Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-28 / 4. szám
Csöndes szeptemberi délután volt. Az őszi napsugarak fénybe vonták a parkot, s ebben a fényben minden olyan nyűgöd tnak látszott. Az emberek jöttek, mentek, egyesek leültek, mások elsiettek. Csaba mint minden nap, most is a parkon keresztül ment haza. Nem sietett. Nem volt családja, nem várta senki. Leült hát az egyik padra, és egykedvűen figyelte az arra elhaladókat. Anyjára gondolt. Míg élt, jól megvoltak együtt. Apja korán meghalt, jóformán nem is ismerte. Zárkózott ember lévén nemigen voltak barátai. Nem mintha nem szerette volna az embereket, de nem szeretett sem társaságba járni, sem szórakozni. Anyja gyakran mondogatta, ha ő meghal, teljesen egyedül marad. Igaza volt. Most, hogy ott ült a pádon, egyszerre eszébe jutott minden, Pedig nem szeretett a múltra gondolni. Emlékei rendszerint felkavarták. Már éppen menni készült, amikor egy fiatal nő állt meg előtte, kezét egy kislány fogta. — Alica! Hogy kerülsz ide? >— Látom, meglepődtél — nevetett. — Sétáltunk egy kicsit. — Régen nem találkoztunk ... Hogy vagy? — Kösz’, jól! Már amennyire egy ilyen kisördög mellett az lehetséges. — Aranyos kislány. Hasonlít rád. >— Persze... Most menj egy kicsit játszani, de ne menj messzire, jó? A kislány boldogan szaladt a hintához. Elbájoló kis csöppség volt szőke hajával, nagy, barna szemével. Csaba sokáig nézett utána. Talán ha akkor összeházasodnak, az ő gyerekük is ilyen lehetne már. — Min gondolkodsz? Alica kérdése hirtelen érte. Felkapta a fejét és elmosolyodott. — Igazán semmin. Csak olyan régen láttalak már. — Kérlek, hagyjuk ezt... — Megsértettelek? ■— Nem, dehogy... Hiszen mindaz olyan régen volt. Csaba nem válaszolt. Igyekezett kerülni ezt a témát, mint általában mindent, ami a múlthoz tartozott. De úgy látszott, mintha maga Alica sem akarná folytatni a témát. A kislányát figyelte, de Csaba úgy látta, hogy a gondolatai máshol kalandoznak. Mintha ez az őszi nap valósággal lehelte volna a múltat. Akkor is ősz volt. Csaba elK. Németh Szilvia versei: Szakítás Nézlek. Nézel. Szemedben fellobban a múlt, elvetélt szememben az üzenet. Nézlek. Nézel. Arcodra unalom sző hálót, legördül arcomról a döbbenet. Nézlek. Nézel. Melletted szőke szerelem, mellettem Iecövekel a magány. Bánat Meteorként szállnék az égre, hogy rásírjam bánatom, rávéssem a napot, s ordítsam kihűlő csillagok fényébe: most szeretem őt, amikor elhagyott! rar áj HA]» KULCSÁR TIBOR ROVATA Kaszonyi Zsuzsanna: TALÁLKOZÁS -ment, aztán nem írt. Végül is én hagytam ott minden sző nélkül, amikor megmondta, hogy csakis az egyetem után házasodhatunk össze, mert az anyja így kívánja. Nem akartam már többet várni. Vitatkoztunk, mire én azt mondtam, sietek, és otthagytam... — Emlékszel, mit mondtam akkor? ■— kérdezte Csaba hirtelen. — Hogy soha nem fogunk találkozni. — Igen, és még valamit. — Csakugyan? — Azt, hogy mire visszajössz, én már rég a gyermekemet fogom nevelni. — Ezt mondtam volna? — igyekezett közömbös arcot vágni, pedig hogyne emlékezett volna! Hiszen még most is, ennyi év után is fájt neki a lány viselkedése. — Aztán nem írtál. — Nem hiszem, hogy lett volna értelme. — Igazad volt. Tudom, hogy nem lett volna szabad ezt tennem. — Ne beszéljünk róla. Végül is nemcsak a te hibád, hogy így végződött. Férjhez mentél, gyönyörű gyereked van... — Nem, nem vagyok boldog, ha azt akartad mondani. Elváltam. Nehéz róla beszélni... Egy pillanatra elhallgatott, aztán kisvártatva folytatta: — Sokáig vártam a leveledre. Tudom, hogy az én hibám, talán ezért is voltam sokáig képtelen új kapcsolatot teremteni bárkivel... Aztán lassan telt az idő. Nem hallottam rólad, azt hittem, rég elfelejtettél. A második év végén ismertem meg a férjemet. — Akkor kezdtem dolgozni. Egy este láttalak titeket együtt. — Láttál, és mégsem jöttél oda? — Nem akartam zavarni. Gondolom, kellemetlenül ért volna. — Hát persze. Igazad volt. Szóval tetszettünk egymásnak. Kedves