertem megkapartyálva. A fák gondozottak. Látszott EMBER VÉGZI ITT A TEENDŐKET. A kerítésen is javítottak. Persze, akkor is rend lesz itt, ha én már nem leszek. De hát addig még tizenhat-tizenhét évem van hátra. Gyújtóst készítettem. Teát főztem. A tudatom kanócával vacakoltam. Csak most, I 3 ' I x s X Vajkai Miklós: -. . . - .. ~~ : UTAK ÉS TÁVOZÁSOK B. Mázik István: E kiskocsmában E kiskocsmábn lányoknak adhatom magam s míg combjukon fel-le jár kezem füsthálós asztalok közt felködlik a történelem. A poharakban vörös borként sivár sorsok ringanak távoli vonatfüttyel közeleg a virradat.. Hosszú az út Mára vége s a kilyukadt vedrekkel sem jutunk semmire inkább mossuk le magunkról a meszet lökjünk be egy féldecit aztán búcsúzzunk el a nagyszülőktől ha még nem alszanak mert még hajnalig van időnk s hosszú az út csak az álmodozás hosszabb nála de arról már nem beszélgetünk most legyen egy reám szabott mentőötletem. Bözse? Annyi kitérő után — mintha — lezárult volna e kapcsolat. Most már csak a feledés átmeneti korszaka van hátra. A padláson matattam egy idéíg. Régi Irkákat találtam. Iskolai meg az otthoni füzeteimre, fotográfiákra bukkantam. Hajdani ábrázatokra. De hiába igyekeztem. Akinek a fényképét és kezének írását kerestem: nem találtam. De hét elhagytam Bözsét, mindenkin túltettem, mindent semminek tekintettem, csakhogy ... — a Nap már magasan járt. Aztán lenyugodott. Majd megint felkelt. A Tata mondott olyasmit, hogy az ember negyven felett nagyon sietősen öregszik, jő, jő, hát azért itt vagyok! Képtelen voltam elnyűni történéseimet, folyamataimat. S ha valami az Időben elmaradt tőlem: nem a személyemnek köszönhetem. Emberek léptek át rajtam. Évszakok, évek, évtizedek. Soroljam tovább? Reám unva elhúztak mellettem a világ dolgai. A nők és barátok. Megfeledkeztem mivoltomről. Megsokallták fortepianóimat. Megtértem. Csakhogy megtértem, s már itt a Tél. A kertre kell gondolnom. S az udvaromra. Itt a Tél. A mannaszerü hő már mutatja magát. Most még nem. De idővel elolvad. Lépdeltem valamerre. Mert hó vett körül. Lábamon csizma. A kabátom gallérja feltűrve. Haladtam valamerre. Hővattával borított rőna. öregedő fák, öregedő koronái. Lappangóként nagyon bírtam a külső díszleteket. Most meg, mintha egy mélyzöld ko- ronájú növényt látnék a hóban. A fehérségben. Nem fordultam meg, hogy valóság-• ez, vagy csak vízió. A Tél fagya, és fehérsége ellenkezik a zölddel, a remény és az eszmélés színével, Vagy a Papa, a Mama és Bözse tévedett volna? Már a házam közelében jártam, amikor hátrapillántóttam. És valóban. Állt mögöttem valami vagy valáki. Egy személy jött át a szomszédból. Ostobaságokról beszélt. A pokolba küldtem. Talán százhúsz napja vagyok Bözse nélkül. Legfeljebb százötven napja. És arait egy életen át elpuskáztam, azt nem lehet csak úgy — hát nem lehet sietősen kiheverni. A lelkem mélyén a vészcsengő hangja, mondván: „Óvatosság a lélek mankója ...“ Az ablaknál. Itt állok az ablaknál asszony és ihlet nélkül. Talán ki is nyikorintottam a szárnyát, mert nagyon elkedvetlenedtem. Maholnap itt a Tavasz, pedig hó kéne még. Sok-sok hó Rengeteg hó, kis szünidő, hogy összeszedjem magamat.
