Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-12-30 / 52. szám

JUBILEUM ELŐTT A MATES2

VALLOMÁSOK A SZÍNHÁZRÓL

Mics Ildikó a színház tehetségkutató vizsgáján tűnt fel. Azok, akik figyelemmel kísérik az amtőr színjátszás legeredményesebb együtteseinek fesztiválját, a Jókai- napokat, már találkozhattak vele korábban is, hiszen a kassai (Koétce) X Iparista Kisszínpad tagjaként megfordult a fesztiválon. Magam is láttam a Shakespeare Szentlvánéji álom című művéből készített előadásban. A sikeres tehetségvizsga után a Thália Színpad tagja lett. Azóta kisebb- nagyobb szerepekben láthatta a kbz’tn^e Játszott az Aranykulcsocskában, a Leonce és bénában, a beszállás Párizsban című darabban... A színháznál töltött pár évad alatt módja nyílt arra, hogy ellesse kollégáitól a mesterség alapjait, de arra is, hogy lassan-lassan a maga személyes véleménye kialakuljon.

— Ki az a színésznő vagy színész a Mateszban, akinek művészetét nagyra becsüli?

— Azt hiszem, nagyon igazságtalan és meggondolatlan lennék, ha csak úgy kapásból egy-két nevet megemlítenék. Az egész színház munkáját nem ismerem elég közelről, beleértve a komáromi társulatot is, bár legalább egyszer, de van, akit többször is láttam már színpadon. Egy két szerep alapján azonban véleményt mondani nagyon dőre, meggondolatlan dolog. Ennyit a saját bőrömön is tapasztalhattam. Kassai kollégáim között is vannak olyanok, idő sebbek és fiatalabbak egyaránt, akiktől partnerként segítséget kapok, akik vissza tudják dobni a labdát, akikkel jó játszani. Én becsülöm őket. Ide tartozik még, hogy az ember akkor döbben rá, mennyi mindent nem tud, ha tanulásba fog, ha mestereket kap. Olyanokat, akik saját szakértelmük folytán valamire meg is tanítják. Engem Dráfi Mátyás és Németh Ica döbbentett rá hiányosságaim egynémelyi- kére, amikor a főiskolai felkészülésben segítettek. Őket látva-hallva tudtam felfogni, megérteni, hol Is tartok (vagy hol nem tartok) tulajdonképpen.

— Amikor színpadra lép, nem érez remegést a lábában? Fél?

— Természetesen, hogy érzek bizonyos

fajta félelmet; én úgy nevezném: lámpalázat. Az a jó benne, hogy „egészséges lámpaláz“. Ha valamilyen okból kifolyólag bizonytalan vagyok magamban, akkor az a félelem esetleg bénítólag hat, ami pedig nagyon kellemetlen állapot. Viszont az sem jó, ha az ember semmiféle belső „remegést“, feszültséget nem érez. Erről szerencsére még idejében sikerült megbizonyosodnom. . '

i— Pályatársai befogadták? Mit gondol, szeretik? Mert hát a szeretet és a bizalom önbizalmat ád, amely ezen a pályán nem elhanyagolható tulajdonság. Különösen, mint ahogyan ezt a maga esetében jellemzőnek vélem, ha reális önismerettel és kellő szerénységgel párosul. Vagy véleménye szerint inkább a szigor a célravezető?

