Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-11-11 / 45. szám

a személy, szerv, aki ilyenkor meg ne mozdulna... — fejezte be tájékoztatóját a szövetségi Iparügyi minisztérium szóvivője.

Ennek tudatában folytatom a vizsgálódást — és Preäovba, az ottani közismert VÜKOV tájékára indulok.

— Azért mondom, hogy tájékára, mert nem hagyományos üzemlátogatásra, termelési riport írására vállalkozom, hanem egyfajta vizsgálódásra, amelyben elsősorban az emberek véleményére támaszkodom.

A város űj lakónegyede mellett, a peremen felépült új, tetszetős épület- komplexum előtt szállók ki az autóbuszból. A főigazgatóság egy másik, ugyancsak új, még alig belakott épületben található. A kapunál találkozom egy tervezővel, ő vállalkozik rá, hogy megmutatja a főigazgatóság épületét, egyébként szintén oda tart. Kihasználva az alkalmat, útközben kérdezgetem, faggatom, milyen a hangulat a vállalatban, hogyan vélekednek az alkalmazottak a helyzetükről. Előbb egy kicsit óvatos, de aztán feloldódik:

— Nem beszélhetek mindenki helyett— mondja —, de mi tervezők például megoldjuk feladatainkat, elvégezzük, amit ránk bíznak. Együttműködünk például a szovjet kartársakkal, és még soha semmi panasz nem volt munkánkra. Egyre bonyolultabb, egyre nehezebb feladatokat oldunk meg, a többi, a gyakorlati megvalósítás már nem rajtunk múlik. De a mi munkánkat is hátráltatja az, hogy nem vagyunk elegen, hogy nincsenek kellő gépek, nehezen készülnek el a szükséges alkatrészek. Az emberekben elég nagy az elégedetlenség: ezerhatszáz dolgozóra már nyolc igazgató jut. Sok a papírmunka, talán csak nyolcszáz ember dolgozik igazából a termelésben, közben az új csarnokok üresen állnak, képtelenek beszerezni még az új gépeket is ...

Egyébként a főmérnökkel szerettem volna beszélni, de valamilyen ellenőrzés folyik az üzemben, úgyhogy a főmérnök értekezleten van, ^ráadásul nem is jelentettem be magamat előre.

A harmadik ipari forradalom kellős közepén, a társadalmi átépítés gyorsításának folyamán, amikor minden változik, megújul, az újságírónak sem könnyű a helyzete. Egyrészt örül, és szeretné még inkább felpörgetni a dolgok menetét, másrészt pedig tudja, ez nem az ő kiváltsága, sok minden közrejátszik még. ezért aztán nem lehet könnyelmű. Ráadásul a megújuló társadalmi, tudományos és ipari folyamatok közepette annyi az új elem, fogalom, eredmény és eredménynek számító lehetőség, hogy számon tartani mindet és összefüggésbe hozni egymással végtelenül nagy figyelmet igényel.

„A szociális és gazdasági fejlődés meggyorsításában egyre jelentősebb a fiatalok alkotó munkája az alkalmazott és alapkutatásban. (...) Mégsem lehetünk elégedettek. Befolyásunk az alkalmazott és az alapkutatásokat végző szervezetek többségére nem nőtt, nem sikerült hát mozgósítanunk sem őket a gyorsabb feladatmegoldásra és az eredmények gyakorlati alkalmazására. A sikertelenség több oka a SZISZ-en kívül keresendő, ilyen például az alkotó kutatómunka még mindig gyenge elismerése, alacsony jutalmazása, azok a fiatalok tehát, akik családot alapítanak, más területen keresnek munkát maguknak. Ugyanakkor ok az is, hogy lebecsülik a fiatalok képességeit, idősebb, főleg felettes munkatársaik gyakran elnyomják őket, legyintenek rájuk, s nemegyszer ok az irigység és a személyes presztízs féltése, jóllehet a tekintély inkább a ledolgozott évek számán, semmint az alkotó találékonyságon alapul.“ (A SZISZ szlovákiai kongresszusának főbeszámolójából.)

Nos, ezek is az átépítéssel, a modernizálással, a szerkezetváltással járó dolgok, úgy szoktuk mondani: buktatók. Milyen is jelenleg a helyzet az egyik legfontosabb ágazatunkban. a gépiparban? Az újságíró dolga a keresés, az előre mutató megoldások,- vagy éppen a visszahúzó erők feltárása, elemzése.

