Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-02-11 / 6. szám

új ifjúság 4 ■ ■ tizem a szövetkezetben­............................................................... Nagy Éva A Munka Érdemrenddel kitüntetett rimaszécsi (Rimavská SeC) Új Világ Efsz-ben kilenc évvel ezelőtt tizenkét dolgozóval megnyílt a Banská Bystrica-i Teslával kooperáló melléküzemág. Ma a Számítástechnikai Művek egyik megbízható, ütő­képes kooperációs üzeme. Népszerű és vonzó — Az indulástól itt vagyok — kezdi Simon La­jos üzemvezető. — Jelenleg százhúsz dolgozónk van, de Idén létszámnövelést tervezünk, úgyhogy száznegyven alkalmazottunk lesz. Ez nem lesz gond, mert a fiatal lányok és asszonyok körében népszerű, vonzó az üzemünk. Safárikovótól Bátkán keresztül egészen Simonyiig (Slmonovce) terjed a vonzáskörzetünk. Helybeliek még érettségizettek is dolgoznak nálunk. Nem kell utazgatniuk, nem kell műszakra járniuk, jók a kereseti lehetőségeik, és ami a legfontosabb, a szövetkezet segítségével az anyukák is meg tudják oldani kisgyermekük el­helyezését. A szövetkezetnek óvodája van. A be­járók hozzák magukkal a kicsiket, műszak után pedig mennek értük az óvodába. Dolgozóink átlag- életkora harminc év körül mozog. Négy új mű­hellyel és szociális helyiségekkel gyarapodtunk. — Mennyire vannak szakmailag felkészülve az itt dolgozók a bonyolult elektronikai alapegységek gyártására, ellenőrzésére, mérésére. Sőt, mint tud­juk, még exportra Is termelnek — kérdezem a ve­zetőtől. — Van olyan munkahely, ahol csak féléves be­tanulás után dolgozhatnak. A betanítást is mi vé­gezzük. Tizenkét dolgozónk elektrotechnikai szak­munkásképzőt végzett Banská Bystricában. Évente , két-három fiatal szakember érkezik innen. Mint már említettem, közel tizenöten dolgoznak közép­iskolai végzettséggel, és egy diplomás dolgozónk is van. Tavaly 12 millió korona volt a tervünk. A munka egyre igényesebb Az üzem egyik alapítótagja Szabó István műszak- vezető. A múlt és a jelen gyártási programjával ismertet meg. — Régen egyszerű szimmetrizációs tagokat gyár­tottunk, ezt autóantennák, mikrokapcsolók, majd antennaerősítők tápegységei követték. Az utóbbiak exportra készültek, akárcsak az antennacsatlako­zók, amelyekből az idén is több mint 240 ezer darabot gyártunk. Ezen kívül a televíziózásnál használatos tompítőtagokat gyártottunk, valamint a kábeltelevízióhoz szükséges elosztókat. Tavaly anyavállalatunknál a számítógépgyártás került a termelés középpontjába, s ennek megfelelően mi is megkezdtük az átállást. Először a Zilinai Szá­mítástechnikai Kutatóintézettel kezdtük az együtt­működést. Az első ötszáz darab PP-01-es személyi számítógép tápegységeit és színes monitorait ml szereltük össze és helyeztük üzemképes állapotba. Az év közepétől fokozatosan áttértünk a számító­gépek tartozékainak gyártására. Az idén kezdjük az új fejlesztésű PP-06-os személyi számítógépek tápegységeit gyártani. Nehéz és felelősségteljes munka vár rápk, s ráadásul termékeink 15 száza­léka szovjet exportra készül. — A hatékonyság fokmérője a minőség, ame­Simon Lajos üzemvezető Figna Ede mérnök és Bödi­fejes Lajos lyet az elmélet szerint csak fokozott ellenőrzéssel, differenciált bérezéssel, jutalmazással és egyéb ösztönzéssel lehet elérni és megtartani. Hogyan van ez a szövetkezet üzemében? — Aki után az ellenőrzéskor hibát találunk, az a boríték tartalmán is megérzi. A jutalmazás is a minőségtől függ. Van egy elvünk, amelyet igye­keztünk a nőkkel is megértetni: minőségben ne­künk túl kell tennünk az anyavállalaton. Tavaly például a 30 millió korona értékű produkciónkból 9 ezer korona reklamációnk volt. Tehát elenyésző, de van, ezért foglalkoznunk kell vele, hogy minél kevesebb selejt kerüljön ki kezünkből. Műhelyekben Egyik műhelyből a másikba megyünk. Az elsőben szorgos női kezek hajtogatják, forrasztják