— Befogadtak vagy megszoktak? Elfo; gadták, hogy itt vagyok? Nehéz ezt megállapítani. Ugyanúgy azt sem könnyű, hogy kinek mennyire vagyok szimpatikus, és miért. Ha tárgyilagos próbálok maradni, azt mondhatom: kollegiális szinten mindenkivel jól megvagyok. Hogy aztán kiben mi lakozik mélyebben, mennyi önzetlenség, miiéle sérelmek, milyen egyéb befolyásoló körülmények, nem tudhatom. Ki mutatja az igazi arcát és ki álszenteskedik, az már egy másik téma. Vannak, akik szeretnek, drukkolnak nekem, és bizonyosan vannak olyanok is, akiknek közömbös a személyem, vagy nem sikerült velük elfogadtatnom magam. Azért is nehéz egyértelműen válaszolnom, mert az ember ilyennemű információkat legtöbbször nem első kézből kapja. Egyébként is már végletesen érzékeny, mindent megrágó, mindenre reagáló típus vagyok. Ebből adódik, hogy nálam a szeretet és a bizalom az egyedüli célravezető módszer. így lehet belőlem kicsa- lögatni a legjobb teljesítményt. A túlságosan szigorú, erőszakos, esetleg lekezelő magatartástól megtorpanok, megrémülök, begubózom, görcsös leszek. Nagyon hálás tudok lenni, ha bizalommal vannak irántam. Elég egy-egy apró elejtett szó, biztatás, dicséret. A szigort akkor viselem el, ha szeretet és bizalom kíséri. És még egy esetben, ha azt jelenti: színházi fegyelem.

Mics Illdikó pályája elején tart, s talán éppen őnála reménykedhetünk, hogy sikerül felkapaszkodnia Thália szekerére. Az utánpótlásra nagy szükségünk van.

Rancsó Dezső ebben az évben kezdte meg tanulmányait Bratislavában a Színművészeti Főiskolán. Másodszori nekifutásra sikerült bejutnia. A gimnáziumi érettségi után nem vették fel. Ekkor bevonult tényleges katonai szolgálatra, s másodéves katonaMics Ildikó partnere ezúttal Pólós Árpád

Fotó: archív

ként jelentkezett újra. A színháznál töltött évadja alatt akadt egy számára ígéretes alakítási lehetőség: Osvald Záhradník Tűzijáték című előadásában egy szellemíleg- lelkileg sérült fiút játszott — meggyőzően. Majd pedig Fabó Tibor után átvette Bu- kovían Mielőtt a kakas megszólal című drámájának egyik szerepét. Ezt az előadást rögzítette és sugározta a Magyar Rádió is.

— Vissza tud-e emlékezni, hogyan történt a nagy elhatározás, hogy színész lesz?

— A középiskolai évek alatt amatőr színjátszóskodtam. Ekkor egyre inkább erősödött bennem a színház iránti vonzalom, de talán még akkor nem volt tudatos... Jó volt játszani, kellemes időtöltésnek számított. Élveztem, hogy a rendező ezt-azt kér tőlem, és én tudom, mit kell tennem, hogy annak látsszék a cselekvésem és a szövegem, amit a rendező akar. A Jókai- napokon többször is felléptem mint a komáromi gimnázium—irodalmi színpadának tagja. Később szülőfalumban, Hetényen, az akkor „virágkorát, élő Csokonai Színpad tagjaként dolgoztam. Ma is emlékszem, az egyik Jókai-napokon Heltai Jenő A primadonna című egyfelvonásos bohózatában játszottam a fiatal újságíró, Csobolya szerepét, aki halálosan szerelmes a kacér és léha, de annál korlátoltabb primadonnába. Érettségi után a Matesz tagja lettem. Hogy hogyan? „Egyszercsak“! így alakult. Nem tudom pontosan megmagyarázni. Az az igazság, hogy nem sokat rágódtam rajta. Jött. Egy évadot játszottam a színháznál. Éppen csak megismerkedtem a kollégákkal. Megvallom, néhány színpadi alapfogásról azért volt tudomásom, hiszen Hetényen eléggé következetesen dolgoztunk. Ogyhógy ez alatt az egy évad alatt jött egy-két szerep is. Nem is akármilyenek. Legalábbis számomra a Záhradník- és a Bukovcan- darabokban adódott lehetőségek igényes feladatoknak számítottak. A kritika és a kollégák, de a közönség reagálása alapján úgy éreztem, nem dolgoztam, igyekeztem hiába. Ekkor már magától értetődő lett számomra, hogy ez az, amit csinálni akarok. *

— A katonai szolgálat két hosszú óve alatt jutott-e eszébe a színház?

