Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-02-04 / 5. szám

új ifjúság 4

DIÁKSZIPORKÁK

kok egyszer kiszabadultak, akkor elfelejtettek visszamenni.

Emlékszem, annak Idején nekünk is megtiltották a városban való délelőtti sétálgatást. Nagy betűkkel még az osztály falára is ki kellett írnunk: „Üres órán sem hagyjuk el az épületet! És ha már nem lehet kimenni, akkor bent kell maradni.

— Melyek az óra elhúzásnak és a tanár idegesítésének a bevált módszerei? — tudakolom a IV. B diákjaitól.

— Vannak osztott óráink, amelyekre az osztály fele másik tanterembe vonul. Ilyenkor egyszerűen „összetévesztjük“ a tantermeket, akiknek föl kellett volna menniük, azok lemennek, és fordítva. A költözködéssel aztán eltelik néhány perc az órából. Egyébként tanára válogatja. Van közöttük olyan, aki előtt csak azt a szót kell kiejtenüök: „foci“, és hátradőlhetünk a székben, hogy végighallgassuk eszmefuttatását. Az egyik ta- námnkat nagyon felidegesítettük azzal,' hogy az osztály egész óra alatt mozdulatlanul meredt a falon elhelyezett hangszóróra, ő nem tudott erre hogyan reagálni, és nagyon dühbe

A

nnak már majdnem hét éve, hogy dög nehéz fém körmon- strumainkka], ill. a Honvédelmi Szövetség és az iskolák gyakorlatával felgördültünk Prágába, a spartakiádra. Körülbelül hatvanan, gimnáziumunk „válogatott“ fiúcsapata, azaz a második és harmadik évfolyamból szinte mindenki, aki mozdulni bírt. Az előzetes, majd egy évig tartó fárasztó felkészülésnek nem nagyon örültünk, mert tornatanárunk szinte vért izzasztóit velünk, de a strahovi fellépésnek annál inkább. Tudtuk, hogy többezer lány Is bemutatja magát, s egy serdülő ifjúnak kell-e ennél édesebb mézes madzag?

Prágában egy alapiskolában szállásoltak el bennünket. A csoport felét a tornateremben, a másik felét meg egy végeiáthatatlanul nagy osztályban. Én az utóbbiba kerültem, összecsukható kempingágyakban aludtunk, s mivel nem adtak valami vastag takarót, az éjszakák meg nagyon hidegek voltak, mert szinte mindig szakadt az eső, mi bizony4 fázva aludtunk, s reggelente dideregve ébredtünk. Nem úgy kísérő tanárunk.

Míg ki nem csomagolta, nem sejtettük, mi van a hatalmas bőröndjében. Azután kiderült: két tréningruha, egy pizsama, alsőingek, vastag pokróc, hálózsák. Éjszakára ezeket mind magára húzta, pontosabban módszeresen magára lllesztegette, mintegy fél órát tóltvén este az ágyba bújással. Hogy el ne felejtsem, lefekvés előtt még kinyitotta az összes ablakot, mert asztmás lévén nem tudott csukott ablaknál aludni. Mi aztán fogvacogva súgtuk az ablak alatt alvóknak, hogy csukják be, mert megfagyunk. A tanár ezt soha nem vette észre, mert javában durmolt, Jó messzire az ablakoktól.

Ez a tanár igen rendszerető és te- klntélytisztelő ember volt. .Még a szúnyogtól is bocsánatot kért, ha elnyomta a homlokán. Egy este később jött meg, a szomszéd utcában moziban volt. Visszatérve minket már sötétben, „alva“ talált, Rendre megszámlált valamennyiünket, kinyitogat- ta az ablakokat, azután előkészült a lefekvéshez. Végére ért az öltözködési ceremóniának, és bebújt az ágyba. Egyszer csak reccsl — a kempingágy összerogyott alatta. (Az egyik diák ugyanis nagyon Jól tudta, hogyan kell az ágy lábait úgy beállítani, hogy azok ne bírják ki a terhelést. Ezt meg is tette.) Tanárunk először nem tudott hova lenni a nagy ijedségtől, azután kihámozva magát minden takarójából, fölállt- Közben észrevette, hogy az ablakok újra csukva vannak, elment kinyitni őket. Míg az ablakokkal volt elfoglalva ügyes osztálytársunk Ismét „beállította“ az ágy lábait. A tanár a ceremónia után ráfeküdt, de megint a földön találta magát. Ml már ailg bfrtug visszatartani nevetésünket. Ekkor a tanár fogta magát, és kiment. Mint később kiderült, a vezetőnket kereste. Üj áevat akart magának, mert a régiek „valami baia van“.