volt, megértő. Egy hónap múlva összeházasodtunk. Nemsokára megszületett Kriszti. Dolgozni kezdtem. Aztán egy nap, amikor váratlanul hazamentem, ott találtam egy nővel. Még csak nem is mentegetezőtt. Azt mondta, ha akarok, váljak el nyugodtan. Ez már sok volt. Kriszti nálam maradt. A többit, azt hiszem, nem kell elmondanom. Gyetvai István: A TÉRKÉP A fiú úgy huszonöt éves lehetett, bajuszos, barna hajú, előtte egy pohár sör, egy doboz cigaretta és a gyufa. A lány jóval fiatalabb, olyan gimnazista korú, barna haja rövidre nyírva. Egy kóla van előtte, alig ivott még belőle. — Milyen jő volt még tegnap — mozdult meg a fiú. A lány elmosolyodott, de nem szólt semmit. Lassan előredőlt, fejét megtámasztotta és figyelmesen nézett a semmibe. Az egyik kezével a félig üres pohárral játszadozott. Forgatta, felemelte, forgatta... Aztán a pohár a terítő egyik ráncában megakadt és feldőlt, de egy hirtelen mozdulattal ügyesen visszabillentette. Alig folyt ki egy kevés kóla. A fehér abroszon Európa térképe kezdett kirajzolódni. A lány zavartam elmosolyodott, kezével próbálta eltakarni a foltot. A fiú örült, hogy végre történik valami, és megszólalhat. — A La Manche-csatorna egy kissé elmosódott. A lány értetlenül bámult rá, majd ügyetlenül elmosolyodott. A kezével még jobban eltakarta a foltot. Nem volt kedve viccelődni, bágyadtan nézett maga elé. A fiú előkapart egy cigarettát a csomagból, kiegyenesítette, majd a szájába dugta. Felemelte a gyufát, kihalászott egy szálat, meggyújtotta, s megvárta, aráig a fa is égni kezd. De csak égett volna, mert a gyufa kialudt, vékony füstcsíkkal búcsúzott a világtól. Gyorsan elővett egy másikat, végighúzta a doboz oldalán. Fellobbant a láng, a fiú belemártotta a cigaretta végét. Az orrán eregeti a füstöt, enyhe nyomást érez a tüdejében, tudatosítja, hogy le kellene szoknia a dohányzásról. ‘ A gyufát a hamutartó felé dobja, szépen, hosszú ívben repül, majd mellé esik. Felemeli, beleteszi a hamutartóba, közben nagyot szív a cigarettából, a lányra mosolyog, és kifújja a füstöt. — Utálom a cigarettafüstöt! — kiált a lány, felpattan a székről, s hirtelen mozdulattal meglöki az asztalt, s a kóla feldől. A fiú elkapja, szólni akar, de már csak az ide-oda lengő ajtót látja. Míg némán néz a lány után, az üvegből az asztalterítőre csöpög a kóla... Olyasféle ábra keletkezik a térítőn, mint a világ térképe. Bár Madagaszkár egy kissé elmosódott. — Anyám mesélt a házasságodról. De hát én mit tehettem volna. Végül ez csakis rád tartozott. — Veled mi történt? — Miután elvégeztem az egyetemet, dolgozni kezdtem. Anyám nemrég meghalt, azóta egyedül élek. — Rossz lehet egyedül. — Sok mindent meg lehet szokni. Egyébként sem olyan rossz. Sok a munkám. Még nem is értem rá, hogy egyedül érezzem magam. Különben tudod, hogy azelőtt sem jártam szórakozni, hacsak nem veled. — De mondd, miért nem írtál? Vagy miért nem kerestél fél? — Nem akartam. Azt hittem, már elfelejtenél. Kellemetlenséget sem akartam Okozni. — Látszik, hogy nem Ismertél meg teljesen, hiába voltunk annyit együtt. Vagy talán sokkal józanabbul fogtál fel mindent. Nem tudom. — Fejezzük be, Alica. Egyikünknek sem tesz jót. Elmúlt. Vége. Alica nem válaszolt. — Nézz csak rám. Te sírsz? — Ugyan, dehogy. — Hirtelen megtörölte a szemét, már nevetett is. —' Láttál te valamikor is sírni? A nevetés megváltoztatta az arcát. A régi lett újra. Ugyanaz a vidám fiatal lány, aki évekkel azelőtt volt. S ezek az évek olyan mérhetetlenül mesz- sze voltak már. Lassan felállt a pádról és körülnézett. — Kriszti! Krisztina! A kislány abbahagyta a játékot, már szaladt is. — Akkor mi megyünk is. Nem tartóztatlak tovább. Köszönj szépen, Krisztikém — fordult a kislányhoz. Kriszti azonban inkább futásnak eredt. — Hát szervusz. — Alica! — Tessék? •— Találkozunk még? s— Találkozni akarsz velem? — Természetesen, ha te is akarod. — Persze. Krisztivel minden nap kijövünk sétálni. Szervusz. — Holnap. Elsietett. Kézen fogta a kislányát, és