Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-04-06 / 14. szám

1 új ifjúság 7"[

Ikezdödött a szünidő. A nappal úgy- ahogy eltelt, ám az estével elkezdődtek számomra a borzalmas host- szi és unalmas Órák, amikor szinte fizikailag érezhetően égetett a Cuba Utáni vágy és a könyörtelen sóvárgás. Nem mertem öt felhívni. Napközben folyton csak halogattam, az este közeledtével pedig emelkedni kezdett a lázam, szomjas voltam, és kivert a veríték. Megbetegedtem:' elvesztettem az étvágyamat, elnehezült a légzésem, s néha szerettem volna, ha nem élnék. Nem voltam képes megérteni, hogyan tudnak mások az élet szürke, mindennapos és banális dolgaival foglalkozni, miközben engem betegségbe dönt a szerelem. bubára közvetlenül tulajdonképpen nem is gondoltam, ám ö akkor ts jelen volt minden cselekedetemben, az egész tétlenségemben, minden gondolatom csírájában, minden női lépés hallatán összerezzentem, s ha csak megpillantottam egy gömbölyödő női csípőt, fölhevültem, és kínok gyötörtek. A tapasztalataim teljesen hasznavehetetlenek voltak: nem volt semmilyen mércém, amihez viszonyíthattam volna a gyötrelmeimet.

A fejemben úgy rajzoltak a furcsa gondolatok, akár a hangyák a rohadt körtén, isten tudja, honnét jöttek, váratlanul jelentek meg, akár az üstökösök a nyári éjszakai égbolton, átsuhantak a lelkemen, s csak nyugtalanságot hagytak maguk után. Általában azt tartják, hogy az ifjúság és a felnőtté válás kora az élet legszebb időszaka ... Ez ostoba hazugság! Félreértés. Bízvást, állíthatom, hogy határtalan kínzó és gyötrő napok és évek ezek. Majd szétpattant a fejem a hasonló bölcsességektől, s hosszú éjszakákon át úgy rémlett, hogy csillagos égbolt az agyam, és a gondolataim őrült gyorsasággal röpködnek szét az összes tejútrendszerbe. Félelmetes volt, egyszersmind gyönyörű is.

A végén aztán találkoztunk a városban, és autóbusszal kimentünk egészen a végállomásra, mely a vaskutacskai szanatórium közelében van.

— Gyere, most nekivágunk ennek a dombnak — fogott kézen váratlanul, s a turistaösvényről letérve elindult fölfelé egy enyhe kaptatón. A bokrok mögött egy sűrű fűvel benőtt hegyoldal tárult elém.

Egészen felvillanyzott az elképzelés, hogy szorosan Cublca mellett fogok ülnt a fiivön, a bokrok takarásában, bizalmas kettesben, ugyanakkor belém döfött a féltékenység' fullánkja, amikor azt mondta, hogy egyszer már volt itt: ki tudja, mikor és kivel, mit csinált ott, és ki tudja, hogy nem éppen ez a habkönnyű ruha volt-e rajta akkor isi Ez fölöttébb kellemetlen elképzelés volt, egészen elszorult tőle a torkom. Azonban kitartóan mentem fölfelé, és erősen szárítottam Cubica kezét.

Csak a hegy gerincén álltunk meg, s miután kifújtuk magunkat, mentünk tovább a lejtő túlsó oldalára, be a fák és bokrok közé, s egy kis tisztáson megálltunk. Nagyon szép kis hely volt. A tisztásról pompás kilátás nyílt a nem túl mély völgybe és a kéklő hegyekre.

Leültem a földre, és gyengéden megérintettem a lány vállát. Leszakítottam egy fűszálat, és idegesen rágni kezdtem. Az erdőben mélységes csönd volt, semmiféle zajt vagy hangot sem hallottunk semerről. Hallgattunk, s én nehézkesen egyre csak azon törtem a fejem, mit mondjak Bubának. Teljesen üres volt a kobakom. Nem bírtam megérteni, hová lettek a gondolatok, amelyek még nemrégen diihödten üldöztek, semmi sem maradt bennem, sőt még azt a testi, erotikus feszültséget sem éreztem, ami nem hagyott aludni. ,