Mindez épp azon a napon történt, amikor Sanyi meg Pista megették a vadonatúj, teli tubus borotválkozás előtti zselatinomat. Nem vol valami értelmes ötlet, de fejenként ötvenötven koronát kerestek tettükkel. Ugyanis fogadásból majszolták be a zselatint. Azután hirtelenében nem tudták, elöl vágy hátul engedjék-e ki a furcsa eledelt. Lehúzott nadrággal, öklendezve hajoltak a vécékagyló fölé. A tanár rajta is kapta őket, s rögtön azt akarta, hogy leheljenek rá. Azután egy kicsit meglepődött, mert nem tudta, miféle itókának van ilyen jó illata.

Fél év múlva magtartottuk a szalagavatót. Mi fiúk leginkább az osztályfőnököt irigyeltük, aki a lányok mellére is saját kezűleg tűzte ki a reménység szalagját. Szívesen elmatattunk volna mi ich azokon, a tájakon ...

Persze, egy szalagavató nem olcsó mulatság. Az országot járva hallottam, hogy mostanában már nem is akarják megtartani. Nem a diákok, inkáb az igazgatók meg a tanárok.

— A tiétek milyen volt? — kérdeztem Dunaszerdahelyen (Dunaská Stre- da), a magyar tanítási nyelvű gimnázium IV. B osztályától.

— Majdnem elmaradt. Nem találtunk megfelelő helyszínt, a kultűrház ugyanis a közelmúltban leégett...

•A IV. B nagy létszámú osztály, körülbelüli a fele fiú, a másik fele meg természetesen lány. Hát így könnyű! És azt állítják, hogy osztályfőnökünk a gimnázium, sőt talán a járás legszigorúbb, de egyben legjobb osztály- főnöke. Egyszer DAC-meccsre akart elmenni néhány fiú egy távolabbi vá- Tosba. Vettek egy csokor szegfűt az osztályfőnöknek rt névnapra. Sajnos, mint kiderült, aznap épp nem tartott névnapot. Akkor születésnapját Azt sem. Akkor csak ügy... Hosszan' tartó érvelés után sikerült rábeszélniük, hogy engedje el őket a meccsre.

Volt olyan óra is — nem az osztályfőnöké —, amelyről úgy ellőgtak, hogy a tanár észre sem vette. Már mondtam, hogy nagy létszámú az osztályuk. Amíg a tanár hátul magyarázatába merült, az ajtónál ülők észrevétlenül elhagyták a termet. Olyan őrá Is volt, Illetve lett volna, amelyre egyáltalán nem ment el az osztály. Amikor aztán a tanár kérdezte, ki volt a szökés kiagyalója, mindnyájan egyszerre álltak fel.

Az Iskolában elv, hogy délután három óráig senki nem hogyhatja el az épületet. Talán azért, mert ha a dlágurult. A hangszóróból egyébként nem is olyan régen még minden szünetben könnyűzene szólt, de ennek véget vetettek, mondván, hogy az iskola nem diszkó. A szünetben a diák különben is a leckeírással van elfoglalva, úgysem tud figyelni a zenére.

Nagyon jő alkalmat nyújtanak az őrá elhúzásához a különböző ünnepek — Télapó, karácsony, húsvét stb. December hatodikén egyikünk Télapónak öltözött, s minden tanárnak ajándékot adott át. Köbén a virgácsot is meg-megsuhogtatta, letegezte őket, s valamennyiüktől megkérdezte, hogy jók lesznek-e vagy sem.

A diáknapon az egész osztály papírcsákóban ült az órákon. Az egyik tanárnő, amikoT meglátott minket, majdnem hátratántorodott. De miután megtudta, hogy más óráján Is így jelenünk meg, nyugodtabban viselte a látványt.