Hát elindultam az ipari minisztériumba. A vagy tizenöt évvel ezelőtt épült fémszerkezetes, csupa üveg épületet felállításakor sokáig csodáltuk Ez már igen, ez a korszerű! — mondogattuk, és sokakban, akik épp családi ház építésére gondoltak, •még az is felmerült, hogy esetleg azt is Ilyenből kellene felépíteni. Oj, modern, szép volt akkor, kívántuk a folytatását, csak valahogy elmaradt, Vajon miért? — morfondírozok, amikor belépek az épületbe.

A kívülről még mindig tetszetős minisztériumi székház lépcsői itt-ott megroggyantak, lecsúsztak a szigetelők, az előcsarnok ütött-kopott, a felvonók előtt pedig hosszú sorban álldogálnak az emberek, mivel a három közül most éppen csak egy működik. az Is szinte csak vánszorog fölfelé, pedig hát tizenöt emelet van az emberek feje fölött. Hosszú várakozás után szállhatok csak a liftbe. s ahogy kapaszkodik fölfelé, kénytelen vagyok észrevenni, hogy az emeletet mutató égők nem világítanak, a varázsszemecskék kiesve. Valaki megböki az egyik égőt, akkor kigyullad, de aztán meggondolja magát, és ismét elalszik.

Hogy tudnak innen Irányítani egy egész folyamatot — merül fel bennem a kérdés —, ha ezt eltűrik, ha még. az ilyen természetes mindennapi eszközök is hátráltatják a ntün- kát?

A sajtófőnököt keresem. Nemrégen van a minisztériumban, nem sokat tud mondani, állítja a bemutatkozás után Aztán ad egy, a témát érintő összefoglaló anyagot, és átirányít az egyik, már nyugdíjas, még kisegítő kollégájához. Ö is előkeres néhány anyagot a beruházásokról, járást elosztásukról, keressük az átépítést, a gyorsítást igazoló jó példát, de egyiket , sem. találjuk megfelelőnek, jóllehet a kimutatások szerint tetemes összegeket fektetünk az iparfejlesztésbe.

Hol, vannak hát az eredmények? Miért nem félfokozottabb az iram? — sorolom a kérdéseket, de mintha nem értenék. Végül mégiscsak kapok egy' választ:

— Tudja — mondja a nyugdíjas elvtárs —, amikor én ide kerültem, egy két lapon elfértek a kimutatások. ma meg már szinte át sem lehet 'tekinteni a sok' aktát. Különben tényleg vannak ahhoz a kor- ho 1 mérten, szinte csodálatos eredményeké Vannak például olyan beruházások, és ez az igazi korszerűsítés, amelyek akár egy év alatt megtérülnek ...

— Egy év alatt?,

— Igen, hogyne! Valaki megvesz egy egész gépsort, felszereli, üzembe helyezik^ elkezd: termelni, és egy év alatt megtérül a befektetett tőke.

Korszerűsítés, szerkezetváltás, gyorsítás

Visszafizeti az árát, nemegyszer u- gyanazt termelve, ami ő maga, vagyis gépsort.

— Ezek között a beruházások között van ilyen? — kérdem a halom- nyi kimutatásra mutatva. — Miért nem csak ilyenekbe fektetjük a pénzünket?

— Ez nem ilyen egyszerű. Egyrészt nincs pénz, különösen konvertibilis valuta. Közismert, hogy nem akartunk eladósodni, nem akartuk, hogy a nyugati országok diktálhassák a föltételeket, így aztán mára egy kicsit visszamaradtunk. Meg aztán már azt is megtanultuk, hogy nem mindig a legkorszerűbbet kínálják a partnerek. Ráadásul volt még embargó is. — Egyébként ez nem az én asztalom. Jobb lesz, ha felmegyünk, és bemutatóm önt az illetékes elvtársnak — mondja, és a fránya felvonók felé tartunk, amelyek közül most már ugyan kettő közlekedik, de még így is nagyon sokáig kell várni. Mert nemcsak lassúak, memóriaegységük sincs, Így bennünket •mindaddig elkerülnek, amíg az e- gyikből valaki ki nem száll a mi emeletünkön. Néhány emelettel feljebb, egy, a minisztériumi épület északi oldalán lévő irodahelyiségbe vezetnek, s később észreveszem, a miniszterhelyettes irodájában is látom, hogy pőtablakokat szereltettek fel — fából. Valószínűleg a korszerűnek hitt üvegpalota homlokzatán keresztül befújt a szél, becsorgott az eső, ami ugyebár, nem ideális munkakörülmény.

