Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-11-25 / 47. szám
új ifjúság 7 Péti tanár úr már fél éve nem ivott kisüstit. Se barackot, se szilvát, se törkölyt. Pedig volt a szekrény fiókjában néhány üveggel, összegyűlt, mint sok egyéb olyan holmi, amire egy idő után nincs szüksége senkinek. Most, hogy felébredt, és az ágyból kifelé lesett a háromszárnyú ablakon, arra gondolt, hogy lassan minden felgyűlik körülötte, mint a hordalék a folyó csendes öbleiben, s miként a hordalék, a körülötte lerakodó dolgok is feleslegessé válnak. <4 sodrás kiveti őket magából, s' az idő betemeti. Felült az ágyban, lábát lelógatta a szőnyegre, s azt vette számba -*■ még mindig kifelé lesve az ablakon —, hogy mi maradt még elérhető távolságban előtte ötvennyolcadik évében, a második infarktus után. Első a könyvtár, gondolta, s abból is a klasszikusok. A héten kiválogatom, határozta el, s egy külön polcra rakom korszakok szerint. Külön a magyart, s külön a világirodalmat. Aztán nekifogok újraolvasni mindazt, amit szerettem, s majd meglátjuk, meddig jutunk el. A középkorig vagy talán Aranyig ... Felállt, magára terítette a fürdőköpenyét, s odasétált az ablakhoz. Innen messzire ellátott a síkságon, le egészen a folyóig. Pontosabban az ártéri erdőig, amely eltakarta előle a vizet. Tegnap lesétáli egészen a Nagy Nyárfáig, amely a ház és a folyó közötti út közepe táján állhatott. A Nagy Nyárfa törzse a háború alatt megsérült, de az óriásfa a sebet kiheverte. Csak fejmagasságban látszott belőle egy félméteres szürke folt, amelyet az évenként megújuló fa kérge friss rétegeivel lassan betakart. Réti tanár úr ahogy nézte a síkságot, a Nagy Nyárfát, s távolabb az erdősávot, elhatározta, hogy lemegy a folyóhoz. Mert a klasszikusokon kívül volt még néhány szerelme. A horgászat, például. S ettől nem tiltották el. Vagy legalábbis nem került szóba. Nem úgy, mint a szivar vagy az ital. Ezektől nagyon nehéz volt megválnia. Különösen a szivar hiányzott kezdetben. De már nem hiányzik. Az ital sem, bár néha nagy kedve volna kortyintani egyet a kisüstiből vagy a borból. Csakhogy két urat nem lehet szolgálni. így a választás egyszerű, s a lemondás sem olyan fájdalmas, mint amilyennek látszik. A felesége nyitotta rá az ajtót. ■— Öregem — mondta az asszony nekem mennem kell. A reggelidet odakészítettem az asztalra. Egyél, és vigyázz magadra. — Délután lemegyek a folyóhoz. Horgászni — tette hozzá nyomatékkal. — Rétit Te ittálI — Ha dühös volt a férjére, mindig Rétinek szólította. , — Dehogy ittam. Csak elhatároztam, hogy ma délután lemegyek a vízhez. Egészen jól érzem magamat. Tegnap is elmentem a Nagy Fűzfáig, és semmi bajom sem történt. — Várhatnál még néhány napot — pró-' bálta lebeszélni a tervezett kirándulásról az asszony. — Nem lehet — mondta Réti tanár úr. — Na, Indulj, mert elkésel az óráról. Igaz, beszólhatnál az én osztályomba is a köly- köknek, hogy ma lemegyek a folyóhoz, jó? — Beszólok. — Akkor mehetsz is. Ahogy az asszony elment, leült a konyhaasztal mellé, és lassan hörpölgette a piros csipketeát. Ezt ihatta. Az oroszteát nem. Kávét se. Igaz, soha nem volt valami nagy kávéivó, így hát a fekete nem is hiányzott. Reggeli után felöltözött, és leballagott a lépcsőn a földszintre, ahol az egyik kisebb helyiségben — egykor kamra volt, most mindenféle limlom, kacat lakóhelye — a horgászfelszerelést tartotta. Hónapok óta nem is látta a botokat, nem is emlékezett rá, milyen állapotban hagyta ott a legutolsó pecázás után. Sőt, arra sem tudott visszaemlékezni, hogy mikor volt utoljára a víznél. Talán tavaly nyáron, augusztus táján. Vagy később? Ősszel már aligha, mert akkor három hétig kórházban volt. A sok porosodó holmi között gyorsan megtalálta a zöld vászon hátizsákot, s mellette, ugyancsak zöld vászontokban a botokat. Lerázta róluk a port, és kivitte az udvarra, ahol megfeketedett asztal állt a fal mellett, pár lépésnyire egy hámló kér- gű