Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-07 / 40. szám
V új ifjúság 8 hűmmé: \ A bratlslavai Kalapos utcában van egy impozánsan hatalmas háztömb, amelyet a közelmúltban felújítottak, új külsőt öltött, s így a Hummel-házhoz vezető bejárat is jelentőségéhez méltó, reprezentatív formát kapott. Ez a századunk második évtizedében épült ötemeletes háztömb fogja ugyanis közre azt a kis belső udvart és rejti el szemérmesen az ott meghúzódó apró kis barokk házikót, amelyben 1778. november 14-én johann Nepomuk Hummel meglátta a napvilágot. A varázslatos légkört sugárzó házacska fél évszázada a Hummel- múzeum — Szlovákia fővárosa zenei múltjának egyik zarándok- helye —, mely idén a zeneszerző halálának 150 évfordulója alkalmából még inkább a hazai és külföldi közönség érdeklődésének középpontjában áll. Hummel a nagy klasszikusok, Haydn, Mozart, Beethoven kortársa, de alkotásaival a romantikus Liszt és Chopin művészetéhez vezető utat egyengeti. Apja, az Ausztriából jött idősebb Johann Nepomuk, Grassalkovich herceg zenekarának muzsikusa, majd színházi karmester. Anyja, Szom- mer Margit itteni polgárlány. Hamar felismerte fia muzikalitását, s fokozatosan avatta be a zene rejtelmeibe. Mikor azonban a jobb megélhetés reményében a család átköltözött Bécsbe, az alig nyolcéves Johann Nepomuk tanítómestere Wolfgang Amadeus Mozart lett. Két teljes évig foglalkozik Mozart a fiúcskával, amikor az apa elérkezettnek látja az időt, hogy fiát csodagyerekként bemutassa a világnak. El is indulnak, és öt évig járják a világot. Megfordulva a korabeli Európa minden jelentős zenei centrumában. A siker mindenütt óriási, de a legrangosabb kitüntetés Londonban éri. Itt találkoznak ismét a Mozar.t-házból már ismert Joseph Haydnnal, akinek egyik koncertlén a megbetegedett partner helyett a tizenkét éves fiúcska lép közönség elé Ismeretségük gyümölcse azonban évekkel később érik majd csak be. A csodagyermekség korának lejárta után Bécsben szívós tanulás, a zongoraművészi és zeneszerzői pályára való felkészülés időszaka • várja. Tanítómesterei: Albrechtsberger, Beethoven hajdani tanára és Salieri, Mozart nagy ellenfele. Az ő irányításukkal jeles pianistává és zeneszerzővé fejlődik. Egy évtizedes, sikerekben ugyancsak gazdag zongoraművészi pályafutás után — amelynek során szülővárosában is többször lép pódiumra — éri a megtiszteltetés: a távozó Haydn megbízza zenekarának vezetésével. Egy évtizedet tölt főúri szolgálatban, miközben szorgalmasan gyarapítja szerzeményeinek hosz- szú sorát. Majd pár év hangversenyzés, karmesteri és pedagógiai tevékenység után negyvenévesen a Weimari nagyhercegség zenei irányítója lesz, ahol sok új opera és zenemű bemutatása fűződik nevéhez. Életének ebben a szakaszában fokozatosan szakít a hangversenye'ző művész pályafutásával utolsó zongoristasikerei Pétervárhoz és Párizshoz fűződnek. A híres francia zongoragyárostól, Erard-tól ajándékba kapott zongora ma is a kis múzeum ékessége. A zongorát felcseréli a karmesteri pálcával, miközben tanít és természetesen komponál. Szülővárosában utoljára 1834-ben koncertezett, s ez a látogatás egyben a búcsú is. Pár évvel később, hosszú betegség után 1837 október 10-én fejezi be életét. Hummel, aki Kismartonban közvetlen utódja Haydnnak, Weimar- ban pedig elődje Liszt Ferencnek, ott nyugszik a weimari temetőben Goethe és Schiller közvetlen közelében. A halálától eltelt másfél évszázad azt bizonyítja, hogy szülővárosa nem lett hűtlen a mester emlékéhez. Születésének centenáriuma alkalmával határoztak a Hummel-emlékmű felállításáról. Az anyagi alap megteremtésére a hazaiakon kívül olyan művészegyéniségek koncerteztek városunkban, mint Joachim József hegedűművész, a francia Camille Saint-Saéns, Liszt Ferenc, növendéke a félkezű Zichy Géza gróf, az orosz zongorista Anton Rubinstein, valamint Liszt veje, Hans von Bülow. Az emlékmű elkészítésére