a mi­niatűr alkatrészeket a nyomtatott áramkörbe. Min­denki munkájára összpontosít, csak egy röpke pil­lantással veízik tudomásul az idegen jelenlétét. — A kézügyességen nagyon sok múlik — mondja kísérőm. — Bekötési rajz nélkül is megy? —■ kérdem az egyik fiatal dolgozótól, Nagy Évától. ' —■ Hát persze — válaszolja. — Ezt a tápegysé­get már úgy ismérjük, mint a tenyerünket. Tudjuk, hová ipegy rezisztor, kondenzátor, dióda, tranzisz­tor vágy egyéb. Már nagyobb körültékintést igé­nyel, hogy mindig a megfelelő helyről vegyem lei az alkatrészt. — A legutóbbi fizetéskor mennyi volt a boríték­ban? — érdeklődöm tovább. — Nekem nem volt sok benne, mivel gyerekem elég sokat betegeskedett, de nem titok, nálunk az átlagfizetés tisztán 1600 korona körül mozog. Tovább megyünk és közben kísérőm elmondja, naponta 20—22 PP-01 áramforrás készül itt el. Mindjárt meg is érkezünk oda, ahol ezeket pró­bálják ki. A műhely vezetője Figna Ede mérnök kalauzol végig a munkahelyeken. — Tíz fiatal sráccal dolgozunk itt. Az áramfor­rásokkal komplettizáljuk, végezzük a próbaüzeme­lést. Ez abból áll, hogy 48 órára olyan terhelés alá vesszük őket, mintha a számítógépben lenné­nek bekapcsolva. Az észlelt hibákat azonnal eltá­volítjuk. A javításokat végző Bódifejes Lajos még azt is elárulja, hogy aznap hat kisebb javítást kellett el­végeznie. Vége felé közeledik a műszak, amikor a teker­cselőműhelybe érünk. A fojtótekercseket, a transz­formátorokat szintén önállóan állítják elő. Mire az utolsó műhelybe értünk, fél négy elmúlt, vége a munkaidőnek. Az ablak mellett azonban egy fia­tal lány marad, tovább dolgozik. — Szalai Teri, az egyik legszorgalmasabb mun­kásunk — mondja kísérőm. — Te nem készülsz haza, hiszen a műszaknak vége? — fordulok Terihez. — Dehogynem, csak hát még van időm a vonat indulásáig. Meg aztán akkor kell dolgozni, mikor van anyag, hiszen előfordult már, hogy két hét alatt kellett a havi tervet teljesíteni. Ilyenkor én ügy szoktam, hogy még haza is viszek alkatrésze­ket. Otthon meghajlítom őket, huzalokat szabok, tehát előké­szítem a másnapi gyors össze­szerelésre. — Bizonyára a kereseteden is megmutatkozik ez. — Igen. Az utolsó fizeté­sem háromezren felül volt, de kemény munkával megkeresett pénz az. Visszasétálunk a főnöki iro­dába. Útközben még azt is el­árulja kísérőm, hogy itt nem akkor van elégedetlenség, ha sok a munka, hanem akkor, ha állnunk kell, ha nincs elegen­dő alapanyag és csak félgőz­zel dolgoznak. Bárcsak minden munkahe­lyen így lennel Polgári László ^ ÍA szerző felvételei j Kedves barátnőm! Nem is tudom, hogy mondjam el, hogy megérts. Te, aki annyira családcentrikus, gyerekpárti vagy. Világra hoztál négy gyereket, újra és újra vállalva a szüléssel, neveléssel járó gondokat, nehézsége­ket, semmint hogy terhességmegszakításhoz folya­modj, mert az szerinted gyilkosság. Egyetértettem veled, hiszen tudod, hogy már én is megszültem két gyereket, ami a mai rohanó világban szintén elismerésreméltó. Amikor azonban legutóbb a ciklusom elmaradt, kezdtem kétségbeesni, s ahogy múlt az idő, egyre nyugtalanabb lettem. Rettegtem orvoshoz menni, féltem attól, hogy a szemembe mondja: terhes va­gyok. Bár már bizonyos voltam benne, mégis le­sújtó volt, amikor kitöltötte a kiskönyvet. Ne érts félre, nem a terhesség viszontagságaitól félek vagy a szülési fájdalmaktól — tudom, mindenért kár­pótolna az a semmihez nem hasonlítható érzés, amikor gyermekemet gyengéden magamhoz szo­ríthatom. Mégis félek és félek. Félek attól, hogy ez a szülésem Is úgy megy végbe, mint az előző kettő. Hogyan is? Rágondolni is rossz, de azért elmondom. Négy éve annak, hogy egy októberi estén Jelent­keztek a fájások. Mikor már vagy negyedszer je­lentkeztek, biztos voltam benne, hogy megkezdő­dött a szülés. Teljesen nyugodt voltam. Férjemmel összecsomagoltuk a