körteiától. Réti tanár úr előbb a hátizsákot bon-) tóttá kt, s a benne lévő dobozokat sorban az asztalra rakta. A dobozokban különböző alakú és nagyságú ólomnehezékek voltak, egy- és többágú, meztelen horgok. Pontyra öblösebbek, fogasra karcsúbbak, csukára, harcsára háromágú, erős horgok, villantók, acéléi őkék. dugók, tollvégek. úszókák. Egy másik doboz mélyéről papírtasnkokbn csomagolt műanyag zsinórok kerültek elő. A tanár úr sorra vizsgálta a kellékeket, és megelégedéssel látta, hoqy minden együtt van, amire délután szüksége lehet. Az Ólmokat, a horgokat visszarakta a dobozok rekeszeibe, az asztalon csak a zsinórokat hagyta. Ezután a botokat szedte elő. s rakta össze. A botokat is rendben találta. De az orsókon lévő zsinór már töredezett, ahoqy leengedeti belőle pár métert. Meglazította az orsó fékjét és lassan lepfírgette a hasznavehetetlen zsinórt. El tartott egy ló óráig, amíg a réqi zsinórt kicserélte. Mind a két orsóra zöld színű harmincas zsinórt tett, amely a naqy halakat is elbírja. Kiilönhen sem az volt a lényeg, hogy halat fogjon, hanem hogy elérjen a vízhez. Az oda-vissza út volt a döntő. Főleg a folyótól hazáig. Hogy a szíve bírja-e? Mert hogy odáig bírja, az már biztos, hiszenI ha a Nagy Nyárfáig és vissza meg tudta tenni az utat, az any- nyi, mintha a folyóig ment volna. A botokat visszacsúsztatta a tokba, s fölöttük a tok száját bekötötte. Szép, szeptemberi délelőtt volt, a körtefa még hosszú árnyékot vetett. Réti tanár úr derűsen állt a fa árnyékában, s a néha- néha előlebbenö szél az orvosi tilalmakat kifújta a fejéből. Ügy érezte, a délelőtti fényben visszatér az ereje. Szinte szaladni, ugrándozni lett volna kedve. De fegyelmezte magát, csitította szertelenül megáradó kedvét, s gondolatait a még elvégezni való teendői jelé fordította. Legelőször is, határozta el, gilisztát kell találni. De ilyen melegben, szárazságban a giliszták mélyen a földben vannak. Régebben a kert hátsó részében egy halom érett trágyát tartott, az alatt a legforróbb nyárban is talált elég gilisztát. Tavaly óta azonban feléje sem nézett. Ki tudja, nem hord- ta-e szét a felesége a tavaszi veteménye- zéskor? Lement a kertbe, keresett egy ásót, s az ásót támaszkodóbotnak használva, az egykori gilisztatelephez ment. A tavaly felpúpozott trágyahalmot a tél megrogy- gyantotta, de hozzá nem nyúlt senki. Réti tanár úr ennek a szürkésfekete kupacnak most úgy megörült, mintha kincset talált volna. Az ásót belenyomta a szélébe, és kifordított egy szakajtókosárra való érett trágya- és humuszkeveréket, s megelégedéssel látta, hogy a hantok között sötétpiros giliszták ficánkolnak. Egy pléhdoboz aljára maroknyit dobott a hutpuszból, majd összeszedte a gilisztákat. Mikor a pléhdoboz félig megtelt gilisztával, ismét humuszt szórt bele, s végül néhány szőlő- levéllel lefedte. Visszaballagott a fal mellett lévő asztalhoz, magához vette a hátizsákot és a botokat, s bement a házba, ahol hűvösebb volt a levegő. A horgászfelszerelést és a gilisztákkal teli dobozt a folyosón hagyta, maga pedig a konyhába ment, s a csipketeából öntött a poharába. A teába egy kevés cukrot tett, megkavarta, majd elindult fel a lépcsőkön a szobáidba megpihenni, Elégedett volt magával, s a délelöttel. Fáradtságot sem érzett, mint korábban, pedig lényegesen többet mozgott, mint máskor. Úgy látszik, gondolta, a mozgás, a munka jobban gyógyít, mint a semmittevés. Egy ideig az ablaknál ült, ivott néhány kortyot a hideg csipketeából, majd oda állt a könyvespolcok elé és szemrevette a szorosan egymáshoz tapadó könyvek seregeit. Azt vizsgálgatta, hol kéne elkezdeni a válogatást, de nem tudta eldönteni. Egy kicsit már a folyónál érezte magát, s ezért gondolatai oldottabban váltogatták egymást. A könyveket holnapra hagyta. Még nem volt dél, de megebédelt. Egy üveqbe teát töltött, betette a hátizsák zsebébe, a zsákot a hátára kanyarí- totta, s elindult a Nagy Nyárja irányába