eltűnt az utca forgatagában. Azután Csaba is elindult. A park pedig nemsokára üres lett. Ugyanolyan volt, mint évekkel ezelőtt, vagy olyan, mint őszszel szokott lenni egy park a nagyváros közepén. Juhász József versei: Kártyavár artézi-szemű hajnal az első amire még a pólyából aztán kettészaladtak párnáim mint a megriasztottt szerelmesek ágyékom megtelt élettel karomból kibújtak az első rózsák anyám feltette fátylát elkészült rólam az utolsó családi portré talaj van a lábam alatt de ha elmozdulok Bohumil Uralminak csupa eredeti mozgás hamisítatlan szenny nem a félút a hamis cél mezítelenül úszol a köveken sziklák lemorzsolódott árulóin pengeél-sorsokon Csillaghullás: Mindkét beküldött írása sikeres próbálkozás, első Jelentkezéséhez mérten meglepően érett kidolgozott alkotás. Háborús témájú elbeszéléséhen nagyfokú empátiával érzékelteti a hősök lelkivilágát. Kár. hogy a befejező részben eléggé didaktikusén törekszik az erkölcsi tanulság levonására. Másik elbeszélése jobban tetszett. Bár az egyik motívum felderítése (miért nincs Ideje a lánynak) egy kissé Itt Is mesterkélten hat, maga a cselekmény bonyolítása életszerű, fordulatos. Ktllön figyelmet érdemel az elbeszélés nyelvt-stillsz- tíkal megformálása. Ezt az trésát a közölhetők közé soroltuk. H. V.: Verseiben sok a nosztalgia és a szentl- mentallzmus (édes gyermekkor, nagymama stb.). Máshol szólamokat, frázlsszerű megfogalmazásokat használ f..a jövő dalai szóljanak^, zengjenek“. ..feltör a nap új nap hajnalán stb); közhelyeket, banalitásokat fogalmaz új ra („Az Idő orvosság, mely sebeket gyógyít“ stb.). Verseiben általában kötött verssorokat, strófaszerkezeteket használj de rfmelése gyenge. kezdetleges, rímei csaknem kivétel nélkül ragrímek: nézek — térnek, láthatnám — adnám, Itthagyott — ringatott, napjaid — szavald, fojtogat — megmarad, repíts — segíts stb. Újabb jelentkezéséig mindenek előtt a versírás mesterségét kellene elsajátítania, M. „Ki hitte volna!“ című elbeszélése — még ha valóban megtörtént eseményről szól Is — ebben a formájában valőszfnűtlenöl hat. íráskészsége van, próbálkozzék és jelentkezzék. K. Zs.: Emlékek és alakok címfl frása gyengébb eddigi próbálkozásainál. A két barátnő találkozása, az érettségi óta eltelt öt év eseményeinek kölcsönös elbeszélése, életsorsuk alakulása megragad a cselekmény elbeszélése szintjén. A jellemekről, környezetükről, cselekedeteik lndttőokalről nem tudunk meg semmit. Őzgida: Legújabb Írásai közül a Műtét után cfmfi elbeszélésében magáról a műtétről vajmi keveset tudunk meg. A főszereplőnek a fiúval való szakítása ugyancsak megokolatlan. — Nem értünk egyet „elvi“ álláspontjával az és előtti vessző helyesírása tekintetében. „Az „és“ elé elvből nem teszek vesszőt“ — Írja. Erre vonatkozóan mindenki számára kőtelező érvényűek a Magyar helyesírás szabályai, külön figyelmébe ajánljuk ennek 348. szabálypontját. Szivárvány: Három újabban küldött verse közül véleményünk szerint nemcsak az Altatftdal, de hangvételét tekintve mindhárom gyermekvers, nem ért el közlésre kiválasztott versének színvonalát, amelyre vonatkozóan a múltkori üzenetünk továbbra Is érvényes. Újabb Írásait természetesen továbbra Is várjuk. Világkép: Hat versét és őnvallomásos levelét érdeklődéssel olvastuk. Verseiben megvillan egy-egy jő sor, de összességükben még nem kiforrottak, kezdetlegesek, nem érik el a közölhetőség szintjét. Csak helyeselhetjük, hogy irodalmi Ismereteit fordításokkal is gyarapítani igyekszik. Legközelebb prőzai írásaiból Is küldjön. Cs. I.: Első Jelentkezése rovatunkban sikeres próbálkozás, annak ellenére, hogy írásai egyelőre nem érik el a közölhetőség szintjét. Egyoldalú szerelem című Írása érdekes témát dolgoz fel, csupán a Jellemek ábrázolásával maradt adós. (Miért szereti Ildikó a rajongásig a nála tíz évvel idősebb, gyakran ttaloző Gyurit?) Ez az alapvető hiányossága az Akarat címfl írásának Is. Elbeszélésein stilisztikai szempontból Is jócskán akad Javltanlvalő.