a város neves szobrásza, Tilgner Viktor kapott megbízást, akinek alkotásaiban ma is élvezettel gyönyörködünk. A szobor leleplezése álkalmával — fél évszázaddal a művész halála után — ünnepi hangversenyre került sor, amelyen kizárólag Humrnel- szerzeméhyek hangzottak el. Az eltelt évszázad alatt a szobrot többször „áttelepítették“. Legutóbbi „költözését“ a Szlovák Nemzeti Felkelés hídjának építése tette szükségessé. Most a Kle- ment Gottwald Pionír- és Ifjúsági Ház parkjában kapott „szállást“, annak az épületnek kertjében, amelynek falai között Haydn is muzsikált. Varga József A hivatásom a hobbim A Csemadok Kassai Járási Bizottságának meghívására Kassán (Kosice) a Művészetek Házában tartotta önálló előadóestjét Mikő István magyarországi színművész, humorista. Közvetlen az előadás megkezdése előtt szakított még néhány percet, hogy válaszoljon kérdéseimre. — Hogy van? — Köszönöm, jól. Igaz, kicsit izgulok, mint minden fellépés előtt, de ez már hozzátartozik az életemhez. — Gondolom, sokszor elmondta már, hogyan lett színész. Kérem, árulja el nekünk is. — Olyan sokszor jelentkeztem a főiskolára, hogy megunták, és felvettek. Minden elutasításkor éreztem, újra meg kell próbálnom. Mielőtt felvettek volna, már régóta zenéltem, ezért a szerepléshez már jóval előbb hozzászoktam. A felvételiken mindig ugyanazt a tíz verset mondtam el, mert biztos voltam benne, hogy a költőkben nem lehet hiba. A hiba vagy abban van, aki mondja, vagy pedig abban, aki hallgatja. Azt, hogy én hibázom, nem voltam hajlanäo elismerni. Aztán kiderült, hogy a hallgatókkal volt a baj. — Milyen gyakran szerepel külföldön, és mennyire érzi o- lyankar népszerűségét? — Sikerült már eljutnom majdnem minden olyan európai országba, ahol magyar közönség előtt szerepelhetek. Felléptem már a nyugati országokban is. Ami a népszerűséget illeti, a nyugati országokban kevésbé érzem, mivel ott nem nézik a Magyar Tv adását, nem járatnak magyar lapokat. Csehszlovákiában azonban könnyebb a helyzet. Itt olyan, mintha otthon lennék. Hogy általában mennyire érzem a népszerűséget, az változó. Amikor a színpadon vagyok, közben is, a magánéletben jó, de vannak kellemetlen oldalai is. Az ember nem tud egyedül lenni. Azonban többnyire kellemes. Például amikor a hentes megismer, és szebb húst ad. Az ő kedvességének megnyilvánulása jólesik. — A Thália Színház művésze már tizenegy éve. A komikus szerepek mellett drámai szerepeket is vállal. Az elmúlt évadban például Napóleont alakította. Zenét szerez, s úgy tudom, van saját zenekara is, továbbá a népszerű Mupped-show Brekyjét szinkronizálja, méghozzá kitűnően. Mindezek mellett marad ideje valamilyen hobbira? — A hivatásom a hobbim, ilyen szerencsés vagyok. Ezenkívül családom van, két gyerekem. Időnként jól elfenekelem őket. Rendet teszek. No nem a lakásban, az a nejem dolga. — Mi az, amit szeretne, ha az Oj Ifjúság olvasói tudnának önről? — Ez nagyon nehéz. Én nem tudom, hogy mi az, ami az embereket érdekli. Természetesen mindig érdekes tud lenni az, aki gyakrabban szerepel nyilvánosság előtt. Másképp érzem át azt, hogy én én vagyok, mint a közönség. Azt hiszem, semmi különös nincs azon kívül, amit eddig elmondtam. Csak azt tudom kívánni mindenkinek, hogy mások is olyan jól érezzék magukat a munkahelyükön, mint én, és hogy szeressék, amit csinálnak. — Köszönöm, és további sok sikert kívánok! Kajko Lea Miroslav Cipár: Varázsló és a virágáruslány Nyiss a világra ablakot.. ... és utána mutasd meg rajta keresztül mindazt, amid van! — hangozhatna a gyermekkönyv- illusztrációk mostani és az eddigi, kétévenként megrendezett nemzetközi seregszemléjének a mottója. Az eltelt húsz év alatt ugyanis megtanultuk: a biennálé ó alkalom arra, hogy ne csak mi tájékozódjunk a világban, hanem mi is láttassuk a magunk eredményeit. így aztán nemcsak a gyermekkönyvek gyönyörű illusztrációit láthatja az