Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-12-23 / 51. szám
Gyurcsó István: LÁTÁSRA IGÉZTÉL Köszönöm szemed: szemeddel látok. * Előtten csengő, azúr világok kékje, végtelen. Ki tudja, meddig vigyáznak még rám csillagszemeid?! Csörgő fegyverek, láncok zuhannak. Békét kívánok másnak s magamnak* száz halál helyett bimbós virágot, teljes szerelmet, hogy aki látott tegnap kedvetlen, kókadó rózsát, ezüstsípokon fütyüljön nótát holnap, mert íme, virágzó béke inthet a fáradt emberiségre. S aki fogadja, azé az áldás. Neked, nekem is teljesült várás. Ünnepek múltán is... Kedvetlenül nézem a karácsonyi sürgést-forgást, pedig valaha rajongva vártam a havas decemberi napok múlását, a csillagszórós faállítás napjait. A család összetartó ereje ezekben a napokban is ugyanolyan nagy volt, mint máskor, csak éppen ünnepélyesebb, s gazdag érzelmi munícióval láttuk el magunkat az újabb esztendőre. Manapság viszont úgy tetszik, hogy a karácsony a szeretet megnyilvánulásának ügyeletes ünnepévé vált, szüntelenek a torzsalkodások, beborítjuk egymást tettetett érzelmekkel, s elhitetjük magunkról, hogy emberi kapcsolatainkon egy ha szeplő sincs, hogy barátságaink, szerelmeink körül minden a legnagyobb rendben van. Pedig lehet, hogy az eltelt tizenkét hónapban észre sem vettük egymást, elhanyagoltuk barátságainkat, apró ajándékot sem vettünk szüléinknek, s nem vártuk egy szál virággal a kedvesünket. Mintha elfeledkeztünk volna a mindennapi apróságok szépségeiről, s csak piaci értékekkel tudnánk kifejezni egy-egy kapcsolat font^ságát. Akik egész évben száműzték magukból a miásik iránti i figyelmet, a megbecsülést, az udvariasságot, annak tudomásulvételét, hogy rajtunk kívül ^mások is éhesek az érzelmekre. Hifi-toronyért, videóért hajtunk, s közben nem vesszük észre, hogy eíhide- gültünk egymástól, hogy a „na, mi újság?“ választ se váró kérdésénél alig-alig jutunk tovább. A hétvégeken is rohanunk a telekre, a nyaralóba, a gyerekek, a kamaszok pedig a diszkóba. Mert otthon együtt unalmas és nem kifizetődő. S lassan elfelejtünk szeretni. A barátság, a szerelem érzelmi tartalékai fogynak, s leértékelődtek a fogalmak. A barátokat haverok váltották fel, s a szerelem már szinte csak az ágyba bújást jelenti, s a kamaszok nem tanulják meg kimondani a szót: szeretlek. Erich Fromm A szeretet művészete című gondolatfutamában kifejti: a szeretet lényegét sokan abban látják, hogy őket szeretik, s nem abban, hogy ők szeretnek, s képesek a szeretetre. Ezért számunkra a legfőbb gond annak elérése, hogy szeressenek bennünket. A közelmúltban egyik helyen felmérést készítettek a tinik párkapcsolatának tartalmáról. A válaszokból kiderült, hogy a partner legfontosabb tulajdonságának a megértést tartják, a szeretet csak a második helyen szerepelt. Igen sokan értékesebbnek tartották a szerelmet, de hogy a szeretet mit Is jelent igazán, csak néhányan fogalmazták meg találóan. Persze, hiszen az érzelmi kultúra pallérozása csak elhanyagolható szerepet j kap az oktatás különböző szintjein. Érzelmeinkkel párhuzamosan a beszédkultúránk elszürkülése is tetten érhető^ Kifejeződik mindez egy olyan szó eltűnésében, amely talán anyanyelvűnk legszebb szava, s ez a szó az édesanya. Boldizsár Iván, a neves közíró Szósirató címmel írt arról, hogy egyre ritkábban hallani a szeretetünk, szívmelegünk, ragaszkodásunk tömör foglalatát, az édesanya szót. Szókincsünkből kiesett az édesanya, s vele együtt az édesapa szó is. Sorvad az a szó, amelyhez a legmélyebb érzelmeink tapadnak, s amelyet Kosztolányi a tíz legszebb magyar szó közé sorolt. Szinte szégyelljük már kimondani. S mosolyogják, érzelgősnek tartják, aki a muter, fater helyett édesanyát, édesapát mond. Lassan halódik, kallódik érzelmi életünk. Övni, félteni kellene érzelmeinket, a szeretet képességét, ha úgy tetszik, mindennap legyen bennünk karácsony Thomas Mann Írja a József és testvérei című művében, hogy akik szeretnek, nem tudják, milyen vakmerő dologra vállalkoznak: örökké az aggodalom Damoklesz-kardjával élnek a fejük ! felett. ' Jó lenne, ha minél többen nem tudnák. Ü. I.