a poros dűlöúton, s amikor észrevette, hogy a lába szaporábban méri az utat, önmagát fegyelmezve lassította a lépéseit. A Nagy Nyárfához érve — akárcsak tegnap — megpihent. A fa felett szürkevarjú körözött beképzelt önteltséggel, a sasok mél- tóságos röptét majmolva. Réti tanár úr hegyeset köpött a porba, ezzel tisztelve meg a varjút, s kilépett a ja árnyékából az útra. A héten bemegyek az osztályba is, gondolta menet közben. Csak bemegyek, elbeszélgetek egy kicsit a gyerekekkel arról, hogy az érettségi nem vesztőhely, hanem összegezése eddigi életüknek. Mire leért a vízhez, elfáradt egy kicsit. Két hónap óta ez volt a leghosszabb út, amit a saját lábán járt végig. Csak egy percre állt meg, majd nyomban elindult ismét a víz folyásával szembe, mert feljebb volt egy kisebb öböl, s ott szándékozott letelepedni. Korábban ebből az öbölből már sikerült kihoznia néhány szép halat. Egyszer, november közepén, villantóval egy hatkilós csukát fogott itt. A csuka rettenetesen éhes lehetett, mert lenyelte a vil- lantót. Ügy kellett kivágni a gyomrából. Most az öböl környéke kihalt volt és csendes. A víz is alig láthatóan mozgott, az öböl feletti gát lelassította a sodrást. Réti tanár úr kedvező helyet keresett, majd amikor talált megfelelőt, ahonnan messzire dobhat, lerakodott. Egy kicsit izgatott volt. A megtett út s a folyó látványa felizgatta. A hátizsákból kivette a háromlábú horgászszéket, és leült, hogy pihenjen, s megvárja, amíg belső remegései elcsitulnak. Semmi az, gondolta, elüldögélek egy kicsit, s elmúlik, ahogy -jött. Ivott az üvegből néhány korty teát, nézte a vizet, a túlsó partot, és biztos volt benne, hogy nemsokára teljesen rendbe jön. Már a keze se remegett úgy, mint az imént, s érezte, a szíve is csendesedik. Összerakta a botokat, jel- csalista a horgokat, s egyiket a másik után messzire beröpítette az öbölbe. Régen ilyenkor mindig rágyújtott egy szivarra, s utána kortyintott a borból vagy a kisüstiből, mikor mit hozott magával. Most azonban csak a vizet nézte, s a víz fölött a két bot érzékeny hegyét. De a botok nem mozdultak. Egyszer, emlékezett, ott, ahol a bal oldali ólóm fekszik, fogtam egy két- kilös önt. Azóta sem láttam olyat. Mit olyat, dörmögte, semmilyet. Talán az volt az utolsó ön a folyóban. Kecsegét is fogtam itt, fiatal tanár koromban, jó huszonöt évvel ezelőtt, amikor, tanár létemre útépítő munkás voltam, mert nem volt hol és kit tanítani. Pontosabban lett volna hol és kit, de nem lehetett. Felállt a háromlábú székről, és tett néhány lépést az ártéri erdő felé, mintha az iménti emléket akarná továbbhessenteni az erdő irányába, amelyben már itt-ott a fák lombja kezdett elszineződni. Közelgett az ősz. A fák érzik meg a közelgő változást a leghamarabb. A mélyben és magasban egyaránt, a létezés harmóniája ... Valami csattant mögötte. Gyorsan megfordult. Az Gál Sándor: ILYEN BOLDOGSÁG egyik bot leesett az állványról. Hát ez meg mi lehet? Talán nem szyrtam le elég jól az díványt? A következő kérdésre már nem volt idő, mert látta, hogy a bot megrán- dúl. Mindenről megfeledkezve odarohant a bothoz, felkapta és bevágott. A bevágás után próbálta megforgatni az orsót, de alig mozdult. Na jól nézek ki, gondolta, valami farönk rásodródott az ólomra, én meg az okos fejemmel be is rántottam. Oldalt lépett, s újra megpróbált felcsavarnt a zsinórból valamit. Most mintha engedett volna. Réti tanár úr izzadt, s a heves mozgástól a szívverése felgyorsult. Azonban tudomást sem vett róla. Leengedett pár méternyi zsinórt, arra számítva, hogy így esetleg leakad az a valami, amit a víz az ólomra sodort. De a zsinór nem lazult meg, mint más alkalommal ilyen esetben, hanem ugyanúgy feszült, mint korábban. Akkor pedig... akkor pedig ez hal, villant át Réti tanár úron a felismerés bizonyossága, mégpedig óriáshal, hiszen meg sem tudom mozdítani. Az orsón még legalább száz méter zsinór volt, kiengedte a féket és hagyta, hogy