érdeklődő, hanem színházi előadások felnőtteknek és gyermekeknek, animációs filmek várják a közönséget. És még sok minden kapcsolódik e neves rendezvényhez. A biennálé alkalom arra is, hogy a szakembereink nemzetközi elismerésben részesüljenek, bekapcsolódjanak a nemzetközi munkamegosztásba, kollégiumokat, kurzusokat vezessenek. Mindezt azért bocsátottam előre, mert míg nagyon sok más területen érezhető a helybenjárás, ezt a rendezvényt messzire elkerüli a stagnálás. Senki sem hivatkozik arra, hogy nincs pénz. Kétévenként egyre több állam, egyre több illusztrátora (az idén összesen ötven állam háromszáz- huszonnyolc művésze küldte el munkáit) jelentkezik, amiből arra következtethetünk, hogy egészen egyedi helye lesz ennek a bien- nálénak a világban. Ezt pedig tovább kamatoztathatjuk. Az idén megnyitotta kapuját a Bibianna-ház, a bienná- lék központja, ahol gyűjtik és szervezik a-kiállítás anyagát, a közbeeső időszakban pedig alkalmi kiállításokat rendeznek, amelyeket a tanulóifjúság is megtekinthet. Akár havonta is ellátogathatnak ide, és mindig szép program részesei lehetnek. Nem véletlen, hogy az idei rendezvénynek még a korábbiaknál is nagyobb volt a sikere, különösen a gyerekek körében, akiknek szánták ezeket az illusztrációkat. Rengeteg gyereket láttam a Kultúra Házában, szinte alig lehetett lépni tőlük. — Ez mi? — kérdezgették szokásos gyermeki kíváncsiságukkal, és álltak meg ámulva-csodálkoz- va egy-egy kép előtt. A szülők, nagyszülők pedig megpróbálták megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, azt, amit maguk sem mindig értettek vagy tudtak teljes bizonysággal. Az illusztrációk, az igazi jó rajzok ugyanis éppen azért jók, hogy nem teljesen konkrétak, hanem meseszerűen, költőien sejtelmesek, a fantáziánkra próbálnak hatni. A kicsiket természetesen nem nagyon kell meggyőzni. Sokszor szinte hihetetlen történeteket képesek kanyarítani egy-egy rajz köré. Képesek arra is, hogy befejezzenek egy történetet, mondjuk a zöld autóról, pedig nem is nagyon lehet befejezni a négy rajz alapján. Ök képesek rá! És ez a jó, ezért tudnak velük szót érteni a világ felnőtt gyermekei, a festők, grafikusok, akik alkotás közben újraélik gyermekkorukat, képzeletben bejárják a legtitokzatosabb erdőket, megfordulnak a világ legszebb tájain, beszélgetnek a sünikkel, részt vesznek az állatok tanácskozásain, szállnak, szárnyalnak, és a vonalak, színek által bennünket is bebocsátanak, elvisznek magukkal abba a világba, ahol jártak. A biennálé anyagát nézegetve egy kicsit el is bizonytalankodik az ember. A tömérdek rajz és ■festmény, a gyönyörű illusztrációk, könyvek láttán nem mindig sikerül kiválasztani a legjobbakat. Sőt, olykor kételkedünk még a bizottság döntésében is, de aztán a következő kiállítás alkalmával elhisszük, hogy a bizottság küldetése magaslatán állt, helyesen döntött, amikor mondjuk Dusán Kállaynak vagy Frederic Clementnek ítélte oda a legnagyobb elismerést. Hogy e két művésznél maradjunk, ők nemcsak a gyermekeknek alkotnak, talán leginkább maguknak és egy kicsit nekünk, felnőtteknek is. Felvillantják a szépet, a jót, de a rűtat is, mi pedig, akárcsak a gyerekek, a jó és a szép pártjára állunk. Elhisz- szük ezeknek a mestereknek, de a többieknek is, mi a szép, mi a jó, hiszen valamennyiőjüknek olyan tiszta a lelke, olyan szépek a vágyai, hogy még a legsötétebb felhő sem képes beárnyékolni. Miközben csodáljuk a gyönyörű illusztrációkat, feltűnik, milyen szerény, egyszerű eszközökkel képesek tolmácsolni gondolataikat. Ceruza, tus, ecset, festék — a legtöbbször egyszerű vízfesték — elég ahhoz a csodához, amely aztán egy életen át elkísér bennünket. Évek múlva is szívesen emlékezünk rá, sőt, nemegyszer belőle élünk, hozzá mérjük a tapasztalatainkat ... Jó, hogy erre a biennálék ismételten lehetőséget adnak. Szívesen szorongunk ott a gyerekekkel együtt. Németh István