holmikat, taxit hívtunk. A szü­lészeten testlleg-lelkileg felkészülve jelentkeztem. Semmiből sem csináltam problémát, hiszen jó előre áttanulmányoztam számos erre vonatkozó Irodal­mat, s a tanácsadóba is rendszeresen eljártam. A férjemnek meghagytam, hogy éjfél előtt ne is te­lefonáljon, csak akkor esedékes a szülés... A szülőasztalra teljes lelki nyugalommal feküdtem fel, hiszen minden a könyvekben olvasottak és a tanácsadóban hallottak szerint zajlott. Sorsunkat az orvosokra, nővérekre bíztam. A teremben egyet­len szülőasztal volt. Este tizenegy óra körül az orvos megvizsgált, és azt mondta a nővérnek, hogy két-három óra múlva várható a szülés. Azután ki­mentek, és én egyedül maradtam. Nem törődtem vele, hiszen azt gondoltam, ők tudják, mit csinál­nak, és biztosan benéznek majd hozzám néhány­szor. Nem úgy történt. A fájások egyre sűrűbben jelentkeztek, de nem nyitott be hozzám senki sem. Kétségbeesve kiáltozni kezdtem, mire örökkévaló­ságnak tűnő idő múlva nyílt az ajtó, megjelent a nővér, és szemrehányóan adta tudtomra, milyen fegyelmezetlen vagyok, szégyelljem magam. Úgy érzem, rögtön megszülök, mondtam neki. Azt csak bízzam rájuk, ők tudják, mikor kell közbeavatkoz­niuk, Magamra hagyott. Kétségbeesésem a végte­lenségig fokozódott. Görcsösen rángatóztam, érez­tem, mint tágulnak a szülőutak, szerettem volna visszatartani, de nem ment. Eszeveszetten sikol­tozni kezdtem. Berohantak, már nem tudom, kik, csak arra emlékszem, hogy néhány perc múlva nyekergő csecsemősírás töltötte be a szobát. Az én kislányomé. Amint betakartak, rögtön mély álomba zuhantam. Äm az alvásom nem volt nyu­godt. Minduntalan felébredtem, s ilyenkor jeges rémületet éreztem. Azt álmodtam, hogy szülök, nincs, aki segítsen, s a csecsemő le akar esni az asztalról... Ez az álmom minden éjszaka vissza­tért. Beletelt fél év, amíg túltettem magamat a tör­ténteken. Kislányunk nem egész kétéves volt, ami­kor újra terhes maradtam. Ez a terhességem már kicsit a várakozásé és a reménkedésé volt, titok­ban fiút akartam. A véletlen úgy hozta, hogy a fájások megint este kezdődtek, bár ezúttal egészen más évszak­ban, májusban. Amikor a szülészeten megjelentem, nem akartam hinni a szememnek. Ugyanaz a sze­mélyzet szolgált, mint annak idején. Biztos vol­tam benne: csak azt várhatom, amit az előző szü­lésem alkalmával. Az orvos már nem emlékezett rám. Még mielőtt véleményt nyilvánított volna, rl- mánkodva kértem, hogy ha magamra hagynak is, gyakrabban nézzenek be hozzám, mert a múlt al­kalommal Is a vártnál gyorsabban megszültem. Csak legyek nyugodt, mondta, nem szeretik a fe­gyelmezetlen kismamákat, különben Is, ha eljön az ideje, ők mellettem lesznek. Figyelmeztetni akartam őket az előző szülésemre, mire az orvos kijelentette, hogy rájuk még soha semmi panasz nem volt. Otthagytak, s minden kísértetiesen meg­ismétlődött: kétségbeesett sikoltozásomra az utol­só pillanatban rohantak be, de többről már nem tudtam. Amikor magamhoz tértem, már a tisztába tett, becsomagolt gyermekemet mutatták meg. Fiút szültem. Rettentően örültem, amikor azonban újra átvillant agyamon az egész, rosszul lettem. S ez így ment, valahányszor eszembe jutott, elsötéte­dett előttem. Idegösszeroppanással kezeltek, mie­lőtt elhagytam volna a kórházat. Gyermekemet csak akkor adták a kezembe, amikor jobban let­tem. S most újra itt vagyok terhesen. Szülnék több gyereket is szívesen, de annak a tudatában, hogy szülés közben vigyáznak rám, törődnek velem. A férjem biztat, keresünk másik szülészetet, minden rendben lesz. Ne telefonálj, majd jelentkezem a kórházból, ha már mindenen túlleszünk. Most kész szerencsének tartom, hogy távol vagy tőlem, tudom, már siet­nél hozzám, hogy vigasztalj, Ráérsz majd azután is. Szóval, majd újra hívlak. Csak arra kérlek, szo- rítsl — csóka —

Next

/
Thumbnails
Contents