— • — • —

Annak Idején elvállaltam, hogy a szalagavatónkra valamilyen ismert dallamra minden tanárunkról írok csasztuskát. Ezen irodalmi próbálkozásom osztályfőnökömnél nem aratott egyértelmű sikert. Annyira nem, hogy „Mi nem ilyenek vagyunk!“ felkiáltással mérgében összetépte és a szemétkosárba dobta Irományaimat.

— Én csak az igazat írtam, és az osztálytársaimnak tetszettl — rökö- hyödtem meg művem megsemmisülésének láttán.

A

z ünnepségben aztán szépen kikozmetikázott szövegeket énekeltünk. Olyan magas piedesz- tálra emeltük a tanárokat, hogy már alig ismertük meg őket. Pedig diákéletünk — jói tudta mindenki — nem ilyen volt. Mint ahogy a tanár Is jól tudja a diákról, hogy ha azt mondta „ ... én készültem..akkor bele se nézett az anyagba.

KLINKÖ ROBERT

MIT CSINÁLJAK HÜSZON TÜL?

A minap egy cédulát találtam az ajtóban a szomszédasszony jól ismert Írásával. „Csomagja van nálunk“ — állt a papíron. Milyen jő, hogy nyugdíjas a szomszédom. Naphosszat otthon van, így egy csrmő gondom megoldódik. Átveszi a csomagot, a pénzt, kifizeti a lakbért — kész főnyeremény.

Lerakva a táskámat, már csöngettem is. Az ismert arc helyett most egy húsz-huszonöt év körüli lány nyitott ajtót.

— Itt lakom a szomszédban, és — mutatva a papírt — állítólag csomagom van maguknál.

— Jöjjön beljebb — mondta. — A néni nincs itthon, de nemsokára biztosan megjön. Ogy tudom, a csomag utánvétellel jött. Legjobb lesz, ha megvárja Zsófi nénit.

Pár percig csöndben ültünk a konyhában.

— Maga rokona a néninek? — kérdeztem, mert kezdett nyomasztóvá válni a csönd.

— Nem, én albérlő vagyok.

— Igen, már emlékszem a szomszédasszony már beszélt magáról.

Pár héttel együtt vártunk az autóbuszra, s akkor mondta, mennyire örül, hogy ilyen rendes albérlőt kapott. Nagyon csendes, munka után siet haza, nem csavarog, mint a mai lányok többsége. Ha hazajön, kézimunkázik, olvas, segít. A lakbért is rendesen fizeti. Két ünnep között Is dolgozott, úgyhogy együtt szilvesztereztünk, mondta a szomszéd néni. Segített sütni, főzni, néztük a tévét és nagyon jól éreztük magunkat.

Biztos egy besavanyodott vénlány, gondoltam akkor, azonban jobban szemügyre vettem, s megállapítottam, kimondottan csinos lány. Hosszú fekete haja, szép alakja van. Az öltözködése kifinomult ízlésre vall. Gondolom, az előszobában álló olasz csizma és a hosszú irhabunda is az övé. Az asztalon fonott kosárban félig kész hímzett terítő.

— Nyugodtan kézimunkázhat, engem nem zavar — mutattam a kosár felé. — Remélem, a néni nemsokára visszajön.

— Minden bizonnyal — válaszolt készségesen, miközben szorgalmasan böködte a krémszínű anyagot. — Sohasem szokott hosz- szabb ideig távol lenni.

— Eddig még nem láttam magát. Már régen itt lakik?

— Két hónapja. Addig munkás- szállón laktam, de két hónapja munkahelyet cseréltem. Itt nincs szálló, hát kénytelen voltam albérletbe költözni.

— Hol jobb, itt vagy a munkás- szálláson? — kérdeztem inkább udvariasságból, mint kíváncsiságból.

— Én négy évig laktam munkásszállón. Üzletben dolgoztam. Eleinte egész jól éreztem magam a munkahelyemen is, meg a szállás is elég tűrhető volt. Aztán kezdtem megelégelni az örökös lótást-futást. Mivel nem vagyok férjnél, elég gyakran dolgoztam szombaton, sőt vasárnap is. Nem volt ki éjjelre tenni a Tempóba, hát én beugortam. Igaz, megfizették, de a pénztárosnők, akiknek még érettségijük sem volt, néha a dupláját keresték az én fizetésemnek. Sokáig gondolkodtam, mitevő legyek. Anyám is mondogatta, nem azért tanultál négy évig, hogy mindenes legyél egy üzletben. Végül úgy döntöttem, hogy beadom a felmondást. Most egv külkereskedelmi cégnél vagyok titkárnő Eddig giég nem pa- naszkodok, jóval kényelmesebb itt, mint az előző munkahelyem volt. Anyagilag viszont rosszabb. Albérletet kell fizetni, meg aztán nincs szombat-vasárnapi pótlék

sem. De hát azt hiszem, végül Is nem csináltam olyan rossz üzletet — mondta, és bizonytalanul elmosolyodott.