Cuba először könyökre ereszkedett, majd szép lassacskán szertartásosan hanyatt feküdt. Két kezét a feje alá. tette, a haja szétterült a földön. Mereven bámultam öt, gyönyörűség volt nézni oldalról arcának finom ívű profilját, szépen lebarnult nyakát, formás melle úgy hatott, mint egy-egy fél őszibarack. Nagy nehezen tudtam elfordítani a fejemet, s szemlesütve tovább hallgattam: kiszáradt számban tehetetlenül forgattam az elrágott fűszálat. Elzsibbadt a lábam. t

Néhány lepke szállt el az orrom előtt, röptűk cikcakkos volt, csodálatos görbéket rajzoltak a levegőbe, apró repülőgépekként lefelé zuhantak, majd hirtelen, váratlanul ismét fölröppentek, egymásnak ütőd- tek, aztán újra eltávolodtak egymástól.

— Pillangók — mondtam, megörülve nekik, hogy van miről beszélnem. — Nézd, úgy röpködnek ide-oda, ahogy nekik tetszik .... Milyen okosan tudnak élni...

Cuba felemelte a fejét, s rövid ideig a lepkéket nézte. — Párzanak — mondta tárgyilagosan.

— De lehet... hogy nem párzanak —> motyogtam. — Csak úgy ... röpködnek örömükben.

Cuba félrecsapta haját a homlokáról. "—' Párzanak — Ismételte meg. — Miért röpködnének csak úgy céltalanul? A lepkék nem pazarolják az idejüket mindenféle haszontalan röpködéssel. Csak az emberek szoktak ... ide-oda röpködni körülötte. — Ezt a legnagyobb nyugalommal mondta, közben szüntelenül rágta a rágógumiját.

Nem tudtam, hogy értsem ezt: vajon ősz- szefügg velem? Vagy csak úgy általánosságban mondta?. A lepkék most meredeken

felröppentek, ahogy megjelentek, úgy el Is tűntek.

— Elszálltak — jegyeztem meg.

Bubának csukva volt a szemé. — Alighanem zavartuk őket.

Gyors mozdulattal Cuba felé fordultam. Ügy rémlett nekem, hogy kihívóan mosolyog. Fölébe hajoltam, megnyílt ajka és a mögötte fehéren villogó nedves fogak úgy húztak lefelé, mintha valamilyen súly lett volna a nyakamon. Ekkor Cuba kinyitotta a szemét, és nyugodt tekintettel rám nézett, visszahőköltem, és valami rá- kényszerített, hogy bűntudatosan elmosolyodjam. Felegyenesedtem, de Cuba kezével könnyedén megérintette a vállamat. Aztán ö is elmosolyodott, és ismét becsukta a szemét. Egészen közel hajoltam Cuba szájához, orromat megcsapta a rágógumi mentolos illata. Miután megérintettem ajkammal az ajkát, én is behunytam a szemem. Cuba könnyedén és lassacskán kinyitotta a száját, s én csak vártam, mi történik majd ezután. Furcsamód nem éreztem izgalmat, inkább kíváncsi voltam: kinyitottam a szemem, de csak hajfürtöket és egyeLuboS Jurík

nesen álló éles fűszálakat láttam. A fű felkeltette az érdeklődésemet. Cuba alighanem megérezte, hogy nem koncentrálok a csókra, 6 is kinyitotta a szemét, így egy darabig közelről bámultuk egymást. Aztán Cuba lassanként elhúzódott, és felült. Leguggoltam melléje.

Kis ideig így ültünk és hallgattunk. Cuba kivette a hajába fonódott fűszálat, és térdén lehúzta a szoknyát. Ez védelmi gesztusnak számított a szememben.

— Valóban nagyon szép hely ez itt — mondtam bambán, és mérlegelő pillantást vetettem Cubára.

— Senki sem jár ide... — válaszolta Cuba alig észrevehető türelmetlenséggel a hangjában.

Hallgattam, nem mozdultam, meg sem öleltem őt. Az volt az érzésem, hogy valahol mélyen a zsigereimben meszet oltanak.

— Csakugyan ... senki sem jár ide? —< kérdeztem.

Cuba ismét csak tárgyilagos volt. — Nem kell félned. Ez itt teljesen biztonságos hely. — Önkéntelenül is az órájára pillantott.

