Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-04-13 / 15. szám
» Katonás felkészülés a katonai pályára—— ~ ötvennégy nyolcadikos és hetedikes tanuló — valamennyien a Dunaszerdahelyi (Dunajská Stre- da) járásból — vette birtokába tíz nappal a tavaszi szünidő előtt a Gombai (Hubice) Állami Gazdaság dubovái pionírtáborát, a- melyben az első perctől kezdve a megszokottól sok mindenben eltérő élet zajlott nyolc napon át. Alig helyezkedtek el a tanulók a szobáikban, Fülöp István tornatanár vezetésével máris túrára indultak a közeli hegyekbe. Amikor visszatértek, Hegedűs László százados ismertette velük a táborozás nyolc napjának programját. Vacsora, utána szabad foglalkozás — tévénézés, asztalitenisz, társasjáték stb. —, majd takarodó. Ez volt az első napon még hátra. Szóval a katonás élet előjeleit sejtette minden az első perctől kezdve. És így van ez rendjén, mert a tábor lakói nem voltak mások, mint azok az alapiskolás tanulók, akik úgy döntöttek, hogy katonai szakközép- iskolában, illetve gimnáziumban folytatják tanulmányaikat, ha megfelelnek a felvételi vizsgákon. — Éppen az volt a célja ennek a táborozásnak, hogy felkészítsük a nyolcadikosokat a felvételire — mondta Hegedűs százados, a tábor vezetője. — A hetedikeseket meg azért hoztuk magunkkal, hogy már most belekóstoljanak abba, ami jövőre rájuk vár, ha kitartanak elhatározásuk mellett. — Ügy tudom, tavaly is ebben a táborban készült a felvételi vizsgára az a harminc tanuló, akik közül huszonnyolcán már a katonai középiskolák padjaiban ülnek. — Igen. Nagyon jó tapasztalataink vannak ezzel a táborozással, ezért úgy döntöttünk, hogy amíg járásunk párt és állami szervei lehetővé teszik számunkra, és a Gombai Állami Gazdaság is rendelkezésünkre bocsátja ezt a szép környezetben levő táborát, minden évben eljövünk ide azokkal a tanulókkal, akik a katonai pálya mellett döntöttek. — Nagy szükség van erre a megkülönböztetett figyelemre, illetve gondoskodásra? — Nagy, mert azt szeretnénk, ha járásunk diákjai a felvételi vizsgákon mind megfelelnének. Ugyanakkor reálisan kell felmérnünk a helyzetünket. Tanulóink többsége magyar tanítási nyelvű alapiskolába járt, a katonai középiskolákban pedig a tanítási nyelv a cseh vagy a szlovák. Természetesen a felvételi vizsgák is ezeken a nyelveken történnek. Ha figyelembe vesszük, hogy a magyar és a szlovák tanítási nyelvű iskolák tananyaga szlovák nyelvből — ami felvételi tantárgy — jelentősen eltér, már nem is kell tovább magyarázni, hogy miért tartjuk fontosnak ezeket az előkészítő táborozásokat. De nemcsak a szlovák nyelvvel akarunk foglalkozni a táborozás alatt, hanem a felvételi vizsgákon ugyanilyen fontos matematikával és a testneveléssel is. Mind a három tantárgyból kiváló szakpedagógusok irányítják a tanulók felkészülését — mondta a tábor vezetője. CsöIIe Teréz, a járási pedagógiai központ dolgozója matematikában segítette a tanulók felkészülését. — Kissé meglepett, amikor felkértek erre a feladatra, "de mindenképpen megtiszteltetésnek tartom —■ mondta a matematika szakos tanárnő. — Szerintem nincs szebb pedagógusi feladat, mint segíteni a tanulóknak abban, hogy választott pályájukra jussanak. — Gondolom, egy ilyen feladat elvállalása felelősséggel párosul, ön mit vár a tábor szervezőitől, s mennyire tud majd elképzeléseinek megfelelően foglalkozni a tanulókkal? —- Mindenekelőtt a külső és belső feltételek megteremtését várom tőlük. Ügy érzem különösebb gondjaink nem lesznek, mert ez a tábor maradéktalanul megfelel a céloknak. Az már más lapra tartozik, hogy egyedül vagyok a matematikára, és huszonkét tanulóval kell foglalkoznom. No de ugyanezt elmondhatná szlovák szakos kollégám is. Az ideális az lenne, ha csak tizenöten lennének egy csoportban, mégis bízom benne, hogy így is hasznos lesz ez a néhány napos együttlétüok. A tábor vezetője is hangsúlyozta a felkészítés fontosságát szlovák nyelvből. Erre a feladatra Németh János pedagógust kérték meg. — Először a tavalyi