Ezért szakadhatott meg tehát ezeknek a szép épületeknek a sora. Még jő, hogy egykor nem lehetett ezekből az elemekből családi házat építeni ...

— A korábban említett és az előbbi példa alapján elmondhatjuk: nem kell, hogy mindig korszerű, időálló legyen az, amit annak hiszünk. Van olyan eset is — mint a fából készült ablakok, ha úgy tetszik, nyílászárók —, amikor az ötszáz, ezer, kétezer évvel ezelőtti építőanyagok még ma Is korszerűek, megfelelőek, legfeljebb a gyártási folyamatokat, méretarányokat kell módosítani.

A másik, ugyancsak fontos tanulság az, hogy ha nincs Is mőd mindig csúcstechnikát vagy -technológiát alkalmazni, a karbantartás, a gondos munkáskéz nem hiányozhat sehonnan, mert egyébként úgy járhatunk, mint a minisztériumban a felvonókkal. Közlekedhetnénk mi gyorsabban, hamarabb az emeleteken lehetnénk még ezekkel a szerkezetekkel is, de ahhoz legalább •mind a háromnak és mindig működnie kellene ...

Akinek bemutatnak, minisztériumi tanácsos. Első pillantásra energikus ember benyomását kelti, aki jól Ismeri a problémakört, és kertelés nélkül mondja:

— Az állampolgárt nem érdekli, hogy mennyi a kölcsönünk, el vagyunk-e adósodva vagy sem. Öt az érdekli, hogy meg tudja-e vásárolni, amire szükség van, hogy milyen járműn közlekedik, az a bútor, amelyet megvesz, szép-e, jő-e és nem esik-e szét időnap előtt.

Az eladósodásról, a kölcsönökről érdeklődöm ezek után.

— Nem kell eladősodnunk — válaszol határozottan. — Termeljük ki a megfelelő beruházási eszközöket, és ha 'megvannak, kellő körültekintéssel fektessük be őket.

A tanácsossal, még sok mindenről beszélgetünk, később újra meglátogatom, mert biztos akarok lenni dolgomban. Sok adalékkal már nem szolgált, megmaradt annál a véleményénél, hogy az átalakítás bonyolult folyamat, de az alapja nem boszorkányság, hanem az 'okosan gondolkodó és cselekvő ember.

. — Vannak korszerű, kiváló, jól eladható termékeink — hallottuk a minap a prágai rádióban —, de azt kellene látni, hogy ml történik, ha már akárcsak megemlítjük, hogy ezt vagy azt a korszerűtlen, eladhatatlan termékeket gyártó- vállalatot le kellene állítani, és gyors termékváltással átállni a kiváló nyomdagépek vagy a szövőgépek gyártására. Ezekből akár négyszer annyit el tudnánk adni, mint jelenleg. Szinte hihetetlen, hogy járásonként, városonként micsoda gépezetek akadályozzák meg, hogy ezt véghez vigyük. Nincs az

De folytatom az anyaggyűjtést. Le. hét, nem a legszabályszerübben, hiszen nem a vezető dolgozókkal beszélek, de talán a legiUetékesebbek- kel: a vállalat dolgozóival. Lemondok hát a főmérnökkel való találkozásról, annál is Inkább, mert a fiatalok — mérnökök, technikusok, az ifjúsági szervezet vezetői — az egyik új szálloda különhelyiségében üléseznek a SZISZ. KB dolgozójával. Az illető megköszöni a fiatalok segítségét, kis táskarádiókat nyújt át több évi munkájuk megbecsüléseként. A vállalat legfiatalabb, legrátermettebb képviselőivel beszélgethetek tehát.

A fiatalok előbb egy kicsit bizonytalanok, de aztán gyorsan belemelegednek, és elmondják a véleményüket.