Ez már felhívás volt, nem vonulhattam vissza. Feléje fordultam, és kissé kelletlenül megöleltem. Engedelmesen lefeküdt. Az ujjaim nyomban úgy szétfutottak a testén, mint valami apró állatkák, elkezdtem gyorsabban és hangosabban lélegzeni, Cuba ts lihegett, és csókolgatta a nyakamat. A keblét is gyengéden simogattam, álmaimnak e hőn óhajtott pontját, amely tulajdonképpen mindennek az ősoka volt azon a lomha iskolai délelőttön a röplabdaháló alatt. De semmi sem segített; hiába színleltem az izgatottságot, lihegtem és csókolgattam öt, dobáltam magamat és izzadtam: hiábavaló volt minden igyekezetem* Aztán egyszerre abbahagytam az egészet, s verejtékezve és remegve, mint egy hosz- szú terepfutás után, legurultam a földre. Cuba értetlenül még egy kis ideig fekve maradt, köldökéig felcsúszott ruhával, félrehajtott fejjel, megnyílt ajkakkal, aztán mintha mindent megértett volna, rezignálton leeresztette maga mellé a két kezét* Tágra nyitott szemmel bámultam a felhőtlen égboltot, és úgy tetszett számomra, mintha az ég lassacskán leereszkedne hozzám, hogy eltakarja végtelen szégyenemet*

Cuba újra felült, megigazgatta a haját és a ruháját, majd két kezével átfogta a térdét. Nem szólt egy szót sem.

Könyökre emelkedtem. — Ne haragudj rám — préseltem ki magamból.

Noha furcsának is hathat, de ez után a sikertelenség után még szerelmesebb lettem. Össze-víssza kóboroltam a Mező utJ cában, a temetőben, a Medikus-kertben, és akár egy filmszalagon-, újra magam előtt láttam a bokrokat, a völgyet, Cuba hangját, a keblét és a hajfürtjeit, újra ott é- reztem a nyelvemen a szétrágott fűszál keserű izét. De többé nem hívtam fel Bubát.

Egy idő múlva azután minden készülődés nélkül elkezdtem írni. Verseket és hasonló csacskaságokat. Rádöbbentem, hogy az írás által kissé megkönnyebbülök. Lassanként megszabadultam a bennem felgyülemlett gyötrelmektől, s egy kissé jobban éreztem magamat.

Sőt, az a gondolat kezdett foglalkoztatni, hogy írok egy könyvet. Es következetes akartam lenni: olyan könyvet szerettem volna írni, mely az utolsó lesz az irodalomban, olyat, amely mindent , elmond az életről, amihez már semmit sem kell hozzátenni. Amiben benne lenne minden: az emberiség tragédiája és bölcsessége egyaránt, Azonban rájöttem, hogy az írás egyben magány is. A magányból pedig éppen elegem volt írás nélkül is. Azonfelül nem is igen ment nekem. Így tehát abbahagytam.

Egyszer találkoztam Frafío Kyllánnal, a szomszédommal, aki a harmincnégyes vonalon volt buszsofőr. Vagy öt évvel idősebb lehetett nálam, mindig maszatos szerelőruhában és kockás ingben járt, kellemes széles csontú arca volt, erős keze, és kezdett pocakosodat.

— jó neked — szólított meg —, ha csak így tétlenül csellenghetsz.., — átfogta a vállamat és magához szorított. — Inkább gyere el hozzám a műhelybe, segítesz megjavítani az autóbuszomat...

Legyintettem. Ugyan miért babrálnék én olajos autóbuszokkal?

Ámde két-három napi lélekölő lődörgés után mégiscsak felkerestem Frafío Kyliánt a szerelőműhelyben. Éppen az autóbusz alatt feküdt fülig olajosán, amikor megpillantottam, s előbb úgy tűnt fel nekem, hogy nemigen örült a megjelenésemnek. Mindjárt az volt az érzésem, hogy a műhelyben mindenkinek útjában vagyok, hogy egyáltalán semmi szükség ott rám, s nem is kellett volna oda mennem. Frafío azonban mégiscsak ellátott munkával: adott egy olajbűzös kezeslábast, úgyhogy a munkaideje hátralevő részében segítettem neki, hol egy szerelőkulcsot nyújtottam neki, hol sörért futottam el, meg aztán kihoztam a raktárból a szükséges pótalkatrészeket. Nem volt túl mulatságos foglalatosság, de legalább nem unatkoztam. Egészen elfáradtam, és aznap éjszaka nyugodtabb volt az álmom.