tapasztalatokról szeretnék szólni, ugyanis én már másodszor vagyok ebben a táborban. Szívesen vállaltam mind a kétszer ezt a megbízatást, jóllehet egy kicsit tartottam is tőle. Elég nehéz olyan tanulókkal foglalkozni, akiket nem ismer az ember. Az előző évben mindenekelőtt ezt az akadályt kellett legyőzni, amit szakmailag úgy próbáltam megoldani, hogy az első találkozásunkkor felmérő dolgozatot írattam a gyerekekkel, s ebből igyekeztem megállapítani a tudásuk szintjét, hogy' aztán abban segíthessek nekik, amiben a legnagyobb szükségük volt rá. Idén is ezzel kezdjük foglalkozásainkat. — Mire számít a tavalyi tapasztalatok alapján? —■ Sajnos, visszatérő probléma, hogy a tanulók tudása nyelvtanból a leggyengébb. Idén is a nyelvtani és a helyesírási kérdésekre akarom a hangsúlyt fektetni. — Mit vár a táborozástól? — Csodákat nem művelhetünk, de hiszem, hogy idén sem fognak rosszabbul szerepelni tanulóink, mint tavaly, amikor csak egy jelentkezőt nem vettek fel járásunkból. Említettem már, hogy Fülöp István tornatanár a megérkezés után elsőként vette gondjaiba a tábor lakóit. Több mint három órát túráztak a gyerekek. Amikor visszaérkeztek, nem titkolta, hogy ő is elfáradt egy kicsit. — A csallóközi gyerekek nem szoktak az ilyen nehéz túrákhoz, de úgy látom, holnaptól még egy kicsit keményebben kézbe kell őket venni. Sok bennük a felesleges energia, a kitartás viszont kevés. — Tehát minden nap kemény edzések várnak a tanulókra? — Igen. Erre nagy szükség lesz, mert egyik-másik nem éri el azt a fizikai fejlettségi szintet, amilyenre a katonai iskolában szükség van. Ez ‘ talán a legna- gyobb hiányosság, az ügyességgel, szerintem, nem lesz baj. Rengeteget fogunk túrázni, már c$ak azért is, mert tornaterem itt nincs. A túrákon kívül néhány honvédelmi versenyt is rendezünk, amelyeken különböző technikai fogásokra is felhívjuk a tanulók figyelmét. De a legfőbb feladat a kitartásra nevelés és az általános fizikai állapot fejlesztése. A honvédelmi verseny nem vá- ratott sokáig magára, Ä táboro- zás második napján belekóstolhattak a tanulók a honvédelmi sportok egyikébe-másikába. Nagy lelkesedéssel és igyekezettel vé- gezték mindazt, amit Rajcz Árpád edzőtől feladatul kaptak. Kipirult arccal, lihegve álltak körül a verseny végén. Méry István, Szabó Arnold, Szitás Lajos és Ágh Gyula elmondták, hogy ők katonai szakközép- iskolába készülnek, két társuk, Radi Iván és Keresztes György pedig katonai gimnáziumban szeretne továbbtanulni. Meglepett, hogy milyen határozottan tudtak beszélni választásukról. Akik gimnáziumba készülnek, már most gondolnak arra, hogy az érettségi után nem lehet megállni, nekik úgy kell tanulniuk, hogy a főiskolán Is megállják majd helyüket. Ez a lehetőségük azoknak is megvap, akik szakközépiskolában kezdik katonai pályafutásukat. De előbb — ebben valameny- nyien egyetértettek — a felvételire kell összpontosítani. A táborban is, otthon is, amíg el nem jön a nagy megmérettetés napja. Kamocsa! Imrs Jegyzetfüzetemből Jegyzetfüzetemből OLYAN JÓ VONATOZNI... Meglehetősen hosszú és unalmas az út vonattal a Csallóközön keresztül, konstatálom-újra egy márciusi napon. Itt-ott leszáll egy-egy utas, ennyi az egész. A Csallóköz szívében a járási székhelyen is így van ez. Az emberek feltülekednek a vonatra, és gyorsan elfoglalják a legjobbnak vélt helyet. A vonat pedig csak áll, vesztegel, vár. Indulni kéne, unatkozunk. Aztán hirtelen valamiféle friss forgószél csap be a már-már darvadozni kezdő utasok közé: — Űszorra megy ez a vonat? Biztosan nem Komáromba? — kérdezgeti négy csinos, vidám, kissé talán szeleburdi lány. Mint valami rakoncátlan parázs perdülnek be a motorosvonat elejébe. A kényelmesen elhelyezkedő emberek hirtelenében nem is értik, honnan pottyant közéjük ez a felszabadult öröm, viháncoló boldogság. Én is kábultan bámu- ulom a sugárzó léteket, aztán lassan ocsúdom, és megkérdem, tényleg Üszorra tartanak-e. S hogy el ne ijesszem őket, félszegen kínálok helyet magam