— De még hányszor! Különben sem szakadtam el egészen tőle, mert a kaszárnyába járt az Üj Szó. Ebből aztán minden bemutatóról értesültem. Igaz, csupán egy kritikus „szemszögéből „láthattam“ az előadásokat, de hát ott ez is jóval több volt a semminél. Azután a tévében láttam Záh- radník Tűzijátékát, amelyben a Matesz színpadán én is játszottam. Mondhatom, elementáris élmény volt látni más színészekkel, más rendezésben, eredeti nyelven, a- melyen íródott.

— Mit vár a főiskolától, Illetve ott önmagától?

— A legfontosabb: sikeresen elvégezni a főiskolát, a lehető legalaposabban megtanulni a szakmát, hogy később minél pontosabban oldhassam meg színházi feladataimat. Elnézést, de most már megyek.

— Hová siet ennyire?

— Elárulhatom?

— Természetesen.

— Megyek tornacipőt venni, meg tornaruhát. Ugyanis tegnap szereltem le, holnap pedig már utazom, hiszen két hete megkezdődött a suli.

(Ez a beszélgetés október legelején készült. Rancsó Dezső azóta már vizsgáira készül. Kívánjuk, sikerüljenek az első lépések.)

Kiss Péntek József

Gegszéria az elnyomott nőkről

Az emancipált nő, akt rendszeresen dolgozik, Iszik, cigarettázik, nemi életet él, mos, főz, takarít, bevásárol, gyermeket nevel, konspirál, részt vesz a mozgalmakban, lázad, megalkuszik, egyszóval hős — ez az egyik oldal. Az önkényeskedő férj, aki nem csinál semmit, csak lumpol, követel, akinek csak elvárásai vannak, aki szeretőt tart (esetleg nőt vagy nyuszikát, adott esetben Nyuszkót), aki megátalkodott gazember — ez a másik oldal, bizony. A konfliktus szükséges rossz, különösen akkor, ha a konfliktushelyzetek erőltetettek.

A színdarabot Nataäa Tanská írta, fölhasználva egy mondvacsinált alaptémát, ki cicomázta és egy kicsit megadjusztálva feltálalta nekünk. Nekünk, akik eddig sem voltunk túlságosan igényesek, apró dolgoknak Is tapsikolva tudunk örülni, ami nem is annyira a produkcióra, mint inkább a darabra érvényes. A meséje egy kinagyított, felfújt társadalmi álprobléma. Ha jól bogoztam ki a kuszaságból, arról szól, hogy az asszonyt, a családanyát, a nőt rabszolgaságra kényszeríti a teremtés koronája. Arról nem szól, hogy mi történne akkor, ha esetleg a felvilágosult, társadalmilag egyenrangú, emancipált, művelt nőnek, asszonynak, családanyának nem kellene dolgoznia, hanem „csak“ a háztartást és a családot tartaná rendben; a gazember, züllött, erkölcstelen, léha férfi pedig ezt anyagilag lehetővé tenné, biztosítaná. Arról sem szől, hogy ezek az anyák, így elnyomottam reggel hatra viszik óvodába a porontyaikat, és este ötkor mennek értük, s arról sem szól, hogy ki szenved nagyobb kárt, a gyermek-e vagy az anya. Mert engedelmes a kenyér- és vacsorakérdés azért eltörpül a társadalom (család) eme sokkal súlyosabb erkölcsi gondjai mellett. Legalábbis nálunk és legalábbis most.

Az eddigiekből talán már kisejlik, hogy a darab stílusában sem egységes. Ez még a kisebbik baj lenne, ha a tobzódó etűdök mindvégig követhetőek lennének, de csak részleteket láttam valamiből, amiből az egész még sok jó szándékkal sem áll össze. Nem tudom, csak sejtem, hogy a bemutató közönsége éppen ezért ülte végig szinte drámai csendben a legelvetemedet- tebb gegparádét Is.