a zsinór lassan pörögjön. Leengedett vagy húsz métert, aztán behúzta a féket. Várt egy kicsit, majd óvatosan húzni kezdte a zsinórt. Sikerült néhány métert visszalopnia. Miféle lehet? — töprengett közben. A kukacra még a harcsa is ráharap. De lehet, hogy valami dögnagy ponty falta be. Közben erősen tartotta az íjként hajló botot, s várt. Várta, hogy a hal megmozduljon. S meg is mozdult, de nem befelé menekült, hanem neki a partnak, s olyan sebesen, hogy Réti tanár úr alig győzte a meglazult zsinórt felcsavarni az orsóra. ]ó trükk, gondolta elismerően, de rajtam így sem fogsz ki. A zsinórt állandóan feszesen tartotta. Ha nem szakad ki a horog, már el nem menekülhet. Megmozdult, s ha megmozdult, egyszer csak elfárad. Akkor pedig ... Réti tanár urat az öröm jóleső hulláma árasztotta el. Csak gyere, gyere, mondta mosolyogva, gyere csak kifelé. De a hal megint mozdulatlanná merevedett. Se előre, se hátra. Csak türelem, türelem, csendesítette magát a tanár, s nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a hátán az ingen nagy, kerek foltot vetett az izzadság, s egyáltalán, mikor ilyen hal van a horgon, megszűnik minden belső és külső érv, tilalom. Most csak egyetlen dolog volt fontos: partra hozni a halat. És a hal megindult. Engedte neki á zsinórt. Amit- az előbb nyert, most a hal ismét elvitte. Talán még többet is. De most az árral, szem ben úszott, s ez jó jel volt. Nemsokára a hal megpihent, előbb le s föl, majd pedig körbe úszott. Csak már látnám, miféle lehet, gondolta Réti tanár úr, akkor pontosan tudnám, mit kell teríni... Ügy viselkedik, mint a harcsa, csak' az iménti kifelé rohanás szól ez ellen. A harcsa nem tesz ilyet. Ámbár, ki tudja?, Lassan forgatta az orsót, olyankor, amikor a hal körözés közben a part felé eső íven úszott. Aztán egyszer csak feljött, megmutatta magát. Réti tanár úr azt hitte, káp- rázik a szeme. Ekkora harcsát még nem látott soha. És jött, jött kijeié, ahogy lassan csavarta fel az orsóra a zsinórt. Kimondhatatlan Öröm támadt benne. Nem sietett, nem kapkodott. Egyenletesen dolgozott a bottal és az orsóval, s a harcsa egyre közelebb került a parthoz. Mikor a hal húsz-huszonöt méterre lehetett, Réti tanár úr alatt megmozdult a föld. Előbb csak egy kicsit billent oldalra a folyópart fövénye, aztán erősebben. De nyomban meg is szűnt a mozgás. A hal mégis elvitt fél orsónyi zsinórt ez alatt a röpke idő alatt. A halnak ez volt az utolsó menekülési kísérlete, elfáradt, s mosf már tűrte, hogy az ismeretlen erő, amely fogva tartotta, kivontassa a partra. Réti tanár úr is érezte, hogy jön a hal kifelé. Odébb lépett, kedvezőbb helyzetet keresve, s nézte a harcsát, amely közvetlenül a felszín alatt egyre közeledett. Olyan volt, mintha elszállt volna belőle az élet. Pedig csak nagyon elfáradt. Már egészen közel volt a parthoz, amikor Réti tanár úr alatt Ismét megbillent a föld, de most olyan erősen, hogy elveszítette az egyensúlyát, s térdre bukott, Olyan érzése volt közben, mintha valaki elszívta volna előle a levegőt. Kitágult orr- cimpákkal, tátott szájjal kapkodott levegő után, de a keze nem állt meg. Forgatta az orsót, s a halat kivontatta a fövényre. Ott feküdt mellette a nagy hal, s ő nézte fáradt szemét, széles pofáját és nagyon boldognak érezte magát. Fel akart állni, hogy gyönyörködjék csodálatos zsákmányában, de lába nem engedelmeskedett semmilyen parancsnak. Kevés volt a levegő körülötte. Biztosan a hal miatt, a hal miatt... A képtelen gondolatot elhessentette magától. Csak elfáradtam, gondolta, csak nagyon elfáradtunk mind a ketten. A hal is és én is. Neki sok itt a levegő, nekem pedig kevés ... Es egyszer csak eltűnt előle a hal, mintha visszaúszott volna a mélybe, de ha nem látta ts, tudta, hogy ott fekszik mellette a fövényen, s mert tudta, hogy ott van, boldog volt. Gál Sándor ötvenéves. A novellát és a következő oldalon lévé beszélgetést ebből az alkalomból közöljük.