mellett. Nem kéregetik magukat, letelepednek. Bátorságuk és vidámságuk természetes. Megtudom tőlük, hogy testvérek és nővérüket látogatták meg Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda), és most sietnek haza, Csallóközcsütörtökbe (Stvrtok na Ostrove). Hogy egyenesen is mehettek volna? Természetesen, de ők vonatozni akartak. ezért vették Úszor (Kveto- slavov) felé az útjukat. Az autóbuszt meg az autót már nagyon megszokták, meg is unták, ezért váltottak vonatra jegyet. A bizonytalanságuk is ebből ered. ök ugyanis nem tudják, hogy Duna- szerdahelytől fölfelé található az a fránya Úszor, és ki tudja, nem tévesztik-e el az irányt, hiszen Dunaszerdahelyről Komárom [Ko- márno) és a főváros felé is mehet a vonat. Szerintük esetleg még máshová is. Szóval, ők négyen, a négy testvér ez a nagy fergeteg. Az ötödik már férjnél van. Képzelem, milyen vidámak, felszabadultak otthon. A velem szemben ülő Erzsébet asszony nővérük után a légidősebb. Látszerésznek tanul, harmadikos. Haja szőke, szeme égszínkék, de főleg huncut. Fülében nagy fehér karikák pörögnek, bukfenceznek, amint haját igazítva gyors mozdulattal hátraveti a fejét. A húga — ő mellém telepedett — ugyancsak szőke, és ö is u- gyanazt a szakmát tanulja, amelyet a nővére, csupán egy évfolyammal lejjebb. A harmadikról és a negyedikről talán csak a szemük — a rakoncátlan szemük — árulja el, hogy ők is ugyanabból a családból valók. Ők különben ikrek. Az egyik hentesnek, a másik cukrásznak tanul. Jól kiegészítik egymást. Az ő fülükben is ugyanolyan nagy, tenyérnyi karikák pörögnek, mint Erzsébetében. Négy plusz egy, azaz összesen öt lány. A csallóközi közgondolkodást ismerve mind a négyen fiúnak „készültek“ már, s ha netán valamelyikőjük teljesíti a papa meg a mama óhaját, és az erősebb nem képviselőjeként bukik ki e világra, a következők már föltehetőleg el sem indulhattak volna a földi lét felé... De hát itt vannak, megjöttek, és most velem együtt utaznak. Szemükben, szavaikban, mozdulataikban temérdek életkedv, vibrálásuk alapján ereikben tán nem is vér, hanem higany buzog. S még egyszer hivatkozva a csallóközi viszonyokra: szinte hallom az öt lány anyjának címzett megjegyzéseket: — Neked jó. ennyi lány, nem kell takarítanod, mosogatnod. Úgy élsz, akár a grófné. Csak hogy ők — az ötből négyen — nem nagyon szeretnek takarítani, még kevésbé mosogatni, s a munka oroszlánrésze u- gyanúgy a mamára marad, mintha egy lánya sem lenne. — Ennyi lányt ruházni! — jegyzem meg, szinte az elképzelt beszélgetést folytatva, immár hangosan. — Bizony, bizony — bólogatnak beleegyezően. — A minap Is vett a mama négy egyforma, nem is olcsó pulóvert. Még sorakozott is érte szegény, nekünk meg bőg- hetnékünk támadt, amikor megláttuk, mert egyáltalán nem ilyet képzeltünk el mangunknak, Jobb lett volna egy olyan olaszos.., De azért elhordjuk, és meg is köszöntük . ... — Olaszos? — Igen, most ts láttunk egy csodálatos, hegyes orrú cipőt a Kék Dunában.. Gyönyörű volt a sarka Is, olyan igazi modern, olaszos. És nem is volt drága, mindössze százhúsz korona... Jó lett volna megvenni. — Biztos, hogy olasz volt? —« kockáztattam meg a kérdést, hiszen az ára nem behozatalra vall. Esetleg kínai lehetétt. De a lányok mindent, ami tetszik nekik, olaszosnak neveznek. Most már kíváncsibb vagyok. Megtudom hát, hogy az édesanyjuk tanítónő, az apjuk sofőr Felbáron (Horn? Bar). A papa két éve jött haza Líbiából, elég szépen keresett. A lányok kaptak egy hifitornyot, egy-egy biciklit, arany fülbevalót, nyakláncot. A pénz azóta elfogyott, de sebaj. Most már rajtuk a sor. Azt mondják, írjak róluk. Miért Is ne?! Csak az a kár, hogy olyan hamar elszaladt ez az út a Csallóközön keresztül. Máris Üszoron vagyunk. Úgy hiszem, talán ennyi is elég. Gyorsan előveszem a fényképezőgépet, a lányok integetnek. Én visszalntek, de látom, nemcsak én, a többi utas is. Miért is ne? Olyan jó életvidámnak, felszabadultnak, csacsogó embernek lenni. Olyan jó vonatozni,., Németh István 1 i