De maradjunk még egy kicsit a stílusnál. A nyitóképben két munkásruhába öltöztetett bohóc (egy szomorú és egy vidám?) jelenik meg a közönség sorai között. Az elidegenedést példázandó, éppen csak köszönnek egymásnak, játékuk magán viseli az- abszurd színház felszínes jegyeit, aztán mikor végre ember-bohőc-mód szóba elegyednek, eltorzított hangon ugyan, de reálisan értékelik a saját helyzetüket. A helyzet ugyan rossz, de nem reménytelen, nosza: lázadjunk fel! — ha két orleans-1 szűz összedugja a fejét, abból valami csak kialakul... Megérkezik Ella (Tóth Erzsébet), családja, reneszánsz (?) jelmezben, s előad egy bájos jelenetet arról, hogy milyen éhesek a hangszereik: tésztareszelő, két fedő és krumpünyomó. Harsány, bizarr népszínházi pillanatkép, sajnos, hamar vége szakad. Nézzük hát meg, mitől szomorú Bella (Németh lei)! Bizony, bizony, ő attól szomorú, hogy a szeretetreméltó munkásnőt elhanyagolja az a szoknyavadász férje, akinek ha ránéz, a puskája Is (a vadász) a földig konyul. Pedig hát Bella (már a mai ízlés szerint) elég slampos ahhoz, hogy a tizenévesek bálványa legyen, sajnos, az a himpellér férje sem kamaszkorú, így inkább a jól öltözött, ápolt leánykák felé hajlik, még akkor is, ha nem éppen észkombájnok. Megoldás ebben az etűdben sem születik, viszont félelmetesen közeleg a mindent elsöprő vég. Közben ugyan megnézhetnénk azt a jelenetet, amiért érdemes színházba járni (menni), de a rendező Miro Procházka m. v. kitűnő érzékkel szennyezi be a csodát. Miről van szó? Ella és Bella megfáradtán lehasalnak (kikönyökölnek) a szemétdombra, s ott újraálmodják leánykori álmaikat. A szituáció egyszerre groteszk és lírai, tehát gyönyörű abszurdum. Erre a rendező (szerző, dramaturg), rátesz egy lapáttal: A szín előterébe behoz néhány élő szobortorzót s egy „főnököt“, akik balettjükkel, gőgicsélésükkel szétszaggatják a szépen kifeszített abszurd ívet. Végül azért csak összejön egy tiszta etűd, amelyben majdnem egyetért a férfi (Robi — Boráros Imre), és a nő (Ella), de Itt meg abbéli Igyekezetében a rendező, hogy Időszerűvé tegye a mondanivalót (sorközi utalásokat), huszadik századbeli gondolkodóvá varázsolja a férjet (ha akarom, slides sapkája szerint az egyik legnagyobbá, akkor viszont ki Ella?), s ezzel a szájbarágásával önmaga vitorlájából fogja ki a szelet.

Ami elfogadhatóvá tette a produkciót, az a nagyszerű színészi teljesítmények és a magabiztosan, ragyogó ötletekkel felépített színpadkép. A színészi gárdából nem tudnék elmarasztalni senkit; áz epizód- szereplőktől a címszereplőkig mindenki olyan felelősséggel nyúlt a figurájához, ahogy azt mindig elvárnánk tőlük. Vagy pedig sejtem, ők is érezték, hogy csak bravúros alakítások sorával menthetik meg ezt a produkciót. A színészvezetés terén tehát a rendező Is derekas munkát végzett. Bár Ilyen következetes lett volna az etűdök egységesítésében Is!

Pavol Cisárik jelmezeit nem értettem olyan pontosan, mint a díszleteit, elsősorban Robinál volt ez szembeötlő; az egyik jelenetben még egyfajta lgricjelmezben látom, később pedig minden ok nélkül mai yíkendruhában. A szereplők közül nem emelnék ki senkit, a már említetteken kívül kitűnőt nyújtott Holocsy István (Tobt), Mák Ildikó (Marcsi), Varsányi Mária (Karcsi) szerepében.