— A néni nagyon meg van elégedve magával Mondja, hogy nem csavarog, sokat segít neki

— Hát az igaz. hogy nem csavargók. Este hat éra előtt ritkán érek haza. Nyolctól fél ötig dolgozom, amikor hazajövök, örülök, hogy itthon vagyok. Amíg a munkásszállón laktam a lányokkal, néha elmentünk moziba, színházba, esetleg diszkóba, bár oda nem szívesen jártam. Most meg, hogy itt lakom, nem szoktam eljárni sehová. A munkahelyemen rengeteg a fiatal, a huszonöt-harminc év körüliek, de mindegyik már férjnél van vagy nős, és munka után sietnek haza a családjukhoz.

Elnéztem, ahogy beszél. Olyan típus, aki után még a lányok Is megfordulnak, mondván, ha én Ilyen csinos lennék, biztos egész másképp tudnám berendezni az életemet, ö meg ilyen külsővel és ilyen divatos ruhákban, amelyekben minden nap elmegy dolgozni, hazatérve a nap hátralevő részét egy hetvenéves, betegeskedő néni társaságában tölti. Sőt még a szilvesztert is.

— Hallom, együtt szilvesztereztek ... — jegyzem meg ügyetlenül.

— Igen. Én előtte dolgoztam, és nem volt kedvem hazamenni. Elég messze lakom, és őszintén szólva nem szívesen járok haza. Végül is tökmindegy, hogy hol nézem a tévét, otthon az anyámmal vagy itt Zsófi nénivel.

— De hát egy ilyen csinos fiatal lánynak biztos sok barátja van... — ez szinte akaratomon kívül tört ki belőlem.

— Nincsenek nagyon barátaim — amikor ezt mondta, már nem kézimunkázott, csak beszélt. Inkább közönyösen, mint indulatod san. — Amíg középiskolába jártam, anyám sehová sem engedett. Számára az volt a legfontosabb, hogy jól tanuljak, és felvegyenek a főiskolára. Mivel a felvételi nem sikerült, az egyetemre nem kerültem be. Addig válogattam a munkahelyek közül, míg egy üzletben kötötttem kt. A munkásszálláson olyan lányok laktak, akikkel nem nagyon szívesen járkáltam. Itt-ott elmentem velük, de úgy igazából soha nem éreztem jól magam a társaságunkban. Mivel nem laktam otthon, a volt iskolatársáim- mal, barátnőimmel is lassan-las- san megszakadt a kapcsolatom. Igaz, most már mindegyiknek saját családja van, úgyhogy ha néha összefutunk, a szokványos kérdések után észrevesszük, hogy nincs mit mondani egymásnak Az új munkahelyemen is már mindenkinek van családja, nem érnek rá moziba, színházba járni.

— És ez így nem unalmas?

— Hát — vonogatta a vállát —, kezdem megszokni.

Megzörrent a kulcs a zárban, megjött a háziasszony. Mutatta a csomagomat, amelyért 166 koronát kifizetett. Amíg kerestem a pénzt, Zsófi néni kihasználta az alkalmat, hogy dicsérje az albérlőjét:

— ö a Vallka — mondta. — Nagyon rendes, jóravaló lány .. Szorgalmas is, sokat kézimunkázik, köt, horgol, térítőt hímez, meg nekem is segít. Munka után siet haza, nem csavarog ám, mint a legtöbb mai lány.

Valika csak mosolygott a dicsérő szavak hallatán Lehet, hogy jobban örült volna, ha a háziasz- szonya azt mondja- „Nincs egy szabad perce sem ennek a lánynak. Reggel elmegy itthonról, és csak este jön haza Nagyon elfoglalt szegény.“ Kamoncza Márta