Másnap fürödni voltam, s műhelybe négy előtt mentem ki, fájront előtt, a szerelők már mosakodtak, és egyenként szállingóztak hazafelé. Abba a csarnokba mentem be, ahol a motortesztelő készülékek állnak, a csarnok üres volt, már csak Frafío maradt ott egy másik sofőrrel.

— Ha akarsz, várj meg az irodában kiáltotta oda nekem Frafío. — Elrííégyünk á Budvarba, és megiszunk egy sört; De csak úgy egy óra múlva... Még van itt egy kis dolgom. Rendben?

Nem volt mit csinálnom. Átvágtam az elnéptelenedett udvaron, és az iroda felé vettem az irányt, az iroda egy kicsi helyiség volt. mindössze három egymásnak tolt asztal és egy fém iratrendező állt benne. A falakon színes plakátok függtek különféle „sztárokkal“., Az egyik asztalon agyonfirkált naptár állt, az asztalnál pedig a sarokban főtana, a műhely számvivőnője ült* Ügy harminc körül járhatott, nem volt különösebben szép, de csúnya sem. A kékesszürke köpenyben meglehetősen testesnek látszott, világos arcbőre pedig épp olyan betegesnek hatott, mint amilyen a kő alatt növő fű szokott lenni. Ellenben rendkívül kedves teremtés volt, és szerették őt a műhelyben: bizonytalan színű hajfürtjei alatt élénk világos kék szempár ragyogott, s amikor mosolygott fnevetni is igen szeretett), kedves gödröcskék képződtek a két orcáján. A szerelők és a gépkocsivezetők időnként évödtek vele (ahogy már ez lenni szokott, ahol sok maszatos férfi van egy csomóban), de a Jolana lénye és viselkedése szinte teljesen kizárta az erotikus gondolatokat. Már az arckifejezése is valahogy arra engedett következtetni, hogy anyáson viszonyult a férfiakhoz, és egészen szelíden, már-már naivan viselkedett. Amikor beléptem az irodába, elmosolyodott, az arcán megjelentek a jellegzetes gödröcs- kék, biccentett a fejével, és folytatta a keresgélést egy halom irat között. Leültem, a kezembe vettem az asztalon fekvő újságot.

Kis idő múlva Jolana megkérdezte: —<

— Szüksége van valamire?

— Frafíót várom — válaszoltam gyorsan.

A műhelyben van. Azt mondta, egy óra

múlva kész. Nem zavarok? Megvárhatom őt... itt az irodában?

— Hát persze — nevette el magát Jolana. — Nekem Is van még egy kis munkám, csak üljön.

így tehát ültünk, én belemerültem az újságba, Jolana pedig számolgatott valamit* A légy szüntelenül zümmögött a fejünk fölött.

— Hát ez már kibírhatatlan — sóhajtott fel egy idő múlva Jolana.

— Eléggé idegesítő—* mondtam udvariasan.

— Odakinn gyönyörűen süt a nap. Igazi strandidő van, nekem pedig itt kell bajlódnom ezekkel a lajstromokkal... — Elhallgatott, majd kis tdő múlva hozzátette: — Holnaptól szabadságra megyek. Valakinek azért elő kell készíteni a fizetéseket, nem igaz?,

— Természetesen — hagytam helyben*

— Valakinek ezt is meg kell csinálnia.

— Két hét múlva lesz az esküvőm.

Meglepetést színlelve felkiáltottam:

— Nahát, csakugyan?!... Akkor szívből gratulálok.

Jolana csilingelő hangon felkácaqott [valóban gyakran nevetett): — Ugyan már* Nincs is mihez.

En is elnevettem magam.

Azután megint mindketten végeztük a magunk dolgát. Az irodában meglehetősen meleg volt, ezért Jolana már korábban kigombolta a köpenye fölső gombját.

— hegkérhetem magát valamire? — kérdezte. — Tudja... leltárt készítek. Segít nekem egy keveset?

Bólintottam, hogy igen, hogy örömmel segítek.

— De ehhez ki kell mennünk a raktárba i— mondta Jolana. — Rögtön készen leszünk.