Valamit azért még szeretnék megjegyezni, mert fontosnak tartom: a színházi plágium Is becstelen dolog, nemcsak az irodalmi vagy a műszaki. Ebben a produkcióban pedig tucatnyi volt, és könnyen bizonyítható. — soóky —

EGY ÉRDEKES ALAPÍTVÁNYRÓL

Néhány héttel ezelőtt egy érdekes és értékes alapítványról olvashattunk testvér- lapunkban, a KISZ központi lapjában, a Magyar Ifjúságban. Az alapítvány pénzeszközeit a Magyar Ifjúság szerkesztősége biztosítja különböző forrásokból, amelyek >— bizonyos értelemben — a szerkesztőség munkafeltételeit szolgálták eddig. Az alapítvány céljából és feltételeiről Gubcsi Lajost, a Magyar Ifjúság főszerkesztőjét kérdeztük.

— Az alapítvány célja, hogy évente egyszer nagy összegű honoráriummal fejezze ki a köz- és szakmai megbecsülést az adott Időszakban legjobbnak tartott művek alkotóinak, neve pedig: A MAGYAR MŰVÉSZETÉRT. Tizenkét kategóriában hirdettünk Nagydljat, amelynek összege kategóriánként százezer forint. A nagydíjat tizenkét tagú bíráló bizottság ítéli oda, Indokolt esetben dönthet a díj megosztásáról, 111. a kollektív díjazásról, például szerzőpáros vagy kórusok, néptánccsoportok díjazásakor.

— Milyen kategóriákról van sző, és hogyan történik a Nagydíj odaítélése, átadása?

— A pályázat a következő kategóriákra vonatkozik: prózai művek — írók; lírai művek — költők; komolyzenei művek — zeneszerzők; filmrendezők; színházi rendezők; férfi színész, előadóművész; női színész, előadóművész; festészet, grafika; szobrászat; népművészet; táncművészet; — és utoljára hagytam, ami önöket, a csehszlováklat magyarokat Is érinti, tehát a határon kívüli magyarság irodalmi, művészeti teljesítménye. Ez utóbbi kicsit széles skálát tartalmaz, bízunk azonban abban, hogy sikerül objektiven kiválasztani az arra legértékesebb, legérdekesebb alkotást. A Nagydíj átadására minden év november 17-én kerül sor,, először 1988-ban. Az alapítvány létrehozásának, a díjak átadásának nem feltétele a televíziós közvetítés, kizárólag a kimagasló teljesítmény, Illetve az értékelő bizottság ezt elismerő döntése. Vagyis a művészeti ágak szerinti díjazás szigorúan szakmai szempontok alapján történik, a jelöltekről és a közülük való végső kiválasztásról a zsűri határoz. Ezzel próbáljuk kiszűrni az esetlegességet, illetve azt, hogy néhány tucatnyi szavazattal a jelöltek közé lehessen kerülni.

— Ne haragudjon, ezt nem egészen értem., Ezek szerint a bíráló bizottságot Is közvélemény-kutatással, olvasói szavazatok alapján óhajtják összeállítani?

— Igen, kulcskérdésnek tekintjük ugyanis a bíráló bizottság összetételét, tehát a zsűri összeállításának a módját Is. Kiírásunk szerint a zsűri tagjait a közvéleménytől érkező szavazatok alapján kérjük fel. E célbői a Magyar Ifjúság 1987. december — 1988 február között minden héten szavazólistát tesz közzé, amellyel az olvasók arra a 12 személyre szavazhatnak, akiknek kulturális véleményalkotásában és etikai alapállásában a leginkább megbíznak. A zsűribe a legtöbb szavazatot elnyerő személyiségeket kérjük fel.

— Köszönöm a tájékoztatást.

Horváth Rudolf