— Én nemrég voltam egy nemzet- - közi értekezleten Az itt szerzett tapasztalatok, de az egész eddigi tevékenységem alapján is elmondhatom, hogy a mi megmunkálógépeink nem rosszak. Sőt, azt mondhatom, hogy e téren egyik legjobb gyártők vagyunk. Egyetlen probléma van, nem jő a vezérlőberendezésük, köny- nyen átmelegszik, felmondja a szolgálatot, és végképpen nincs megold« va az ellenőrzés. Nincsenek érzékelőink. Nem tudjuk szemmel tartani a munkafolyamatot, ezért elég sok a selejt...

Végül egy másik fiatal tisztázza a véleményt:

— Az Egyesült Államokban valamikor 1962-ben vezették be az első automata megmunkálógépet. Hozzánk csak tizenkét év múlva hozták be mutatóba az első Ilyen robotot. Még a szakemberek, tudósok számára Is hihetetlenül nagy sokk volt ez. Egy merőben más gondolkodást, hozzáállást igényelő folyamat volt, és még ma is úgy van, hogy az idősebbek •már nem képesek megérteni mindezt. És akkor még nem beszéltem a •munkásokról, akikben ilyenkor felmerül az a kérdés is, hogy most mi lesz velük, hova, merre legyenek? Holott nem ez a fő kérdés. A robotok, az automata megmunkáíőgépek, hegesztők stb. nem csupán arra hivatottak, hogy ennyi meg ennyi embert helyettesítsenek, hanem hogy tökéletesebbé tegyék a munkát, és kiiktassák az egészségtelen munkahelyeket az életünkből. Sajnos, ná- lünk nemcsak az említett objektív okok játszanak közre a lemaradásunkban, hanem egyebek is. Nemegyszer még a befektetett tőkével sem bánunk kellő körültekintéssel. Van például olyan munkahely, ahol nem állítható vagy egyelőre nem állítható be robot. Másutt nincs meg a kellő, folyamatos nyersanyagellátás, hiányzik a járulékos technológia, így aztán nincs, de nem Is lehet valődl eredmény. Mi látjuk, ezeket a problémákat, és nemcsak beszélünk róluk, ha. pem sokat küszködünk is velük, de sajnos, nem mindig tudjuk áthidalni őket...

Mit mondjak befejezésképpen?

Először is: ne csodálkozzék senki azon, hogy nevek nélkül adom közre tapasztalataimat. Azért teszem ezt, mert a valódi gondokra, problémákra akarom irányítani a figyelmei, nem arra, ki, mikor, hol, mit mondott.

Másodszor: azt a legprogresszívebbet kerestem körutamon, amelyről tévében, rádióban olykor hallani. Tehát eleve nem a többszörösen példaként emlegetett helyekre mentem, hanem a követőket próbáltam fellelni. Találtam Is, de gondokkal küszködnek. Mindenekelőtt a gondolkodásmód az, ami akadályként jelentkezett útjaim során.

Erről jaroslav Jenerál a következőket mondta a SZISZ IV. kongresz- szusának főbeszámolőjában:

„Több mint egy évvel ezelőtt számos ifjúsági kollektíva és egyén kezdeményezéséből kiindulva felkaroltuk a MÉTA 90 mozgalmat, amely a CSKP XVII. kongresszusa határozatainak végrehajtására bontakozott ki. Tapasztalataink azt mutatják, hogy a kezdeményezést még nem mindenütt tekintik az új, a hagyományostól eltérő formák és módszerek keresése és érvényesítése útjának, amelyen haladva a fiúk és lányok szélesebb körben bekapcsolódhatnak a munkahelyi feladatok teljesítésébe, a nagyobb és színvonalasabb teljesítményekért indított harcba.

Csak a társadalmi fejlődés konkrét feladatainak tárgyszerű megoldása vezethet el bennünket a kilencvenes évek céljaihoz. Ezeket akkor tudjuk elérni, ha bátran rátérünk a még ki nem taposott utakra, ha elvetjük az ósdi megoldásokat, a megcsontosodott. szemléletet, a középszerűséget és a passzivitást, ha szembeszállónk a rutinszemlélettel és a maradisággal.“

És ez legyen e cikk végső mondanivalója is.

NÉMETH ISTVÁN