A raktár egy afféle nagyobb fabódé magas nehéz ajtóval, az udvar túlsó oldalán volt. A polcokon dobozok sorakoztak, bennük a vadonatúj alkatrészek. Voltak ott egész aggregátok, orsók, gumiabroncsok, gumitömlők, hangtompítók, kocsiszekrénydarabok, különféle olajok, csavarok, csavaranyák és alátétek. A raktárban egyébként félhomály volt, a levegő bűzlött a motorolajtól és zsírtól.

■— Olvassa ezt nekem, legyen szíves —< mondta Jolana, és a kezembe nyomott egy csomó papirost, maga pedig odalépett az állványokhoz. Alkatrészjegyzékek, kiadó- lapof, szállítólevelek. En olvastam az alkatrészek nevét, Jolana pedig ellenőrizte, s közben jegyezgetett és számolgatott valamit. Rendkívül lassan ment a munka, mert Jolana mindent alaposan csinált. A mozdulatai is lassúak voltak, úgy tűnt fel nekem, hogy sohasem készülünk el vele. Megizzadtam, mint egy kacsa, és már rég megbántam, hogy beültem hozzá az irodába.

— Nnna elég volt — mondta egyszerre*

— Elég. Majd holnap... Nem, majd az esküvőm után befejezem — nevetett fel csak úgy magának.

Lehuppantam egy rozoga székre, még böngészgettem egy kicsit a papirosokban, s amikor felpillantottam, látom, hogy Jolana odamegy az ajtóhoz, és belülről bereteszeli egy nagy kallantyúval. Azután kiszolgált autóbuszokból származó elnyűtt üléseket kezdett egymáshoz tologatni, míg a végén egy ágyszerűség állt össze belőlük. Amikor ezzel elkészült, összeszedett néhány szét dobált szerelöruhát, ráterílgette az ülésekre, mintha lepedőt tenne rájuk* Az ülések közötti réseket kitömte bodros hajcsomókra emlékeztető faforgáccsal meg mindenféle rongy darabokkal, amelyekbe a szerelők olajos kezüket szokták törölni* Minden sietség nélkül, nyugodtan tette mindezt, mintha egászen természetes, magától értetődő lett volna. Rám még csak egy pillantást se vetett közben, csendben ültem, kínosan szorongatva markomban a papircsomót, s közben teljesen kiszáradt a szám. Azonban' egy csöppet sem izgultam fel, és az volt az érzésem, hogy ezzel a tettel valamiképpen önmagától teljesül majd be az események törvénye.

— Egy kicsit görbén áll — Jegyezte meg Jolana elmosolyodva, majd a többi gombot is kigombolta szilon köpenyén.

Felálltam, s a papírcsomót letettem a székre. Hagytam, hogy vezessenek, mint ahogy a vakokat szokták átvezetni a for-' galmas útkereszteződéseken, az egészből mindössze az olajos szerelöruhák bűzét tudatosítottam magamban, meg egy kicsit zavart, hogy a lábam becsúszott az ülések közötti részbe. Jolana nem engedte, hogy siessek, így tehát olyan egyszerű és természetes volt az egész, akár az eső, melyet váratlanul permetez ránk az ég. Jolana vállán megpillantottam egy kis sebhelyet, amely gyerekkorából maradt ott az oltás után. Simogattam a mellét, mely egyáltalán nem hasonlított a Cuba melléhez. Észre se vettük közben, hogy a hajunk tele lett kacsa)arkszerű faforgáccsal. Miután befejeztük, Jolana a legkisebb zavartság nélkül ismét összeszedte a szerelőruhákat, az ütéseket visszatologatta a helyükre, begombolta a köpenyén a gombokat, majd az ujjaival átgereblyézte göndör haját.

— Mehetünk — mondta jóságos mosoly- lyal.

m voltak semmiféle rendkívüli érzéseim: csak úgy tűnt fel nekem, hogy beteljesedett valami. Azon, ami korábban történt velem, akár nyugodtan mosolyoghattam is.

— Nem unatkoztál? — kérdezte tőlem aztán Frafío Kylián, amikor együtt ballagtunk a Budvar felé, hogy megigyunk egykét sört.

— Ki lehetett bírni — mondtam, és tudtam, hogy szerelmeskedés közben ezután mindig az elnyűtt és siippeteg buszülések és az olajos szerelőruhák bűzét fogom érezni.

Kövesd! János fordítása

ELSŐ SZERELEM

— . ti.: i

•H